Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-05-30 / 20. szám

Értm: Cszabó Istvá­ne Mivel Magyarországon az a szokás, hogy ha valakibe nem tudnak bele­futni ku­k­ásai alapján, akkor azt híresí­tem­­ róla, hogy rendezetlen családi életet él, vagy a cipésznek tartozik a sarkalás árával — ezért szégyenkezve elő kell hozakodnom azzal, hogy nevem igazi, nem vagyok «homályos» származású és feleségem se zsidó, hanem sváb. Tehát nem vagyok érde­kelt. A zsidókérdésről fogok írni, a magam ötletéből, senki felidérése nem indukált a témára. Kizárólag lelkiis­meretemre hallgattam, melyet urazni illik minden körülmény között. Ennek nevében szólalok fel, mert Kunmada­rasr­ól hallgatni az eset után akár egy héttel is, megalázása a legkezdetlege­sebb emberi követelményeiknek. Nincs kétségem, hogy Kunmadarast húsz év múlva is úgy fogják emle­getni, mint ma — tcs.cm — Orgoványt. Mivel mégsem elhanyagolható dolog, hogy három zsidót megöltek és ennél többet súlyosan megvertek, megsebe­sítenek. Idáig fejlődött a dolog, idáig engedtük fejlődni, mert a magyar bel­politikai vezérlet bizonyos szektorain ebben a kérdésben nem egyértelműen, határozottan viselkedtek. A félmegol­dások, félmozdulatok rossz, bizonyta­lan lelkiismeretre vallanak. Csak így magyarázható, hogy míg bizonyos hi­vatalosnak vehető nyilatkozatok telje­sen korrektek, addig maga a nyilat­kozó mintha a szavakhoz kacsintana egyet, amit a hallgatóság azonban meg­ért és úgy cselekszik, ahogyan azt leg­jobb belátása diktálja. Nincs az a nagy spongya a világon, mely a magyar politikai tábláról most a zsidókérdést le tudná törölni. Szó volt itt eddig földreformról, köztársa­ságról, kollektív szerződésekről, bányák államosításáról, mindenfől amit be kel­lett hoznunk a múlt mulasztásaiból, de mindezek a kérdések valahogyan csak az agyakat illették és még azok is, aki­ket kedvezően érintettek a változások, viszonylag szenvtelenül vették tudomá­sul, hogy itt Magyarországon pár hónap alatt akkora forradalmi válto­zás ment végbe, mint amekkorát an­nak idején sose mertünk remélni. For­radalmi változás volt itt elég, de forradalmi lélek, elán és belső átalaku­lás annál kevesebb. Nem tudok másutt példát arra, hogy a tömeg ilyen szenv-Viflen bávatag arccal nézett volna végig a miénkhez hasonló vívmányokat. Még újságírók is, akik mintegy hivatalból vagyunk kirendelve minden nagyobb­f­ajta esemény születéséhez és meged­ződtünk ebben a kirendeltségben — nem egyszer azon kaptuk magunkat, hogy szemünket befutotta a könny, mert bensőnkben átsuhant a történelmi forduló közelebbről elemezhetetlen re­megése vagy parferje. Kétségbeejtő volt tapasztalni, hogy maga a tömeg, a kvalifikálatlan massza csak egy érzel­met, egy szenvedélyt érzett magában garázdálkodni, basáskodni: a zsidó­gyűlöletet. Ettől részegedtek meg nálunk annyian, ettől láttak oly sokan egy zsidó helyett kettőt nemcsak Kunmadarason, hanem Zalában, Győr­ben, Debrecenben és Budapesten is. Erről a kérdésről éppen ezért csak úgy szabad írni, hogy közben jégen tartjuk szívünket és agyunkat és lehe­tőleg a teljes igazságot igyekezzünk meg­fogni, nem