Hajdú-Bihari Napló, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-02 / 1. szám

1996. JANUÁR 2., KEDD HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Nehéz év után, ezerszázadik évforduló előtt Göncz: „Az ország jelesre vizsgázott. Türelemből, bölcsességből, ötletességből..." Budapest (MTI)­­ „Az év fordu­lója a számvetés ideje. Kivált ma, amikor ünnepre, honfoglalásunk ezerszázadik évfordulójának ün­nepére készülünk. Szerényen és hívság nélkül. Ahogyan napja­inkhoz illik, múltúnkat vállalva, de ő­szintén szembenézve önma­gunkkal" - kezdte szilveszteri köszöntőjét Göncz Árpád köztár­sasági elnök. „E történelmi évforduló jó alka­lom, hogy számba vegyük: mi az, ami magyarrá tesz, ami nélkül nem lennénk önmagunk, s mi az a terhes hagyomány, amit talán sajnálunk elvetni, mégis okosabb hátrahagynunk. S ha a múltat utó­lag megváltoztatni nem áll is mó­dunkban, merjük kimondani, mi­kor, hol és miért tértünk le a he­lyes történelmi útról, s hogy az út­­tévesztésért az ország - a nemzet egésze - mekkora árat fizetett.­...) A válság mélypontján - a kény­szerű alkalmazkodás megrázkód­tatásán - talán már túl vagyunk. Ha a magunk bőrén még nem is érezzük, európai létünk ezerszá­zadik, újkeletű világgazdasági honfoglalásunk első megalapozott és szerényen emelkedő esztende­je, semmi kétség, kínkeserves év lesz, ha remélhetőleg nem rosz­szabb is a tavalyinál. Épp a tava­lyi év jóvoltából. Mert az ország tavaly jelesre vizsgázott. Türelem­ből, szívósságból, és bölcsességből, ötletességből, életerőből. Az ér­dekképviseletek tették a dolgukat: körömszakadtig, de nem mindha­lálig képviselték tagságuk veszé­lyeztetett érdekeit. A helyi és te­rületi önkormányzatok a demok­rácia frontvonalán­­ szűkebb kö­zösségeik önállóságát és létbizton­ságát védelmezték. A pártok is tet­ték amit a dolguknak véltek: koalí­ción belül és ellenzékből késhegyig menő viták során, helytálló és helyt nem álló érvekkel hadakoztak a ma­guk részigazáért. S a családapák, családanyák? - mi mást tehettek volna­­ a föld alól is, néha maguk sem tudták hogyan, előteremtették a gyerekeiknek a betevőt.(...) Mit várunk hát mi - a nagy be­tűs TÁRSADALOM - egyiktől is, másiktól is a jövő évben? A kor­mánytól erélyt és következetessé­get, tervszerű előrelátást, a meg­kezdett reformfolyamat végiggon­dolt folytatását, érdemi és alkotó párbeszédet, nyitottságot és őszin­teséget, hogy tudjuk, ma és hol­nap hányadán állunk? Mert maga­biztos kormány nélkül sem létbiz­tonság, sem közbiztonság nincsen. (...) Az önkormányzatoktól, hogy a kormány öntudatos partnerei le­gyenek, jogaik birtokában és tuda­tában vállalják és védjék helyi ve­zetőszerepüket. S mit várunk az Országgyűléstől? Jó törvényeket, végrehajtható törvényeket. Ame­lyek szolgálják a társadalmat. És megegyeznek az értékítéletével. Hát önmagunktól? Hogy éljünk úgy magunk is, ahogyan mások­tól elvárjuk. (...) Végül is ki má­son múlik az, ha nem mirajtunk? Önmagunkon. S nézzünk egy pil­lanatra némán önmagunkba: ten­gernyi gondunk közt, él-e még bennünk a szeretet? Mert a szere­tet erő. Isten adománya. Az új esz­tendőre kérjünk hát szeretet Tőle. Mindannyian mindannyiunkért." Fotó: Napló-archívum A reformlépéseknek egyre több nyertesük lesz Horn: „Nem szabad kihasználatlanul hagyni az előttünk álló lehetőségeket..." Budapest (MTI) - Nemsokára szak­értői egyeztetés kezdődik arról, miként lehet a legcélszerűbben felhasználni a terveken felül be­folyt privatizációs pénzeket. A konkrét javaslatot január végén kaphatja meg a szocialista frak­ció és a párt koalíciós partnere, de a végső döntést az Or­szággyűlés mondja ki. Erről Horn Gyula beszélt a Kossuth rádió hétfő délelőtti élő adásában, amelyben az elmúlt év eredmé­nyeit és az ország idei kilátásait összegezte. A miniszterelnök elmondta azt is, felszólította Bokros Lajost és Suchman Tamást: a privatizációs pénzek felhasználásáról folytatott nyilvános vitát fejezzék be. A kor­mányfő úgy vélekedett: a kabinet tavaly teljesítette azt, amit az év elején vállalt. A kormány tevé­kenységének eredménye, hogy megállt a válság mélyülése és az ország jó útra lépett. Horn Gyula ugyanakkor elismerte: március előtt hosszú ideig tétovázott a gaz­daságpolitikai döntések megho­zatala előtt, mivel a kormány előtt nem volt olyan meggyőző erejű javaslat, amely mellett ki lehetett volna állni. Márciusban azonban Bokros Lajos és Surányi György olyan terveket tett az asztalra, amelyeket vállalni lehetett. A döntések nyomán csökkent a munkanélküliség és egyre több ágazat indul meg az átalakulás út­ján. A változásokat azonban keve­sen érzik, de biztos, hogy a piac­­gazdaságra való áttérésnek egyre több nyertese lesz. A feketegazda­ság elleni harcról a miniszterelnök elmondta: attól nem lehet azonna­li és látványos eredményeket vár­ni. Horn Gyula korábbi kormány­átalakítási terveiről elmondta: nem csinált kabinetkérdést az ügyből, nem engedte meg, hogy a koalíció emiatt kettészakadjon. A változta­tásokra azért volna szükség, mert kellene egy erős csapat, amely szakmailag alaposan előkészítené a döntéseket. A sztrájkok és tün­tetések kapcsán a miniszterelnök leszögezte, hogy a megmozdulá­sok „kemény, de nem sokkoló" hatással vannak rá, ugyanis meg­érti az embereket, ismeri problé­máikat. Az ellenzék és a kormány együttműködéséről Horn Gyula elmondta: a kabinet annak ellené­re is próbál megegyezésre jutni a kisebbségben lévő pártokkal, hogy azok 1994-ben egy órányi türelmi időt sem adtak az új testületnek. Ugyanakkor hozzátette: az ügyek többségében az ellenzék is kész a tárgyalásokra és a kompromisz­­szum keresésére. Horn utalt arra is, a pártoknak egymás szidalma­zása helyett nemzeti összefogásra kellene törekedniük. Horn Gyula hangsúlyozta: hazánk előtt nincs más út, mint a csatlakozás Euró­pához, enélkül ugyanis a konti­nens gazdasági peremére szoru­lunk. Nem szabad kihasználatla­nul hagyni az előttünk álló lehe­tőségeket, ugyanis jelenleg vetély­­társaink között az elsők vagyunk. A mostani politika eredményei 1997-re be kell, hogy érjenek. Amennyiben a kormány lépésről lépésre javít a helyzeten, akkor a baloldal a következő választás után is meghatározó ereje marad­hat az országnak - jelentette ki vé­gül a miniszterelnök. Fotó: Nagy Gábor (ISB) Kiáltvány és kiáltvány­­ egy új lélekért Horváth Árpád Kétségbeesett hangú kiáltvány­nyal fordultak a közvéleményhez akadémikusaink az épp­ csak hogy elmúlt esztendő utolsó nap­jaiban. A terjedő áltudományok el­len emelték fel szavukat, józan­ságra intve minket, már-már esde­­kelve azért: ne hagyjuk, hogy éket verjen közénk és a valóság közé a mágia, a boszorkányság és az