Hajdú-Bihari Napló, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-02 / 126. szám

1997. JÚNIUS 2., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL Nem tudták: munkanélküliek vagy nyugdíjasok Megszüntetik az iskolai dolgozók korengedményes nyugdíjaztatása körüli anomáliákat . Arany Lajos Debrecen (HBN) - Mentek a köz­telefonok január és március kö­zött. - Megkaptad a nyugdíjat? Mikor várható? Lesz-e egyálta­lán? Most akkor munkanélküli­ek vagyunk vagy nyugdíjasok? - Az 1996 decemberében koren­gedménnyel nyugdíjba vonult pedagógusok és más iskolai dol­gozók között létesült e forródrót, amelyet a bizonytalanság és a kétségbeesés létesített. A pedagó­gusok és más iskolai dolgozók újra tűrtek. Bizonyára belefárad­tak már a küzdelmekbe. S lassan talán beletörődnek: itthon a meg nem becsülésük változatlan. „Lelküknek fényét ezer éve oz­­zák", ahogy Ady írta. De hogy meddig használja még őket ez az ország lábtörlőnek, senki nem tudja. Hamarosan zárul a városban a költségvetési intézmények tevé­kenységének felülvizsgálata, vá­laszt adva arra is, milyen mértékű lehet ez évben az iskolai dolgozók létszámcsökkentése. S bár a konk­rét adatok még nem publikusak, várható újabb leépítés, továbbra is, mint a pénzügyi irodán hallom. Az immár létszámcsökkentés jel­leget öltött korengedményes nyugdíjaztatás körül, mint szól­tunk róla, anomáliák támadtak az elmúlt év végén, összefüggésben az időközben született jogszabály­­változással, a nyugdíjkorhatár emelkedésével. A városnak ma sincs elég pén­ze arra, hogy ennek az intézkedés­nek a költségeit fedezze. Ám lehe­tőség van a hiányzó összegre köz­ponti forrásból pályázni. Megtör­tént az intézmények által tervezett létszámleépítés felmérése. Ennek alapján és a vizsgálat lezárultával tehát pontosan, időben tudni lehet majd azt is, milyen összeggel pá­lyázzon e célra a város. Az oktatási bizottság elnöke, Cs. Nagy Gábor sajnálatosnak ne­vezi, hogy a korengedményes nyugdíjazással összefüggő, az el­múlt év őszén hozott intézkedése­ket nem szabályozta olyan egyér­telműen a polgármesteri hivatal, mint tette az idén áprilisban-má­­jusban. Mint mondta, ebből is adódhattak az anomáliák, s erre vezethető vissza, hogy a város sa­ját forrásból több mint 20 millió fo­rintot adott a nyugdíjazás e formá­jának fedezetére. Mert a korenged­ményes nyugdíjazás elemi felté­tele, hogy a munkavállalók csak akkor kaphatnak nyugdíjat, ha a munkáltató egy összegben befizeti a társadalombiztosításnak az enged­mény teljes idejére vonatkozó pénzt. Hónapokig nyugdíj nélkül Nem sejtve, hogy hónapokig nem kopogtat a pénzes postás, többen megnyugvással fogadták tavaly, hogy élhetnek e lehetőség­gel. Mint Kozár Lajosné, az Ady­­gimnázium tanára összegzi: - A mi generációnk másképp és más­hogyan fáradt el. Örültem az új le­hetőségnek, mert a korengedmé­nyes nyugdíjazás nem zárja ki, hogy továbbra is tanítsak, s gye­rekek között maradjak. A tanév közepére esett a nyugdíjazásom időpontja, ezért jólesett az iskola vezetőitől, hogy júniusig lehető­vé tették az osztályaimban a taní­tást, az érettségiztetést. Azért sem ijedtem meg e lehetőségtől, mert más képességeimmel is élhetek. Autodidakta módon megtanultam porcelánt festeni. Ezt