Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-05-09 / 17. szám

r­isan vettem éntlekvő részt az Ok­lívusben. A forradalom előtt való napon érkeztem a frontról betegen Budapestre. Fiatal voltam és nem ismertem senkik November 11-ig még •1 katonáskodtam a pesti kádernél, ahová a frontszolgálat alatt mindig és hiába­­ vágytam vissza, azután pedig elnyelt a kenyérkereset és az egyetem, amelyet annyi esztendei megszakítás után valahogy mégis el kellett végeznem. Szemlélődő voltam októberben. Egyvalaki a tömegből, aki úgy érezte, hogy most az 1916-os déltiroli offen­zívában elhullott bajtársaiért, a Do­­berdo szörnyűségeiért, a mesteca­nesti rohamokért és az Etschke pi­rosan folyó vérért kap forradalmi elégtételt. Csak pacifista voltam még. Szocialista azután lettem. Néhány hónapon át teli tüdőval szívtam magamba a szabadság isme­retlen levegő­jét. Olvasmányaim hősei és szerzői előléptek a társadalom számkivetettségéből és egy ország bízta rájuk a maga elrontott életének viss­zajavítását. Ott nőttem fel a villamossággal te­lített béka utolsó éveiben a Társa­dalomtudományi Társaság és a­­ Ga­lilei Kör előszobájában, ott tanultam meg áhitattal ejteni Szabó Ervin és Szende Pál, Kunfi Zsigmond és Jászt Oszkár, Rónai Zoltán és a többiek nevét. Ama néhány hónap alatt, amíg a demokratikus magyar forradalom őszirózsája virágzott, elhelyezked­tem a magam világnézetében, — a változások és az ellenforradalom huszonöt évnél tovább tartó korszaka számára. És ha ma, e korszak lezáródása után azt kérdezem: mi adott erőt ne­kem, a gyengének, ahhoz, hogy soha meg nem szűnő gyanakvással, bizalmatlansággal, kritikával és szem­benállással kísérjem mindazt, ami azóta történt, mi tartotta lelkemet keménynek, mi mondatta velem a „nunquam reversar"-t, megállapítha­tom, hogy Október szellemisége, cél­kitűzései, erkölcsei és igazságtevése voltak belső ellenállásom emléktar­talma és támasztéka. Nem vagyok eléggé rideg ahhoz, hogy a történéseket meg ne személye­sítsem. Nem tudok ma sem — ne­gyedszázados stádium és önvizsgálat után — másként értékelni, minthogy ez volt az a néhány hónap, amikor a magyar értelmiség kicsinyke jobb része magára talált és megtalálta hi­vatását, amikor a magyar ipari mun­ka**- kenyere érdekeinek megvédésé­hez megkapta a hatalmat, amikor a magyar paraszt hozzájutott a föld­höz és valamennyien — az első világháború lelki-testi sérültjei — megkaptuk a békét, sis mindezt Ká­rolyi Mihályéktól és Károlyi Mihály­tól. Igen, békét kaptunk és a békesség és élet fogalmával fiatal éveim óta összefonódik az októbristák neve, akiknek sora előtt ott világít Károlyi Mihály, a maga eleven valóságában és az októberi gondolat halhatatlan szimbólumaként. Milyen keserves volt akkor arról hallanom, hogy a magyar nép béké­jének nagy szolgájához a generálisok nemzetközi és gonosz szövetségének egy gall tagja, odavághatta az örök­kön ostoba szoldateszka örökkön os­toba igéit! Mélyen vérlázító volt a bugrisok titokzatos szervezkedése Ok­tóber ellen, amelynek sem eszmei tisztaságát, sem jogkiterjesztő gesz­tusait nm tudták elviselni! Milyen szép volt tudni azt, hogy a tudós és