Hajdú-Bihari Napló, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-05 / 79. szám
n BÉNYEI JÓZSEF Kettős kereszt Az éjjel sírtál, mint a gyermek, göcögve, törten, nyekeregve. Ki tudja, milyen ijedelmek szabadultak rá a szívedre, milyen fekete félelmekben merült meg a tántorgó álom. Szemedhez érek, szirmad ebben: szél fújt át almafavirágon. Elűzöm-e riasztó álmod? Tudok-e még vigyázni arra a mozdulatra, amikor áldott két melled magát kitakarja, s arcodon felragyog a mámor emléke és sikoltó vágya s jóízek csordulnak a szádból míg hívó számat megtalálja? Hol már a könny... A lélek érik máglyáján a kigyulladt testnek s mormolja emberi igéit a legtisztább kettős keresztnek. : Szárnyak Már nem tanítalak meg sírni. Szikkadt csőrét szárnyába rejti. s a madár sír, WS könnyei sáros gyöngyszemek. f Ülj mellém, r tedd fel rejtőző szemüveged s mesélj a röppenésről. ÍV Ne gyűlölj érte. jp Nem az ígéret volt a vétkes. r A szárnyak szabadsága szent. Elégia ül. i &L \ i ■■■■'</*% '/ | í , . , % ';.y f Válladra könyököl a szél. Pn ’ Milyen fehér vagy. j Sír a hajnal. k, Térdelj a hulló csillagporba I kibontott hajjal, alázattal, | mert dér pergett a nyírtevésre I s a meztelen fák nem beszélnek. 1 Fordulj el. : Úgysem látom a vállad ívét , ha sírnál némán. J§. Nagyon fájnak üres szemem Ha megsajnálnád. I Kártyavár Az ember épít. Házat, temetőt sárból és kőből rak magának. Megcélozza a csillagot, ám a föld végül belefárad hordani hátán vért, virágot, s álmait Mindenki Fiának; felsóhajt s összeomlanak szívünk fölött a kártyavárak. I ijt. -i ... ' 1. ' ' \ ' '' ff*«* „Ariadné szerelme olyan, mint az alvás. Nincsen benne fenntartás. (...) Egész élete odaadás. (...) Itt nincs teher és nehézség és nyűg. A női lény igazi megvalósulása. S mert az emberi nő nem tudja magát odaadni, azért válik olyanná, mintha az ember nyakába egy zsák korpát akasztanának..." (Hamvas Béla) g A titok körül (RÉSZLET A SZERZŐ AZ ÖRÖM ALJÁN CÍMŰ, MEGJELENÉS ELŐTT ÁLLÓ REGÉNYÉBŐL) A festő (Mihálynak hívták, de szégyellte, nem szerette, ha így szólították, s mikor Munkácsyval ugratták, azt mondta, hogy ez nem festőnek, inkább kocsisnak vagy kazánfűtőnek való keresztnév) egy időben gyakran hangoztatta magáról, hogy a szemnek és a léleknek dolgozik, azoknak készíti a képeit, akiknek van szemük a látáshoz, és van lelkük ahhoz, hogy valóban meglássák azt, amit néznek, aztán megmozduljon bennük valami, amitől ők maguk is megváltoznak, gazdagodnak egy kicsit. Mihály a törzsasztalánál ült a gyengén megvilágított helyiségben, és rám várt. Vagy valakire. Pontosabban, nem is a törzsasztalánál, hanem a törzshelyén, mert mint megtudtam, aznap cserélték ki az asztalokat. Becsukott szemmel tapogatta a térítőt, éppen csak visszaköszönt, amikor üdvözöltem, s leültem vele szemben. - A hullámokat érzem - mondta. - A tengerét és a hegyeket. Elmerülni látszott a létezésben, a korsóban habzó sörről nem is beszélve. Úgy simította végig a világnak azt az asztallapon kirajzolódó kis szeletét, mint a vakok. - Taktilis emlékezés - suttogta tovább, s nekem úgy tűnt, hogy átvedlett költővé egy pillanatra. - Egy női test. Érzéki keblek. Csókolni volna jó... Kinyitotta