Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-09-05 / 34. szám
6 ,99 EIX ES NÉMETORSZAG..." írta: Gogotád Lajos Thomas Mannnak joga van rá, hogy igy beszéljen: „Én és Németország..." Kiben élt eresebben nála az a régi, legtisztább német lelkiismeret, mely még a goethei értelemben hitte, hogy népe és az emberiség egyet jelent"/ De a goethei németség utolsó képviselője a messziségből hasztalanul szólt népéhez. Most koncentrációs és iiternáni táborokban készítik elő a német ifjakat az emberiesség és demokrácia nagy hivatására. Az angol és amerikai lapok képes riportokban számolnak be sorra a nagy műveletről. Tágra nyílt szemmel figyenek szőke, nordikus fiatal fejek az egészen meglepő új igazságokra humanitásról és emberi egyenjogúságról. Mi történik mégis a szívükben? Elfelejtik-e az elmúlt évtized véres tanulságait, melylyek az új tananyaggal összeférhetetlenek? És aztán itt van a még nagyobb kérdés: elfelejtik-e másfél század német filozófiáját, irodalmát, romantikáját, ösztönös és szertelen lázadozását minden ellen, ami értelmes és nyugati felfogás szerint Európát jelenti? Miről van itt szó? Arról, hogy minden nagysága és szépsége mellett másfél század német irodalma és művészete — nem beszélve most a megnyugtató és harmonikus goethei képletről — voltakép lázadást hirdetett az ellen a civilizáció és emberi magatartás ellen, mely évszázadok, milliók, életformák és értetem találkozásából a 17-ik és 18-ik század okos egyezkedései során az Atlanti Óceán partján Franciaország, Németalföld, Anglia körül megszületett és melyet ma európai műveltségnek nevezünk. Németország nem fogadta el a maga számára ezt a szellemi egyezményt, új filozófiát és új érzelmeket hirdetett: ez Thomas Mann rettentő dilemmája. A német fiatalemberei, az internáló táborokban most tanulják a demokráciát, de Thomas Mainn csupa szomorúság és pesszimizmus; most hogy visszatérhetne hazájába, végleg búcsúzik tőle. A búcsú látszólag szenvtelen, de tele csupa nehezen titkolt meghatódottsággal és még több szemrehányással. A Yale University nagy folyóiratában írt legutolsó írásában Thomas Mann nem is titkolja, hogy nem bízik hazájában, nem bízik benne semmiképpen, egyszerűen nem hisz a most folyó átnevelési kísérletekben. Új hazát keres magának, németsége úgyis csupa tragikus élmény és meghasonlás. Hiszen mindig érezte ezt a feszültséget a maga tágas világpolgári emberiessége és szűk hazája közt. Ifjúsága, — írja — csupa álmodás volt, az ő germán embertípusának, vallja, semmi köze sem volt a valósághoz. Hiszen éreztünk is ebből valamit mindig, hiába hirdette az irodalomtörténet a Buddenbrooks-ról például, hogy „realisztikus-polgári", regény, — dehogy is volt az, éteri magasságokba emelt egy emberfajtát, a Hansa-városok polgári típusát, melyről olvasás közben valahogy az az érzésünk, hogy sohasem létezett. „Lübeck, mint szellemi életforma", írta egy kis könyve élére, midőn vallott a szülőföldről és vallott a Buddenbrooks embertípusáról: mindennek semmi köze sincs, sohsem is volt a német valósághoz. Maga is érezte ezt folytonosan, szabadulni akart tőle és a német valóságot vissza kellett szorítania önmagában, hogy emberi méretekig érjen, vágya tágas hónába. Most nyíltan megmondja: nincsen többé köze Németországhoz. Végigjárta a hontalanság magas iskoláját, volt svájci, volt cseh állampolgár, mert ember akart és mert lenni saját hazájában. Most Amerikában él, onnét vall Németországról és némi kiábrándult fölénnyel gondol vissza az elhagyott Európára. Szűkek lettek nekem az országok, írja emberi öntudattal és mi magunk is utána ismételjük a Európa és a latinitás: ez Thomas Mann szerelme. Mit tett a lutheri reformáció? Itt ne csak a kérdés vallásos lényegét vegyük, de nézzük európai és emberi méreteit: elfordította a német. Béget a latinitástól, Rómától, felkavarta mély lázongásait