Hajdú-Bihari Napló, 1993. november (50. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-01 / 255. szám

1993. NOVEMBER 1., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Szép neve van, noha még meg sem született Ritka értékek védelmére adna módot a tervezett Bihari-sík tájvédelmi körzet Pocsaj, Debrecen (HBN) - Biha­ri-sík néven szeretne tájvédelmi körzetté, azaz védetté nyilvánít­tatni a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósága egy több részből ál­ló (úgynevezett mozaikos szer­kezetű) - földtani, hidrológiai, botanikai, állattani, kultúrtörté­neti és néprajzi értékekben egy­aránt bővelkedő -, 17 ezer hek­tárnyi területet, amely esztétikai értelemben is megragadó, sőt szinte „csokorba gyűjtve" tartal­mazza a vidék valamennyi, ma még rejtettebb báját, szépségét. A majdani tájvédelmi körzet ke­zelésének irányelveit is magában foglaló terv már túl van az első megméretésen. A vita a többi közt azzal a tapasztalattal gazdagította az érdekelteket, hogy a mai gaz­dasági gondok, a mindent átható recesszió és a tulajdonban, így a földtulajdonban végbemenő válto­zások közepette különösen nehéz és hosszadalmas érdekegyeztetés­sel jár a táj- és természetvédelmi „hadállások" kiépítése. Az elképzelést alátámasztó ta­nulmány készítői, köztük Molnár Attila, a nemzeti park igazgató­ságának munkatársa olyan gaz­dagságban tárják elénk a védel­met kívánó értékeket, hogy a tö­rekvés helyességéhez, jó szándé­kához kétség nem férhet. Egyetért­hetünk velük akkor is, amikor a hazai természetvédelem adóssága­ként értelmezik, hogy „ezen a még számtalan természeti értéket őrző tájon nem volt országos jelentő­ségű védett terület". Amiben, ugyebár, az is benne foglaltatik, hogy helyi jelentőségű viszont volt.­Hiszen Berettyóújfalu és Ván­­csod határában 1986-ban több mint 700 hektár szikes gyepet nyil­vánítottak védetté. Később, 1990- ben kihirdették a hencidai Csere­erdő védettségét, majd megkez­dődött a Pocsajtól keletre levő löszfal és Ér-morotvák védetté nyilvánításának előkészítése is. Kötelességek és jogok Különös, hogy a kívülálló fi­gyelmét elsőkén ez a már ismer­tebb, pocsaji terület ragadja meg. Miért? Nem kis mértékben azért, mert az előkészítő tanácskozásról (mondhatnám, érdekegyeztető megbeszélésről) készült írásos em­lékeztető tömörsége ellenére is jól jelzi azt az átmeneti konfliktust, amely a védetté nyilvánítás perió­dusában a tulajdonos vagy keze­lő (mármint a védetté nyilvánítás tárgyának tulajdonosa vagy keze­lője) és a védelmet gyakorló szer­vezet között kialakulhat. Mindamellett több mint feltű­nő, hogy maga a földhivatal is ne­hezen elhárítható akadályt állít, sőt érdekvédőként szerepel felvi­lágosító­ célú figyelmeztetésével, hogy tudniillik - miként azt az említett tárgyaláson Rácsai Gyula, a megyei földhivatal főmunkatár­­sa megfogalmazta - a föld hasz­nálóit ne csak a védettséggel járó kötelezettségekről tájékoztassák, hanem a jogokról is. Eleve sokall­­va persze a védetté nyilvánítan­dó területben a szántó (1371 hek­tár) arányát. - Milyen jogok jöhetnek itt szó­ba? - kérdezem a megyei földhi­vatalban Frankó Pál hivatalveze­tő-helyettest és Rácsai Gyulát? Kiderül, hogy egy, a természet­­védelemről szóló (1982. évi) törvé­nyerejű rendelet végrehajtását konkretizáló jogszabály az aláb­biakat írja elő: „A tulajdonos, kezelő, haszná­ló (a továbbiakban együtt: tulajdo­nos) köteles tűrni a természetvé­delmi hatóságnak a természetvé­delmi érték oltalma, tudományos megismerése érdekében végzett tevékenységét, így különösen a természetvédelmi érték megköze­lítését, őrzését, állapotának ellen­őrzését és a védettségre utaló, va­lamint eligazító táblák elhelyezé­sét. Az e tevékenység során oko­zott károkért a tulajdonost kárta­lanítani kell." Sokba kerül A kérdés most már csak az, hogy mennyiben kell kártalaníta­ni. Két bekezdéssel alább erre is válaszol a végrehajtásról szóló rendelet: „Mezőgazdasági ingatlan ren­deltetésszerű