Haladás, 1945 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1945-10-01 / 1. szám

8 MIÉRT hallgatnak az írók? (Rex.) Egyik napilapunk munka­társa meginterjúolta a leghíresebb írókat, hogy miért nem írnak? Sajnos, a riporter nem kereste fel jelen sorok íróját, nyilván félénk ember lehetett és visszariasztotta a nagyságom,m­iholott tudhatta volna, hogy minden kiemel­kedő egyéniségnek közös vonása a nyájas körvetlenség. Elhatároltam tehát, hogy én fogom meginterm­álni magamat. Jóllehet ép­pen bokros teendőim között zavartam engemet, mégis lekötelező kedvességgel álltam nekem rendelkezésre. — Hogy miért hallgatónk mi nagy írók? Erre nagyon könnyű felelni. Elő­szökr is nem hallgatunk, másoássel pe­dig azért hallgatunk, mert hallgatni arany. Már­pedig az aranynak ma igen magas az árfolyama és a hallgatás az egyetlen arany, amelyhez a költő hoz­zájuthat. De más okai is vannak a hallgatásnak — folytattam, miközben cinkoskodó mosollyal hunyorítottam rám. — Bocsáss meg — vágtam a sza­vamba —, de szeretném tudni, mi a véleményed arról, hogy politizáljon-e az író? — Az író semmiesetre se politizál­jon, kivéve azt az egy esetet, amikor politizál — feleltem a tőlem megszo­kott nyílt határozottsággal, ami mindig is rokonszenves volt nekem bennem, illetve bennem nekem. Nem is fukar­kodtam az elismeréssel — Pompás válasz — lelkendeztem nekem —, el vagyok ragadtatva tőlem. — Az író csak akkor alkothat — folytattam —, ha teljesen szabad­on független ember. Nyomban észrevettem, hogy ez a bölcseség mély hatást gyakorolt rám. Ámde örömöm csak rövid ideig tar­tott, mert máris újabb kérdéssel c­ap­lam le rám: — Hát akkor miért hallgatss? Hm. Ravasz kérdés. Hihetetlen, hogy milyen nehezeket tudok kérdezni ma­gamtól. Na, de én sem estem a fejem lágyárat Vagyok olyan ravasz fickó, mint én! Hohó, nem hagyom én ma­gamat tőlem, túljárok én az eszemen! Úgy látszik azonban, kissé hosszan el­gondolkozhattam, mert néhány köhin­téssel figyelmeztettem magamat, a je­lenlétemre. Ez gyors válaszra serken­tett: — Ki mondta neked, hogy én hall­gatok? Hohó barátom, én csak nem beszélek! Meglepetten néztem rám. Ezt a bra­vúros választ még magamtól sem vár­tam. Mit mondjak? El voltam ragadtatva egymástól! Ifi Hirdessen a Haladás hetilapban a MAGYAR RADIKÁLIS PÁRT lapjában. Kiadóhivatal: Budapest, VI., Podmaniuky­ u. 31.1 AZ ANGOL LELKIISMERET HANGJA (SArtach Mária) A könyv címlapja elkülönülten emelkedik ki a kirakat tarka zűrzavarából. Egyike az eddig látott legjobb fedőlapoknak: tompa tónusú kép, csupa mélyülő-halványuló szürkeség. Viharos víz és viharos ég között, ott, ahol a horizont bezárul félig felhőbe borított sziklás hegylán­colat: az angol partok. A rajzoló in­kább csak jelezte néhány vonással. Az angol lelkiismeret hangjának ne­vezhetnénk ezt a könyvet. 