törődve azzal, hogy így el­veszítjük az egyik párt szavazatát és a másikét nem nyerjük meg. Kétségte­len, történtek itt hibák a zsidókérdés­ben, méghozzá hivatalosan. Például, sok olyan pozíciót adtunk nekik, melyekre ők alkatuknál, természetük­nél fogva nem alkalmasak, ahová nem illen­ek. A zsidó született civil, az uni­formis furcsán áll­ rajta, a bilgeri­csizma nem passzol mozgásához. Nem tudom, hogy a nagyszerű, tiszta és drága Jászi Oszkár mit szólna mind­ezekhez, ha történetesen közöttünk élne és látná, mint feszítenek a nyila­soknál annyira meggyűlölt bn­gek­ben azok, akik kitűnően bánnak az elektro­kardiográffal, az üzleti könyvvel vagy a tollal. A zsidóknak ez a gyors átkép­zése úgy történhetett meg, hogy bizo­nyos helyeken rossz lelkiismerettel fo­gadták őket, mivel nem tettek eleget értettük pl. az első zsidótörvény ide­jén­ Mivel a zsidókban csak zsidót láttak, nem embert — akivel úgy lehet be­szélni, mint mással, akinek éppúgy le­het nem­et mondani, mint az egyik testvér a másiknak —, ezért aztán az így keletkezett sunyi lélektani helyzet­ben mindent megadtak nekik, töb­bet, mint amennyit politikailag okos volt. Pedig a zsidók nem azzal bújtak elő az őket rejtegető keresztény laká­sok mélyéből, nem azzal vánszorogtak haza Auschwitzból, hogy itt politikai hatalomra tegyenek szert, hanem csu­pán ezért," hogy emberi" rehabilitációt kapjanak és visszakérjék a megőrzésre adott holmikat, ha azok csakugyan nem vesztek el, így vagy úgy. Aki a pokolból kerül ki, annak nincs sok kedve nagy tervekkel foglalkozni vagy «megmutatni», hogy majd ő ..., hanem egyszerűen boldog attól, ami jó történt vele. A zsidók örültek, hogy élnek és visszajöhettek ide, mégis ide. Csak ke­vésben élt és él a természetes bosszú­vágy megölt apja, anyja, egészen kiir­tott családja miatt. Számtalan emberrel beszéltem erről s faggattam, mit érzett, mikor a lágerben a szövetségesek meg­mentették? Kérdésemre vállukat vono­gatták, majd nehezen megvallották: csak sírtak és haza akartak menni. A megérkezettek közül a rámenősebbek fölszerelték magukat az említett' bilge­rivel (amit most jelképes­en használok), a többiek adni-venni kezdtek, pultra, üzletecskére tettek szert és úgy elkezd­tek dolgozni, hogy az káprázatos volt. A múltban szerzett tapasztalataik alap­ján és a nyilasok okozta körülmények miatt kétségtelen helyzeti előnyben voltak, amit kihasználtak, de amit álta­lában senki fia nem szokott kihaszná­latlanul hagyni, kis szívre a kezet. Bu­dapesten a zsidók csinálták az eleven kereskedelmi életet —csillapíthatatlan temperamentumuk nem veszett ki. Kaptak külső sikereket, bilgerit, pol­gármesterséget, sok-sok lehetőséget és alkalmat, de csak egyet nem: emberi rehabilitációt. A h­azajövőket némán fogadtuk, vagy elfordítottuk a fejün­ket, esetleg tüntetően kendőt lobog­tattunk, előbb gondosan megnézve, a kendőben milyen monogram van. Az elfordult arc és a tü­ntető szívélyesség azonban egy tőnek az ága: a zsidót, mint zsidót utáltuk, vagy mint zsidót üdvözöltük, nem Magyarország állam­polgárát fogadtuk benne. A vulgáris antiszemitizmus és filoszemitizmus