Hajdú-Bihari Napló, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-02 / 1. szám
1996. JANUÁR 2., KEDD HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Nehéz év után, ezerszázadik évforduló előtt Göncz: „Az ország jelesre vizsgázott. Türelemből, bölcsességből, ötletességből..." Budapest (MTI) „Az év fordulója a számvetés ideje. Kivált ma, amikor ünnepre, honfoglalásunk ezerszázadik évfordulójának ünnepére készülünk. Szerényen és hívság nélkül. Ahogyan napjainkhoz illik, múltúnkat vállalva, de őszintén szembenézve önmagunkkal" - kezdte szilveszteri köszöntőjét Göncz Árpád köztársasági elnök. „E történelmi évforduló jó alkalom, hogy számba vegyük: mi az, ami magyarrá tesz, ami nélkül nem lennénk önmagunk, s mi az a terhes hagyomány, amit talán sajnálunk elvetni, mégis okosabb hátrahagynunk. S ha a múltat utólag megváltoztatni nem áll is módunkban, merjük kimondani, mikor, hol és miért tértünk le a helyes történelmi útról, s hogy az úttévesztésért az ország - a nemzet egésze - mekkora árat fizetett....) A válság mélypontján - a kényszerű alkalmazkodás megrázkódtatásán - talán már túl vagyunk. Ha a magunk bőrén még nem is érezzük, európai létünk ezerszázadik, újkeletű világgazdasági honfoglalásunk első megalapozott és szerényen emelkedő esztendeje, semmi kétség, kínkeserves év lesz, ha remélhetőleg nem roszszabb is a tavalyinál. Épp a tavalyi év jóvoltából. Mert az ország tavaly jelesre vizsgázott. Türelemből, szívósságból, és bölcsességből, ötletességből, életerőből. Az érdekképviseletek tették a dolgukat: körömszakadtig, de nem mindhalálig képviselték tagságuk veszélyeztetett érdekeit. A helyi és területi önkormányzatok a demokrácia frontvonalán szűkebb közösségeik önállóságát és létbiztonságát védelmezték. A pártok is tették amit a dolguknak véltek: koalíción belül és ellenzékből késhegyig menő viták során, helytálló és helyt nem álló érvekkel hadakoztak a maguk részigazáért. S a családapák, családanyák? - mi mást tehettek volna a föld alól is, néha maguk sem tudták hogyan, előteremtették a gyerekeiknek a betevőt.(...) Mit várunk hát mi - a nagy betűs TÁRSADALOM - egyiktől is, másiktól is a jövő évben? A kormánytól erélyt és következetességet, tervszerű előrelátást, a megkezdett reformfolyamat végiggondolt folytatását, érdemi és alkotó párbeszédet, nyitottságot és őszinteséget, hogy tudjuk, ma és holnap hányadán állunk? Mert magabiztos kormány nélkül sem létbiztonság, sem közbiztonság nincsen. (...) Az önkormányzatoktól, hogy a kormány öntudatos partnerei legyenek, jogaik birtokában és tudatában vállalják és védjék helyi vezetőszerepüket. S mit várunk az Országgyűléstől? Jó törvényeket, végrehajtható törvényeket. Amelyek szolgálják a társadalmat. És megegyeznek az értékítéletével. Hát önmagunktól? Hogy éljünk úgy magunk is, ahogyan másoktól elvárjuk. (...) Végül is ki máson múlik az, ha nem mirajtunk? Önmagunkon. S nézzünk egy pillanatra némán önmagunkba: tengernyi gondunk közt, él-e még bennünk a szeretet? Mert a szeretet erő. Isten adománya. Az új esztendőre kérjünk hát szeretet Tőle. Mindannyian mindannyiunkért." Fotó: Napló-archívum A reformlépéseknek egyre több nyertesük lesz Horn: „Nem szabad kihasználatlanul hagyni az előttünk álló lehetőségeket..." Budapest (MTI) - Nemsokára szakértői egyeztetés kezdődik arról, miként lehet a legcélszerűbben felhasználni a terveken felül befolyt privatizációs pénzeket. A konkrét javaslatot január végén kaphatja meg a szocialista frakció és a párt koalíciós partnere, de a végső döntést az Országgyűlés mondja ki. Erről Horn Gyula beszélt a Kossuth rádió hétfő délelőtti élő adásában, amelyben az elmúlt év eredményeit és az ország idei kilátásait összegezte. A miniszterelnök elmondta azt is, felszólította Bokros Lajost és Suchman Tamást: a privatizációs pénzek felhasználásáról folytatott nyilvános vitát fejezzék be. A kormányfő úgy vélekedett: a kabinet tavaly teljesítette azt, amit az év elején vállalt. A kormány tevékenységének eredménye, hogy megállt a válság mélyülése és az ország jó útra lépett. Horn Gyula ugyanakkor