1542 őszén, a háború egyik legreménytelenebb pil­lanatában szólalt meg a hang kímélet­len őszinteséggel és bátorsággal. A gyó­gyító kés hideg tárgyilagosságával nyúl a fekélyekhez. Kiábrándult, kese­rű hang, mégis végső fokon szilárdan optimista. Látja a betegséget, de hisz a gyógyulásban, mert bátor ahhoz, hogy hazug önámítás helyett beismer­je a bajt s a mikroszkóp lencséje a­latt keresse a romboló baktériumokat Ahel pedig már ez sem elég, ott to­vább kutat az ultravírusok, a láthatat­lan kórekezők után, mert amíg vala­mennyit tisztán nem látja, hozzá sem kezdhet a gyógyításhoz. A diagnózis nélkülözhetetlen előfeltétele a tsrepiá­nak s ahol az előbbit tudatosan ás szándék etán msslcis, ott az utóbbi­ Jelemző a náci K»ri5»ottsSgra, hogy az egészből csak annyit értett meg, amennyi látszik­/s Anglia ellen szólt s ezért maga a kormányzat gondosko­dott — persze titokban — arról, hogy a tThis abeve an» Svájcban megje­lent németnyelvű kiadásának­­ néhány példányát Németországba­n csempész­etik­­, ugyanakkor, amikor, a motori­zált Walhalla egyébként gépfegyverek­kel őriztette kapuit az angolszász iro­dalom bet­ráse vagy akárcsak beszi­várgása ellen. Ez az egy könyv kivi­tel volt, kaján örömmel csaptak le rá, mert saját hazugságaiktól elbódult fantáziájuk délibábos káprázatot vetí­tett belőle: az ember­kelti bomlás lé­lekszakadva várt álomképét. Persze, mégis félreérthetetlen a kép. Talán éppen az aránytalanságok kihangsú­lyozása teszi, hogy árad az erő a szik­laszirtek ködbevesző csúcsaiból s a ki­tűnően megfogott perspektíva érzékel­teti a távolságot is: nem a reális, fizi­kai távolságot, a kilométerrel mérhetőt, hanem a másikat, az eszmélt amely legfeljebb fényévekben volna, kifejez­hető. Diagnózis és terápiá­ nak is kudarchoz kell vezetnie. Szük­séges, hogy akik a megtámadott szer­vezetért felelősek, világosan lássanak s maga a beteg is tisztában legyen az őt fenyegető veszedelemmel, hogy — ha kell — életereje végső megfeszíté­sével kü­zdhessen ellene. Ezt mindig tudják Angliában és sajnos, még csak nem is sejtették Európában, így tör­ténhetett, hogy amíg Európa leprásan rodhadó tagjait cifra rongyokkal bo­rítva részeg hejednjával táncolt a sa­ját sírja körül, addig Anglia megtette az első lépéseket a gyógyulás útján. R­nsten-felvételekkel láztabellákkal, kardiogrammokkal, ha kellett, mellökés­sel kereste a fertőzéses gócokat a kó­ros elváltozásokat ,az élő organizmus egészséges fejlődését veszélyeztető tü­neteket A halogatás és rejtegetés Po­timkín-fktikija helyett a józan be­ A náci-délibáb mint minden délibáb, ez is­­ fordí­tott kép volt de a germán álmodozók szellemi színvonalát végzetesen túlbe­csülte volna, aki feltételezte­­róluk, hogy ezt észreveszik, ők azt látták, amit látni akartak, elégedetten dör­zsölték hát kezeiket és szóltak ilyetén képpen. — íme a bizonyíték, Anglia a végét járja. Itt egy angol sri, aki a közhan­gulatot tolmácsolja, amely szerint az angol nép elégedetlen, torkig van a háborúval, előbb-utóbb leteszi a fegy­vert, forradalmat csinál, elkergeti a kormányt, esetleg náci lesz és velünk harcol tovább az ősellenség, a Szov­jet ellen. Csak olvassák a mieink, hadd tartja bennük a lelket. Pusztán Eric Knight «This above all» című könyvét véve mértü­kegysé­gfil: vájjon hány millió fényévnyi tá­volság választhatta el Angliát, ahol ez a könyv 1942-ben megjelenhetett, a náci­ Európától, ahol hasonló szellemű írás egyetlen jól elrejtett lapjának fel­fedezéséért nyomban kerékbe törték volna az írót? sázát jó értelemben vett haladószelle­­mű politikáját választotta. Hamis lát­szatokkal és üres jelszavakkal elvakí­tott, birkamódra csordába terelt tö­megek helyett a világos helyzettel nyugodtan