egy dolog, egyikből se kérnek ők. Nem hiszem, hogy a Zsidókérdés a fasizmus és demokrácia, a jobboldal és baloldal közötti különbség legfonto­sabb problémája. De hogy e harmad­rangú kérdésben való viselkedésen le lehet mérni, ki a fasiszta és újdemo­krata, ki mennyit hord magában em­beriességből, az előttem kétségtelen. Nem hiteles a demokrácia, melynek tagjai azt hirdetik, hogy csak a ma­guk fajtájának kívánják biztosítani a demokrácia előnyeit. Faji alapra erő­sített demokrácia: contradictio in ad­eserto ugyanúgy, mint az athéni osz­tály­demokrácia igazában hazagság volt, mivel abban csak a görög szaba­dok osztozkodtak a gazdasági, a poli­tikai és szellemi életben, innen a rab­szolgákat kilökték. Sajnos, vannak ná­lunk politikai csoportok­, melyek­ — nem akarom N­ovén­ IWVPZHt a gyereket — fajilag tiszta, egynemű demokra­tikus országot szeretnének. Miről van itt szó tulajdonképpen? Egy régi ösztön és ressentiment poli­tikájáról. Kétségtelen, hogy itt valami roppant fontos dolog készülődik már a 67-es kiegyezés óta. Mindenki tudja, hogy akkoriban nálunk a közjogi vi­tától volt hangos az ország. E vitával elfoglaltan az akkor gazdaságilag posz­szibilis osztály nem ért rá iparral és kereskedelemmel bajlódni, majd meg­gazdagodni. Hagyta az országot olyannak, amilyen és hogy semmi lá­zadásféle ne legyen, esendőr­­ségről és választási korrupcióról gondoskodott, ezzel külső rendet és megfelelő képvi­selőket szerzett a felhőtlennek tűnő politikai éghez. Közben az élelmes svábok és zsidók más híján éppen a kereskedelemhez és az iparhoz kény­szerültek, ebben meggazdagodtak. En­nek nyomán irigység támadt ellenük, ez pedig gyűlöletet szított, mert meré­szeltek gyárakat és virágzó üzleteket alapítani Míg­ várta ez a csak politi­záló réteg, osztály, hogy az idegen­fajt alkalomadtán elintézze. E pillanatban azok a csoportok, melyek az idegen fajúak ellen izgat­nak, tulajdonképpen egy régi ösztön hordozói­ nincsenek megelégedve az­zal, hogy a zsidóknak több mint há­romnegyed részét lemészárolták és ezért történnek ilyen kunmadarasz közjátékok. Teszik ezt a faji gőg, úr­hatnámság neveiben és azt követelik, hogy az egész világ csodálja a magyar­ságot, vagy ha ez nem következik be, akkor megelégednek az öncsodálattal. Pedig nincs a világon maszatosabb, és kerülnivalóbb magatartás, mint éppen az a was bin id­­eig.. Hogy miért? Egyebek köz­t azért, mert ilyen kun­madarasi gyilkosságokhoz­ és ütlege­lésekhez vezet lélektani és ösztöntani tövények szerint. Vigyázzunk azonban, van itt e kér­désben egy fontos és megjegyzésre nagyon méltó dolog. Az, hogy a pa­raszt nem antiszemita önmagától. Jól megvan a falusi vegyeskereskedő zsidóval és ha az történetesen nagyon csúnya, akkor legfeljebb hátbaütögeti mókázva. Hogy Kunmadarason anti­szemita pogrom lett ez persze terheli azokat, akik azt közvetlenül elkövet­ték. De ez nem elég, meg kell keresni a felbujtót, aki — akárhány is van fent vagy lent — vérvádat kohol, kétszí­nűen politizál, a főutcában kifogásta­lan demokrata, de a mellékutcákban egészen más. Tévedés ne essék, nem a zsidók ér­dekéb­en írtam, amit