elismerte: március előtt hosszú ideig tétovázott a gazdaságpolitikai döntések meghozatala előtt, mivel a kormány előtt nem volt olyan meggyőző erejű javaslat, amely mellett ki lehetett volna állni. Márciusban azonban Bokros Lajos és Surányi György olyan terveket tett az asztalra, amelyeket vállalni lehetett. A döntések nyomán csökkent a munkanélküliség és egyre több ágazat indul meg az átalakulás útján. A változásokat azonban kevesen érzik, de biztos, hogy a piacgazdaságra való áttérésnek egyre több nyertese lesz. A feketegazdaság elleni harcról a miniszterelnök elmondta: attól nem lehet azonnali és látványos eredményeket várni. Horn Gyula korábbi kormányátalakítási terveiről elmondta: nem csinált kabinetkérdést az ügyből, nem engedte meg, hogy a koalíció emiatt kettészakadjon. A változtatásokra azért volna szükség, mert kellene egy erős csapat, amely szakmailag alaposan előkészítené a döntéseket. A sztrájkok és tüntetések kapcsán a miniszterelnök leszögezte, hogy a megmozdulások „kemény, de nem sokkoló" hatással vannak rá, ugyanis megérti az embereket, ismeri problémáikat. Az ellenzék és a kormány együttműködéséről Horn Gyula elmondta: a kabinet annak ellenére is próbál megegyezésre jutni a kisebbségben lévő pártokkal, hogy azok 1994-ben egy órányi türelmi időt sem adtak az új testületnek. Ugyanakkor hozzátette: az ügyek többségében az ellenzék is kész a tárgyalásokra és a kompromiszszum keresésére. Horn utalt arra is, a pártoknak egymás szidalmazása helyett nemzeti összefogásra kellene törekedniük. Horn Gyula hangsúlyozta: hazánk előtt nincs más út, mint a csatlakozás Európához, enélkül ugyanis a kontinens gazdasági peremére szorulunk. Nem szabad kihasználatlanul hagyni az előttünk álló lehetőségeket, ugyanis jelenleg vetélytársaink között az elsők vagyunk. A mostani politika eredményei 1997-re be kell, hogy érjenek. Amennyiben a kormány lépésről lépésre javít a helyzeten, akkor a baloldal a következő választás után is meghatározó ereje maradhat az országnak - jelentette ki végül a miniszterelnök. Fotó: Nagy Gábor (ISB) Kiáltvány és kiáltvány egy új lélekért Horváth Árpád Kétségbeesett hangú kiáltványnyal fordultak a közvéleményhez akadémikusaink az épp csak hogy elmúlt esztendő utolsó napjaiban. A terjedő áltudományok ellen emelték fel szavukat, józanságra intve minket, már-már esdekelve azért: ne hagyjuk, hogy éket verjen közénk és a valóság közé a mágia, a boszorkányság és az okkultizmus, no meg a „paratudományok" címszó alatt összefoglalt megannyi álmodozó, s inkább a zaklatott léleknek menekvést kínáló, mint a nyitott értelemhez szóló irányzat. Való igaz, az utóbbi években jószerint elözönlöttek bennünket a jobbára a régmúlt homályából előhalászott, hangzatos nevek mögé bújtatott iskolák és módszerek, magukat mágikusnak, misztikusnak vagy egyszerűen csak ősinek nevezett tudományok. Mindent egybevetve ma alighanem nagyobb Magyarországon a bűbájosság költségvetése, mint a tudományos kutatásé - és ebben a tekintetben igazat kell adni a tudósoknak. Jogosan rettentek meg ettől az elözönléstől, és ezt az elözönlést valóban meg kell állítani. De - ezt csak óvatosan jegyzem meg - vigyázat, nehogy a fürdővízzel együtt kiöntsük a gyereket is! A baj ugyanis nem pusztán az, hogy elárasztottak minket az áltudományok, hanem az is, hogy ebben az áradatban elsikkadhatnak valódi értékek is. És az üres hókuszpókuszokká silányított okkult tudományok, a kizárólag üzleti célú álmisztika, a sarlatánizmus és a kuruzslás máglyáján kár lenne feláldozni azt a tudást, aminek egyetlen „bűne" csupán, hogy nem a tudósok laboratóriumaiban és dolgozószobáiban vert gyökeret. Vannak átjárók az ismeret térképén, amelyek más valóságokra nyílnak; ha valaki ilyenre bukkan a „varázskönyvekben" és a „régi mesterek" művei között, tartsa becsben, de kritikával tegye. Mert - Chestertonnal szólva - nem az a szélhámos, aki a mágiába merül, hanem az, aki nem hajlandó kimászni belőle. Tisztítsuk meg a tudományt, de ne úgy, hogy a boszorkányüldözés ervén megpróbáljuk visszagyömöszölni a szellemet a palackba - nem fog