az ismeretet továbbadhatom, s beszédképzést is taníthatok. Ám ha nem lett volna szerződé­ses viszonyban az iskolájával a tan­év végéig, bizony ő is, mint szá­mos sorstársa, nehéz helyzetbe ke­rült volna: a nyugdíjfizetés jócs­kán elhúzódott, áprilisig egy fil­lért nem kaptak. Visszamenőleg jött a pénz. Szerencse, hogy a ta­nárnő az iskolától folyamatosan felvehette a megtartott órái után járó bért. A Benedek Elek Általános Isko­la tanára, Csanki Mihályné szin­tén december végétől korenged­ményes nyugdíjas. Január-már­cius között ő sem kapott pénzt. Ám neki is szerencséje volt: he­lyettesíthette egyik kollégáját, te­hát nem esett „két szék közül a földre". Mert mint szaktanácsadó, „hivatalból" is tájékozódhatott, s olyan pedagógusról is tud, akinek megszűnt a munkaviszonya a kor­­engedményes nyugdíjba vonulás időpontjával, de hónapokig nyug­díjat sem kapott. Hogy ezek az emberek, akik így jártak - har­minc, esetleg harmincöt évnyi szolgálat után -, miből éltek e ne­héz heteken át, csak találgatni le­­het. (Van közöttük, aki nem is vál­lalta a nyilvánosság előtt a meg­szólalást. Talán érthető.­ S ilyen­kor kár apellálni arra, hogy a férj vagy feleség esetleg jó jövedelmű, és biztosan nem halt hát éhen a pedagógus. Kár erre apellálni, mert a lelki tényezők sem mellő­zendők: vajon mit érez az, aki ge­nerációkat nevelt föl az életnek, aztán mindezt úgy „köszöni", „hálálja" meg neki jogállamunk, hogy a nemzet napszámosa még annak a maroknyi aprópénzének sem örülhet, amit a sokezer diák­nak átadott tudás fejében most kaphatott volna... Negyven esztendőt dolgozott végig a ketedrán, a legkülönfélébb beosztásokban - tanítótól igazga­tóig - Máté László, a Műhelytele­pi Általános Iskola oktatója. A kor­­engedményes nyugdíj lehetősé­gének igény­be vétele után 1996. december 27-én megszűnt a mun­kaviszonya. Az iskola ez év janu­ár 3-án szerződést kötött vele, bár e pár nap különbség okán önadó­zó lett. Három hónapig ő sem lá­tott nyugdíjat, igaz, munkája fejé­ben természetesen kapott bért az iskolától. A bizonytalanság bizo­nyára az ő egészségi állapotán sem javított (mint csöndes nyuga­lommal szól róla, szívpanaszai vannak): tavaly december 20-án délelőtt még arról tájékoztatták az iskolában, továbbítva a hírt, mi­szerint nem mehet korengedmé­nyes nyugdíja, délben már arról­ mégiscsak. A négy évtizedes szol­gálata nyomán kérte jubileumi ju­talmát (ez öt havi fizetésnek meg­felelő egyszeri összeg), ami de­cember óta járna neki. Eddig még nem kapta meg. Arról nem is szól­va, hogy e ledolgozott évtizedek a nyugdíját is emelnék. De a pénzt máig mindennek a figyelmen kí­vül hagyásával kapja. Talán nem véletlen, hogy ő is megalázónak tartotta s tartja e helyzetet. Ugyancsak nehéz hónapokat élt át Kovács Lajosné, a macsi iskola 1996 decemberében korenged­ménnyel nyugdíjba vonult tanára. Ő januártól már nem tanított. Abban a hitben élt munkaviszonyának megszűnése után - ha már felaján­lották neki a korengedményes le­hetőséget (amit ő már tavaly áp­rilisban kért) -, hogy év elejétől kapja a nyugdíját. Ő sem kapta, ja­nuár és április között semmi ellá­tásban nem részesült. - Kellemet­len volt ez a család számára - mondja. - Sorstársaimmal, miután hónapokig