megírtam, hanem kizárólag azok nevében, akik mint nemzsidók alig bírják­ ki ezt az egyre íradó és egyre növekvő alattomos faji izgatást, mely lealacsonyítja és tönkreteszi közéletünket. I­lpáy Gyula: „Isten, császár, pa- i szr raszt cím 11 darab­ja körül, amit nagy sikerrel játszanak a Nem­zeti Színházban, zár a sajtótámadás. Azzal vádolják Háy Gyulát, hogy egy­, házellenes propagandát űz a, drámád­ban. Nem minden mű, amelyben pa­pok, sőt pápák kellemetlen beállítás­ban szerepelnek: egyház- vagy éppen vallásellenes Az a kérdés,­­hogy­­a szerző­i tendenciát művészi eszközökkel szol­gálja vagy sem? Ez egyedül a döntő. Jókai a „Fekete gyémántok című re­gényében ugyancsak csúnyán bánik egy prelátussal, aki a kapzsi tőke szol­gálatában áll, kínyéletlen és mohó üz­letember és végül sikkasztás miatt kell az országból elmenekülnie. Mik­száth ,,Különös házasság" című regé­nye döbbenetes vádirat az egyházi bí­ráskodás ellen. Már kiindulópontja is: egy pap, aki megbecstelenít egy leányt és aztán­ erőszakkal házastársakká köti Buttler grófot ezzel a leánnyal, aztán végig az egész kegyetlen egyházi bírás­kodási komédia: ostorcsapás az Egy­ház felett, Iláy Gyulának tehát meg­vannak az elődjei a magyar irodalom­ban, még pedig igen jónevű elődeje, sőt még csak nem is zsidók. Súlyos kifogás, hogy Háy Gyula műve a Nem­­zeti Színházban került színre. Ez va­lóban tetszetős szemrehányás. A Nem­­zeti Színház a banális hazafias propa­­gandán kívül­ óvakodott mindig az egyoldalú politikai és világszemléleti agitációtól. I­e viszont, ha meggondol­juk, hogy Moliére­ „Tartuffe"-jét,amely az Egyház­ számára ol iy kellemetlen atmoszférát teremtett, a „legkereszté­­nyebb király'' színpad­án játszották, akkor Iláy­ Gyula drámájának nemzeti színházi bemutatása sem áll precedens nélkül. Aolya az állam adta, az állam el is fel veheti, ez a biblikus megállapí­tás ezúttal­ a bányajogokra vo­natkozik. A törvényjavaslat szerint ezekért a­ jogokért nem jár semmi, az elveendő javakért viszont kártalanítás jár. A kártalanításról az iparügyi mi­niszter négy hónapon belül kötelez törvény­javaslatot benyújtani. Ez remi­ben van és tökéletesen egyezik az igazi demokráciával. A magasabbrendű közérdeknek alá kell rendelni az ala­csonyabbrendű­ magánérdeket, tehát­­is bányákat államosítani kell. Az adott jogokat is vissza lehet venni ingyen, de a szerzett és elvett javakért kárta­lanítás jár. Minket már az­ összegsze­rűség és a kártalanítás módszere sem erősz­kel, mert csak egyet ítélünk fon­tosnak: az elvet. Azt­ az elvet hogy a magántulajdon­ nem lopás és­ at­t a közérdek lehengerel, annak kártalaní­tás jár... Irodás Ügyvédekben, cinikus karrieristákban, m­int Bethlen. S alig volt társadalom, amelynek úgynevezett elitje is — ke­resztyének és zsidók — lelkesebb mazochizmussal élvezte volna ki Bethlen peckes gőgje és kíméletlensége tövében ki­csisége és gyengesége kéjét. Én gyűlöltem, azért is, mert nem tudtam beletörődni, hogy intellektuálisan és morálisan tehe­tetlen vagyok vele szemben. Vadul vetettem magam minden beszédére, amelyben az elán akusztikailag megtévesztően lep­lezte