sikerülni. A szellem kiszabadult: az a kor és az az élet szabadította ki, amit a történelem reánk kényszerített. A háborúktól füstölgő, politikai ármányoktól és katasztrófáktól zengő, kiábrándultságtól, hitevesztettségtől, kilátástalanságtól, anyagi gondoktól és szeretetnélküliségtől fuldokló kor. És ez a kor nemcsak az áltudományoknak kedvez, hanem a hamis reményt ébresztő vallásoknak is. Csakhogy a hamis remény is remény, és ebben a zaklatott világban éppen ebből jut nekünk a legkevesebb embernek ma, sokkal inkább, mint a történelme során bármikor, új lélekre és új szellemre van szüksége. Csak így alkalmazkodhat ahhoz a világhoz, amit - a humán tudományok és a hagyományos vallások fejlődését néhány évtized alatt messze maga mögött hagyó - modern technika teremtett körülöttünk. Az ember maga lassabban fejlődött, mint az általa létrehozott technológia. A múlt század szélesre tárta az értelem kapuit, hatalmas huzat támadt, ami egyenesen az űrkorszakba röpített minket. És mi még ma is ugyanazzal a lélekkel állunk az információs szupersztráda és a Jupiter-szonda előtt, talán zavarodottabban és bizonytalanabbul, mint ahogyan Maxwell állna egy részecskegyorsító műszerfala előtt. A No Iar pedig, amikor az ember már semmiben sem biztos, amikor úgy érzi, kicsúszik kezéből az élete gyeplője és szépen lassan értelmüket vesztik azok az értékek, amelyekben eladdig bízhatott, rögtön vallás születik. A mai kor új, messianisztikus vallásai és a meg nem értett, mégis terjedő misztikum viszont nem választ és bizonyosságot keresnek, nem utat mutatnak, nem lelki békét és erkölcsi támaszt nyújtanak. Hanem menedéket. És ez bennük a veszélyes, mert ez a menedék nem menedék valójában, hanem csapda, amely rabul ejti a lelket, a szellemet, az értelmet, és olykor az egész embert is. Az új vallások születése és elterjedése éppúgy törvényszerű volt, mint a régi-új áltudományok föllángolása; menekvést adnak a fájdalmas és egyre nehezebben elviselhető valóság elől. Ez az út azonban hoszszú távon járhatatlan. Ingoványba vezet. Zsákutca, amiből sajnos nem igazán mutatnak kiutat sem a kétségbeesett kiáltványukat megfogalmazó tudósok, sem pedig az évszázadok óta elavult dogmáikat toldozó-foldozó egyházak - amelyek mellesleg mostanában éppen ugyanilyen kétségbeesetten küzdenek híveikért, újdonsült riválisaik ellen. A múlt századot idéztem az imént, a józanságot hirdető, pozitivista XIX. századvéget, amely oly sokban hasonlított a mostani századvégre. De idézhettem volna a reneszánsz korát is, amikor egy üstben fortyogott a misztikusok, az alkimisták, a kritikus keresztények, a görög klasszikusok és a felvilágosult filozófusok, költők és polihisztor művészek szelleme. Mindkét korból leginkább rájuk, a nyughatatlan gondolkodókra emlékezünk, miközben akkor is ott éltek körülöttük a nyomorultak milliói. És ők voltak többen, miként ma is. És a kor története valójában róluk szólt. Miként ma is. És a reményvesztett tömegek ma is éppúgy a reményt keresik; kapaszkodót, bármit, amiben hihetnek azért, hogy legalább az illúziója meglegyen annak, hogy érdemes megvívni a mindennapi harcaikat. Ezt a kapaszkodót nyújtják a tömegeknek az újjáéledt áltudományok és vallások. És ha tényleg van hasonlóság a jelenkor és a reneszánsz meg az előző századvég között, akkor a mai gondolkodók, költők és művészek, filozófusok és tudósok, napjaink nyitott és szabad szellemű nyughatatlanjai legfőbb feladata az kell legyen, hogy rendet teremtsenek ebben a zűrzavarban, a lélek és az értelem zűrzavarában. Nem nyilatkozatokkal és kiáltványokkal, hanem tettekkel, talán egy új lélek és egy új szellem életre segítésével. Új reményt és új hitet kell adni, mert most ez a legfontosabb. A jövőnk múlhat rajta. KOMMENTÁR Bakó Endre Millecentenárium Felvirradt ház 1996, amely nem közönséges esztendő népünk történetében. Nem véletlen, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök újévi köszöntőjének első mondata honfoglalásunk ezerszázadik évfordulójára emlékeztet. „E történelmi évforduló jó alkalom arra, hogy számba vegyük: mi az, ami magyarrá