a költő temetése egy ma­gára talált ország legnagyobb politi­kai demonstrációja; milyen jó volt látni még egyik-másik balfogást is, mert túl volt a politikai rutinjék játé­kán, őszinte volt, erkölcsös és em­beri. Milyen megható volt e korszak vezetőinek puritán­­ szegénysége. Milyen szívet dobbantó volt közösség­vállalásuk, milyen igaz volt a törté­nelemkönyveknek más korszakokra vonatkoztatva hazug kliséje az állam­kormányzók gondjairól. Milyen emberi volt Károlyi Mihály felemelkedése és milyen hősies — erkölcsi hősiség­re gondolok — bu­kása! Hogy jöttek fel a csatornákból a kurzus törpéi, hogy zsugorodott össze morálban ez az ország, amely — néhány hónappal Károlyi után már —­ a Friedrich Istvánok, Huszár Ká­rolyok, Haller Istvánok és Horthy Miklósok nevétől, lehetett hangos! Milyen messzire vezet az út Kál­kápolnától Orgoványig és milyen hamar megjárta ezt az utat Hun­gária! Ez út első pillanatától kezdve ok­tóbristának éreztem magam és az vagyok mind a mai napig. Számon­tartottam az Októbert. Romantikus gyerekmódra meghatott egy pálma­levél, amelyet valaki egyszer Pécsett mutatott nekem, azzal, hogy ezt Ká­rolyi Mihályné tépte le Raguzában és mélységesen megrázott, amikor egy barátomhoz ezzel a kérdéssel fordult a parádi fürdő kocsija: „Tekintetes úr, tessék már megmondani, mikor jön haza az én gazdám, a Mihály?" így kérdeztem és így mérlegeltem magamban én is mindig: mikor jön haza a mi gazdánk, a Mihály? Ezt kérdeztem, amikor a Britannia pin­céjében holtra kínoztak embereket, ezt mormogtam magamban, amikor Héjjas Iván csinálta a magyar törté­nelmet, ezt fürkésztem, amikor ki­derült az A—111/36. számú autó tör­ténete, ezt ismételgettem makacsul, amikor királyt koronáztak korona nélkül a sastollas szegénylegények, ezt emlegettem a frankhamisítás nap­jaiban. Engem nem zsongitott el a bethleni konszolidáció. Nem ujjong­tam azon, hogy a gyilkosok rém­uralma helyett a tolvajok és gazda­godok szent szövetségének korszaka következik, makacsul hasonlítottam, mérlegeltem és elemeztem. Októbert vártam vissza. És amikor Gömbös Gyulával megkezdődött a csatorna népének nyilt lázadása, amikor újból tribünt kapott a gyilkos és újból közéleti tényező lett a rablóból, ami­kor jószemű polgárok is megérezték már a kalandorvilág eme fejezeté­nek végzetességét, én nem úgy mint ők, akik a konszolidációba vágytak vissza, azt kérdeztem magamtól és a történelemtől: mikor jön vissza Ká­rolyi Mihály? Nyílt fasizmusban és nyílt nyilas­ságban rejtekezve és kínlódva úgy néztem új magyar Turinunk, Károlyi Mihály lakóhelye felé, mint aki ma­kacsul tudja, hogy akkor is, ha meg nem n­ézem, a magyar történelem meg fogja adni az elégtételt önmagának és Károlyi Mihály hazajöhet és haza­jön... így voltam és így lettem októberi ember, aki aszerint mértem és mér­legeltem a többieket, hol voltak és mit csináltak. Októberben, mennyire maradtak hívek és mennyire távolod­tak. Kis nyamvadt költők árulását ugyanúgy számontartottam­, mint nagy közéleti férfiakét. Bankárokat épúgy listámra vettem, mint színésze­ket. Mindenkit vizsgáltam és min­denkiről mindent tu­dtam­. Októberi ember voltam­ Ha fel­rohanhattam Bécsbe, szabad levegőre, Kunfi,­­ Rónai, Böhm, Csarami véle­ményére és állásfoglalására voltam egyedül kíváncsi. Ha összekerültem valakivel, aki messziről jött, azt kér­deztem tőle: láttad e Károlyi Mihályt, beszéltél-e vele, mit mondott és ho­gyan mondotta? Vámbéry Rusztemtől, azt itthon maradt októbristától, tanultam a go­noszkodó és mégis mélyen erkölcsös szatira szellemét. Mindenki, minden októberi adott ne­kem­ valamit példá­jával. Üldözöttek és sorsüldözöttek sorsát mindig a szívembe zártam, ha az októberi gondolathoz való hűség áldozatai lettek. Megbocsátottam a kis tehetséget is a nagy jellemért és örök barátságra szövetkeztem azok­kal, akik rendíthetetlenül állták az Októbert a legszomorúbb októbere­ken is. Az ellenforradalom korszakában tanultam meg a hódolatot a szerve­zett magyar ipari munkás iránt, aki nemcsak egyedileg, de osztálya elit­részében is rendíthetetlenül hű ma­radt októberhez. Ez a korszak fej­lesztette ki bennem a gyanakvást más — ma ismét kultivált — réte­gek és osztályok iránt, amelyek po­litikai öntudatából nemcsak eltűnt Október, de akik tele szájjal és ádáz gyűlölettel állottak Október gyilko­sainak soraiba. Október megtagadásával vizsgázott a magyar értelmiség. Nem volt olyan ostoba és gyilkos katona, tolvaj hi­vatalnok, abortőr orvos és kártyás sehonnai, aki nyomorúsága mélyén vagy jóléte tetején na Károlyira szórta volna az átkot. A munka elöl irredentizmusba, a nép szolgálatától utálkozva ország­zászló-avatásba (amely ereklyével kissé drágább volt, ereklye nélkül jutányosabb) menekülő magyar le­venteszemlélet silány szellemének minden alpári szókincsét Károlyi Mihály felé görgette. Így lett Károlyi Mihály az, amivé személye és szerepe miatt kellett hogy tegyen. Október inkarnációja mind e gondolat hívei, mind ennek halálos ellenségei­ és közönyös árulói számára. Károlyi Mihály hazajön. A második magyar köztársaság elnöke itt lesz közöttünk, akik a harmadik magyar köztársaságban a második folytatá­sát, szellemét, politikai és egyéni er­kölcseit kívánják látni. A kápolnai földosztó megjön, hogy ennek sze­mével szemlélje, hogyan szánt új földjén a paraszt. Hogyan él szaba­don a munkás. Hogyan gondolkodik a maga fejével a latenner Talán egy kicsit sok volt és nagy divergenciát teremtett el a huszonöt esztendő. Talán többet és jobbat kép­zel róluk és rólunk, mint aanennyik­é, mint amilyenek vagyunk. Talán nem tudja, hogy milyen súlyos volt a mérgezés és mennyire beteg még a szervezet. Egy bizonyos­ Október itt élt, — csodák és fasiszta tökéletlenségek miatt életben m maradt — hívei és hit­­vallói lélekben nem­ változtak. Meg­koptak, megszürkü­ltak. Fanyar­ok let­tek, egyikük-másikuk dohogó. Túl­sók mártírra kell gondolniok, túlsók sírra tekinteniök, túlsók árulásra emlékezniük. És néha — Isten látja lelkeinket, hogy az októbrizmus nem lukratív üzlet — ijedten veszik észre, hogy ki mindenki akar betár­sulni a magyar demokrácia ürügyén hozzájuk. De azért nem változnak. Vallják az emberi jogok teljességé­t, vallják a dolgozók igényeit, vallják a haladást és vallják a békét. Vallják azt, hogy a történelem