Hajdú-Bihari Napló, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-19 / 92. szám
1995. ÁPRILIS 19., SZERDA HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Megmozdult a víz a pusztán a nád körül Mintha világgá akarná kürtölni a hírt, hogy új szereplője van a nádpiacnak Gulyás Imre Balmazújváros, Lászlóháza (HBN) - Hatalmas hó- (vagy inkább zúzmara-) zápor kapott el húsvét előtt a balmazújvárosi határban a tiszacsegei út mentén. De még az az áprilisi havazás se volt számomra olyan meglepő, mint annak a temérdek nádkúpnak a látványa, ami Lászlóháza táján a kis-hortobágyi csárdához közeledvén tárult a szemem elé. Ilyen rég jártam volna erre? A nagy kiterjedésű „szérű" (vagy ahogyan a gazdái nevezik: depó), amit a puszta gyepén alakítottak ki, már messziről magára vonja a figyelmet. Mintha világgá akarná kürtölni a hírt, hogy új szereplője van az Alföldön a nádpiacnak. Gondoltam, talán érdemes lesz megismerkedni vele közelebbről is. Idős Nagy Imre, a Hortobágyszerte ismert „nádas" szakember fogad és tessékel beljebb egy újonnan épült ház irodának berendezett szobájába. A lehető legjobbkor jöttem, mondja. Perceken belül itt lesz a főnök, aki nem más, mint Balogh Zoltán, a Reetex Nádtermelő és -forgalmazó Kft. ügyvezető igazgatója. Szolnokról, Szolnokon van ugyanis a cég központja. Nem véletlen az ügyvezető igazgató jövetele. Befejeződött a nádaratás, kezdődik a feldolgozás és az export. Az újságokban is lehetett róla olvasni a hét elején. Másfél millió kéve nád Alig telik el tíz-tizenöt perc, valóban megérkezik Balogh Zoltán. Vele és idős Nagy Imrével ülünk azután lebeszélgetni az iroda rádiótelefonos tárgyalóasztalánál. Mint hallom, az ő figyelmüket sem kerülte el a távirati iroda híre, amely szerint a Kis-Balatonon decembertől mostanáig több mint félmillió kéve nádat gyűjtött be egy részvénytársaság a Balatonszentgyörgyhöz tartozó területén. - El nem tudom képzelni, mennyi lehet félmillió kéve nád - jegyzem meg az avatatlan emberek óvatosságával. Amin, persze, az igazgató egy cseppet sem csodálkozik. Rápillant a nála jóval idősebb tanácsadóra, idős Nagy Imrére, azután tekintetét az ablak felé fordítva megjegyzi: - Az, amit ott kint lát, nem kevesebb másfél millió kévénél. Már ki is van fizetve. Nagy szó ez mostanában. Olyan nagy szó, hogy nem maradhat további kérdés nélkül. - Ki az, akinek ilyen sok pénze van? És a kérdésben most (természetesen) az is benne foglaltatik, hogy kié is valójában a Reetex Kft. Az ügyvezetőtől erre is választ kapok. A kft. kilencven százalékát az 1833-ban alapított német nádkereskedő cég, a Hiss Reet Fa. Peter Hiss, tíz százalékát pedig Balogh Zoltán birtokolja. A Hiss Reet - amellett, hogy Európa-szerte tevékenykedik, és például Törökországban is van (Hiss Karnis néven) vállalata -, jelenleg a német nádpiac több mint ötven százalékát uralja. Huszonhárman főállásban Megértem hát - remélem, jól értem - az ügyvezető igazgatót, aki a hetven-nyolcvanmillió forintot érő és már kifizetett nádkészlet említésekor elégedett hangon hívja fel a figyelmem egy bizonyos földvásárlásra, amelynek révén hozzájuthatott (hozzá is jutott) a ma már depóként szolgáló negyvenegy hektárnyi gyephez. Azt mondja, a tulajdonosnak biztosítania kellett magát, hogy a nád, aminek az árát kifizeti, a szónak abban az értelmében is az övé legyen, hogy az ő területén van. Az ő depóján. S hogyan került a depó a csegei útfélre? Az egy külön történet. A kft.