használatának - a jogszabály hatálybalépését köve­tően elrendelt - korlátozásokból eredő akadályoztatása miatt járó kártalanítás a védett területen je­lentkező terméskiesés 8-12 évre kiszámított összege, továbbá a művelési ág változásából eredő kár." - És ezzel még nincs is vége - egészíti ki ezen új ismereteimet Frankó Pál. - Ha ugyanis a földa­lapok elkülönítésekor fokozottan védettnek tervezett állapot meg­valósulna, akkor csak a földvédel­mi járulék 230 millió forint lenne, amit a rendeltetés megváltoztatá­sának a költsége címén kellene be­fizetni a Földvédelmi Alapba. A hivatalvezető-helyettes - ta­lán mert látja, milyen hatással van rám a megnevezett összeg­­ egy kis szünetet tartva folytatja. Számon tartott értékek - Erről ők nem nagyon beszél­nek. Na, ezen egyáltalán nem lepő­döm meg, tudván, milyen nagy nehézségekbe ütközik annak a né­hány millió forintnak az előterem­tése is, amelyre a Hortobágyon­­és egyelőre a Balmazújvárosi Vörös Csillag Termelőszövetkezet tulaj­donában levő) barassai juhtelep megvásárlásához lenne szüksége­ a nemzeti park igazgatóságának. Ehhez téve a fentebb idézett pa­ragrafust, az ember alászáll az ál­mok régiójából, és tudomásul ve­szi, hogy a természetvédelem már a védetté nyilvánítás pilanatában sokba kerül, mert nem csak a tu­lajdonost illeti meg érte fizetség, hanem az államot is (földvédelmi járulék címén). És ezzel az ingat­lan még mindig nincs megvéve. De miért is tettem fentebb em­lítést éppen Pocsajról? Azért, mert az ott kialakult helyzet is mutat­ja, mennyi szerencsés véletlennek kellene közrejátszania ahhoz, hogy egy olyan nagyszabású terv, mint amilyen a Bihari-sík tájvé­delmi körzet terve, egyetlen hatal­mas lépéssel megvalósulhasson. Ne értsen félre senki, amikor bevallom: egy kicsit restellkedve léptem be szerda reggel a pocsaji Érvölgye Agrárszövetkezet elnöki irodájába. Nem mintha nem tud­nám a számomra mindig feleme­lő természetvédelem ügyét fenn­tartás nélkül szolgálni, hanem mert ismét közvetlenül tapasztal­hattam a szövetkezeti birtok és termelés már-már reményét vesz­tett állapotát. Ilyen körülmények közt szinte tragikomikus arról be­szélgetni, hogy mivel két nagy (hál' istennek még működő) állat­­tenyésztő telep, egy tehenészet és egy sertéstelep is terheli szenny­vizével a szomszédos Ér-morotvá­­kat, fontolóra kell venni a szenny­víztisztító „kiváltását", ami, ter­mészetesen, nem oldható meg be­ruházás nélkül. Szerencsére az el­nök, Mandula György s a főmér­nök, Nagy József sem olyan em­berek, hogy ne tudnák megfelelő tapintattal tolerálni a természetvé­delmi törekvéseket. Még ugyan­csak számon tartják az értékeket! Gondolataik mélyén azonban reg­geltől estig ott bolyong a kérdés, hogy meddig lehet még bírni az elnyűtt gépparkkal, a trágyázatlan földekkel, amikor az idén az aszály újra kivett a zsebükből legkeve­sebb 30 millió forint „parázs pénzt". Amikor már annak sem tudnak igazán örülni, ha vásárt csinálnak, ha - mint például most is - jó áron sikerül eladni vala­mennyi növendék üszőt egy gö­rög kereskedőnek. Úgy értve a va­lamennyit, hogy sokkal többet is eladhattak volna, ha lenne több, ha nem apadt volna a kényszerű leépítés miatt a fejőstehén-állomá­nyuk is épp a felére az eredeti­nek. A gazdálkodásra terelődött te­hát a szó (ha egyáltalán gazdálko­dásnak lehet nevezni azt, amire a szövetkezetekben ma mód nyílik), de azért kitelt a rövidre szabott időből, hogy a pocsaji határ rejtet­te természeti értékeken körbepil­lantsunk. (A különleges füvekkel terített földvárra nemrég a szövet­kezet főmérnöke hívta fel a ter­mészetvédők figyelmét.) A gyö­nyörű Ér partján állva azután megsejthettük, hogy igen, védel­met érdemelne itt, ha telne rá, minden állat és fű, fa, virág, a sok látott vagy rejtett létező. De ki vé­di meg az embert az ő kiáltó szo­rultságában? Ezt is láthatja, aki Pocsaj mellett lép a Bihari-síkra Fotó: Horváth Katalin Az Egyenleg ügye - más szemszögből Bakó Endre