és rejtett ösztöneit. A káosz, a mélység, a szédület ez a német ember tragédája; nem tudja a világot „horizontálisan nézni", ahogy Thomas Mann mondja, csak „vertikálisan". A német zeneiség felkavarja a lélek mélységeit; oly ösztönöket szabadít fel, melyeket szóval alig érzékeltethetünk; a német zene és a német filozófia oly tátékokat nyit meg az emberi lélekben, oly veszedelmeket szabadít fel, hová az európai és latin értelmen nevelt ember csak titkos borzongással merészkedhetik. A körvonaltalanság, a formátlanság és lázas formakeresés feszültsége, a miszticizmus és romantika néven ismert meghatározhatatlan lelkiállapotok egészen más vidékeket mutatnak, mint amilyeneket az európai lélek megszokott; a német szellem bizonytalansága és nacionalizmus új lobogása, vad gyűködössége mér eleve ellenkezik az értelem rendező elvével. —íme, Thomas Mann az értelem, a latinitás, a klasszikus szabály nevében is búcsút mond kavargó és szertelen hazájának. fölségek közt a boldogító szavakat. Amerika új otthont adott neki és úgy érzi, most először lett igazán világpolgárrá, most lett igazán emberré Amerika roppant méretei élén. Holott mennyire német volt, még a goethei, vagy Hansa-városi németség öröksége értelmében. Egész lénye csupa feszültség volt a németség és a nagyvilág között. Szűk volt neki Németország, írja. Ha a monumentálus bismarcki birodalomból átlépett a svájci határon, a szabadság boldogító levegője ölelte körül; ha áthajózott a Bodeni tavon, úgy érezte a miniatűr svájci viszonyok között, maga mögött tudván Vilmos császár birodalmának gigászi kikötőit, végtelen vasútjait, csodálatos gyárait, hogy most érkezett igazán Európába... Németország zárt és szűk volt neki; megremegtette az Európától elzárkózó magabiztos német gőg: szívét összeszorította hazájának kicsinyes provincializmusa. Európa ellenében a nagy német birodalom maga volt a szűk provincializmus, vallja szomorúan, egész Nagy-Németország maga volt az arrogáns provincializmus megszemélyesítője és a modern német vidékiesség monumentalitása mögött már régen elmerültek a múlt hullámai a Hansa városok, az otthoni Lübeck, a nosztalgikus szülőváros ódon házai, gót tornyai, régi emberei, az élet előkelő és higgadt felfogása. De nemcsak ez a baj Németországgal, nemcsak ez a gigászi provincializmus és világbirodalmi méretre emelt kispolgáriság a német szellem tragédiája. De tragédiája az az európaellenesség is, amely Luther óta ott működik a német szellemiben szüntelenül. Aztán meg itt van a legnehezebb kérdés, a mai emberiség legizgalmasabb kérdése: a szabadság. A szabadság, ahogy azt megteremtette a francia forradalom, a szabadság, ahogy szabályait az értelem erejével és szelid és megértő érzelmek közreműködésével kidolgozták az Atlanti Óceán partjain. De a német szabadság más és a német népnek végzete, hogy kicsinyes régi politikai és társadalmi viszonyai között sohsem járta át a lelkét a forradalom nagy tisztító tüze. A romantika vad láza, a híres német bensőség korlátolt, családias intimitása nem pótolhatja a társadalmi és emberi forradalom élményét, vallja Thomas Mann. A forradalom egyetemes ölelkezése a 18-ik század végén az emberiség nemes iskolája volt, de a németségnél ez hiányzott. A német szabadság fogalma így egészen más lett, mint az európai szabadság eszméje, mert szűk viszonyokból és a hatalom vad áhitásából született, önző, európaellenes, szűk fogalom ez, melyből hiányzik a megértés, a szeretet, a mások iránti méltányosság hite. Hogyan felelt a német szellem a francia forradalom és a 18-ik századi humanizmus üzenetére? — kérdi Thomas Mann. A 19-ik század elejének román etikájával. Mi volt a társadalmi és emberi síkon az álmatag, légies romantikus irodalom helyzete? A reakció és az ellenforradalom irodalma volt ez, beteges ábránd, ködös miszticizmus, történelmi nosztalgiák