tesz, ami nélkül nem lennénk önmagunk, s mi az, ami terhes hagyomány...” - mondotta az elnök. Valóban, így kell viszonyulnunk múltunkhoz, amelyet megváltoztatni vagy letagadni nem lehet, de bevallani, ahogy a költő sürgető, igen. Ez az első lépés ahhoz, hogy helyesen, pontosan lássuk történelmi utunkat, amely lélekmelengető szakaszokban éppúgy bővelkedett, mint balszerencsés és viszályokkal terhes korszakokban. A magyarság honfoglaláskori célja az volt, hogy beilleszkedjék Európa népei közé, s ez kezdetben teljes sikerrel járt. Ám hamarosan keletről és nyugatról egyaránt létében fenyegették más népek, nemcsak államiságát, de nyelvét, kultúráját is ki akarták tépni, el akarták pusztítani gyökerestül. A köznépnek hála, minden ilyen törekvés meghiúsult, sőt az értékek egyre gyarapodtak, fejlődtek, s végül elértek egy olyan ponthoz, amelyen túl már semmilyen erőszak vagy praktika nem tudott érvényesülni. Népünk nagy vérveszteségeket szenvedett az uralkodó elit hibájából, a magyarságnak mégis születtek szellemóriásai, akik tevőlegesen hozzájárultak az egyetemes világkultúra és tudományfejlődéshez. A magyarság legfőbb célja manapság megint az Európához való csatlakozás gazdasági és szellemi értelemben egyaránt. Ettől sokan féltik az országot, mert úgy gondolják, hogy a nagyobb népek le fogják árnyékolni szuverenitását, nemzeti érdekeit, a szélsőségesek meg egyenesen a gyarmati sors rémképével riogatnak. Ők azok, akik tudat alatt nem bíznak a nemzet alkotó erejében, megújuló képességében. A közös Európa eszméje minden országban okoz szorongást, s nem véletlenül. Reálisan mégis az integrációval kell számolnunk és fel kell készülnünk rá. Ennek meglesznek a gazdasági, jogalkotási, szervezeti teendői, most azonban a szellemi feladatokról beszélünk. Nem kétséges, el kell mélyednünk magyarságunk rétegeiben, ami annyit jelent, hogy minden nemzedéknek alaposan ismernie kell történelmi, kulturális, nyelvi értékeinket, /amelyek arra is tanítanak, hogy becsüljük a másét, mert csak általuk felvértezve kapcsolódhatunk az ezerszázéves közös emlékezet folyamába. Csak a tudatos, értékközpontú hazafiság az igazi, az „egyedül vagyunk” búsmagyarkodása, a félméteres kokárda, a puffogó hazafias frázis csak külsőség, komikus melldöngetés. JEGYZET Kenyeres Ilona Ez itt a reklám helye! Ma már valamire való árut meg se kísérelnek reklám nélkül eladni. Jó ideig ugyan erősen tartotta magát az a népi mondás, hogy a jó bornak nem kell cégér, no de hol van ma már a jó bor? Egyik ismerősöm szerint némely úgynevezett igazi házibort árusító helyen maguk az „őstermelők” is azt suttogják, netán még büszkék is rá, hogy az általuk forgalmazott bor soha nem látott szőlőt - mint ama bizonyos viccben, ahol a haldokló borosgazda elárulja fiainak a nagy titkot, szőlőből is lehet bort csinálni. Reklám kell manapság az intimbetétnek (de hogy ennyi?), aztán a légfrissítőnek, az egyik, a másik, no meg a hagyományos mosópornak, reklám kell a különféle márkás gépkocsiknak, de még az étolajnak is. És itt álljunk meg egy szóra! (Ez nem a hasonló című tévéműsor reklámja!) Valamelyik nap felháborodva mondja egy rokonom, hogy azért ami sok, az mégiscsak sok. Természetesen egy reklámról volt szó, melyet igen-igen helytelenített-jogosan. Azt mondja, ha ő lenne annak a csecsemőnek a szülője, aki az étolaj reklámban rugkapál, ő bizony beperelné a reklám készítőjét. Mert azért az mégis csak nonszensz, mondhatni morbid, hogy arról a szegény gyerekről azt terjesztik, ha zsírt eszik, 46 évesen megkapja az első infarktust, majd később a másodikat, aztán körülbelül 64 évesen meg is hal. Igazat kellett adnom a rokonomnak, mert azért mindennek van határa - még egy reklámnak is. Mindez egy koszorúzás kapcsán jutott eszembe. Petőfi Sándor születésének évfordulóján a Batthyány utcán elhelyezett emléktáblánál a következőket mondta igen szomorúan egy honismereti szakfelügyelő: állítólag azt rebesgetik, hogy a táblát máshová kell onnan helyezni, az az üveggel ellátott rész ugyanis, ahol az emléktábla áll, reklámhordozó! Erre mondják azt, hogy: na, ne!