ok­kultizmus, no meg a „paratu­­dományok" címszó alatt össze­foglalt megannyi álmodozó, s in­kább a zaklatott léleknek menek­vést kínáló, mint a nyitott értelem­hez szóló irányzat. Való igaz, az utóbbi években jó­­szerint elözönlöttek bennünket a jobbára a régmúlt homályából elő­halászott, hangzatos nevek mögé bújtatott iskolák és módszerek, magukat mágikusnak, misztikus­nak vagy egyszerűen csak ősinek nevezett tudományok. Mindent egybevetve ma alighanem na­gyobb Magyarországon a bűbájos­ság költségvetése, mint a tudomá­nyos kutatásé - és ebben a tekin­tetben igazat kell adni a tudósok­nak. Jogosan rettentek meg ettől az elözönléstől, és ezt az elözön­­lést valóban meg kell állítani. De - ezt csak óvatosan jegyzem meg - vigyázat, nehogy a fürdővízzel együtt kiöntsük a gyereket is! A baj ugyanis nem pusztán az, hogy elárasztottak minket az áltudomá­nyok, hanem az is, hogy ebben az áradatban elsikkadhatnak valódi értékek is. És az üres hókuszpó­kuszokká silányított okkult tudo­mányok, a kizárólag üzleti célú ál­misztika, a sarlatánizmus és a ku­­ruzslás máglyáján kár lenne felál­dozni azt a tudást, aminek egyet­len „bűne" csupán, hogy nem a tudósok laboratóriumaiban és dol­gozószobáiban vert gyökeret. Van­nak átjárók az ismeret térképén, amelyek más valóságokra nyílnak; ha valaki ilyenre bukkan a „varázskönyvekben" és a „régi mesterek" művei között, tartsa becsben, de kritikával tegye. Mert - Chestertonnal szólva - nem az a szélhámos, aki a mágiába merül, hanem az, aki nem hajlandó ki­mászni belőle. Tisztítsuk meg a tudományt, de ne úgy, hogy a boszorkányüldö­zés ervén megpróbáljuk vissza­gyömöszölni a szellemet a palack­ba - nem fog sikerülni. A szellem kiszabadult: az a kor és az az élet szabadította ki, amit a történelem reánk kényszerített. A háborúk­tól füstölgő, politikai ármányoktól és katasztrófáktól zengő, kiábrán­dultságtól, hitevesztettségtől, kilá­­tástalanságtól, anyagi gondoktól és szeretetnélküliségtől fuldokló kor. És ez a kor nemcsak az áltu­dományoknak kedvez, hanem a hamis reményt ébresztő vallások­nak is. Csakhogy a hamis remény is remény, és ebben a zaklatott vi­lágban éppen ebből jut nekünk a legkevesebb­ embernek ma, sokkal inkább, mint a történelme során bármikor, új lélekre és új szellemre van szük­sége. Csak így alkalmazkodhat ah­hoz a világhoz, amit - a humán tu­dományok és a hagyományos val­lások fejlődését néhány évtized alatt messze maga mögött hagyó - modern technika teremtett körü­löttünk. Az ember maga lassabban fejlődött, mint az általa létreho­zott technológia. A múlt század szélesre tárta az értelem kapuit, hatalmas huzat támadt, ami egye­nesen az űrkorszakba röpített minket. És mi még ma is ugyan­azzal a lélekkel állunk az infor­mációs szupersztráda és a Jupi­­ter-szonda előtt, talán zavarodot­tabban és bizonytalanabbul, mint ahogyan Maxwell állna egy ré­szecskegyorsító műszerfala előtt. A No Iar pedig, amikor az ember már semmiben sem biztos, amikor úgy érzi, kicsúszik kezéből az élete gyeplője és szépen lassan értelmü­ket vesztik azok az értékek, ame­lyekben eladdig bízhatott, rögtön vallás születik. A mai kor új, mes­­sianisztikus vallásai és a meg nem értett, mégis terjedő misztikum vi­szont nem választ és bizonyossá­got keresnek, nem utat mutatnak, nem lelki békét és erkölcsi tá­maszt