kergetése a fejlődés diadalmas útja ellené, de és mélyen ott lappangott egy leküzdhetetlen uralmi vagy más lelkeken, más népeken, így mond búcsút a német népnek Thomas Mann, midőn végleg „kilép hazájából". Az emberiség nagy közösségébe csak most lép be igazán, érzi az olvasó. Ha valami panasza van hazája ellen, az nem a száműzetésből és üldöztetésből eredő aktuális politikai panasz. Emberi panaszok és szemrehányások ezek; nemcsak egy nagy író problémái, de problémái a német népnek és Európának is. Mert hiszen a német nép filozófiája és szellemi magatartása, maguk a németek sem titkolják, olyan, ahogy Thomas Mann leírta. Hogyan vállalhatja majd egy nagy nép a reá elkövetkező új európaiságot ezzel a zenével, ezzel a filozófiával, ezzel az irodalommal, mely nem azért forradalmi és lázadó, mert társadalmi struktúrák problémáiról beszél, hanem mert az emberi lélek feneketlen szédületéből szakadnak fel ösztönei és felkavarja egyre a nyugalmat, melyre az emberi lélek oly hasztalan vágyakozik. •AAAAAAA A AAjAijti 4AA4AA44 WWwWWWWWfT?•••••••V asablancából, 1942 nyarán érkezett az első hír egy csodálatos gyógyszerről, amely a hetven, esztendős Churchill súlyos tüdőgyulladását néhány óra alatt meggyógyította. A háború pusztításainak közepén, csak a mindig felfelé tekintő lelkek olvasták ki ebből a hírből, hogy nemcsak a pokol laboratóriumában dolgoznak teljes üzemmel, de az emberiség jövendőjének boldog útjait is építik. Négy esztendő előtt csak orvosok és tudósok adták tovább egymásnak az Angliából és Amerikából átszivárgott híreket a penicillinről, amelyet akkor csak a nyugati hadseregek beteg katonái számára, igen kis mennyiségben tudtak termelni. Még az orvosok is alig akarták hinni a híreket, amelyek reményt nyújtottak arra, hogy eddig teljesen gyógyíthatatlan betegséget órák alatt leküzdjenek, haldoklókat visszahozzanak az életbe. És két év múlva, a háború fegyvereinek elcsitulása után alig néhány nappal hozzánk is eljutottak a csodagyógyszer első ampullái. Megszerzése akkor még rendkívül nehéz és körülményes volt. A haldokló betegek hozzátartozói kétségbeesetten szaladgáltak, hogy penicillint szerezzenek az amerikai hatóságok orvosaitól, akik csak személyes ellenőrzés mellett, a legsúlyosabb esetekben tudták kiutalni az életmentő gyógyszert. Azóta — hála Istennek — rohamlépésben fejlődött a penicillintermelési , úgyhogy ma már nem terheli az amerikai és angliai gombatenyésztő telepeket a világ penicillinszükségleténekellátása. Ma már mi is résztveszünk A «versenyben, amelynek eredményeképpen minden beteg számára valóság a • penicillin csodája. Ma már a falusi • patikák is elviszik a csodagyógyszert •a betegben a haldoklóhoz és vissza• hozzák őt az életbe. Az atombomba *még nem érkezett el isteni rendeltetés ő jének első állomásához, még nem hajt 4snak erejével óceánjárókat és vasalkohók gépek, de a penicillin mér + szétrombolja az emberpusztító baci* X lusok végtelen milliárdjait, meghoszszabbítja az életet, leküzdi a halált* Nem is kell olyan sok időnek eltelnie, mikor megállapítják, hogy a penicillin több ember életét mentette meg, mint amennyiét a háború elpusztította. És ezen a mérlegen fog mutat-t kozni az az egyenleg, amelynek • számadatai legyőzhetetlen érvek lesednek azok kezében, akik hisznek és •bíznak a Jónak a gonosz, felett Talo • győzedelmében. KILENC KOFFER ! ÍRTA: ZSOLT BÉLA 15| Mégis hangosan mesélhettem sírásó emlékeimet, mert Friedländer, bocsánatkérően, éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor elhallgattam. Megint abszolút csönd lett s ettől riadt fel. Mérhetetlen hosszú idő után a kapucinusok temploma elütötte a háromnegyedtizenkettőt. Aztán kívülről órákig megint nem hallatszott semmi más hangtünemény. S mintha a kórteremben is abszolút teljes lett volna a némaság. De az is lehet, hogy négy nap alatt úgy megszoktam ezt a hörgést, nyöszörgést és horkolást, hogy már nem is érzékeltem, mint a vasutas, aki az állomáson lakik és nem hallja a mozdony füttyét. Lehet, hogy csak a külső zajokra összpontosítottam minden figyelmemet , hiszen csak kívülről jöhetett valami váratlan hang: jeladás, fordulat ..