A legutóbbi (szombati) szá­munkban közöltük azt a riportsze­rű tudósítást, amely a kedvelt, népszerű televíziós műsor, az Egyenleg stábjának végnapjairól szólt. A cikk alcíme egyértelmű­en utalt arra, hogy ez a krónika csak az egyik - a retorziót szenve­dett oldal - álláspontja, noha ol­vasóink megszokták, hogy a Nap­ló szeret érvényt szerezni az ősi la­tin bölcsességnek. Hallgattassák meg a másik oldal (fél) is! Nos, meghallgattatott, mégpedig pén­teken délelőtt Budapesten a Rubin Apartman Hotel különtermében, ahol Nahlik Gábor, a televízió alel­­nöke sajtóreggelit adott újságírók egy csoportjának. A meghívót még a múlt héten kézbesítették, amikor szó sem volt az Egyenleg­botrányról, s arról a többi televí­ziós és rádiós vezetői intézkedés­ről, amely az utóbbi napokban fel­borzolta a közvéleményt. Nahlik Gábor félórás késéssel érkezett, elnézést kérve, de neki határidőnaplójában délelőtt 10 órára volt bejegyezve a program, majd magabiztosan és lendülete­sen beszámolt róla, hogy a televí­zió vezetősége szeretné elérni, hogy szorosabb kapcsolat alakul­jon ki a tévé és az írott sajtó kö­zött, ezáltal az eltérő megítélések közeledhetnek egymáshoz. El­mondotta, hogy két közvélemény­kutató intézettel is figyeltetik a te­levízió műsorainak nézettségét, s az egyehangzó jelentések szerint a fő műsoridőkben a nézettség va­lóban csökkent, de az egyéb mű­sorok tekintetében általános emel­kedés tapasztalható. Az MTV tör­ténetében az idei Ki mit tud? dön­tőjének nézettsége abszolút re­kordnak számít, s a milliós nagy­ságrendű nézettség százezres nagyságrendű szavazatbázist ho­zott, egyébként összesen egymil­lió szavazat érkezett a Ki mit tud?­­közvetítések kapcsán. A sok sike­res műsor közül is kiemelte a távoktatással foglalkozót, s egyál­talán biztató képet festett a tele­vízió működéséről. Elébe ment egyes várható kérdéseknek, s fog­lalkozott az Egyenleg körül kiala­kult helyzettel is, melynek kap­csán, mint mondotta, vissza kell mennünk 1992. október 23-ig. Ki­jelentette, hogy a Bánó András ál­tal képviselt tények eleve nem vol­tak igazak, ezt a Sony cég vizsgá­lati anyaga utólag egyértelműen bizonyította. Ő ebben a helyzet­ben, mint elnöki jogkörrel felruhá­zott alelnök, Bánó ellen fegyelmi vizsgálatot rendelt el, annak lezá­rásáig megbízta a főszerkesztői teendő­k ellátásával a megítélése szerint alkalmas Murányi Lászlót. Szerinte az Egyenleg stábja Murá­nyit azért nem fogadta be, mert at­tól félt, hogy így fény derülhet ar­ra, hogy az Egyenleg kívülről?) szponzorált műsor volt. Miután az Egyenleg több alkalmazottja megtagadta a munkát (az Egyen­leget nem én szüntettem meg, ők tagadták meg! - mondotta), ő nem tehetett mást, mint a közalkalma­zotti jogállásúakra vonatkozó tör­vény értelmében a munkát megta­gadóknak felmondott. Az érintet­tek - nézett órájára Nahlik úr - talán most kapják kézhez a fel­mondólevelüket. Több mindenről esett még szó, s az újságíróknak kitűnő segéd­anyagokat osztottak ki az egyes szerkesztőségek műsorairól. A reggeli után azonban kérdés nem hangzott el az alelnökhöz, mert a résztvevők egy része látható meg­elégedettséggel nyugtázta szavait, másik része nem tartotta érdemes­nek, hogy kérdéseket tegyen fel egy olyan helyzetben, amelyben nem áll módjában cáfolni vagy megerősíteni a Nahlik úr által el­mondottakat, de annyit tudott, hogy az Egyenleg munkatársai mindent másképp gondolnak és látnak. A döntés tehát a bíróság kezében van! KOMMENTÁR Bakó Endre A nép szája A nép száját sohasem lehetett betapasztani, a legkeményebb diktatúrában sem. Igaz, nem lehetett nyíltan beszélni, de a nép fia mindig megtalálta a módját annak, hogy a folyamatos agymosás ellenére megőrizze belső önállósá­gát. Vagy annak legalább is lényegét. Egyik módszere a passzív ellenállás volt, némelyek úgy élték meg az elmúlt 40 évet, hogy azt sem tudták, ki volt Marx vagy Engels. Az ellenállás egy másik vállfája a hivatalos frazeológia átvé­tele és