Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-30 / 20. szám
Értm: Cszabó Istváne Mivel Magyarországon az a szokás, hogy ha valakibe nem tudnak belefutni kukásai alapján, akkor azt híresítem róla, hogy rendezetlen családi életet él, vagy a cipésznek tartozik a sarkalás árával — ezért szégyenkezve elő kell hozakodnom azzal, hogy nevem igazi, nem vagyok «homályos» származású és feleségem se zsidó, hanem sváb. Tehát nem vagyok érdekelt. A zsidókérdésről fogok írni, a magam ötletéből, senki felidérése nem indukált a témára. Kizárólag lelkiismeretemre hallgattam, melyet urazni illik minden körülmény között. Ennek nevében szólalok fel, mert Kunmadarasról hallgatni az eset után akár egy héttel is, megalázása a legkezdetlegesebb emberi követelményeiknek. Nincs kétségem, hogy Kunmadarast húsz év múlva is úgy fogják emlegetni, mint ma — tcs.cm — Orgoványt. Mivel mégsem elhanyagolható dolog, hogy három zsidót megöltek és ennél többet súlyosan megvertek, megsebesítenek. Idáig fejlődött a dolog, idáig engedtük fejlődni, mert a magyar belpolitikai vezérlet bizonyos szektorain ebben a kérdésben nem egyértelműen, határozottan viselkedtek. A félmegoldások, félmozdulatok rossz, bizonytalan lelkiismeretre vallanak. Csak így magyarázható, hogy míg bizonyos hivatalosnak vehető nyilatkozatok teljesen korrektek, addig maga a nyilatkozó mintha a szavakhoz kacsintana egyet, amit a hallgatóság azonban megért és úgy cselekszik, ahogyan azt legjobb belátása diktálja. Nincs az a nagy spongya a világon, mely a magyar politikai tábláról most a zsidókérdést le tudná törölni. Szó volt itt eddig földreformról, köztársaságról, kollektív szerződésekről, bányák államosításáról, mindenfől amit be kellett hoznunk a múlt mulasztásaiból, de mindezek a kérdések valahogyan csak az agyakat illették és még azok is, akiket kedvezően érintettek a változások, viszonylag szenvtelenül vették tudomásul, hogy itt Magyarországon pár hónap alatt akkora forradalmi változás ment végbe, mint amekkorát annak idején sose mertünk remélni. Forradalmi változás volt itt elég, de forradalmi lélek, elán és belső átalakulás annál kevesebb. Nem tudok másutt példát arra, hogy a tömeg ilyen szenv-Viflen bávatag arccal nézett volna végig a miénkhez hasonló vívmányokat. Még újságírók is, akik mintegy hivatalból vagyunk kirendelve minden nagyobbfajta esemény születéséhez és megedződtünk ebben a kirendeltségben — nem egyszer azon kaptuk magunkat, hogy szemünket befutotta a könny, mert bensőnkben átsuhant a történelmi forduló közelebbről elemezhetetlen remegése vagy parferje. Kétségbeejtő volt tapasztalni, hogy maga a tömeg, a kvalifikálatlan massza csak egy érzelmet, egy szenvedélyt érzett magában garázdálkodni, basáskodni: a zsidógyűlöletet. Ettől részegedtek meg nálunk annyian, ettől láttak oly sokan egy zsidó helyett kettőt nemcsak Kunmadarason, hanem Zalában, Győrben, Debrecenben és Budapesten is. Erről a kérdésről éppen ezért csak úgy szabad írni, hogy közben jégen tartjuk szívünket és agyunkat és lehetőleg a teljes igazságot igyekezzünk megfogni, nem törődve azzal, hogy így elveszítjük az egyik párt szavazatát és a másikét nem nyerjük meg. Kétségtelen, történtek itt hibák a zsidókérdésben, méghozzá hivatalosan. Például, sok olyan pozíciót adtunk nekik, melyekre ők alkatuknál, természetüknél fogva nem alkalmasak, ahová nem illenek. A zsidó született civil, az uniformis furcsán áll rajta, a bilgericsizma nem passzol mozgásához. Nem tudom, hogy a nagyszerű, tiszta és drága Jászi Oszkár mit szólna mindezekhez, ha történetesen közöttünk élne és