végre is igazságot tett. Vallják, hogy életünk teljesebbé lett, mert demokratikussá válhatik. Vall­ják szimbólumnak és erkölcsi irány­mutatónak Károlyi Mihályt. OKTÓBERI EMBEREK Irta: FARAGÓ LÁSZLÓ -HALADÁS- „ÉN IDE NEM KELLETTEM Írta: Szabó István Ember életében eljön a pillanat, mikor játékai közé surran a történelem nemtője vagy az iskolásfüzet vonalai közé írja az első szót, mely a köz­életről beszél. Nekem a proletárdikta­túra volt az első, mely mintegy elvette tőlem a füzetet s oda beírta a maga nevét. Azóta tudom, hogy csak szo­cializmus van igazán a világon, min­den más hazugság, tévedés vagy lát­szat annak ellenére, hogy ez a látszat szeret fegyverbe öltözködni. Akkor mi, kezdő gimnazisták, csodálatoskép­pen nem tudtunk Károlyi Mihályról, így alakja nem idegeinken, húsunkon, vérünkön ülve jött velünk egészen a mai napig, hanem úgy fedeztük fel őt eszünkkel s könyvekben turkáló ujjaink bukkantak rá. A könyvek leg­többje ócsárolva emlegette nevét s " csak kevesen szóltak róla rokonszenv­vel és megértéssel. Előttünk volt hát a választás lehetősége, melyik tábor­hoz szegődjünk. Előttünk volt a vá­lasztásban a harc alkalma is az igaz­ságért, melyet azért volt nehéz meg­fogni, mivel utánanyúló karunkat az egyre erősödő jobboldali tábor mind­untalan arrébb lökte. Most itt az idő, hogy kertelés nélkül szóljunk arról, milyen sors beteljesü­lését láthatjuk Károlyi Mihály meg­jelenésében, párhónapos itteni tün­döklésében, melyet a 27 éves emigrá­ció erkölcsi magánya még teljesebbé tett. 1918-ig a magyar politikában volt valami alapvetően elhibázott. Ennek a félreértésnek, hibának jelképe egy önmagában véve férfias, kemény, puritán, Cromwell bibliás katonáira emlékeztető jelenség: gróf Tisza Ist­ván. Rideg határozott akarata elé a maga szempontjából számtalan érv­vel védhető célokat tűzött ki, amelyek megvalósításában gyakran nem nézett oda, milyen eszközöket használ. A hatvanhéttől a millenniumig tartó lát­szat-szépségektől és lényegében halá­los aranyfénytől elvakítva belőle tel­jesen kizsigerelődött a nagyszerű po­litikai szemlélet, mely Kossuthot, Széchenyit, de még Deákot is fölébe emelte a legújabbkori magyar törté­nelem tornyai és timpanonjai fölé. Ezek a hagyok az országot organiz­musnak tartották, melyben szegények és gazdagok, ifjak és öregek, férfiak és asszonyok egymás kezét fogva eleven, oszthatatlan láncolatot fon­nak össze. Tisza István az ő apja nyomdokain haladva az országot csak formai szövedékként kezelte, mely a parlamentben, csak ott működik, sza­vaz, tárgyal, vitáz, törvényt javasol, szóval: létezik. Minden más absztrak­ciónak tűnt a kemény gróf szemében, lelkiismeretében s a társadalom, mely az országház kapuján kívül rekedt a maga lustasága vagy az állami apparátus gyengéd, esetleg gyengédte­len erőszakoskodása nyomán, nem­ is létezett igazán. Tisza tévedése st­ruktu­rális volt: a vele együtt dolgozó kép­viselők erőviszonyainak rendezésén fáradozott utolsó percig s azzal nem nagyon törődött,­ hogy a „mélyben" milyen kimérák, vagy arkangyalok készülnek örre. Fő politikai célját éppen ezért a parlament erősítésében látta, ettől remélte