abszurdumig vitele. Jellemző eset még a hatvanas évekből: a fiatal munkás házaspár azzal sürgette lakásigényének teljesítését, hogy az anyósnál a gyerekek klerikális nevelésben részesülnek. Állítólag hatott az érv. A harmadik jellegzetes megnyilatkozás a viccek világa, amelyben a nagy tekintélyű politikusok groteszk figurákká törpültek, s a félelmetes hatalom ne­vetségessé vált. Mostanság is születnek viccek, és mostan­ság is megkapják a politikusok a maguk minő­sítéseit és címkéit. Az egyik vicc például így hangzik: Mi az, amit Kádár 40 évig nem tudott elérni, s Antallnak három év alatt sikerült? A vá­lasz: Megszerettetni a szocializmust! Ha népi körökben politizálnak, ilyen nevek röpködnek: „Kis Duce”, „Savanyú Jóska”, „Mekk mester”, „Pufajkás”, „Dagadt", „Körmester", s érdekes módon mindenki tudja, hogy kire kell gondol­nia. Nem feltétlenül gyűlöletet árasztanak ezek az elnevezések, amelyek „fülön csípik” az ille­tő politikus valamely tulajdonságát, sokszor a jellemének lényegét. A nép gyermekei munka­helyeken, katonaságnál vagy más közösségek­ben is szeretik ragadványnevekkel felruházni egymást. Nem lennénk viszont hűek a valóság tapasztalataihoz, ha elfelednénk, hogy a nép (egy rövid jegyzetben meddő dolog azon tipród­­ni, hogy szociológiai értelemben hogyan defi­niálható a nép fogalomköre), az elnevezések­ben azt is kifejezésre juttatja, hogy távolról fi­gyeli a „nagypolitika” eseményeit és szereplő­it, továbbra is passzívan reagál a folyamatok­ra, s csak bizalmas körben nyilatkozik meg őszintén, szíve szerint. Úgy tartja továbbra is, hogy a politika úri huncutság! Ebben ő maga is hibás! „Betyár urai így ne­velték” - mondhatnánk Adyval, mert így igaz. Tény, hogy a rendszerváltozás óta az elit és a nép közötti távolság nem csökkent, jóllehet a legtöbb párt és mozgalom az ő nevében ágál, de a nép azt látja, hogy az elit a maga érdek­érvényesüléséért küzd. Mostanában például csodálkozva hallja, hogy a legköszönő or­szággyűlési képviselők az új parlamenti érában még egy fél évig fogják kapni a fizetésüket, hogy legyen idejük „átállni”, vagy visszaállni a régi-új helyzetbe. Hogy is hangzott a régi vicc? A nép a legjobb ételeket eszi, a legjobb italo­kat fogyasztja,­­ képviselői által! ZÖLD SAROK GŐZ JÓZSEF Eltűnt a must Eltűnt bizony, legalábbis, ha azokra az időkre gondolunk, amikor így ősz közepén a szőlőtermelő gazdaságok sátrakat állítot­tak fel az édes nedű árusítására. Némely­kor kicsit kénes ízű volt, hiszen a szőlő ki­préselt leve nem valami állékony. Csakha­mar savanykás lesz az erjedéskor keletke­ző szén-dioxidtól, majd pillanatok alatt mur­­ci lesz belőle. Lépten nyomon ihattuk itt a hegy nélküli bortermő területen a hegy le­vét. Mindez nem is múlt időben, hanem rég­múltban értendő, hiszen hol van már a sát­ras mustvásár, a mustmustra! Pedig szőlő volt elég az idén, az aszályos időjárás nem tett kárt benne. A mezőgazdasági abszurdum ennél a kultúránál is előjött. Volt ahol mind­össze 11 forintot adtak egy kiló borszőlőért, ha a kuncsaft valami különleges ferde hajla­mától vezérelve úgy gondolta, azonnal kell a pénz, nem akar (tud) várni márciusig, ami­kor 19 forintot ígértek érte. Mindez akkor volt, amikor a piacon is félszáz forintba ke­rült egy kiló szőlő. Csak gondolatban játszhatunk el a kérdés­sel: mennyi lett volna az idén a must ára a fogyasztó számára, ha valaki poharanként adja? Talán nem népszerű, de akár abból is kiindulhatunk, hogy egy liter szőlőlé ára, amelyben 12 százalék a musttartalom, még nagybani (diszkont-) áron is ötven forint. Ha erre van kereslet, lennie kell(ene) matema­tikailag akár a 400 forintos tiszta mustra is. De a Földre szállva a csillagos égből: miért ne adnánk akár száz forintot is egy liter must­ért, ha ennek a felét adjuk ugyanennyi nyolc-­­szorosára hígított gyümölcsléért? S miért ne érné meg a musteladás azoknak, akik csak 11 forintot kaphatnak egy kiló szőlőért? Jö­vőre ki kellene próbálni.

Next