semmi nem érkezett, próbáltuk jogi útra terelni az ügyet. Nyugtatgattak bennünket, például az oktatási irodában, ám bonyolította a helyzetet, s tovább stresszelt, hogy március végén ér­tesítés érkezett a fővárosi nyugdíj­­folyósító igazgatóságtól: intézke­dést kérnek a debreceni nyugdíj­­biztosítási igazgatóságtól a koren­gedményes nyugdíjaztatás határo­zatának visszavonására, mert a munkáltató a fizetési kötelezettsé­gének nem tett eleget. Éltünk a bi­zonytalanságban. Csak április vé­gén jött a nyugdíj. Nem volt előkészítve igen, a városnak sincs elég pén­ze. A költségvetési szervek és a te­lepülések ínséges pénzügyi hely­zetében az évente adódó közpon­ti pályázati lehetőség szolgál arra, hogy a terhek egy részét vagy egé­szét levegye a város vagy a költ­ségvetési szervek válláról, így volt ez 1996-ban is. Kovács Lászlóné, a pénzügyi iroda vezetője sajnálatosnak tart­ja, hogy a múlt év végén­­ ekkor módosultak a nyugdíjazás felté­teleinek szabályai - a polgármes­teri hivatalban egy kellően elő nem készített (vagy nem egyezte­tett) „akció" kapcsán 34-en men­tek úgy korengedményes nyugdíj­ba, hogy ennek a pénzügyi fede­zetére abban az évben már pályáz­ni nem lehetett, a '97-es pályázati kiírás pedig még nem jelent meg. - Tehát az ő nyugdíjaztatási idő­pontjuk két pályázati kiírás közé esett - mondja az irodavezető. - Az érintett intézmények nem néz­ték meg vagy nem vették figye­lembe azt a jogszabályi előírást, ami a korengedményes nyugdíjaz­tatás feltételeire vonatkozik. Tehát a városban 34 ember számára nem volt fedezet a nyugdíjak kifizeté­sére. Nem kis gond volt ez, mert ha az említett teljes összeget nem utalják át időben a tb-nek, a nyug­díjat visszavonják. Tehát mivel nem volt fedezet, s döntést nem kaptunk, azt gondoltuk, az okta­tási iroda leállította e 34 dolgozó korengedményes nyugdíjazását. Nem így történt, elmentek a pa­pírok a nyugdíjbiztosítóhoz. Ezért, hogy ne érje hátrány a dolgozókat, s meglegyen a fedezet, közgyűlés elé vittük - soron kívül - az ügyet. Időközben többen telefonáltak, megélhetési gondjuk van. A köz­gyűlés vállalta a 22 millió forint előteremtését a pénzmaradvány­ból, még a pénzmaradvány felosz­tásának tárgyalása előtt. A kifize­tés - a közgyűlési döntésnek kö­szönhetően - megtörtént. Ennek az összegnek a „visszapótlására" a lépéseket megtettük. Egyértelműen: létszámcsökkentés Megjelent a Magyar Közlöny­ben az a felhívás, amely alapján 1997-ben a létszámcsökkentési döntésekkel kapcsolatos pénzügyi terhek enyhítésére ismét lehet pá­lyázni. Kétszer. Áprilisban és szeptemberben. - Az áprilisiról már lemarad­tunk - mondja Kovács Lászlóné -, mivel nem volt előkészítve. Most dolgozzák fel a beküldött anyago­kat a polgármesteri iroda munka­társai. A felméréshez egységes irány­elv jelent meg. Az 1996-os kor­­engedményes nyugdíjak ügyében nem volt ilyen: a hivatal úgy ér­telmezte, hogy a tényleges lét­számleépítés fedezetére lehet pá­lyázni, az intézmények azonban úgy, hogy a létszámracionalizálás­ra - hiszen a tavalyi kiírás szerint az is megengedhető volt, hogy például elküldjenek korengedmény­­nyel nyugdíjba egy idősebb kol­légát, s helyette kevesebb bérért felvegyenek egy fiatalabbat, hogy aztán a bérkülönbséget