-nek nem ez a mostani az első „szálláshelye". „Betévedt" az korábban még a nemzeti parkba is. Onnan kellett kiköltöznie, így történhetett meg, hogy amikor - ha emlékezetem nem csal, és ha jól hallom -, ezerötszáz-kétezer forintjával ment Újvároson a szántók aranykoronája, Balogh Zoltán még ennél is többet fizetett a volt Vörös Csillag Tsz tagjainak a csegei országút melletti részaránytulajdonokért. A gyepért. - Lényegesen a piaci ár felett vettem meg - jelenti ki kétségoszlató hangon az igazgató. - Mert szükségem volt rá. Ezt az emberek tudták, és meg is kérték az árát. Valóban drága volt? Vagy olcsó? Tíz-tizenöt év múlva talán erre is könnyebb lesz válaszolni. Egyelőre nem tekinthetünk el a ténytől, hogy a kft. huszonhárom főállású alkalmazottat (köztük húsz balmazújvárosi lakost) foglalkoztat, s hogy a felvásárolt nád hetven százaléka magánterületekről való. Még kevésbé hagyható figyelmen kívül a német tulajdonos által következetesen alkalmazott elv, hogy azokat, akik megdolgoztak a pénzükért, két héten belül illik kifizetni. Az ilyesminek gyorsan híre megy. Gondoljunk csak bele! Azért a nádért, aminek sokak szerint nemrég még alig volt becse (hogy mennyire nem, az megmutatkozott a földárveréseken is), a Reetex, ahogyan az ügyvezető mondja, harminckettőtől harminchat forintig fizet. Kévénként. (Plusz tizenkét százalék kompenzáció.) Csoda-e, hogy oly sokan felébredtek? Csoda-e, hogy végre azok is számolnak, akiknek „csak" nádas jutott? Dehogyis csoda. Az olyan vidékeken, mint az Alföld, ahol a termelők nincsenek elkényeztetve, ennyi is elég az „állóvíz" megmozdításához. A legjobb a sziki nád Nem véletlenül tartják különös társaságnak a Reetex Kft.-t. „Szemmel látható, hogy itt külföldi tőke mozog" - fedezem fel a lényeget az avatottak véleményében. Megmozdult a piac. A mintegy kétszáz hektár „nettó" nádassal rendelkező Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság is jóval magasabb árat kapott tavaly a termésért, mint két-három évvel ezelőtt. A tavalyi év kirobbanó volt, állapítja meg Kóthay László osztályvezető. És ez nem csak a jó árat jelenti. Azt is jelenti, hogy elérhető közelségbe került az állami feladatként kapott vízügyi cél: a területek tisztán tartása és a megfelelő árbevétel. Mert verseny van. És a versenyben egyre nagyobb a súlya a szónak, hogy a konkurencia ellenére sincs párja a nyugati piacon az acélos, magyar sziki nádnak. Kati János és társai a nádarató gépen a vízügyi igazgatóság kezelésében levő egyik nagylaposi tározónFotó: Tivizig 2,5 milliárd dollárt akarnak befektetni Székesfehérvár (MTI) - A következő években két és fél milliárd dollár magyarországi befektetésének szándékát jelezték a külföldi cégek - jelentette be Pál László ipari és kereskedelmi miniszter kedden Székesfehérvárott, a Dunántúl legnagyobb szerszámforgalmazó vállalkozója, a Köves és Forcomn cég által rendezett Szerszámexpo megnyitóján. Az ipari tárca vezetője az MTI tudósítójának elmondta: a befektetések zöme olyan, az utóbbi években befejeződött autóipari nagyberuházásokhoz kapcsolódó kezdeményezés, amelynek célja a hazai autóalkatrész-gyártás fejlesztése. A befektetési kedv élénkülését jelzi az is, hogy a nálunk letelepedett multinacionális cégek majdnem mindegyike bővíteni akarja a termelését. A szerszámgyártás nagy átalakuláson ment át. Korábban e tevékenység 98 százaléka az ipari cégeknél, vállalatoknál koncentrálódott, s egy-egy cég igényeit