szembenéző, önállóan gon­dolkozó polgárságot akart, botcsinálta tekintély­uralom helyett szabad embe­rek belső szükségszerűségből ertdő ön­kéntes együttműködését. Ilyen hosszadalmas magyarázat kell annak az Európában fantasztikus, Angliában természetes ténynek a meg­értéséhez, hogy Eric Knight könyve 1942-ben Londonban megjelenhetett, a kiadó hirdethette, a kritika méltat­hatta, a sajtó széleskörű vitát indít­hatott felette s a közönség százezret példányszámban vásárolhatta és olvas­hatta. Ahelyett, hogy így szóltak volna: — Várjon csakugyan a mi földgöm­bünkön terül el az a meseország, ahol még ezt is tehet. Ahol egy ember harsogó háborúellenes propagandát hirdethet a háború kellős közepén, megtámadhatja a kormányt, a rend­szert és a társadalmi berendezkedést. Ahol egy ember kiállhat és megmond­hatja a véleményeit Éz senkinek nem jut eszébe, hogy haladéktalanul be­­törje a fejéit Ha csakugyan van ilyen akkor jól rejtsük el a könyvet a mieink elől, nehogy felnyíljék a szemük­et lássanak. Igaz viszont, hogy ettől nem kellett félniök. Eric Knight fiatal angol katonája látszólag csakugyan­­angolellenes». Dunquerquéből hazaérve súlyos be­tegségre esik át s szabadsága lejár­tával nem tér vissza csapatához, mert nem akar stább híre­lni. Gyűlöli és megveti a háborút, szubjektív és ob­jektív szempontokból egyaránt. Irtó­zik a vértől és a­ sinnvedéstől, a szét­tépett emberi testek és a vergődő se­besültek látványától; ha pedig a mi­ért­re keres választ, feletlenek előtte az első világháború kétes értékű ered­ményei. Tisztában van azzal, hogy a harc akkor hiábavaló volt és a győ­zelem mit sem változtatott a lényegen, nem könnyített azokon, akik a terhe­ket hordták, a haszonélvezők javára. ő maga sem született a napos olda­lon: a két háború közötti évelt a puszta megélhetésért folytatott küzde­lem tölti ki. Azután bele­kerül a má­sodik háború poklába s nem érzi azt, hogy olyan eszméért harcol, amely­nek győzelméből majd kialakul a nép jobb életformája, a tisztult sztorális világrend. Nem látja ezt biztosítva még Angliában sem, mert hibásnak tartja az utat, amelyen országa halad vétkesnek a kormányt, amely irányít­ja és bűnösnek a vezető réteget, a maga önző és lelkiismeretlen elzárkó­zásában. Nem hajlandó arra, hogy hi­bák vé­kek ét bűnök újabb diadaláért harcoljon tovább. Kíméletlenül osto­rozza Angliát és jobban szereti az életénél; százszor megtagadja, de ke­serű kifogadásai mögött érezni, hogy csak kivágni lehetne belőle, mint a fát, amely vastag gyökerekkel és parányi Egy Jobb Angliát fel, majd' hajszálerecskék ezreivel kapaszkodik a termőtalajba. Szereti ugyanúgy, mint a párja, akivel a forgószél sodor­ja össze s aki az út másik végéről in­dul el hogy valahol a középen ta­lálkozzanak. A gondtalan gazdagság gyermeke ez a leány, elkényeztetett üvegházi virág, aki most azért az Ang­liáért harcol, amely egész életében dé­delgette, pompás gazdagságival elrin­gatta és verőfínyével eltakarta előtte a közvetlen közelében sínylődő nyo­mor árnyait Meggyőződéssel harcol a fiú ellen is, akihez sötétben viszik el tiszta és bátor ösztönei. (Milyen örök­érvényű szimbóliuma minden szere­lem indulásának ez a sötétben talál­kozás, ez az összekapcsolódás, mielőtt még alkalmuk volna arra, hogy csak