Hajdú-Bihari Napló, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-02 / 126. szám
1997. JÚNIUS 2., HÉTFŐ HARMADIK OLDAL Nem tudták: munkanélküliek vagy nyugdíjasok Megszüntetik az iskolai dolgozók korengedményes nyugdíjaztatása körüli anomáliákat . Arany Lajos Debrecen (HBN) - Mentek a köztelefonok január és március között. - Megkaptad a nyugdíjat? Mikor várható? Lesz-e egyáltalán? Most akkor munkanélküliek vagyunk vagy nyugdíjasok? - Az 1996 decemberében korengedménnyel nyugdíjba vonult pedagógusok és más iskolai dolgozók között létesült e forródrót, amelyet a bizonytalanság és a kétségbeesés létesített. A pedagógusok és más iskolai dolgozók újra tűrtek. Bizonyára belefáradtak már a küzdelmekbe. S lassan talán beletörődnek: itthon a meg nem becsülésük változatlan. „Lelküknek fényét ezer éve ozzák", ahogy Ady írta. De hogy meddig használja még őket ez az ország lábtörlőnek, senki nem tudja. Hamarosan zárul a városban a költségvetési intézmények tevékenységének felülvizsgálata, választ adva arra is, milyen mértékű lehet ez évben az iskolai dolgozók létszámcsökkentése. S bár a konkrét adatok még nem publikusak, várható újabb leépítés, továbbra is, mint a pénzügyi irodán hallom. Az immár létszámcsökkentés jelleget öltött korengedményes nyugdíjaztatás körül, mint szóltunk róla, anomáliák támadtak az elmúlt év végén, összefüggésben az időközben született jogszabályváltozással, a nyugdíjkorhatár emelkedésével. A városnak ma sincs elég pénze arra, hogy ennek az intézkedésnek a költségeit fedezze. Ám lehetőség van a hiányzó összegre központi forrásból pályázni. Megtörtént az intézmények által tervezett létszámleépítés felmérése. Ennek alapján és a vizsgálat lezárultával tehát pontosan, időben tudni lehet majd azt is, milyen összeggel pályázzon e célra a város. Az oktatási bizottság elnöke, Cs. Nagy Gábor sajnálatosnak nevezi, hogy a korengedményes nyugdíjazással összefüggő, az elmúlt év őszén hozott intézkedéseket nem szabályozta olyan egyértelműen a polgármesteri hivatal, mint tette az idén áprilisban-májusban. Mint mondta, ebből is adódhattak az anomáliák, s erre vezethető vissza, hogy a város saját forrásból több mint 20 millió forintot adott a nyugdíjazás e formájának fedezetére. Mert a korengedményes nyugdíjazás elemi feltétele, hogy a munkavállalók csak akkor kaphatnak nyugdíjat, ha a munkáltató egy összegben befizeti a társadalombiztosításnak az engedmény teljes idejére vonatkozó pénzt. Hónapokig nyugdíj nélkül Nem sejtve, hogy hónapokig nem kopogtat a pénzes postás, többen megnyugvással fogadták tavaly, hogy élhetnek e lehetőséggel. Mint Kozár Lajosné, az Adygimnázium tanára összegzi: - A mi generációnk másképp és máshogyan fáradt el. Örültem az új lehetőségnek, mert a korengedményes nyugdíjazás nem zárja ki, hogy továbbra is tanítsak, s gyerekek között maradjak. A tanév közepére esett a nyugdíjazásom időpontja, ezért jólesett az iskola vezetőitől, hogy júniusig lehetővé tették az osztályaimban a tanítást, az érettségiztetést. Azért sem ijedtem meg e lehetőségtől, mert más képességeimmel is élhetek. Autodidakta módon megtanultam porcelánt festeni. Ezt az ismeretet továbbadhatom, s beszédképzést is taníthatok. Ám ha nem lett volna szerződéses viszonyban az iskolájával a tanév végéig, bizony ő is, mint számos sorstársa, nehéz helyzetbe került volna: a nyugdíjfizetés jócskán elhúzódott, áprilisig egy fillért nem kaptak. Visszamenőleg jött a pénz. Szerencse, hogy a tanárnő az iskolától folyamatosan felvehette a megtartott órái után járó bért. A Benedek Elek Általános Iskola tanára, Csanki Mihályné szintén december végétől korengedményes nyugdíjas. Január-március között ő sem kapott pénzt. Ám neki is szerencséje volt: helyettesíthette egyik kollégáját, tehát nem esett „két szék közül a földre". Mert mint szaktanácsadó, „hivatalból" is tájékozódhatott, s olyan pedagógusról is tud, akinek megszűnt a munkaviszonya a korengedményes nyugdíjba vonulás