nyújtanak. Hanem mene­déket. És ez bennük a veszélyes, mert ez a menedék nem mene­dék valójában, hanem csapda, amely rabul ejti a lelket, a szel­lemet, az értelmet, és olykor az egész embert is. Az új vallások születése és elterjedése éppúgy törvényszerű volt, mint a régi-új áltudományok föllángolása; me­nekvést adnak a fájdalmas és egyre nehezebben elviselhető va­lóság elől. Ez az út azonban hosz­­szú távon járhatatlan. Ingoványba vezet. Zsákutca, amiből sajnos nem igazán mutatnak kiutat sem a kétségbeesett kiáltványukat megfogalmazó tudósok, sem pe­dig az évszázadok óta elavult dogmáikat toldozó-foldozó egy­házak - amelyek mellesleg mos­tanában éppen ugyanilyen két­ségbeesetten küzdenek híveikért, újdonsült riválisaik ellen. A múlt századot idéztem az imént, a józanságot hirdető, pozi­tivista XIX. századvéget, amely oly sokban hasonlított a mostani századvégre. De idézhettem vol­na a reneszánsz korát is, amikor egy üstben fortyogott a misztiku­sok, az alkimisták, a kritikus ke­resztények, a görög klasszikusok és a felvilágosult filozófusok, köl­tők és polihisztor művészek szel­leme. Mindkét korból leginkább rá­juk, a nyughatatlan gondolkodók­ra emlékezünk, miközben akkor is ott éltek körülöttük a nyomorultak milliói. És ők voltak többen, miként ma is. És a kor története valójában róluk szólt. Miként ma is. És a re­ményvesztett tömegek ma is épp­úgy a reményt keresik; kapaszko­dót, bármit, amiben hihetnek azért, hogy legalább az illúziója megle­gyen annak, hogy érdemes meg­vívni a mindennapi harcaikat. Ezt a kapaszkodót nyújtják a tö­megeknek az újjáéledt áltudomá­nyok és vallások. És ha tényleg van hasonlóság a jelenkor és a re­neszánsz meg az előző századvég között, akkor a mai gondolkodók, költők és művészek, filozófusok és tudósok, napjaink nyitott és szabad szellemű nyughatatlanjai legfőbb feladata az kell legyen, hogy rendet teremtsenek ebben a zűrzavarban, a lélek és az értelem zűrzavarában. Nem nyilatkozatokkal és kiáltvá­nyokkal, hanem tettekkel, talán egy új lélek és egy új szellem életre se­gítésével. Új reményt és új hitet kell adni, mert most ez a legfontosabb. A jövőnk múlhat rajta. KOMMENTÁR Bakó Endre Millecentenárium Felvirradt ház 1996, amely nem közönséges esztendő népünk történetében. Nem véletlen, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök újévi kö­szöntőjének első mondata honfoglalásunk ezerszázadik évfordulójára emlékeztet. „E tör­ténelmi évforduló jó alkalom arra, hogy szám­ba vegyük: mi az, ami magyarrá tesz, ami nél­kül nem lennénk önmagunk, s mi az, ami ter­hes hagyomány...” - mondotta az elnök. Va­lóban, így kell viszonyulnunk múltunkhoz, ame­lyet megváltoztatni vagy letagadni nem lehet, de bevallani, ahogy a költő sürgető, igen. Ez az első lépés ahhoz, hogy helyesen, pontosan lássuk történelmi utunkat, amely lélekmelen­gető szakaszokban éppúgy bővelkedett, mint balszerencsés és viszályokkal terhes korsza­kokban. A magyarság honfoglaláskori célja az volt, hogy beilleszkedjék Európa népei közé, s ez kezdetben teljes sikerrel járt. Ám hamarosan keletről és nyugatról egyaránt létében fenye­gették más népek, nemcsak államiságát, de nyelvét, kultúráját is ki akarták tépni, el akar­ták pusztítani gyökerestül. A köznépnek hála, minden ilyen törekvés meghiúsult, sőt az ér­tékek egyre gyarapodtak, fejlődtek, s