Magyarország léte és gazdasága, jövője és nyugalma biztosítékát és tekintetét nem emelte a tárgyalóterem padsorain túl. Meg­elégedett a képviselők kis világával és ezzel párhuzamosan néhány csa­lád, a magyar let deux cer­ts familles, egy viszonylag vékony réteg anyagi boldogulásával, szellemi művelődésével, hiszen csak gróf volt, nem államfér­fiúi módon uomo universe­le. Mind­ehhez, mint árnyék, sötétítőnek járult a túlzott önérzet Magyarország erejé­ben, jövendőjében, hatalmi kilátásai­ban, mely részegítő illúziók ködét bo­rította még az éles látásra törekvők íriszére"Tiszában emellett még ha­talmas, bár nem nagylángú, alacsony­röptű pátosz is suhogott: az erkölcs ihlete, melyet ő komolyan vallott és mutatott mindenfelé. Ezzel vélte meg­menthetni Magyarországot az anar­chiától, vagyis oly erők uralmától, miktől csak borzadni és méltatlan­kodni tudott az ő különleges társa­dalmi sarokban tartózkodó lelke. , 1918 őszén Tisza István és az ő Magyarországa meghalt. Őt néhány katona ölte meg, az országot pedig a háború tette tönkre. Ha nem lettek volna a nemzet egész szervezetében igazságtalanságok, betegségek, ha az ország nem lett volna úgyis a deka­dencia pocsolyájában, akkor valószí­nűleg lett volna mód arra, hogy né­pünk „anarchia" nélkül kísérelje meg a háborúvesztés csapásának el­viselését. De még győzelem után is kellett volna, a dolog rendje szerint, hogy a kőszívű ember és fiai (Tisza és a képviselők) után olyan jöjjön, akiben mindenki elesettsége, nyomo­rúsága, fáradtsága iránt fogékony szív és elme mondjon politikai „igen"-t, vagy „nem "-et a sistergő kérdések között. Ez a törvényszerű, dialektikusan földobott férfi, Károlyi Mihály, aki a demokratikus Magyar­ország nevében jelentkezett. Személye egy emberöltő tialalából beleillik a legjobb Jókai-regényekbe. A háborútól durvított nép között, illúziókat vesztett férfiak között kí­sérelte meg a lehetetlent. Ahogy jel­legében ellenlábasa volt Tiszának, úgy politikában is antipolusa. Az egész nép ügyét szorgalmazta, s a parlamentben alig látott mást, mint az ország kis részét, mely csak egyik eredője a szerteszét ágazó társadalmi erőknek. E téren is „teljesen szakí­tott a múlttal", hogy kedvelt szavait idézzük. A „szakítás" gyakorlatilag csakugyan „anarchiát" hoz legalább egy-két évnyi tartamra, melyet aztán, ha mód adódik.* ki lehet igazítani, rendbe lehet hozni a közigazgatás bevetésével, az állami apparátus ezer­nyi eszközével. Károlyi évszázadok ha­zugságaival kelt viadalra, ennek nyo­mán, tagadhatatlan, hatalmas meg­rendülés támadt és „földrengés gör­csei" gyötörték 1918—1919 Magyaror­­szágának testét. Mikor mi, fiatalok annak idején utánajártunk lépéseinek, szavainak, intézkedéseinek, ámulva láttuk, hogy mekkora erkölcsi tisztaság és gyanút­lanság vezette őt. Károlyi és néhány munkatársa olyan jelenség az előtte lévő és utána következő korszak ha­tárán, mint az utca két köve között felnyomakodott fűszál. Karamazov Aljosát emlegettük velük kapcsolat­ban. De sem Aljosa, sem Károlyi nem tudta megváltoztatni környeze­tét, mely emberi, nagyon is­­emberi volt. Valószínűleg gyakran ismétel­gette