látná, mint feszítenek a nyilasoknál annyira meggyűlölt bngekben azok, akik kitűnően bánnak az elektrokardiográffal, az üzleti könyvvel vagy a tollal. A zsidóknak ez a gyors átképzése úgy történhetett meg, hogy bizonyos helyeken rossz lelkiismerettel fogadták őket, mivel nem tettek eleget értettük pl. az első zsidótörvény idején Mivel a zsidókban csak zsidót láttak, nem embert — akivel úgy lehet beszélni, mint mással, akinek éppúgy lehet nemet mondani, mint az egyik testvér a másiknak —, ezért aztán az így keletkezett sunyi lélektani helyzetben mindent megadtak nekik, többet, mint amennyit politikailag okos volt. Pedig a zsidók nem azzal bújtak elő az őket rejtegető keresztény lakások mélyéből, nem azzal vánszorogtak haza Auschwitzból, hogy itt politikai hatalomra tegyenek szert, hanem csupán ezért," hogy emberi" rehabilitációt kapjanak és visszakérjék a megőrzésre adott holmikat, ha azok csakugyan nem vesztek el, így vagy úgy. Aki a pokolból kerül ki, annak nincs sok kedve nagy tervekkel foglalkozni vagy «megmutatni», hogy majd ő ..., hanem egyszerűen boldog attól, ami jó történt vele. A zsidók örültek, hogy élnek és visszajöhettek ide, mégis ide. Csak kevésben élt és él a természetes bosszúvágy megölt apja, anyja, egészen kiirtott családja miatt. Számtalan emberrel beszéltem erről s faggattam, mit érzett, mikor a lágerben a szövetségesek megmentették? Kérdésemre vállukat vonogatták, majd nehezen megvallották: csak sírtak és haza akartak menni. A megérkezettek közül a rámenősebbek fölszerelték magukat az említett' bilgerivel (amit most jelképesen használok), a többiek adni-venni kezdtek, pultra, üzletecskére tettek szert és úgy elkezdtek dolgozni, hogy az káprázatos volt. A múltban szerzett tapasztalataik alapján és a nyilasok okozta körülmények miatt kétségtelen helyzeti előnyben voltak, amit kihasználtak, de amit általában senki fia nem szokott kihasználatlanul hagyni, kis szívre a kezet. Budapesten a zsidók csinálták az eleven kereskedelmi életet —csillapíthatatlan temperamentumuk nem veszett ki. Kaptak külső sikereket, bilgerit, polgármesterséget, sok-sok lehetőséget és alkalmat, de csak egyet nem: emberi rehabilitációt. A hazajövőket némán fogadtuk, vagy elfordítottuk a fejünket, esetleg tüntetően kendőt lobogtattunk, előbb gondosan megnézve, a kendőben milyen monogram van. Az elfordult arc és a tüntető szívélyesség azonban egy tőnek az ága: a zsidót, mint zsidót utáltuk, vagy mint zsidót üdvözöltük, nem Magyarország állampolgárát fogadtuk benne. A vulgáris antiszemitizmus és filoszemitizmus egy dolog, egyikből se kérnek ők. Nem hiszem, hogy a Zsidókérdés a fasizmus és demokrácia, a jobboldal és baloldal közötti különbség legfontosabb problémája. De hogy e harmadrangú kérdésben való viselkedésen le lehet mérni, ki a fasiszta és újdemokrata, ki mennyit hord magában emberiességből, az előttem kétségtelen. Nem hiteles a demokrácia, melynek tagjai azt hirdetik, hogy csak a maguk fajtájának kívánják biztosítani a demokrácia előnyeit. Faji alapra erősített demokrácia: contradictio in adeserto ugyanúgy, mint az athéni osztálydemokrácia igazában hazagság volt, mivel abban csak a görög szabadok osztozkodtak a gazdasági, a politikai és szellemi életben, innen a rabszolgákat kilökték. Sajnos, vannak nálunk politikai csoportok, melyek — nem akarom Novén IWVPZHt a gyereket — fajilag tiszta, egynemű demokratikus országot szeretnének. Miről van itt szó tulajdonképpen? Egy régi ösztön és ressentiment politikájáról. Kétségtelen, hogy itt valami roppant fontos dolog készülődik már a 67-es kiegyezés