„ Csak annyi történt, hogy a kék fényben láttam két fehér orvosi köpenyt, amint felém dibeg. Az egyikben Németi doktor imbolygott, a másikban egy idegen orvos, akit eddig még ittem láttam. A szülészetet vezette, fenn az emeleten, ahol a feleségemet elrejtették. Amint a gyér fényben megvillant hullámos, ápolt, vörös haja és rámvetődött világoskék, hidegen firtató tekintete, mindjárt elidegenített. Hatásosabb arca volt, mint az átlag vidéki nőorvosnak — általában nem volt vidékies, valahogy kikészítetten, ripacs módon nagyvilágias. Mint valaki, aki nagyon alulról került fel ügyességével, sviháksággal, sarlatánsággal s azóta mondám környezetben él. Itt is elegáns volt, a fehér köpeny résén kibuggyant az előreugró selyemnyakkendője. Illatos volt — tipikus szanatóriumi idegorvos, a divatos fürdőhely gyógyintézetében. Pszichoanalitikus, aki visszaél a gyógymódtól kicsikart titokkal s szerelmet, de inkább pénzt zsarol velük, esetleg az öregedő milliomosnő paplanán nyugtalanul villogó négy karátot solitairt. S ha kell, vele hál, s ha kell, végigcsinálja vele az egész Ars Amatoriát — amíg hajmnaiban kicsikarja a hölgytől, bérel neki egy szanatóriumot. S ha kibérli, néhány hét alatt a néhány öngyilkossági kísérleten és gyomormosáson keresztül kiszekálja és kiutálja, mert kell a hely a betegnek. Ilyen vízióm támadt percek alatt erről az orvosról. S azért beszélek róla ilyen részletesen, mert ez az orvos mentette meg az életemet és a feleségem életét. Éreztem, hogy rábeszélőképességével nemcsak ellenfeletés ellenséget tud leszerelni, de nála értelmesebb és erősebb idegzetű emberekkel is el tudja fogadtatni, amit akar. Olyan, mint egy diabolikus ügynök, aki, ha kedve támad, a* orvostofV eW«* * Yetfgért WWIBWIwWlHfl^ M H^Irtrólferdltf: gráfot. Ezúttal az életemet akarta rámsózni Nem az a fajta ember, aki ok nélkül és feltétel nélkül, puszta emberi szolidaritásból akarja megmenteni az életemet, vagy azért, mert meg van győződve róla, hogy olyasvalaki vagyok, akire még a világon szükség lehet. Ha ez az ember életmentéssel foglalkozik, akkor ez az életmentés valami nagy stikli vagy fogás ürügye — még csak nem is a saját életének megmentéséé. Még ennél is többről lehet szó — mert az első pillanattól, hogy megszólított, pontosan éreztem: ha senki más nem, ez a vörös doktor megment magát a vagontól és a gáztól. — A felesége küldött, mesterem — kezdte nyegle, benfentes modorban. — Ő közölte velem, hogy ön odakint, Ukrajnában átesett a kiütéses tífuszon. — Igen, átestem — mondtam. — De van ennek most jelentősége? — Kolozsvárt leállították a deportálást a tífusz miatt — magyarázta. — Ott igazi tífuszjárvány tört ki. Nálunk nincs járvány, de majd csinálunk — és sejtelmesen mosolygott. — Honnan tudja, hogy Kolozsvárt leállították? — kételkedtem. — Ezek itt nem ijednek meg egy kis járványtól. Németi doktor válaszolt helyette: — A kolléga kijár a városba. A legjobb helyről hallotta. A kolléga ugyanis az egyetlen, aki engedéllyel kimehet a gettóbó. A közkórházba jár ki, de mindenkivel találkozik. — Kimehet?