Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-09 / 17. szám
risan vettem éntlekvő részt az Oklívusben. A forradalom előtt való napon érkeztem a frontról betegen Budapestre. Fiatal voltam és nem ismertem senkik November 11-ig még •1 katonáskodtam a pesti kádernél, ahová a frontszolgálat alatt mindig és hiába vágytam vissza, azután pedig elnyelt a kenyérkereset és az egyetem, amelyet annyi esztendei megszakítás után valahogy mégis el kellett végeznem. Szemlélődő voltam októberben. Egyvalaki a tömegből, aki úgy érezte, hogy most az 1916-os déltiroli offenzívában elhullott bajtársaiért, a Doberdo szörnyűségeiért, a mestecanesti rohamokért és az Etschke pirosan folyó vérért kap forradalmi elégtételt. Csak pacifista voltam még. Szocialista azután lettem. Néhány hónapon át teli tüdőval szívtam magamba a szabadság ismeretlen levegőjét. Olvasmányaim hősei és szerzői előléptek a társadalom számkivetettségéből és egy ország bízta rájuk a maga elrontott életének visszajavítását. Ott nőttem fel a villamossággal telített béka utolsó éveiben a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör előszobájában, ott tanultam meg áhitattal ejteni Szabó Ervin és Szende Pál, Kunfi Zsigmond és Jászt Oszkár, Rónai Zoltán és a többiek nevét. Ama néhány hónap alatt, amíg a demokratikus magyar forradalom őszirózsája virágzott, elhelyezkedtem a magam világnézetében, — a változások és az ellenforradalom huszonöt évnél tovább tartó korszaka számára. És ha ma, e korszak lezáródása után azt kérdezem: mi adott erőt nekem, a gyengének, ahhoz, hogy soha meg nem szűnő gyanakvással, bizalmatlansággal, kritikával és szembenállással kísérjem mindazt, ami azóta történt, mi tartotta lelkemet keménynek, mi mondatta velem a „nunquam reversar"-t, megállapíthatom, hogy Október szellemisége, célkitűzései, erkölcsei és igazságtevése voltak belső ellenállásom emléktartalma és támasztéka. Nem vagyok eléggé rideg ahhoz, hogy a történéseket meg ne személyesítsem. Nem tudok ma sem — negyedszázados stádium és önvizsgálat után — másként értékelni, minthogy ez volt az a néhány hónap, amikor a magyar értelmiség kicsinyke jobb része magára talált és megtalálta hivatását, amikor a magyar ipari munka**- kenyere érdekeinek megvédéséhez megkapta a hatalmat, amikor a magyar paraszt hozzájutott a földhöz és valamennyien — az első világháború lelki-testi sérültjei — megkaptuk a békét, sis mindezt Károlyi Mihályéktól és Károlyi Mihálytól. Igen, békét kaptunk és a békesség és élet fogalmával fiatal éveim óta összefonódik az októbristák neve, akiknek sora előtt ott világít Károlyi Mihály, a maga eleven valóságában és az októberi gondolat halhatatlan szimbólumaként. Milyen keserves volt akkor arról hallanom, hogy a magyar nép békéjének nagy szolgájához a generálisok nemzetközi és gonosz szövetségének egy gall tagja, odavághatta az örökkön ostoba szoldateszka örökkön ostoba igéit! Mélyen vérlázító volt a bugrisok titokzatos szervezkedése Október ellen, amelynek sem eszmei tisztaságát, sem jogkiterjesztő gesztusait nm tudták elviselni! Milyen szép volt tudni azt, hogy a tudós és a költő temetése egy magára talált ország legnagyobb politikai demonstrációja; milyen jó volt látni még egyik-másik balfogást is, mert túl volt a politikai rutinjék játékán, őszinte volt, erkölcsös és emberi. Milyen megható volt e korszak vezetőinek puritán szegénysége. Milyen szívet dobbantó volt közösségvállalásuk, milyen igaz volt a történelemkönyveknek más korszakokra vonatkoztatva hazug kliséje az államkormányzók gondjairól. Milyen emberi volt Károlyi Mihály felemelkedése és milyen hősies — erkölcsi hősiségre gondolok — bukása! Hogy jöttek fel a csatornákból a kurzus törpéi, hogy zsugorodott össze