egymás arcvonásait megismerjék­ így, ilyen, sötétben Indul a szerelem és már visszavonhatatlanul kiszolgáltat­va küldi a lassú derengés fényeinél az értelem futárait az ösztönök nyomá­ba. Milyen régen érezzük már a mási­kat, amikor lassan látni is kezdjük, megtagad éppen azért mert szereti és Boldogak azok akiket a sötétben nem csaltak meg ösztöneik.) Prudence tehát harcol a maga Ang­liájáért amelyet Clive kárhoztat és elsőnek akarja látni fejlődésben és haladásban, társadalmi kiegyensúlyo­zottságban és szociális rendezettség­ben. S mert mindezek megvalósításához Angliának életben kell maradnia, el­megy a frontra meghalni érte. Előle­gezi az életét a fiokból újjászülető, jobb és igazabb Angliénak. S mire meghal m­ár a lány is tudja, hogy neki volt igaza. Gyermeket vár és folytat­ja a küzdelmet a régi Angliával együtt az újért. «— Egy jobb Angliát lesz majd a magad számára, — így beszél a gyermekhez —, mert apátinak is nekem is, mindkettőnknek igazunk volt. Most harcolnunk kell azért, ami­ben én hiszek. Aztán folytatjuk a har­cot azért, amiben ő hitt.» • Eric Knight csodálatos író. Ezzel az egy könyvével rendkívüli szolgálatot tett mind az irodalomnak, mind az új világrend felépítésének. De bár való­színűleg sok mondanivalója lett volna, ezenkívül már csak egyetlen könyvet írhatott. 1943-ban elesett a harctéren. • A „hősi halál" kifejezését szándékosan kerültem el, mert valószínű, hogy an­gol viszonylatban ez jellegzetesen eu­rópai fogalom. Az angol történelem­nek nincsenek „hősei", nem ünnepli év­századokon át egy-egy okos vagy bá­tor férfi emlékét és nincs szüksége arra, hogy példaképül állítsa az utó­kor elé. Nem harcos nép, hanem bé­kés nemzet, élni szeret és nem meg­halni s a háborút tisztán látja, a dema­gógia üres frázisainak kamuflázsa nél­kül. De mindig olyan férfiai voltak, akik félelem nélkül megmondták el véleményüket Angliáról — ha mégoly lesújtó volt is — és fontolgatás nél­kül vetették kockára életüket Angliá­ért — ha még annyira ragaszkodtak is hozzá. Talán így lett világbirodalom. HALADÁS. • A gnadelat éa a vallán aaehaCsája, aa a kavéa kereskedelmi és közlekedési szabadság, melyhez az emberiség eljutott a belső forradalmak éa h­orák váritaSnén át aattletett me*.» (Jászl 1916) •A tendálom as miméig a Melfeség­telen tekintély it az erőMak saailin» veit... A n*«-tanda:ÍJM«a aaalm­aa •aajrifcaa asáa, km a ráfi mártsaarhsa mád a korrupció la iánrt.. A háború által akasott anyagi kár, báwlly naur U, d­en.yéaaft ahhoz ax antbnd, arfcSlest pnaatlt£*!'*s képset amelyet nenki a saUrt­, kováneé g»«á«iki»WA embe­rek leikéban a Jé é« mint fogalmának Jóért. .No* readállamus» című háborús eltorzulása felő. cikkáMI 1*17. naept •.) Tolsztoj A4dl* senki sem lehet tökéletesen amin nem mindenki szabad; 1 leh­et addig tökéletesen er­kttk­aiss, amíg nem mindenki erkölcsdat s enki sem lehet addig ICMetesen bol­dog, amíg nem mindenki boldog. Herbert Spencer JAROSLA­W H­ASEKI INFANTERISZT SVEJK (Korondi András.) A királyok bo­­londokat szerződtetnek, hogy szemére­mes szellemi álarccal mondják meg az Igazat. — Pirandello, az „őrült? nem őrült? kettéhasadó vibrlásával közelít felé, — Kelet Nasszredin Uodzsája pedig hősi páncélba búvik nagyobb nyomaték és hitelesség kedvéért. Jarodlai­ Hasek ,,Igazság"-a, sl csetlő-old­ó, elestiben mindig arany valóságot köp ügyefogyott ember­kéje: Infanteriszt Svejk — anyaszült meztelen. Szükségképpen természeté­ben van az udvari bolond, a talán­szimuláns örült és a heros egy-egy vo­nása, — de lényegében egé­szen más... Hiszen a király bolondja végered­­ményben mégis csak udvaronc, maga-­ kellető és kacér; a drámai őrült pár­lata: szerep, — és szimbólumok a allegóriák jobb hangsúlya miatt tör­­ténelmi kosztümökbe bújtatott figu­rája miatt még modoros is; a keleti vitéz páncélja alatt gyáva, és éppen abban áll hősiessége, hogy legyőzi óriási félelmét. Infanteriszt Svejk, az Igazság bűn londja, úgy süt át bőrén az­ Igazság Iránt érzett szenvedély, mint egy nagy, szép szerelem. Nincsen szüksége a kellé­kekre, ősi természetességgel hadoná­szik nyárspolgári öltözékében kurta végtagjaival Szánalmas, szürke és érdektelen fénykép maradna,­­ ha dillettáns pil­lanat­író kapta volna tollára. De Ja­roslaw Hasek nagyon is tudatosan bá­nik Svejk­kel: tisztában van azzal, hogy a pillanatkép-sors fenyegeti a ezért állandó mozgásban tartja. A be­mutatkozás száma a történet folyamán nem csökken, sőt jól kihasználva a kis emberke torz adottságait, nemcsak maga rohan szélsebesen, hanem handa­bandázásával felkavarja környezetét is s a regény összes epizódistáit is teljes szélességben viszi magával, sőt már egymást hajtják s a szabadon esés törvénye szerint gyorsul a kerten­fogazó kompánia irama. Infanteriszt Sve­k belekeveredik a monarchia háborújába s mint a pallé­­rozatlan vivő küzd a maestro ellen, és kiszámíthatatlan, szabálytalan vágásai­val és döféseivel természetesen tömén­telen sebet ejt rajta. Minden mozdu­lata és szava destruálja a­­fennállt rendet­, szétfeszít minden keretet, ter­mészetessége, édes, gyermeki becsüle­tessége és naivsága mindent halálosan komolyan vesz és ezáltal minden nagy­képű és dogmatikus személyt és intéz­ményt halálosan nevetségessé tesz. Egy személy köré építve példázza és bizo­nyítja a relativitás föltétlen érvényét, * kapkodva magára épített mikrokoz­moszt kivetíti a makrokozmosz­ra —­ és ebből olyan üde fintor válik, amely­hez hasonlót csak egy-két angol szati­­rikus műveiben szemlélhettünk. Csak­hogy ezekben nyilvánvaló a legn­eve­sebb álcázás is: a hős nyakában lóg a Shakespeare-korabeli drámák kijóza­nító táblája:­ ez játék. — Svejket vi­szont még a legszigorúbb bírálat is csak gonoszkodó mókázással vádol­hatná, — de nem vonhatja kétségbe hitelességét. Svejk ügyetlenségével fellöki a bü­rokrácia tintatartóját: — vér folyik belőle. Illedelmesen bocsánatot kér, a szavaival felnyársalja máris a tinta­tartó mögött meghúzódó vagy éppen pöffeszkedő szellemiséget is. A könyvet egy veszély fenyegette­ az, hogy tengernyi aranymondása ösz­szekötő szöveggel a közönség elé hígí­tott .Idézetek tárá­­vá teszi. Hasek azzal oldotta meg ezt a problémát, hogy Svejket fecsegteti Ez a bőbeszé­dűség még sziporkázóbbá, élesebbé és — milyen jó párosodást — epiku­sabbá teszi a művet. Tanulságos és élvezetes olvasmánya ez a könyv minden kornak, amelynek levegője nehezen oldódik. (Anonymus — 1945.) USKK­HláBAN mától mlnjoa dik­k­M l1. 11. 1? *a­­­árai k»sz«ft*l felytuttatod elAadárok Híradó. R jwt. Rlvk­stctd­e*

Next