— kérdeztem, de egyáltalában nem csodálkoztam, hogy a vörös doktor „zsebrevágta" ezeket a naiv vidéki csendőröket is. — Az ezredes csak nekem engedte meg — magyarázta a vörös. — Csillag nélkül járok, kísérőt sem ad mellém. Mondom, nem lepődtem meg, hogy az ördögi ügynöknek sikerült az ezredest is megdolgoznia, aki nem engedte eltemettetni a zsidó hullákat, aki kidobta az anyakönyvvezetőt, amikor matrikulálni akarta a zsidó halottakat, aki rálövetett a kisgyerekekre, ha az ablakhoz léptek. Akinek ez a huszonötezer zsidó itt a gettóban nem volt más, mint egy bűzhödt trágyadomb, amelynek szerinte a bevagonírozás is túlságosan nagy megtiszteltetés, mert ezt a szemétdombot legszívesebben felgyújtotta volna. Szóval, ez az ezredes laisser passer-t adott a vörös zsidónak, amikor mi huszonötezren itt bent, a palánk mögött szűkölünk. Egyedül és bélyeg nélkül flangálhat a városban s tulajdonképpen akkor szökhet át a román határon, amikor akar. S nyilván azért nem szökik meg s azért jön mindig vissza, mert valami nagyobb terve van. Most tífuszjárványt csinál s én kellek, neki hozzá. Elsősorban azért, mert a tífusz egy év után is kimutatható a vérben s az én betegségem csak októberben lesz egyéves. Viszont ehhez még nem lenne éppen rám szüksége, mert hiszen a gettóban egész sereg Ukrajnát járt munkaszolgálatos van, aki átesett a tífuszon. De engem valószínűen azért is választ ebben a stikliben fontosítk. Szerepre) hogy ha majd a háború után erről 9* akcióról szó kerül, nyomatékot adjon neki azzal is, hogy megmentett egy ismert fővárosi politikai újságírót is. Minderre rájöttem, de még mindig nem tudtam, mi az igazi célja, hol van itt a nagy fogás, a nagy üzlet. — A felesége — folytatta a vörös — nagyon szeretné, ha sikerülne. Rosszul bírja ezt az ügyet. Sokat sír, a kötést én váltom neki, még mindig nagyon szenved. Állandóan azt hajtogatja, hogy semmi körülmények között nem száll be a vagonba. Szerintem nem is nagyon szállhat be, mert nyílt sebével még a vagonban elpusztulna. S ha kibírná is a vagont, a németek elintéznék a végállomáson. A németek a munkaképteleneket mindjárt a végállomáson likvidálják. Egyáltalában, tudja ön, hova megyünk?— Biztosan nem. Legalábbis ... — Auschwitzba. — Ez valószínűleg ugyanaz, mint Osviecim. A barátaim már negyvenegyben írtak nekem erről Londonból.— Osviecim lengyelül, németül Auschwitz. Ez a gáz és a tűz, a krematórium. A keresztények már tudják a városban, hogy odamegyünk. A részleteket is tudják. Mondhatom, nem nagyon sajnálnak bennünket. Pillanatokig hallgattam visszafojtott lélegzettel. — No és hogyan akar ön itt tífuszt csinálni? — kérdeztem izgatottan. — Ez önmagában nem lenne nehéz. Az ezredes a kezemből eszik. Kint a városban szintén el lehetne intézni. A közkórházi igazgató régi liberális ember, nekem jó emberem. Persze pénz kell a dologhoz. A pénz nem a kórházigazgatónak kell, a kórházigazgató emberbarát és szolidáris velünk. A pénz elsősorban a laboratóriumnak kell. A laboratórium, ha van tífusz, ha nincs, azt mondhatja, amit akar. S aztán a városházának is kell pénz. A polgármesternek és a rendőrségnek. A felesége azt mondja, odakint a városban keresztény barátaiknál van valami pénzük. — Nem tudom. Azt hiszem, valamennyi van. Ha a feleségem jónak látja ... — Ha nincs, az sem baj. Az őrnők pénze itt nem nagyon sokat számít. De össze kell szednünk minden pénzt, ami mozgatható, elsősorban a gazdagoktól. Ha holnap estig sikerül inszcenálnom a járványt, garantálom, hogy a második transzport már nem megy el. Persze, a reggeli első transzportot, sajnos, már nem tudom megmenteni. A terv nem volt egészen kilátástalan, feltéve, ha igaz, hogy Kolozsvárt a tífusz miatt megszakadt a deportálás. És valószínű, hogy igaz, mert ha ez az ember csillag nélkül kijárhat a városba, mindennap újságot is olvashat, rádiót is hallgathat, mindenről értesül. S hogy most megvillantotta előttem konkrét program alakjában a lehetőséget, hogy megmenekülhetünk, vagy legalább is huszonegy nappal, amíg sz. előírás szériát s záriaz idő tart, a deportálást HALADÁS BRISTOL | BRISTOl Asztalrendelés 188-074 BRISTOL, Asztal-MINDEN DÉLUTÁN ÉS ESTE FÉNYES KATO új műsorával Kíséri: MARTINI LAJOS és ZenEKARA Itarban: KIS FRÖHLICH - zongoránál Hangulat, tánc, seste — Polgári árait BRISTOLI Gundel Ferenc-konyha | BRISTOL