morálban ez az ország, amely — néhány hónappal Károlyi után már — a Friedrich Istvánok, Huszár Károlyok, Haller Istvánok és Horthy Miklósok nevétől, lehetett hangos! Milyen messzire vezet az út Kálkápolnától Orgoványig és milyen hamar megjárta ezt az utat Hungária! Ez út első pillanatától kezdve októbristának éreztem magam és az vagyok mind a mai napig. Számontartottam az Októbert. Romantikus gyerekmódra meghatott egy pálmalevél, amelyet valaki egyszer Pécsett mutatott nekem, azzal, hogy ezt Károlyi Mihályné tépte le Raguzában és mélységesen megrázott, amikor egy barátomhoz ezzel a kérdéssel fordult a parádi fürdő kocsija: „Tekintetes úr, tessék már megmondani, mikor jön haza az én gazdám, a Mihály?" így kérdeztem és így mérlegeltem magamban én is mindig: mikor jön haza a mi gazdánk, a Mihály? Ezt kérdeztem, amikor a Britannia pincéjében holtra kínoztak embereket, ezt mormogtam magamban, amikor Héjjas Iván csinálta a magyar történelmet, ezt fürkésztem, amikor kiderült az A—111/36. számú autó története, ezt ismételgettem makacsul, amikor királyt koronáztak korona nélkül a sastollas szegénylegények, ezt emlegettem a frankhamisítás napjaiban. Engem nem zsongitott el a bethleni konszolidáció. Nem ujjongtam azon, hogy a gyilkosok rémuralma helyett a tolvajok és gazdagodok szent szövetségének korszaka következik, makacsul hasonlítottam, mérlegeltem és elemeztem. Októbert vártam vissza. És amikor Gömbös Gyulával megkezdődött a csatorna népének nyilt lázadása, amikor újból tribünt kapott a gyilkos és újból közéleti tényező lett a rablóból, amikor jószemű polgárok is megérezték már a kalandorvilág eme fejezetének végzetességét, én nem úgy mint ők, akik a konszolidációba vágytak vissza, azt kérdeztem magamtól és a történelemtől: mikor jön vissza Károlyi Mihály? Nyílt fasizmusban és nyílt nyilasságban rejtekezve és kínlódva úgy néztem új magyar Turinunk, Károlyi Mihály lakóhelye felé, mint aki makacsul tudja, hogy akkor is, ha meg nem nézem, a magyar történelem meg fogja adni az elégtételt önmagának és Károlyi Mihály hazajöhet és hazajön... így voltam és így lettem októberi ember, aki aszerint mértem és mérlegeltem a többieket, hol voltak és mit csináltak. Októberben, mennyire maradtak hívek és mennyire távolodtak. Kis nyamvadt költők árulását ugyanúgy számontartottam, mint nagy közéleti férfiakét. Bankárokat épúgy listámra vettem, mint színészeket. Mindenkit vizsgáltam és mindenkiről mindent tudtam. Októberi ember voltam Ha felrohanhattam Bécsbe, szabad levegőre, Kunfi, Rónai, Böhm, Csarami véleményére és állásfoglalására voltam egyedül kíváncsi. Ha összekerültem valakivel, aki messziről jött, azt kérdeztem tőle: láttad e Károlyi Mihályt, beszéltél-e vele, mit mondott és hogyan mondotta? Vámbéry Rusztemtől, azt itthon maradt októbristától, tanultam a gonoszkodó és mégis mélyen erkölcsös szatira szellemét. Mindenki, minden októberi adott nekem valamit példájával. Üldözöttek és sorsüldözöttek sorsát mindig a szívembe zártam, ha az októberi gondolathoz való hűség áldozatai lettek. Megbocsátottam a kis tehetséget is a nagy jellemért és örök barátságra szövetkeztem azokkal, akik rendíthetetlenül állták az Októbert a legszomorúbb októbereken is. Az ellenforradalom korszakában tanultam meg a hódolatot a szervezett magyar ipari munkás iránt, aki nemcsak egyedileg, de osztálya elitrészében is rendíthetetlenül hű maradt októberhez. Ez a korszak fejlesztette ki bennem a gyanakvást más — ma ismét kultivált — rétegek és osztályok iránt, amelyek politikai öntudatából nemcsak eltűnt Október, de akik tele szájjal és ádáz gyűlölettel állottak Október gyilkosainak soraiba. Október megtagadásával vizsgázott a magyar értelmiség. Nem volt olyan