óta. Mindenki tudja, hogy akkoriban nálunk a közjogi vitától volt hangos az ország. E vitával elfoglaltan az akkor gazdaságilag poszszibilis osztály nem ért rá iparral és kereskedelemmel bajlódni, majd meggazdagodni. Hagyta az országot olyannak, amilyen és hogy semmi lázadásféle ne legyen, esendőrségről és választási korrupcióról gondoskodott, ezzel külső rendet és megfelelő képviselőket szerzett a felhőtlennek tűnő politikai éghez. Közben az élelmes svábok és zsidók más híján éppen a kereskedelemhez és az iparhoz kényszerültek, ebben meggazdagodtak. Ennek nyomán irigység támadt ellenük, ez pedig gyűlöletet szított, mert merészeltek gyárakat és virágzó üzleteket alapítani Míg várta ez a csak politizáló réteg, osztály, hogy az idegenfajt alkalomadtán elintézze. E pillanatban azok a csoportok, melyek az idegen fajúak ellen izgatnak, tulajdonképpen egy régi ösztön hordozói nincsenek megelégedve azzal, hogy a zsidóknak több mint háromnegyed részét lemészárolták és ezért történnek ilyen kunmadarasz közjátékok. Teszik ezt a faji gőg, úrhatnámság neveiben és azt követelik, hogy az egész világ csodálja a magyarságot, vagy ha ez nem következik be, akkor megelégednek az öncsodálattal. Pedig nincs a világon maszatosabb, és kerülnivalóbb magatartás, mint éppen az a was bin ideig.. Hogy miért? Egyebek közt azért, mert ilyen kunmadarasi gyilkosságokhoz és ütlegelésekhez vezet lélektani és ösztöntani tövények szerint. Vigyázzunk azonban, van itt e kérdésben egy fontos és megjegyzésre nagyon méltó dolog. Az, hogy a paraszt nem antiszemita önmagától. Jól megvan a falusi vegyeskereskedő zsidóval és ha az történetesen nagyon csúnya, akkor legfeljebb hátbaütögeti mókázva. Hogy Kunmadarason antiszemita pogrom lett ez persze terheli azokat, akik azt közvetlenül elkövették. De ez nem elég, meg kell keresni a felbujtót, aki — akárhány is van fent vagy lent — vérvádat kohol, kétszínűen politizál, a főutcában kifogástalan demokrata, de a mellékutcákban egészen más. Tévedés ne essék, nem a zsidók érdekében írtam, amit megírtam, hanem kizárólag azok nevében, akik mint nemzsidók alig bírják ki ezt az egyre íradó és egyre növekvő alattomos faji izgatást, mely lealacsonyítja és tönkreteszi közéletünket. Ilpáy Gyula: „Isten, császár, pa- i szr raszt cím 11 darabja körül, amit nagy sikerrel játszanak a Nemzeti Színházban, zár a sajtótámadás. Azzal vádolják Háy Gyulát, hogy egy, házellenes propagandát űz a, drámádban. Nem minden mű, amelyben papok, sőt pápák kellemetlen beállításban szerepelnek: egyház- vagy éppen vallásellenes Az a kérdés,hogya szerzői tendenciát művészi eszközökkel szolgálja vagy sem? Ez egyedül a döntő. Jókai a „Fekete gyémántok című regényében ugyancsak csúnyán bánik egy prelátussal, aki a kapzsi tőke szolgálatában áll, kínyéletlen és mohó üzletember és végül sikkasztás miatt kell az országból elmenekülnie. Mikszáth ,,Különös házasság" című regénye döbbenetes vádirat az egyházi bíráskodás ellen. Már kiindulópontja is: egy pap, aki megbecstelenít egy leányt és aztán erőszakkal házastársakká köti Buttler grófot ezzel a leánnyal, aztán végig az egész kegyetlen egyházi bíráskodási komédia: ostorcsapás az Egyház felett, Iláy Gyulának tehát megvannak az elődjei a magyar irodalomban, még pedig igen jónevű elődeje, sőt még csak nem is zsidók. Súlyos kifogás, hogy Háy Gyula műve a Nemzeti Színházban került színre. Ez valóban tetszetős szemrehányás. A Nemzeti Színház a banális hazafias propagandán kívül óvakodott mindig az egyoldalú politikai és világszemléleti agitációtól. Ie viszont, ha meggondoljuk, hogy