a szemét, azt mondta, hogy nem is gondolta volna, mekkora hatalma lehet a tapintásnak. - Láthatóvá válik minden, ami szinte láthatatlan. Jelentése lesz annak, amit amúgy észre sem veszünk. Félelmetes ez a világ. A kezét néztem és az asztalterítőt, próbáltam rájönni, hogy mit tapogathat alatta, mi az, ami ilyen líraivá tette. - Olyan titkokra lehet rátalálni - mondta -, amelyek egyébként nem is titkok. És ebben van az egész dolog félelmetessége. Abban, hogy fogalmunk sincsen arról, jól gondoltuk-e, amikor kimondtuk valamiről, hogy jelentéktelen. Mert azokkal a dolgokkal, amiket egyszer már jelentéktelennek ítéltünk, általában nem is foglalkozunk többet. Ezzel szemben nagyon sok mindenről kiderül, hogy amibe annyi energiát fektettünk, teljesen jelentéktelen. Honnan tudjuk tehát, hogy mi az, ami fontos lehet számunkra, és mi az, ami nem? Honnan találjuk ki, hogy mi az igaz? Majd benyúlt a terítő alá, úgy, mintha egy szoknya vagy egy blúz alá nyúlt volna be. Egészen felemelte az asztalterítőt, és csalódott arccal mutatta meg, amit lát. (Közben elmondta, hogy amíg rám várt vagy valakire egyszer már eljátszotta magában ezt az egész jelenetet, sőt, még azt is kitalálta, hogy mit fog mondani. Ő tehát már a belépésemkor tudta, hogy mi van a terítő alatt.) Egy szög és egy facsavar rozsdátlan, új kalapja ugrott-domborodott ki az asztallapból. Szidni kezdte magát, hogy mennyire ostoba. Mert miért nem hagyta meg illúziónak a szemmel láthatatlant, a csak tapinthatót. Miért nem hagyta meg titoknak? Mert amikor a titoknak hitt dologról kiderül, hogy nem az, a valóság elveszíti minden képességét a varázslatra. - Képzeld el - fordult hozzám hogy megtetszik egy nő! - Ezt nem kell elképzelnem - jegyeztem meg. - Szóval, megtetszik egy nő, és egészen belebolondulsz a nyakába, a bokájába vagy a szemébe. Gondolatban levetkőzteted, egészen belegerjedsz saját fantáziáidba, pedig csak az arcát látod. A nyakát, a szemét vagy a bokáját nézed olyan nagy áhítattal. Aztán, tegyük fel, sikerül úgy összeismerkedni a nővel, hogy hazaviszed és levetkőzteted, de akkor már nem csak gondolatban. És akkor derül ki, hogy nincs is feneke, vagy hogy túl nagyok a mellei. Pedig milyen titokzatosnak találtad előtte! Be kell vallanod, hogy csak te láttad őt titokzatosnak, a valóság viszont egészen kiábrándító képet mutat. Mintha a konyhát keresnéd egy ismeretlen lakásban, mert nagyon éhes vagy, s tudod, hogy ott mindenféle finomságok sorakoznak a tálalóasztalon, és nem a konyhába, hanem a budiba nyitsz be, ahonnan csak úgy árad a légfrissítő és az emberi végtermék szaga. - Csalódtam benned - mondtam neki, miután végighallgattam. Némileg ironikusnak szántam a hangsúlyt, s talán túlságosan is annak sikerült, csipkedve önérzetét. - Egy festőnek igazán tudnia kellene ítélni egy nő bokájából is. - Na, de itt van ennek a fordítottja - folytatta, mint aki meg sem hallotta az iménti megjegyzést. - Nem tetszik különösképpen a nő, de megfog a szemével. Van valami a szemében, amitől képtelen vagy szabadulni. Ismét csak azt érzed, hogy kell itt lenni valamilyen titoknak. Megpróbálsz közelebb kerülni a nőhöz, csak azért, hogy megfejtsd ezt a titkot. Hogy