időpontjával, de hónapokig nyugdíjat sem kapott. Hogy ezek az emberek, akik így jártak - harminc, esetleg harmincöt évnyi szolgálat után -, miből éltek e nehéz heteken át, csak találgatni lehet. (Van közöttük, aki nem is vállalta a nyilvánosság előtt a megszólalást. Talán érthető. S ilyenkor kár apellálni arra, hogy a férj vagy feleség esetleg jó jövedelmű, és biztosan nem halt hát éhen a pedagógus. Kár erre apellálni, mert a lelki tényezők sem mellőzendők: vajon mit érez az, aki generációkat nevelt föl az életnek, aztán mindezt úgy „köszöni", „hálálja" meg neki jogállamunk, hogy a nemzet napszámosa még annak a maroknyi aprópénzének sem örülhet, amit a sokezer diáknak átadott tudás fejében most kaphatott volna... Negyven esztendőt dolgozott végig a ketedrán, a legkülönfélébb beosztásokban - tanítótól igazgatóig - Máté László, a Műhelytelepi Általános Iskola oktatója. A korengedményes nyugdíj lehetőségének igénybe vétele után 1996. december 27-én megszűnt a munkaviszonya. Az iskola ez év január 3-án szerződést kötött vele, bár e pár nap különbség okán önadózó lett. Három hónapig ő sem látott nyugdíjat, igaz, munkája fejében természetesen kapott bért az iskolától. A bizonytalanság bizonyára az ő egészségi állapotán sem javított (mint csöndes nyugalommal szól róla, szívpanaszai vannak): tavaly december 20-án délelőtt még arról tájékoztatták az iskolában, továbbítva a hírt, miszerint nem mehet korengedményes nyugdíja, délben már arról mégiscsak. A négy évtizedes szolgálata nyomán kérte jubileumi jutalmát (ez öt havi fizetésnek megfelelő egyszeri összeg), ami december óta járna neki. Eddig még nem kapta meg. Arról nem is szólva, hogy e ledolgozott évtizedek a nyugdíját is emelnék. De a pénzt máig mindennek a figyelmen kívül hagyásával kapja. Talán nem véletlen, hogy ő is megalázónak tartotta s tartja e helyzetet. Ugyancsak nehéz hónapokat élt át Kovács Lajosné, a macsi iskola 1996 decemberében korengedménnyel nyugdíjba vonult tanára. Ő januártól már nem tanított. Abban a hitben élt munkaviszonyának megszűnése után - ha már felajánlották neki a korengedményes lehetőséget (amit ő már tavaly áprilisban kért) -, hogy év elejétől kapja a nyugdíját. Ő sem kapta, január és április között semmi ellátásban nem részesült. - Kellemetlen volt ez a család számára - mondja. - Sorstársaimmal, miután hónapokig semmi nem érkezett, próbáltuk jogi útra terelni az ügyet. Nyugtatgattak bennünket, például az oktatási irodában, ám bonyolította a helyzetet, s tovább stresszelt, hogy március végén értesítés érkezett a fővárosi nyugdíjfolyósító igazgatóságtól: intézkedést kérnek a debreceni nyugdíjbiztosítási igazgatóságtól a korengedményes nyugdíjaztatás határozatának visszavonására, mert a munkáltató a fizetési kötelezettségének nem tett eleget. Éltünk a bizonytalanságban. Csak április végén jött a nyugdíj. Nem volt előkészítve igen, a városnak sincs elég pénze. A költségvetési szervek és a települések ínséges pénzügyi helyzetében az évente adódó központi pályázati lehetőség szolgál arra, hogy a terhek egy részét vagy egészét levegye a város vagy a költségvetési szervek válláról, így volt ez 1996-ban is. Kovács Lászlóné, a pénzügyi iroda vezetője sajnálatosnak tartja, hogy a múlt év végén ekkor módosultak a nyugdíjazás feltételeinek szabályai - a polgármesteri hivatalban egy kellően elő nem készített (vagy nem egyeztetett) „akció" kapcsán 34-en mentek úgy korengedményes nyugdíjba, hogy ennek a pénzügyi fedezetére abban az évben már pályázni nem lehetett, a '97-es pályázati kiírás pedig még nem jelent meg. - Tehát az ő nyugdíjaztatási időpontjuk két pályázati kiírás közé esett - mondja az irodavezető. - Az érintett intézmények nem nézték meg vagy nem vették figyelembe azt a jogszabályi előírást, ami a korengedményes nyugdíjaztatás feltételeire vonatkozik. Tehát a városban 34 ember számára nem volt fedezet a nyugdíjak kifizetésére. Nem kis gond volt ez, mert ha az említett teljes