a logikátlanságot s a mágnáshölyf a szellemi fölényt és férfiasságot. Ízekre szedtem, lelepleztem ellentmondásait, vak­merő erkölcstelenségét és tájékozatlanságait. Nem használt. Senkit sem győztem meg és senkit sem ingattam meg. S idővel már volt elvbarátaim is megfeddtek, hogy okvetetlenkedem s ártok azoknak, akiknek használni úgysem tudok. Tehetetlen voltam, de nem tágítottam. Idővel ő lett minden köz- és m­agánfiaskóm jelképe: a Zátony. S ez a terméketlen, gyere­kes harc , melyről csak Bethlen bukása után tudtam meg, hogy azért ő is harcszámba vette, valóban mániámmá vadult. Csoda-e, ha azon a reggelen a nevével ébredtem, s az ágyunk, amelyre rásütött a tavaszi nap, nem tudta csillapítani ezt a mániát. Igen, az volt a rögeszmém, hogy előbb a világ rendjét, a haza rendjét kell megváltoztatni, h­ogy a házamban és az ágyamban örülni tudjak. „Körülöttünk aknák, csapdák, vad kalóznép. Lánnyal fiú itt most ne csókolózzék " Ezt írtam akkor, mert úgy éreztem, hogy keserű, veszé­lyes kényszerűség minden csókom. Ezt a hazát tehát elvesztettem — s mi mindent még már­czius 19-e óta! Egy levelezőlap érkezett á­rja baráti címre, anyám írja már a vágón­­ól, a komáromi állomásról. Ezt még végig sem akarom gondolni: az anyám tehát már niincs ott­hon, az Úri­ utcai háziban, ahonnan tizenöt év óta alig mozdult, s ahova éven­ként nem is sokszor, nem is lelkendezve, betop­pantam, mintha el sem mentem volna. Mindig a mondat kö­zepén kezdtük a beszélgetést, félév után is, mintha közben csak kiszaladtam volna a szobából, mintha csak telefonhoz hívtak volna — s most folytatjuk a vesszőnél. Valamikor nagyon szép asszony volt, mint az anyák a fiúk emlékében általában, ér­zelmileg szemérmes, naiv, de okos, kritikus, de velem szem­ben hiszékeny, illuziótlan, de rólam voltak ábrándjai­m volt nekem az időtlenség, az állandóság és folytonos, s minden­nél és mindenkinél kipróbáltabb centruma érzelmi térképem­nek. Sohasem tudtam elképzelni, hogy egy­szer hazamegyek és ő már nincs a helyén, a központban, hogy ő már nem él. Sohasem próbáltam magam kínozni s megbarátkozni a vízió­val, hogy az anyám sírjához járok, önmagam halálával fiatalon már az első világháborúban sokszor szembenéztem, s a második­ban a téli országutakon forrón kívántam a halált — de az anyám olyan volt nekem, mint a Mont Blanc — örökké lesz, akkor is, ha én már nem leszek. Most lesz hetvenöt éves a tagonban, s a haja olyan fehér, mint a Mont Blanc, borús időben. Most úgy érzem, ledőltek a hegyek. S mi minden veszett el még. Nem, az úgynevezett emberi !­éltóságom es tintk­é­rt sem­ veszett el semmi. Ha á, kanni­bálok falják a civilizált embert, csak testileg fájhat — okoz­hat-e erkölcsi fájdalmat a vadember agyarának harapása? En­gem mindvégig, mióta zsidóként gyötörtek itthon, irigy és mohó bugris módra: először a pénzünkre, könyveinkre és a civilizált örömeinkre törő törvényeikkel, a nyomunkba sze­gődött denunciásokkal és detektívekkel, s a telepofá­jú, gépiesen duhaj sajtóhajszával — aztán odakünn, Oroszországban ká­beldróttal és bikacsekkel —, c­sa­k a fizikai és anyagi kényel­metlenségek