felhasznál­ják. Most már a korengedménnyel nyugdíjba ment pedagógus vagy dolgozó helyett nem vehető fel más; az új kiírás egyértelműen lét­számcsökkentésről beszél. A köz­alkalmazotti törvény rendelkezik arról, hogy létszámcsökkentéskor milyen indok alapján lehet fel­mondani. Sajnos, miután a tavalyi leépítések során nem vették egyér­telműen figyelembe a rendelkezé­seket, sorozatban járunk a bíróság­ra tanúskodni, hogy jogos volt-e az igazgatói intézkedés. Takács László, az oktatási iroda főtanácsosa szerint az iroda a korengedményes nyugdíjaztatás ügyében humánus szempontok szerint járt el, amikor a 30-35 éves szogálatot tett pedagógusok és nem pedagógusok esetében is le­hetővé tette ebben a nehéz hely­zetben is a korengedményes nyug­díjazás igénybevételét. - Valóban tény azonban - fűzi hozzá -, hogy pénzhiányban a nyugdíjmegálla­pítások és -kifizetések jó nagy ké­sedelemmel történtek. Az efféle kellemetlen helyzete­ket is elkerülendő, június 16-án közgyűlési határozat születik a lét­számcsökkentés mértékéről, tehát az új pályázat benyújtásának ide­jére pontosan kiderül, milyen összeget kérjen a város. Illetve ha a felmérés befejeződik, arról is tud a közgyűlés dönteni, hogy ha Deb­recen a pályázaton a kért összeg­nek csak a felét nyeri, vagy nem nyer semmit, akkor elengedheti-e a pedagógusokat korkedvez­ményes nyugdíjba, tudja-e ennek terhét vállalni. A nyugdíjba vonultakat a volt intézményük becsülni szokta. Ünnepi találkozó a KLTE Gyakorlógimnáziu­mában a nyugállományú pedagógusok részvételével Fotó: Napló-archívum HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Barna Attila Szélsőségek Ahol szélsőség létezik, ott arany középút is van. Máskülönben mihez képest lenne szél­sőség a szélsőség? Igaz ez a közbiztonság­gal foglalkozó vitákra is, amikor például az egyik fél a halálbüntetés visszaállítását köve­teli, míg a másik igyekszik a felelősséget tel­jesen kivetni a nyakából, s másra hárítani a baj eredetét. Így tett például Konkoly Csaba, az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitká­ra is szombaton, amikor egy közbiztonsági kon­ferencián azt mondta: ,A magyar lakosság köz­­biztonsággal kapcsolatos pszichikai állapota rosszabb annál, mint amit a tényleges - hisz­térikus pánikra okot nem adó - helyzet indo­kolna.” Konkoly Csaba szerint a média sokkol­ja a közvéleményt, ami elbizonytalanodik, nö­velve azzal a bűnözők önbizalmát. Szép gondolati kör, szellemes végkövetkez­tetés, akárha azt mondanánk: a kondenzcsík tolja a repülőt! Kétségtelen, akadnak olyan saj­tómegnyilvánulások, amelyek túlzásba viszik a bűnügyi híradásokat, azonban sokkolásról és hisztérikus pánikról beszélni finoman fogalmaz­va is­­ sokkoló. Ugyancsak nehezen értelmez­hető Vastagh Pál igazságügy-miniszter kijelen­tése, amely szerint a büntetőjog szankciórend­szerének egyoldalú szigorítása nem járna együtt a bűnügyek számának csökkenésével, ezt csak társadalmi összefogással és a fog­lalkoztatáspolitikától a szociálpolitikáig terjedő komplex intézkedéssel lehet elérni. Világos, hogy a legjobb, ha több oldalról tá­madnak meg egy nemkívánatos jelenséget. Az azonban felelősségáthárításnak tűnik, hogy ön­magában az ítélkezési gyakorlat szigorítása