Moliére „Tartuffe"-jét,amely az Egyház számára ol iy kellemetlen atmoszférát teremtett, a „legkeresztényebb király'' színpadán játszották, akkor Iláy Gyula drámájának nemzeti színházi bemutatása sem áll precedens nélkül. Aolya az állam adta, az állam el is fel veheti, ez a biblikus megállapítás ezúttal a bányajogokra vonatkozik. A törvényjavaslat szerint ezekért a jogokért nem jár semmi, az elveendő javakért viszont kártalanítás jár. A kártalanításról az iparügyi miniszter négy hónapon belül kötelez törvényjavaslatot benyújtani. Ez remiben van és tökéletesen egyezik az igazi demokráciával. A magasabbrendű közérdeknek alá kell rendelni az alacsonyabbrendű magánérdeket, tehátis bányákat államosítani kell. Az adott jogokat is vissza lehet venni ingyen, de a szerzett és elvett javakért kártalanítás jár. Minket már az összegszerűség és a kártalanítás módszere sem erőszkel, mert csak egyet ítélünk fontosnak: az elvet. Azt az elvet hogy a magántulajdon nem lopás és att a közérdek lehengerel, annak kártalanítás jár... Irodás Ügyvédekben, cinikus karrieristákban, mint Bethlen. S alig volt társadalom, amelynek úgynevezett elitje is — keresztyének és zsidók — lelkesebb mazochizmussal élvezte volna ki Bethlen peckes gőgje és kíméletlensége tövében kicsisége és gyengesége kéjét. Én gyűlöltem, azért is, mert nem tudtam beletörődni, hogy intellektuálisan és morálisan tehetetlen vagyok vele szemben. Vadul vetettem magam minden beszédére, amelyben az elán akusztikailag megtévesztően leplezte a logikátlanságot s a mágnáshölyf a szellemi fölényt és férfiasságot. Ízekre szedtem, lelepleztem ellentmondásait, vakmerő erkölcstelenségét és tájékozatlanságait. Nem használt. Senkit sem győztem meg és senkit sem ingattam meg. S idővel már volt elvbarátaim is megfeddtek, hogy okvetetlenkedem s ártok azoknak, akiknek használni úgysem tudok. Tehetetlen voltam, de nem tágítottam. Idővel ő lett minden köz- és magánfiaskóm jelképe: a Zátony. S ez a terméketlen, gyerekes harc , melyről csak Bethlen bukása után tudtam meg, hogy azért ő is harcszámba vette, valóban mániámmá vadult. Csoda-e, ha azon a reggelen a nevével ébredtem, s az ágyunk, amelyre rásütött a tavaszi nap, nem tudta csillapítani ezt a mániát. Igen, az volt a rögeszmém, hogy előbb a világ rendjét, a haza rendjét kell megváltoztatni, hogy a házamban és az ágyamban örülni tudjak. „Körülöttünk aknák, csapdák, vad kalóznép. Lánnyal fiú itt most ne csókolózzék " Ezt írtam akkor, mert úgy éreztem, hogy keserű, veszélyes kényszerűség minden csókom. Ezt a hazát tehát elvesztettem — s mi mindent még márczius 19-e óta! Egy levelezőlap érkezett árja baráti címre, anyám írja már a vágónól, a komáromi állomásról. Ezt még végig sem akarom gondolni: az anyám tehát már niincs otthon, az Úri utcai háziban, ahonnan tizenöt év óta alig mozdult, s ahova évenként nem is sokszor, nem is lelkendezve, betoppantam, mintha el sem mentem volna. Mindig a mondat közepén kezdtük a beszélgetést, félév után is, mintha közben csak kiszaladtam volna a szobából, mintha csak telefonhoz hívtak volna — s most folytatjuk a vesszőnél. Valamikor nagyon szép asszony volt, mint az anyák a fiúk emlékében általában, érzelmileg szemérmes, naiv, de okos, kritikus, de velem szemben hiszékeny, illuziótlan, de rólam voltak ábrándjaim volt nekem az időtlenség, az állandóság és folytonos, s mindennél és mindenkinél kipróbáltabb centruma érzelmi térképemnek. Sohasem tudtam elképzelni, hogy egyszer hazamegyek és ő már nincs a helyén, a központban, hogy ő már nem él. Sohasem próbáltam magam kínozni s megbarátkozni a vízióval, hogy az anyám sírjához járok, önmagam halálával fiatalon már az első világháborúban sokszor szembenéztem, s a másodikban a téli országutakon forrón kívántam a halált — de az anyám olyan volt nekem, mint a Mont Blanc — örökké lesz, akkor is, ha én már nem leszek. Most lesz hetvenöt éves a tagonban, s a haja olyan fehér, mint a Mont Blanc, borús időben. Most úgy érzem, ledőltek a hegyek. S mi minden veszett el még. Nem, az úgynevezett emberi !