végül elértek egy olyan ponthoz, amelyen túl már semmilyen erőszak vagy praktika nem tudott érvényesülni. Népünk nagy vérveszteségeket szenvedett az uralkodó elit hibájából, a ma­gyarságnak mégis születtek szellemóriásai, akik tevőlegesen hozzájárultak az egyetemes világkultúra és tudományfejlődéshez. A ma­gyarság legfőbb célja manapság megint az Európához való csatlakozás gazdasági és szel­lemi értelemben egyaránt. Ettől sokan féltik az országot, mert úgy gondolják, hogy a na­gyobb népek le fogják árnyékolni szuverenitá­sát, nemzeti érdekeit, a szélsőségesek meg egyenesen a gyarmati sors rémképével riogat­nak. Ők azok, akik tudat alatt nem bíznak a nemzet alkotó erejében, megújuló képessé­gében. A közös Európa eszméje minden or­szágban okoz szorongást, s nem véletlenül. Reálisan mégis az integrációval kell számol­nunk és fel kell készülnünk rá. Ennek meglesz­nek a gazdasági, jogalkotási, szervezeti teen­dői, most azonban a szellemi feladatokról be­szélünk. Nem kétséges, el kell mélyednünk magyar­ságunk rétegeiben, ami annyit jelent, hogy min­den nemzedéknek alaposan ismernie kell tör­ténelmi, kulturális, nyelvi értékeinket, /amelyek arra is tanítanak, hogy becsüljük a másét­, mert csak általuk felvértezve kapcsolódhatunk az ezerszázéves közös emlékezet folyamába. Csak a tudatos, értékközpontú hazafiság az igazi, az „egyedül vagyunk” búsmagyarkodá­sa, a félméteres kokárda, a puffogó hazafias frázis csak külsőség, komikus melldöngetés. JEGYZET Kenyeres Ilona Ez itt a reklám helye! Ma már valamire való árut meg se kísérelnek reklám nélkül eladni. Jó ideig ugyan erősen tar­totta magát az a népi mondás, hogy a jó bor­nak nem kell cégér, no de hol van ma már a jó bor? Egyik ismerősöm szerint némely úgy­nevezett igazi házibort árusító helyen maguk az „őstermelők” is azt suttogják, netán még büszkék is rá, hogy az általuk forgalmazott bor soha nem látott szőlőt - mint ama bizo­nyos viccben, ahol a haldokló borosgazda el­árulja fiainak a nagy titkot, szőlőből is lehet bort csinálni. Reklám kell manapság az intimbetétnek (de hogy ennyi?), aztán a légfrissítőnek, az egyik, a másik, no meg a hagyományos mosópornak, reklám kell a különféle márkás gépkocsiknak, de még az étolajnak is. És itt álljunk meg egy szóra! (Ez nem a hasonló című tévéműsor rek­lámja!) Valamelyik nap felháborodva mondja egy rokonom, hogy azért ami sok, az mégis­csak sok. Természetesen egy reklámról volt szó, melyet igen-igen helytelenített-jogosan. Azt mondja, ha ő lenne annak a csecsemő­nek a szülője, aki az étolaj reklámban rugka­­pál, ő bizony beperelné a reklám készítőjét. Mert azért az mégis csak nonszensz, mond­hatni morbid, hogy arról a szegény gyerekről azt terjesztik, ha zsírt eszik, 46 évesen meg­kapja az első infarktust, majd később a má­sodikat, aztán körülbelül 64 évesen meg is hal. Igazat kellett adnom a rokonomnak, mert azért mindennek van határa - még egy rek­lámnak is. Mindez egy koszorúzás kapcsán jutott eszembe. Petőfi Sándor születésének évfordu­lóján a Batthyány utcán elhelyezett emléktáb­lánál a következőket mondta igen szomorúan egy honismereti szakfelügyelő: állítólag azt rebesgetik, hogy a táblát máshová kell onnan helyezni, az az üveggel ellátott rész ugyanis, ahol az emléktábla áll, reklámhordozó! Erre mondják azt, hogy: na, ne!

Next