mit sem érne - mintha a büntetőjog ebben a for­májában és érvényesítésében már minden le­hetséges eredményét elérte volna. Ez a rész­területeket összekapcsolni vágyó gondolkodás­­mód éppúgy zsákutcába vezet, mint az, ami­kor arról folyik a vita, hogy mi a legjobb meg­előzés: a jó rendőrségi felderítés vagy a pél­dás büntetés. (Sem egyik, sem másik, hanem a kettő együtt.) A halálbüntetés visszaállításáról mindig is vol­tak, vannak és lesznek viták, annak ellenére, hogy jelenlegi alkotmányunkat és integrációs törekvésünket figyelembe véve értelmetlen. Nem így a szigorúbb büntetést óhajtó véleke­dések. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy lopásért kezet kellene levágni, erőszakoskodá­sért pedig szemkitolás járna, mint az egyébként példátlan jó közbiztonságú Szingapúrban, de talán az sem egészen megfelelő eljárás, ha egy többszörösen visszaeső betörő, tolvaj sokadik büntetése mindössze hatvan napi elzárás, amit át lehet váltani pár tízezer forintnyi pénzbírság­ra. Igaz, Konkoly Csaba szerint hazánkban megfelelő a szigor, példája szerint: „242 ügy­ben­­öt évnél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett, elkövetőnként 10 milliós kárt meg­haladó bűncselekmények voltak) 962 személyt, összesen több mint 600 évi szabadságvesztés­re ítéltek a bíróságok”. Vagyis ügyenként alig 2 és fél, elkövetőnként alig több mint fél év bün­tetés átlagosan. Ez lenne a szigor? JEGYZET Pál Csaba Tolerancia, óh! Emberünk gyakorlott várakozó volt. Egyszer ép­pen kocsijában ücsörgött, s egy könyv olvasásá­ba mélyedt. Autója egy nem túl forgalmas utcán parkolt a járda mellett. Néha feltűnt egy-egy já­rókelő, de emberünk ügyet sem vetett rájuk. Hirtelen hangos kacajra eszmélt. Két - már nem egészen hamvas - fruska adott emígyen hangot afelett érzett örömének, hogy összefu­tott. A nagy találkozás éppen annak a kocsinak az orra előtt jött létre, melyben emberünk vára­kozott. A hölgyek a világ lehető legsemmitmon­dóbb dolgairól fecserésztek, de mindez hidegen hagyta emberünket, hiszen mások társalgására idegenként illetlenség odafigyelni. Egyszer azon­ban zöttyent a kocsi. Emberünk felpillantott, s lát­ta, hogy az egyik fruska kényelmesen elhelyez­kedett kocsija motorháztetején. „Oda se neki - gondolta béketűrően­­, bizonyára nem vette ész­re, hogy valaki ül az autóban. A kocsi fényezé­sének meg úgyis mindegy, hiszen már tizen­éves, ütött-kopott a járgány.” Néha azért fel-fel­­pillantott, arra kíváncsian, meddig ücsörög még ott a fecsegő. Hosszú-hosszú percek teltek el, mígnem arra gondolt, hogy egy diszkrét tülkölés­sel figyelmezteti a fruskát: mégiscsak jó lenne, ha talán leszállna az autóról. Elhatározása még nem érett tette, mikor a két beszélgető újabb har­sány kacaj közepette megállapította, hogy: Jé, ebben a verdában valaki ül!” A csevely még jó ideig tartott, de a lány addig nem szállt le a mo­torháztetőről, míg tartott a mondanivaló. Fel sem vetődött benne, hogy valami olyasmit cselekszik, ami másnak talán nem annyira természetes, mint neki. A nők végre távoztak. Emberünk becsuk­ta a könyvet, s kicsit elmélkedett azon, hogy van-e értelme toleráns magatartással viszonyulni a nyil­vánvaló butaságból fakadó szemtelenséghez?

Next