összeget nem utalják át időben a tb-nek, a nyugdíjat visszavonják. Tehát mivel nem volt fedezet, s döntést nem kaptunk, azt gondoltuk, az oktatási iroda leállította e 34 dolgozó korengedményes nyugdíjazását. Nem így történt, elmentek a papírok a nyugdíjbiztosítóhoz. Ezért, hogy ne érje hátrány a dolgozókat, s meglegyen a fedezet, közgyűlés elé vittük - soron kívül - az ügyet. Időközben többen telefonáltak, megélhetési gondjuk van. A közgyűlés vállalta a 22 millió forint előteremtését a pénzmaradványból, még a pénzmaradvány felosztásának tárgyalása előtt. A kifizetés - a közgyűlési döntésnek köszönhetően - megtörtént. Ennek az összegnek a „visszapótlására" a lépéseket megtettük. Egyértelműen: létszámcsökkentés Megjelent a Magyar Közlönyben az a felhívás, amely alapján 1997-ben a létszámcsökkentési döntésekkel kapcsolatos pénzügyi terhek enyhítésére ismét lehet pályázni. Kétszer. Áprilisban és szeptemberben. - Az áprilisiról már lemaradtunk - mondja Kovács Lászlóné -, mivel nem volt előkészítve. Most dolgozzák fel a beküldött anyagokat a polgármesteri iroda munkatársai. A felméréshez egységes irányelv jelent meg. Az 1996-os korengedményes nyugdíjak ügyében nem volt ilyen: a hivatal úgy értelmezte, hogy a tényleges létszámleépítés fedezetére lehet pályázni, az intézmények azonban úgy, hogy a létszámracionalizálásra - hiszen a tavalyi kiírás szerint az is megengedhető volt, hogy például elküldjenek korengedménynyel nyugdíjba egy idősebb kollégát, s helyette kevesebb bérért felvegyenek egy fiatalabbat, hogy aztán a bérkülönbséget felhasználják. Most már a korengedménnyel nyugdíjba ment pedagógus vagy dolgozó helyett nem vehető fel más; az új kiírás egyértelműen létszámcsökkentésről beszél. A közalkalmazotti törvény rendelkezik arról, hogy létszámcsökkentéskor milyen indok alapján lehet felmondani. Sajnos, miután a tavalyi leépítések során nem vették egyértelműen figyelembe a rendelkezéseket, sorozatban járunk a bíróságra tanúskodni, hogy jogos volt-e az igazgatói intézkedés. Takács László, az oktatási iroda főtanácsosa szerint az iroda a korengedményes nyugdíjaztatás ügyében humánus szempontok szerint járt el, amikor a 30-35 éves szogálatot tett pedagógusok és nem pedagógusok esetében is lehetővé tette ebben a nehéz helyzetben is a korengedményes nyugdíjazás igénybevételét. - Valóban tény azonban - fűzi hozzá -, hogy pénzhiányban a nyugdíjmegállapítások és -kifizetések jó nagy késedelemmel történtek. Az efféle kellemetlen helyzeteket is elkerülendő, június 16-án közgyűlési határozat születik a létszámcsökkentés mértékéről, tehát az új pályázat benyújtásának idejére pontosan kiderül, milyen összeget kérjen a város. Illetve ha a felmérés befejeződik, arról is tud a közgyűlés dönteni, hogy ha Debrecen a pályázaton a kért összegnek csak a felét nyeri, vagy nem nyer semmit, akkor elengedheti-e a pedagógusokat korkedvezményes nyugdíjba, tudja-e ennek terhét vállalni. A nyugdíjba vonultakat a volt intézményük becsülni szokta. Ünnepi találkozó a KLTE Gyakorlógimnáziumában a nyugállományú pedagógusok részvételével Fotó: Napló-archívum HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Barna Attila Szélsőségek Ahol szélsőség létezik, ott arany középút is van. Máskülönben mihez képest lenne szélsőség a szélsőség? Igaz ez a közbiztonsággal foglalkozó vitákra is, amikor például az egyik fél a halálbüntetés visszaállítását követeli, míg a másik igyekszik a felelősséget teljesen kivetni a nyakából, s másra hárítani a baj eredetét. Így tett például Konkoly Csaba, az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára is szombaton, amikor egy közbiztonsági konferencián azt mondta: ,A magyar lakosság közbiztonsággal kapcsolatos pszichikai állapota rosszabb annál, mint amit a tényleges - hisztérikus pánikra okot nem adó - helyzet indokolna.” Konkoly Csaba szerint a média sokkolja a közvéleményt, ami elbizonytalanodik, növelve azzal a bűnözők önbizalmát. Szép