éltóságom es tintkért sem veszett el semmi. Ha á, kannibálok falják a civilizált embert, csak testileg fájhat — okozhat-e erkölcsi fájdalmat a vadember agyarának harapása? Engem mindvégig, mióta zsidóként gyötörtek itthon, irigy és mohó bugris módra: először a pénzünkre, könyveinkre és a civilizált örömeinkre törő törvényeikkel, a nyomunkba szegődött denunciásokkal és detektívekkel, s a telepofájú, gépiesen duhaj sajtóhajszával — aztán odakünn, Oroszországban kábeldróttal és bikacsekkel —, csak a fizikai és anyagi kényelmetlenségek és bántalmak zavartak és gyötörtek, de sohasem tudtak erkölcsileg vagy érzelmileg megsebezni. Gyűlöletük túlzott, szinte mesterkéltnek ható tajlékzásában inkább mindig az gyanítottam, hogy elsősorban önmaguknak szeretnék bebizonyítani, amit sehogysem hisznek el maguknak: hogy csakugyan különbnek érzik magukat nálam. Én nem gyűlöltem őket — gyűlölni csak olyasvalakit lehet, akit szeretni is lehetne —, csak émelyedtem ezektől a politikába szabadult közönséges bűnözőktől, sajtószajháktól, pénzen vett költőktől és pojácáktól, s vérebbé kitenyészted emberi mészáros kutyáktól. Undorodtam tőlük, megvetettem őket é s szemtől-szemben talán kissé túlságosan is elárultam dölyfömet, mint ahogyan az angol kalandregényben a parafasisakos fehér ember, aki az utolsó pillanatig gőgösen émelkedik a rablott rumtól megvadult feketéktől s ezzel csak további kegyetlenségre ingerli őket fölényével. S mert ezt észrevették, azért bántak velem gyakran különösen kegyetlenül. De mondom, törvényeik, szennyes szavaik és korbácsaik csak a bőrömön és a húsomon fájtak, s most is, hogy becepeljek ide a gettóba, úgy érzem magam, mint a Poe-novellában az elmekórház orvosa, akire a fellázadt őrültek ráhúzták a kényszerzubbonyt és bezárták a cellába. Most ők laknak az orvosi lakosztályokban, ők handabandáznak a műszerekkel és az orvosságokkal, amelyek gyilkos szerszámmá és méreggé válnak a kezükben s WC-papírrá szeletelik az orvosi könyveket. De annyira mégsem őrültek,hogy el ne lopják az orvos pénzét, ruháját, óráját s amije van ... 3. Mindent elvettek tőlem ezek a vörösképű, pofacsontos, szurkos gombszemű, a feszülő szíjtól még állatiig álló csendőrök — a lakást kirámolták, az éléskamrát felzabálták s kocsira rakták kilenc kofferemet, amiben az egész cók-mókom volt, a ruháim és a feleségem ruhái, s mindenféle szükséges és játékos holmi, ami összeverődött az életünkben: a tárgyak, a Fetisek. Ezzel a kilenc kofferrel egy nappal a háború előtt érkeztünk Párizsba, mert nem akartunk többé visszatérni Pestre. Aztán a háború második hónapjában visszahoztuk a kilenc koffert Párizsból — vagy méginkább, ahogyan majd később elmondom — a kilenc koffer hozott vissza bennünket. Közben két évig nem láttam a koffereket a szekrény tetején, mert Oroszországban voltam s ott csak hátizsákom volt, a Margit körúti börtönben már csak cipőskatulyám az élelmiszernek. S hogy néhány hét előtt kikerültem a börtönből, a feleségem elhatározta, hogy a kilenc koffert megint megtöltjük mindennel, amink van s lehozzuk ide, Váradra, az apósomék házába, mert itt "biztosan