ostoba és gyilkos katona, tolvaj hivatalnok, abortőr orvos és kártyás sehonnai, aki nyomorúsága mélyén vagy jóléte tetején na Károlyira szórta volna az átkot. A munka elöl irredentizmusba, a nép szolgálatától utálkozva országzászló-avatásba (amely ereklyével kissé drágább volt, ereklye nélkül jutányosabb) menekülő magyar leventeszemlélet silány szellemének minden alpári szókincsét Károlyi Mihály felé görgette. Így lett Károlyi Mihály az, amivé személye és szerepe miatt kellett hogy tegyen. Október inkarnációja mind e gondolat hívei, mind ennek halálos ellenségei és közönyös árulói számára. Károlyi Mihály hazajön. A második magyar köztársaság elnöke itt lesz közöttünk, akik a harmadik magyar köztársaságban a második folytatását, szellemét, politikai és egyéni erkölcseit kívánják látni. A kápolnai földosztó megjön, hogy ennek szemével szemlélje, hogyan szánt új földjén a paraszt. Hogyan él szabadon a munkás. Hogyan gondolkodik a maga fejével a latenner Talán egy kicsit sok volt és nagy divergenciát teremtett el a huszonöt esztendő. Talán többet és jobbat képzel róluk és rólunk, mint aanennyiké, mint amilyenek vagyunk. Talán nem tudja, hogy milyen súlyos volt a mérgezés és mennyire beteg még a szervezet. Egy bizonyos Október itt élt, — csodák és fasiszta tökéletlenségek miatt életben m maradt — hívei és hitvallói lélekben nem változtak. Megkoptak, megszürkültak. Fanyarok lettek, egyikük-másikuk dohogó. Túlsók mártírra kell gondolniok, túlsók sírra tekinteniök, túlsók árulásra emlékezniük. És néha — Isten látja lelkeinket, hogy az októbrizmus nem lukratív üzlet — ijedten veszik észre, hogy ki mindenki akar betársulni a magyar demokrácia ürügyén hozzájuk. De azért nem változnak. Vallják az emberi jogok teljességét, vallják a dolgozók igényeit, vallják a haladást és vallják a békét. Vallják azt, hogy a történelem végre is igazságot tett. Vallják, hogy életünk teljesebbé lett, mert demokratikussá válhatik. Vallják szimbólumnak és erkölcsi iránymutatónak Károlyi Mihályt. OKTÓBERI EMBEREK Irta: FARAGÓ LÁSZLÓ -HALADÁS- „ÉN IDE NEM KELLETTEM Írta: Szabó István Ember életében eljön a pillanat, mikor játékai közé surran a történelem nemtője vagy az iskolásfüzet vonalai közé írja az első szót, mely a közéletről beszél. Nekem a proletárdiktatúra volt az első, mely mintegy elvette tőlem a füzetet s oda beírta a maga nevét. Azóta tudom, hogy csak szocializmus van igazán a világon, minden más hazugság, tévedés vagy látszat annak ellenére, hogy ez a látszat szeret fegyverbe öltözködni. Akkor mi, kezdő gimnazisták, csodálatosképpen nem tudtunk Károlyi Mihályról, így alakja nem idegeinken, húsunkon, vérünkön ülve jött velünk egészen a mai napig, hanem úgy fedeztük fel őt eszünkkel s könyvekben turkáló ujjaink bukkantak rá. A könyvek legtöbbje ócsárolva emlegette nevét s " csak kevesen szóltak róla rokonszenvvel és megértéssel. Előttünk volt hát a választás lehetősége, melyik táborhoz szegődjünk. Előttünk volt a választásban a harc alkalma is az igazságért, melyet azért volt nehéz megfogni, mivel utánanyúló karunkat az egyre erősödő jobboldali tábor minduntalan arrébb lökte. Most itt az idő, hogy kertelés nélkül szóljunk arról, milyen sors beteljesülését láthatjuk Károlyi Mihály megjelenésében, párhónapos itteni tündöklésében, melyet a 27 éves emigráció erkölcsi magánya még teljesebbé tett. 1918-ig a magyar politikában volt valami alapvetően elhibázott. Ennek a félreértésnek, hibának jelképe egy önmagában véve férfias, kemény, puritán, Cromwell bibliás katonáira emlékeztető jelenség: gróf Tisza István. Rideg határozott akarata elé a maga szempontjából számtalan érvvel védhető célokat tűzött ki, amelyek megvalósításában gyakran nem nézett