gondolati kör, szellemes végkövetkeztetés, akárha azt mondanánk: a kondenzcsík tolja a repülőt! Kétségtelen, akadnak olyan sajtómegnyilvánulások, amelyek túlzásba viszik a bűnügyi híradásokat, azonban sokkolásról és hisztérikus pánikról beszélni finoman fogalmazva is sokkoló. Ugyancsak nehezen értelmezhető Vastagh Pál igazságügy-miniszter kijelentése, amely szerint a büntetőjog szankciórendszerének egyoldalú szigorítása nem járna együtt a bűnügyek számának csökkenésével, ezt csak társadalmi összefogással és a foglalkoztatáspolitikától a szociálpolitikáig terjedő komplex intézkedéssel lehet elérni. Világos, hogy a legjobb, ha több oldalról támadnak meg egy nemkívánatos jelenséget. Az azonban felelősségáthárításnak tűnik, hogy önmagában az ítélkezési gyakorlat szigorítása mit sem érne - mintha a büntetőjog ebben a formájában és érvényesítésében már minden lehetséges eredményét elérte volna. Ez a részterületeket összekapcsolni vágyó gondolkodásmód éppúgy zsákutcába vezet, mint az, amikor arról folyik a vita, hogy mi a legjobb megelőzés: a jó rendőrségi felderítés vagy a példás büntetés. (Sem egyik, sem másik, hanem a kettő együtt.) A halálbüntetés visszaállításáról mindig is voltak, vannak és lesznek viták, annak ellenére, hogy jelenlegi alkotmányunkat és integrációs törekvésünket figyelembe véve értelmetlen. Nem így a szigorúbb büntetést óhajtó vélekedések. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy lopásért kezet kellene levágni, erőszakoskodásért pedig szemkitolás járna, mint az egyébként példátlan jó közbiztonságú Szingapúrban, de talán az sem egészen megfelelő eljárás, ha egy többszörösen visszaeső betörő, tolvaj sokadik büntetése mindössze hatvan napi elzárás, amit át lehet váltani pár tízezer forintnyi pénzbírságra. Igaz, Konkoly Csaba szerint hazánkban megfelelő a szigor, példája szerint: „242 ügybenöt évnél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett, elkövetőnként 10 milliós kárt meghaladó bűncselekmények voltak) 962 személyt, összesen több mint 600 évi szabadságvesztésre ítéltek a bíróságok”. Vagyis ügyenként alig 2 és fél, elkövetőnként alig több mint fél év büntetés átlagosan. Ez lenne a szigor? JEGYZET Pál Csaba Tolerancia, óh! Emberünk gyakorlott várakozó volt. Egyszer éppen kocsijában ücsörgött, s egy könyv olvasásába mélyedt. Autója egy nem túl forgalmas utcán parkolt a járda mellett. Néha feltűnt egy-egy járókelő, de emberünk ügyet sem vetett rájuk. Hirtelen hangos kacajra eszmélt. Két - már nem egészen hamvas - fruska adott emígyen hangot afelett érzett örömének, hogy összefutott. A nagy találkozás éppen annak a kocsinak az orra előtt jött létre, melyben emberünk várakozott. A hölgyek a világ lehető legsemmitmondóbb dolgairól fecserésztek, de mindez hidegen hagyta emberünket, hiszen mások társalgására idegenként illetlenség odafigyelni. Egyszer azonban zöttyent a kocsi. Emberünk felpillantott, s látta, hogy az egyik fruska kényelmesen elhelyezkedett kocsija motorháztetején. „Oda se neki - gondolta béketűrően, bizonyára nem vette észre, hogy valaki ül az autóban. A kocsi fényezésének meg úgyis mindegy, hiszen már tizenéves, ütött-kopott a járgány.” Néha azért fel-felpillantott, arra kíváncsian, meddig ücsörög még ott a fecsegő. Hosszú-hosszú percek teltek el, mígnem arra gondolt, hogy egy diszkrét tülköléssel figyelmezteti a fruskát: mégiscsak jó lenne, ha talán leszállna az autóról. Elhatározása még nem érett tette, mikor a két beszélgető újabb harsány kacaj közepette megállapította, hogy: Jé, ebben a verdában valaki ül!” A csevely még jó ideig tartott, de a lány addig nem szállt le a motorháztetőről, míg tartott a mondanivaló. Fel sem vetődött benne, hogy valami olyasmit cselekszik, ami másnak talán nem annyira természetes, mint neki. A nők végre távoztak. Emberünk becsukta a könyvet, s kicsit elmélkedett azon, hogy van-e értelme toleráns magatartással viszonyulni a nyilvánvaló butaságból fakadó szemtelenséghez?