elégítette ki, jelenleg viszont már mintegy 70 százaléka vállalkozásként működik, piaci jellegűvé vált, s jelentős külföldi megrendeléseket is teljesít. A szerszámgyártás túljutott korábbi mélypontján, s ez azért jó - mondta a miniszter -, mert ahol egyre több szerszámot gyártanak, ott az ipar is fejlődik. A kis szerszámkereskedésből öt év alatt a legnagyobb dunántúli szerszámforgalmazóvá vált Köves-Forcom cég ezúttal ötödik alkalommal rendezte meg - több mint félszáz hazai és külföldi kiállító részvételével - a Szerszámexpót. A bemutatón garázsipari, emeléstechnikai, hegesztéstechnikai berendezéseket, fém- és faipari gépeket, professzionális kéziszerszámokat, különféle elektromos kisgépeket, csőmegmunkáló szerszámokat, neves hazai világcégek ezernél több termékét állították ki. A Szerszámexpo április 23-ig várja az érdeklődőket. Nem indul fegyelmi eljárás a bírák ellen Budapest (MTI) A Legfelsőbb Bíróság fegyelmi bírósága megtagadta a fegyelmi eljárásokat, amelyeket fegyelmi vétség gyanúja miatt az igazságügy-miniszter kezdeményezett 1994. december 23-án hat megyei bírósági elnök és két kollégiumvezetővel szemben - tudatta az MTI-vel kedden Rabóczki Ede, a fegyelmi tanács elnöke. Mint kitért rá: az ügyekben eljárt háromtagú fegyelmi tanács - körültekintő és széles körű vizsgálat alapján - április 5-én hozott határozataiban megállapította, hogy a fegyelmi eljárások kezdeményezése alaptalan. A fegyelmi tanács álláspontja szerint a térítésmentes amerikai tanulmányúton 1994. szeptember 23-tól október 7-ig részt vevő csőd- és felszámolási ügyekben eljáró bírák olyan külföldi szervezettől részesültek előnyben, amelylyel kapcsolatban a magyar bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységének befolyásolása, illetve az erre való törekvés fogalmilag kizárt. Abból a tényből, hogy a külföldre utazó bírákat nem az Igazságügyi Minisztérium jelölte ki, hanem az amerikai intézet felkérésére egy magyar cég javasolta, nem lehet megalapozottan arra következtetni, hogy ez konkrét ügyekben befolyásolja majd az érintett bírákat. A fegyelmi tanács megállapítása szerint nem valósítottak meg fegyelmi vétséget a szakmailag hasznos tanulmányúton részt vevő bírák. Ebből következően ugyancsak nem követtek el fegyelmi vétséget a megyei bírósági elnökök, akik az utazás miatt nem kezdeményeztek fegyelmi eljárást az Amerikában járt bírák ellen. A fegyelmi eljárás kezdeményezése egyébként is olyan diszkrecionális jogköre az elnököknek, amellyel élni lehetőségük, de nem kötelességük. KOMMENTÁR Hornyák András A demokrácia ára Petőfibányán rövidesen népszavazás dönti el: oda telepítsék-e a használt akkumulátorfeldolgozó üzemet vagy minden maradjon a régiben. Melyik a jobb: 180 új munkahely, bár szembe kell nézni bizonyos veszélyekkel és jobban odafigyelni a környezet védelmére, vagy ha nem történik semmi?. A vasút berkeiben pedig ádáz csata dúl a MÁV vezetői és a szakszervezetek között, s lehetne sorolni más, országos kihatású ügyeket is, amelyek valami módon a demokráciával függnek össze, s mindegyikkel kapcsolatban felhozható: minek ez a sok felhajtás? A vasutasok azon vitáznak, hogy miért nincs kollektív szerződés, a petőfibányaiaknak meg annyi az önkormányzati pénzük, hogy hiányzik egy népszavazás költsége? Nincs elég baj? De, van. Ám az is köztudott, hogy a demokrácia, számtalan előnye mellett nem olcsó forma. A pártoknak a parlamentbe bejutásért folytatott