oda, milyen eszközöket használ. A hatvanhéttől a millenniumig tartó látszat-szépségektől és lényegében halálos aranyfénytől elvakítva belőle teljesen kizsigerelődött a nagyszerű politikai szemlélet, mely Kossuthot, Széchenyit, de még Deákot is fölébe emelte a legújabbkori magyar történelem tornyai és timpanonjai fölé. Ezek a hagyok az országot organizmusnak tartották, melyben szegények és gazdagok, ifjak és öregek, férfiak és asszonyok egymás kezét fogva eleven, oszthatatlan láncolatot fonnak össze. Tisza István az ő apja nyomdokain haladva az országot csak formai szövedékként kezelte, mely a parlamentben, csak ott működik, szavaz, tárgyal, vitáz, törvényt javasol, szóval: létezik. Minden más absztrakciónak tűnt a kemény gróf szemében, lelkiismeretében s a társadalom, mely az országház kapuján kívül rekedt a maga lustasága vagy az állami apparátus gyengéd, esetleg gyengédtelen erőszakoskodása nyomán, nem is létezett igazán. Tisza tévedése strukturális volt: a vele együtt dolgozó képviselők erőviszonyainak rendezésén fáradozott utolsó percig s azzal nem nagyon törődött, hogy a „mélyben" milyen kimérák, vagy arkangyalok készülnek örre. Fő politikai célját éppen ezért a parlament erősítésében látta, ettől remélte Magyarország léte és gazdasága, jövője és nyugalma biztosítékát és tekintetét nem emelte a tárgyalóterem padsorain túl. Megelégedett a képviselők kis világával és ezzel párhuzamosan néhány család, a magyar let deux certs familles, egy viszonylag vékony réteg anyagi boldogulásával, szellemi művelődésével, hiszen csak gróf volt, nem államférfiúi módon uomo universele. Mindehhez, mint árnyék, sötétítőnek járult a túlzott önérzet Magyarország erejében, jövendőjében, hatalmi kilátásaiban, mely részegítő illúziók ködét borította még az éles látásra törekvők íriszére"Tiszában emellett még hatalmas, bár nem nagylángú, alacsonyröptű pátosz is suhogott: az erkölcs ihlete, melyet ő komolyan vallott és mutatott mindenfelé. Ezzel vélte megmenthetni Magyarországot az anarchiától, vagyis oly erők uralmától, miktől csak borzadni és méltatlankodni tudott az ő különleges társadalmi sarokban tartózkodó lelke. , 1918 őszén Tisza István és az ő Magyarországa meghalt. Őt néhány katona ölte meg, az országot pedig a háború tette tönkre. Ha nem lettek volna a nemzet egész szervezetében igazságtalanságok, betegségek, ha az ország nem lett volna úgyis a dekadencia pocsolyájában, akkor valószínűleg lett volna mód arra, hogy népünk „anarchia" nélkül kísérelje meg a háborúvesztés csapásának elviselését. De még győzelem után is kellett volna, a dolog rendje szerint, hogy a kőszívű ember és fiai (Tisza és a képviselők) után olyan jöjjön, akiben mindenki elesettsége, nyomorúsága, fáradtsága iránt fogékony szív és elme mondjon politikai „igen"-t, vagy „nem "-et a sistergő kérdések között. Ez a törvényszerű, dialektikusan földobott férfi, Károlyi Mihály, aki a demokratikus Magyarország nevében jelentkezett. Személye egy emberöltő tialalából beleillik a legjobb Jókai-regényekbe. A háborútól durvított nép között, illúziókat vesztett férfiak között kísérelte meg a lehetetlent. Ahogy jellegében ellenlábasa volt Tiszának, úgy politikában is antipolusa. Az egész nép ügyét szorgalmazta, s a parlamentben alig látott mást, mint az ország kis részét, mely csak egyik eredője a szerteszét ágazó társadalmi erőknek. E téren is „teljesen szakított a múlttal", hogy kedvelt szavait idézzük. A „szakítás" gyakorlatilag csakugyan „anarchiát" hoz legalább egy-két évnyi tartamra, melyet aztán, ha mód adódik.