nem lesz bombaveszély. Le is hoztuk március 16-ára — 19-én jöttek a németek —, aztán főttek a csendőrök és elvitték a kilenc koffert. Most még egy cipő, skatulyám sincs a matrac alatt — semmim sincs. Egy doboz kekszet kaptam este ..Valami ismerőstől, jó minden málhám. Minden, amim volt, nemzeti vagyon lett. A «nemzet» előbb betört hozzánk, az apósom kis családi házába és kirabolta a lakást, zsebtolvajként kiforgatta Zsebeimet, s végül még béléra is rúgott a csendőrcsizmájával, amikor egy szál ruhában s egy fillér és egy falat nélkül nem surrantam be elég gyorsan a gettó kapuján, ahol akkor éppen nagy volt a torlódás. Életemben két ízben kerültem személyes kapcsolatba rablókkal és tolvajokkal. Kisgyerek koromban egy Buzgó nevű suszter, aki hivatásos betörő volt, kirámolta a lakásunkat. Amikor a rendőr elhozta, hogy szembesítse anyámmal, tördelte a kezeit,sírva kért bocsánatot és mindent, amit elvitt, visszaadott. Egyszer egy Eszlényi nevű borbélysegéd kilopta a pénztárcámat a villamoson. Mások vették észre, lefogták s átadták a rendőrnek. Pechje volt azért is, mert a pénztárcámban"* nem volt más, csak egy főpróbajegy a Vígszínházba. Olyan csalódott és kétségbeesett arcot vágott attól, hogy ilyen vacak színházjegyért" tett kockára mindent, hogy visszakönyörögtem" a szabadságáta rendőrtől. De a «rtemzet»-nek minden kellett: a csendőr elvette és zsebretette a feleségem kislányársak állatkerti bérleti jegyét is. Nemzeti vagyon lett... Ezt vesztettem el sok minden más mellett március 19-e óta. S most itt kuporog ez a kancsal, szőke, Tiossijkonybű lány, a térdével majdnem az orromat súrolja és tanácsot kér tőlem, hogy elveszítse-e a szüzességét a csendőrnél, aki meg akarja menteni az apját a veréstől .Mit mondjak neki, akinek sorsa egyébként most félelmetesen hidegen hagy? De én Saltam, 1942-ben, odakint, Lengyelországban a skarziskói állomáson a f'eldbordelli, bécsi és pozsonyi zsidó lányokkal, akik t tffes' óráikban*' a sínek között egy totyakos-kedélyes német' vasutas felügyelete alatt gyomlálták a gazt, s ami először kétségbeejtett: veszett, züllött vihogás közben. A vasutas időnként viccesen végighúzott a fenekükön a vesszővel, hogy ne fájjon. Még a jó áruházakból, szalonokból kikerült ruhát viselték,, csak rojtos és koszos volt s a lányok felének domborodott, a hasa. Mi ekkor indultunk csak Oroszországba kényszermunkára— még friss rémülettel és friss részvéttel — ők már egy éve voltak kinn s lealjasodtak a beosztásukhoz, amelyben az átutazó német üdülő katonákat elégítették ki a vörösre festett barákban. Természetesen Scheinra, utalványra, amit a Verpflaszentralstelle utalt ki. Amikor az egyiket, akit Ilsenek hívtak, mint a hannoveri patricius-lányokat, rémült gyengédséggelmegszólítottam, foghegyről felelgetett, félbolond röhögés köziben s majdnem azon a hangon-nyelven, mint a körutak kószáló női.- Ihr seid Juden? — kérdezte lenézően, mint aki éppen csak szóba áll velünk, akik foglalkozásuk viszonylatában neki számítunk, s aztán minden átmenet nélkül: «Ti is meg fogtok dögölni, mint mi!» S az egyik lány, a graviditás utolsó stádiumában, aki Musik felírású zeneakadémiai koznitartójában hordozta penészes kenyerét — ezt kérdezte: « Nincs valami német • könyvetek? Ma kiolvastam, ajtai volt. Még van néhány, napomújat olvasni, ha nem vastag.» — Miért csak néhány napod? —» «Aztán meghalok. Várj csak ...» —,és kiszámolta az ujján. —» •Tizenhét-tizennyolc nap. Akkor kezdődik a vajúdás. Akkor elvisznek oda a bokrok mögé és puff... Dorf ist der Harehr friedhof.. . '(Folytatjuk) ••' -HALADÁS .7