és bántalmak zavartak és gyötörtek, de sohasem tudtak erkölcsileg vagy érzelmileg megsebezni. Gyűlöletük túl­zott, szinte mesterkéltnek ható ta­jlékzásában inkább mindig az gyanítottam, hogy elsősorban önmaguknak szeretnék be­bizonyítani, amit sehogysem hisznek el maguknak: hogy csak­ugyan különbnek érzik magukat nálam. Én nem gyűlöltem őket — gyűlölni csak olyasvalakit lehet, akit szeretni is le­hetne —­, csak émelyedtem ezektől a politikába szabadult kö­zönséges bűnözőktől­, sa­jtószajháktól, pénzen vett költőktől és pojácáktól, s vérebbé kitenyészted emberi mészáros­ kutyáktól. Undorodtam tőlük,­ megvetettem őket é s szemtől-szemben talán kissé túlságosan is elárultam dölyfömet, mint ahogyan az angol kalandregényben a parafasisakos fehér ember, aki az utolsó pillanatig gőgösen émelkedik a rablott rumtól meg­vadult feketéktől s ezzel csak további kegyetlenségre ingerli őket fölényével. S mert ezt észrevették, azért bántak velem gyak­ran különösen kegyetlenül. De mondom, törvényeik, szennyes szavaik és korbácsaik csak a bőrömön és a húsomon fájtak, s most is, hogy becepeljek ide a gettóba, úgy érzem­ magam, mint a Poe-novellában az elmekórház orvosa, akire a fellá­zadt őrültek ráhúzták a kényszerzubbonyt és bezárták a cellába. Most ők laknak az orvosi lakosztályokban, ők handabandáz­nak a műszerekkel és az orvosságokkal, amelyek gyilkos szer­számmá és méreggé válnak a kezükben s W­­C-papírrá szele­telik­ az orvosi könyveket. De annyira mégsem őrültek,­hogy el ne lopják az orvos pénzét, ruháját, óráját s amije van ... 3. Mindent elvettek tőlem ezek a vörösképű, pofacsontos, szurkos gombszemű, a feszülő szíjtól még állatiig álló csend­őrök — a lakást kirámolták, az éléskamrát felzabálták s ko­csira rakták kilenc kofferemet, amiben az egész cók-mókom volt, a ruháim és a feleségem ruhái, s mindenféle szükséges és játékos holmi, ami összeverődött az életünkben: a tárgyak, a Fetisek. Ezzel a kilenc kofferrel egy nappal a háború előtt érkeztünk Párizsba, mert nem akartunk többé visszatérni Pestre. Aztán a háború második hónapjában visszahoztuk a kilenc koffert Párizsból — vagy méginkább, ahogyan majd később elmondom — a kilenc koffer hozott vissza bennünket. Közben két évig nem láttam a koffereket a szekrény tetején, mert Oroszországban voltam s ott csak hátizsákom volt, a Mar­git körúti börtönben már csak cipőskatulyám az élelmiszer­nek. S hogy néhány hét előtt kikerültem a börtönből, a fele­ségem elhatározta, hogy a kilenc koffert megint megtöltjük mindennel, amink van s lehozzuk ide, Váradra, az apósomék házába, mert itt "biztosan nem lesz bombaveszély. Le is hoz­tuk március 16-ára —­ 19-én jöttek a németek —, aztán főttek a csendőrök és elvitték a kilenc koffert. Most még egy cipő­, skatulyám sincs a matrac alatt — semmim sincs. Egy doboz kekszet kaptam este ..Valami ismerőstől, jó minden málhám. Minden, amim volt, nemzeti vagyon lett. A «nemzet» előbb betört hozzánk, az apósom kis családi házába és kirabolta a lakást, zsebtolvajként kiforgatta Zsebeimet, s végül m­ég béléra is rúgott a csendőrcsizmájával, amikor egy szál ruhában