* ki lehet igazítani, rendbe lehet hozni a közigazgatás bevetésével, az állami apparátus ezernyi eszközével. Károlyi évszázadok hazugságaival kelt viadalra, ennek nyomán, tagadhatatlan, hatalmas megrendülés támadt és „földrengés görcsei" gyötörték 1918—1919 Magyarországának testét. Mikor mi, fiatalok annak idején utánajártunk lépéseinek, szavainak, intézkedéseinek, ámulva láttuk, hogy mekkora erkölcsi tisztaság és gyanútlanság vezette őt. Károlyi és néhány munkatársa olyan jelenség az előtte lévő és utána következő korszak határán, mint az utca két köve között felnyomakodott fűszál. Karamazov Aljosát emlegettük velük kapcsolatban. De sem Aljosa, sem Károlyi nem tudta megváltoztatni környezetét, mely emberi, nagyon isemberi volt. Valószínűleg gyakran ismételgette magában, fájdalomtól paskoltan, Ady szavait: „Ősz én ide nem kellettem", mivel csakugyan nem kellett azoknak, akik üzlet és buta ügy után szimatolnak cs.apáikkal minden politikai sarokban s nem képesek oda emelkedni, ahonnan az életnek erkölcsi parancsok megvalósításának illik látszania. Mert máskép nem érdemes írni, olvasni, bármit tenni. De ahová nyúlt, ott ellenálló, nehézkes közegbe ütközött ujja, hiszen az akkori ország romjai is csak a régi Magyarország tégláiból valók voltak. Még az aránylag jobbakra sem számíthatott,, nagyon, mert Pimasz, szép arccal, látszik, hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír ez az én fajtám, a magyar. A könyvek, melyekből kitapogatni próbáljuk arcának vonásait nem beszélnek arról, hogy a közeg ellenállása nyomán mi támadt benne, mekkora keserűség? Bizonyára belátta, hogy sokszor másként kellett volna cselekednie, több erélyt kellett volna beledobnia az akkori örvényekbe s maga sorsán tanulhatta meg Machiavelli egyszerű mondásának igazságát: „Csak a fegyveres próféták győzedelmeskednek". Nem volt ínye szerint való, hogy egy háború után akár nem felesleges vért is ontson, ezért szokványos értelemben véve nem volt reálpolitikus, de reálpolitikus volt fensőbbségesebb szempontok szerint, amikor nem azt faggatjuk a történelemtől, hogy kinek mekkora sikere volt, hanem az után tudakozódunk, de makacsul ám, hogy igaza volt-e, vagy sem. Reá gondolva, most összenézünk és halkan kiejtjük: igen, igaza volt neki, emberileg mindenképpen, és ez a rang többet ér a politikai ordóknál, ha mégoly fényesek is azok. Úgy távozott el innen, hogy mocsok nem tapadt hozzá ez szól amellett, hogy megvesztegetően magasrendű jelenség volt, akit a középszer sohasem fog elbírni, mert ez bizalmatlan a nemes érzület mindenféle megnyilvánulása iránt. Huszonhét év utáni hazaérkezése, micsoda idő volt, módot ad nekünk, hogy a végzettől örömet csikarjunk ki magunknak. VÉTEL-ELADÁS. Telefon: 221-897 HÁZIBUFFER? „American ADAM VI., Nadrágsy-út 41. Tel.: 421-311. — Tálaló itztslok, csapolt kör, italok! EltArendA tirmfk"). felnertlbek. hider Utak. Lakásán, hivatalában, esznézetében. I.ÁBSZÖRTELENÍTÉS, SZEMPILLAFESTÉS AMERIKAI MÓDSZERREL. RÁNCTALANÍTÓ KORA EREDETI VITACIT-TAL * £acdind JCazmetika OKTOGON-TÉR 3 BEJÁRATNÁL «LORÁTÓ», VÁSÁRLÁSNÁL «VITACIT» NÉVRE ÜGYELJÜNK! Május 9-én, 12-én és 16-án éi 3-kor ÜGETŐ James Stewart Jeast Artúr Amerika két népszerű sztárjának pompás filmje! BECSÜLETBŐL ELÉGTELEN Reniez,e FrarcCapra mm m O bjectlv - Orientfilnj Biztató Irta: Xádass József Mandulafa ezer ága .minden ágnak száz virága nyilt ki, virulj valahára ,életem soksodrú szára. .Elmúlt már a sötét éjjel ,faggyal, gyadokkal és rémmel, tok,tok árnnyal, kevés fénnyel gyenge elleni merénnyel. Mi lefagyott, sirassuk meg mi elveszett, most már mindegy ,temessük el kedveseinket és a tegnapi életünket. Ami elmúlt, must egészen túl a poklon, túl a vészen legyünk emberek merészen senki semmit ne vetéljen. Lányok karja nyíljon tágra. Völgy feleljen hogy szavára életem sokrétű szára, mandulafa száz virága nyílj ki,, virulj valahára! "