magában, fájdalomtól paskol­tan, Ady szavait: „Ősz én ide nem kellettem", mivel csakugyan nem kel­lett azoknak, akik üzlet és buta­­ ügy után szimatolnak cs.apáikkal minden politikai sarokban s nem képesek oda emelkedni, ahonnan az életnek erköl­csi parancsok megvalósításának illik látszania. Mert máskép nem érdemes írni, olvasni, bármit tenni. De ahová nyúlt, ott ellenálló, nehézkes közegbe ütközött ujja, hiszen az akkori ország romjai is csak a régi Magyarország tégláiból valók voltak. Még az arány­lag jobbakra sem számíthatott,, na­gyon, mert Pimasz, szép arccal, látszik, hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír ez az én fajtám, a magyar. A könyvek, melyekből kitapogatni próbáljuk arcának vonásait nem be­szélnek arról, hogy a közeg ellen­állása nyomán mi támadt benne, mekkora keserűség? Bizonyára be­látta, hogy sokszor másként kellett volna cselekednie, több erélyt kellett volna beledobnia az akkori örvényekbe s maga sorsán tanulhatta meg Machiavelli egyszerű mondásának igaz­ságát: „Csak a fegyveres próféták győzedelmeskednek". Nem volt ínye szerint való, hogy egy háború után akár nem­ felesleges vért is ontson, ezért szokványos értelemben véve nem volt reálpolitikus, de reálpolitikus volt fensőbbségesebb szempontok szerint, amikor nem azt faggatjuk a történe­lemtől, hogy kinek mekkora sikere volt, hanem az után tudakozódunk, de makacsul ám, hogy igaza volt-e, vagy sem. Reá gondolva, most összenézünk és halkan kiejtjük: igen, igaza volt neki, emberileg mindenképpen, és ez a rang többet ér a politikai ordóknál, ha mégoly fényesek is azok. Úgy távozott el innen, hogy mocsok nem tapadt hozzá ez szól amellett, hogy megvesztegetően magasrendű je­lenség volt, akit a középszer sohasem fog elbírni, mert ez bizalmatlan a ne­mes érzület mindenféle megnyilvánu­lása iránt. Huszonhét év utáni haza­érkezése, micsoda idő volt­, módot ad nekünk, hogy a végzettől örömet csi­karjunk ki magunknak. VÉTEL-ELADÁS. Telefon: 221-897 HÁZIBUFFER? „American ADAM VI., Nadrágsy-út 41. Tel.: 421-311. — Tálaló itztslok, csapolt kör, italok! EltArendA tirmfk­"). felnertlbek. hider Utak. Lakásán, hivatalában, esznézetében. I.ÁBSZÖRTELENÍTÉS, SZEM­PILLAFESTÉS AMERIKAI MÓDSZE­RREL. RÁNCTALANÍTÓ KORA EREDETI VITACIT-TAL­ * £acdind JCazm­etika OKTOGON-TÉR 3 BEJÁRATNÁL «LORÁ­­TÓ», VÁSÁRLÁSNÁL «VITACIT» NÉVRE ÜGYELJÜNK! Május 9-én, 12-én és 16-án éi 3-kor ÜGETŐ James Stewart Jeast Artúr Amerika két népszerű sztárjának pompás filmje! BECSÜLETBŐL ELÉGTELEN Reniez,e FrarcCapra mm m O bjectlv - Orientfilnj Biztató Irta: Xádass József Mandulafa ezer ága .minden ágnak száz virága nyilt ki, virulj valahára ,életem soksodrú szára. .Elmúlt már a sötét éjjel ,faggyal, gyadokkal és rémmel, tok,tok árnnyal, kevés fénnyel gyenge elleni merénnyel. Mi lefagyott, sirassuk meg mi elveszett, most már mindegy ,temessük el kedveseinket és a tegnapi életünket. Ami elmúlt, must egészen túl a poklon, túl a vészen legyünk emberek merészen senki semmit ne vetéljen. Lányok karja nyíljon tágra. Völgy feleljen hogy szavára életem sokrétű szára, mandulafa száz virága­­ nyílj ki,, virulj valahára! "

Next