s egy fillér és egy falat nélkü­l nem surrantam be elég gyorsan a gettó kapuján, ahol akkor éppen nagy volt a torlódás. Életemben két ízben kerültem személyes kapcsolatba rablókkal és tolvajokkal. Kisgyerek koromban egy Buzgó nevű suszter, aki hivatásos betörő volt, kirámolta a lakásunkat. Amikor a­ rendőr elhozta, hogy szembesítse anyámmal, tördelte a kezeit,­­sírva kért bocsánatot és mindent, amit elvitt, visszaadott. Egyszer egy Eszlényi nevű borbélysegéd kilopta a pénztárcámat a vil­lamoson. Mások vették észre, lefogták s átadták a rendőrnek. Pechje volt azért is, mert a pénztárcámban"* nem volt más­, csak egy főpróbajegy a Vígszínházba. Olyan csalódott és két­ségbeesett arcot vágott attól, hogy ilyen vacak színházjegyért" tett kockára mindent, hogy visszakönyörögtem" a szabadságát­a rendőrtől. De a «rtemzet»-nek minden kellett: a csendőr el­vette és zsebretette a feleségem­ kislányársak állatkerti bérlet­i jegyét is. Nemzeti vagyon lett... Ezt vesztettem el sok minden más mellett március­ 19-e óta. S most itt kuporog ez a kancsal, szőke, Tiossijk­on­ybű lány, a térdével majdnem az orromat súrolja és tanácsot kér tőlem, hogy elveszítse-e a szüzességét a csendőrnél, aki meg­ akarja menteni az apját a veréstől .Mit mondjak neki, akinek sorsa egyébként most félelmetesen hidegen hagy? De én Saltam, 1942-ben, odakint, Lengyelországban a skarziskói állomáson a f­'eldbordelli, bécsi és pozsonyi zsidó lányokkal, akik t tffes' óráikban*' a sínek között egy totyakos-kedélyes német' vasutas felügyelete alatt gyomlálták a gazt, s ami először kétségbe­ejtett: veszett, züllött vihogás közben. A vasutas időnként vicce­­sen végighúzott a fenekükön a vesszővel, hogy ne fájjon. Még a jó áruházakból, szalonokból kikerült ruhát viselték,, csak­ rojtos és koszos volt s a lányok felének domborodott, a hasa. Mi ekkor indultunk csak Oroszországba kényszermunkára­­— m­ég friss rémülettel és friss részvéttel — ők már egy éve voltak­ kinn s lealjasodtak a beosztásukhoz, amelyben az­ átutazó német üdülő katonákat elégítették ki a vörösre festett barák­ban. Természetesen Scheinra, utalványra, amit a Verpflas­zentralstelle utalt ki. Amikor az egyiket, akit Ilsenek hívtak, mint a hannoveri patricius-lányokat, rémült gyengédséggel­megszólítottam, foghegyről felelgetett, félbolond röhögés közi­ben s majdnem azon a hangon-nyelven, mint a körutak­ kó­­száló női.- Ihr seid Juden? — kérdezte lenézően, mint aki éppen csak szóba áll velünk, akik foglalkozásuk viszonylatában n­ek­i számítunk, s aztán minden átmenet nélkül: «Ti is meg fogtok dögölni, mint mi!» S az egyik lány, a graviditás utolsó stádiu­mában, aki Musik felírású zeneakadémiai koznitartójában hor­dozta penészes kenyerét — ezt kérdezte: « Nincs valami német • könyvetek? Ma kiolvastam, ajtai volt. Még van néhány, napom­újat olvasni, ha nem vastag.» — Miért csak néhány napod? —» «Aztán meghalok. Várj csak ...» —,és kiszámolta az ujján. —» •Tizenhét-tizennyolc nap. Akkor kezdődik a vajúdás. Akkor elvisznek oda a bokrok mögé és puff... Dorf is­t der Hareh­r friedhof.. . '(Folytatjuk) •­•' -HALAD­Á­S .7

Next