kampányát, választások előtti reklámhadjáratát a társadalom fizeti meg, s jelentős költségvetési tétel a képviselők fizetése, szakértők igénybevételére biztosított költségkeret, s az Országgyűlés folyamatos működtetése is. Ha ezentúl még valamelyik helyi vagy országos jelentőségű ügy még olyan eszközök igénybevételét is indokolja, mint a népszavazás, akkor az országban mindezek finanszírozására fordított milliárdok láttán joggal mondják sokan a régi szellemeskedéssel, hogy „drága minekünk a demokrácia”. Drága, nem drága, a huszadik század végén már csak ez a járható út, még akkor is, ha ennek költségeit most - eléggé szerencsétlen történelmi helyzetben - üres állami és helyi kasszából kell összekotorni. A szegénység, a pénzhiány viszont jobban megköveteli, hogy mindig csak arról kérjék ki az emberek véleményét, amiről kell, különben a demokrácia demagógok eszközévé válhat, s ennek is nagy a veszélye. A szegénység nem indok a demokrácia félretolására. S nem csupán azért, mert az így megtakarított pénzt a rossz döntések hatásaként később rendszerint meg kell fizetni, hanem azért sem, mert történelmi példák bizonyítják: a többség véleményét mindig valamilyen pénzügyi vagy más kényszer indokával hallgattatták el (aztán a kényszerhelyzet megszűnt, s elfelejtették ismét megkérdezni). A demokrácia sokba kerül, s kellemetlen a fölül lévőknek. Ember legyen a talpán, aki a vég nélküli vitákban meg tudja győzni a sok tájékozatlan, felkészületlen embert, aki választ tud adni a bosszantó és buta kérdésekre. De mindez a demokrácia ára. Ne legyen vezető (bármennyire vágyik is rá) sem egy ország, sem egy párt, sem egy vállalat élén az, aki nem képes ezeknek megfelelni. JEGYZET D. Karádi Katalin Szomorú sorsok Számos elmeszociális intézetben jártam már, s bár az országban bizonyára vannak rossz tapasztalatok is, a többségük megfelelő szakmai háttérrel rendelkezik, így ezekben az intézményekben a legjobb kezekben vannak a betegek, ahol a tiszta, rendezett környezet mellett az állapotuktól függően rendszeresen foglalkoztatják is őket. A biztonságérzet, a nyugodt körülmények, a megszokott életritmus nagyon sokat jelent számukra, s általában erősen kötődnek a róluk gondoskodókhoz. Sokkal humánusabb megoldás egy ilyen bentlakásos intézmény - ha a beteget nem tudja a család vállalni -, mintsem felügyelet nélkül hagyni, netán kicsapni az utcára egy olyan embert, aki állandó gondoskodásra szorul, bármikor komoly veszélybe kerülhet, baleset érheti, sőt bűncselekmény áldozatává válhat. Különösen ha kiengedik - netán kiküldik - koldulni az utcára, ahol a nyomába szegődhet, kirabolhatja bárki, hogy megszerezze a kiszolgáltatott ember forintjait, amelyet jóérzésű embertársai dobtak a sapkájába. Szánalomból, mert beteg, magárahagyott, gondozatlan és piszkos. Ki tudja, hová megy haza, ad-e neki enni, gondját viseli-e valaki, vagy csupán az a lényeg, hogy sápot húzzon a nyomorúságából valamelyik lelketlen hozzátartozó. Szerencsére nem az a jellemző, hogy akár esik, akár fúj, kivert kutyaként naphosszat az utcán engedik csavarogni a beteget, ám sajnos, még Debrecen belvárosában is szem előtt van az elrettentő példa. Ha már a járókelő az adományokkal nyugtatja meg a lelkiismeretét, s mást, többet nem is nagyon tehet, miért nem figyel oda jobban az, akinek voltaképpen ez volna a kötelessége? Felelőtlenség megengedni, hogy ilyen szomorú kiszolgáltatottságban éljenek a gondoskodásra szorulók.