kiderüljön: valóban olyan szép-e a lelke, amilyennek gondoltad, s ami hosszú távon feledtetni tudja testének hiányosságait? Ha nem teszel semmit, akkor megmarad titoknak az egész nő, akár kívül szép, akár belül, és úgy fogsz rá gondolni, hogy mekkora nagy lehetőséget szalasztottál el a boldogságra. Ám ha az lesz a döntésed, hogy mégis meg akarod fejteni azt a titkot, amit a szemében láttál, kiderülhet, hogy nincsen titok benne. Egyszerűen csak benned volt meg az a vakító érzés a titokzatosságra. A fene se tudja, hogyan kell dönteni. Mindenesetre, én szeretem a titkokat. Ezért lenne az a legjobb, ha meghagynám annak akár a nőt, akár bármi mást, amivel találkozom. Nem kellene tenni semmi egyebet, egyszerűen csak lefesteni ezt a lehetséges titkot. - Biztos, hogy ez lenne a legjobb - helyeseltem, s hozzátettem, hogy ha vásznat készít elő, ecsetet vesz a kezébe s lefesti, akkor viszont meg is fejti a titkot. - Igazad van - mondta -, akkor már nem érhetnének ilyen taktilis vagy nem is tudom, milyen csalódások. Mert olyannak teremtem, amilyennek akarom. Jobban mondva, olyan lesz a titok, amilyen én vagyok. Cigarettára gyújtott, mentolosra, s megkínált vele, pedig tudta, hogy én az ilyet képtelen vagyok elszívni, mert két slukk után szinte azonnal rám jön a hányinger, erős köhögési rohammal kísérve. Szoktam is mondani, hogy akkor lenne biztos a dohányzásról való leszokásom, ha semmilyen más cigit nem gyártanának, csak mentolosat. Mélyet szívott belőle, aztán folytatta: - Csak az a baj, hogy egyre kevesebbet dolgozom. Ma már szinte egyáltalán nem érzek ihletést a festéshez. Helyette állandóan a kezemmel akarom megfogni, megtapogatni a dolgokat, hogy tényleg olyanok-e, amilyennek gondolom őket. Ezért vagyok szomorú és állandóan csalódott. Persze, ezek a csalódások egyre inkább reálissá is teszik az embert. Megtanítják vele, hogy nem a dolgok képével kell élni, hanem magukkal a dolgokkal. De erre rá is vagyunk kényszerítve - folytatta -, mert amúgy, ha nem akarod elfogadni a tárgyszerű valóságot, egyre nehezebb élni. - Nem gondolod, hogy éppen ezzel ölöd meg magad? - kérdeztem, s közben megigazítottam az összegyűrődött térítőt. - Azzal követsz el nagy bűnt, már-már öngyilkosságot, hogy nem akarod a magad képmására teremteni a titkot? Legyintett, hogy ugyan már, hogy beszélhetek ilyen elrugaszkodottan a valóságról. Kit érdekel az ő belső valósága? - No, és mihez kezdesz az álmokkal? - fordultam hozzá ismét. - Azokat, bárhogy is szeretnéd, képtelen vagy megtapogatni. Nem tudod eldönteni egyikről sem, hogy milyenek lennének, ha valamilyen csoda révén lenne rá módod, hogy levetkőztesd őket. - Hát, éppen ez az! - fakadt ki váratlanul, szinte dühvel, s hogy megnyugtassa magát, ujjaival a terítő alatti domborulatokat kereste. - Éppen erről beszélek, amikor a titkokról meg a csalódásokról fecsegek itt neked mindenféléket. Elhallgatott, ideges kortyokat nyelt a sörből, majd odahajolt hozzám, nagyon bizalmasan nézett a szemembe, félig-meddig könyörgőn is. Egészen halkan, suttogva szólt: - Én már nagyon régen nem álmodtam. Ezért nem festek. De ezt ne áruld el senkinek sem. Vitéz Ferenc : □ it. .. jmmmmmmm 1 2 5 5 68