Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-05-09 / 17. szám

•M zínházak SZÍNHÁZKUTATÁS írta: Kürti Pál 4. VÍGSZÍNHÁZ A Vígszínház ötven évvel ezelőtt a bontakozó pesti bourevard szó­rakoz­tatására épü­lt. Párizsi bohózatokat és vaudelonte-eket játszott , fővá­rosunk számára új műfajt. Kezdete igénytelen volt s mégis jelentékeny színháztörténeti események csíráztak benne. A hagyományos klasszikus színjátszóstílus akkortájt érkezett el második válságához: a romantika tüze, amely a maga idején megújí­totta, alig parázslott már; kifeje­zési eszközei megint az élettelenség s — a lélektani pillanathoz mérve — valamely túlhajtottság hatását kel­tették. Odakünn a naturalista iro­dalmi forradalom oldaláról dönget­ték fellegvárait, s nálunk az ilyes­minek nem voltak meg a feltételei. A malac bohózat s a sekélyebb víg­játék könnyedséget, léha pongyola­ságot sugalló összjátékára várt a feladat, hogy rést üssön rajta. A Vígszínház kezdeteinél ott állt azon­kívül egy nagyúri ízlésű, bőkezű mágnás, aki sokat tartott a színpadi kiállítás kellemére, eleganciájára és természetességére s — így szárnyal­ván túl hivatalos beszélőszínházunk poros kulisszastílusát — valóságos szalon-meiningenizmust teremtett. A könnyed, tehát természetesebbnek ható játék és a választékos, kisebb, de meghittebb világot jelenítő s­zín­padok nemcsak friss és fogékony közönséget, hanem Honi szerzőket is serkentettek; a kamaszkorát élő, vidáman pezsgő millenáris főváros megteremtette a maga boulevard­irodalmát s­ó­csk­ából lett azután az a világjáró pesti színdarab, mely nemzeti irodalmunknak ugyan nem valami mélygyöke­rel hajtása, de szín­játszásunk európai színvonalának ki­alakulását segítette, még ha néha balkáni árnyalatokat is lopott szín­képébe. A Vígszínház szellemileg kétes , üzletileg serény kezdetei tehát — ilyen az élet ritmusa — többet fej­lesztettek és nemesítettek a magyar színjátszáson, mint azok a mélyen­járó, vívódó és viaskodó szellemi áramlatok, amelyek hozzánk csak töredékesen, gyakran elkésetten és kicsit ügyefogyottan jutottak el. Mert húsz esztendővel alapítása után a Vígszínház már nemes hangszer,­pajkos, kellemes muzsilkét duruzsoló szalonzenekarából egyetemes érdek­lődésű hangversenyzenekar fejlődött, amely ugyan nem vágyik titáni zenék zengésére, de pallérozott techniká­val és pontos szólamvezetéssel szó­laltat meg magas civilizációjú, mér­téktartóan emberi vagy akár csak gyöngyözően virtuóz szerzeményeket. A színház, különösen a húszas évek kezdetétől, majdnem azt a hiva­tást tölti be, mint Párizsban az Odéon. Érdeklődési körét ugyan sose terjesztette ki a klasszikusokra s állami támogatásban sohasem volt része, de a párhuzam annyiban talál, hogy második állandó halmazálla­potú, zárt légkörű, egy bizonyos színvonal alá sohasem tévedő inté­zete a magyar színjátszásnak. Köte­lékéhez tartozni rangot jelent, az érettség és lehiggadtság fémjelzését. S ha a párizsiak „style Odéon"-t emlegetnek — néha unatkozó vagy szánakozó arccal ugyan, de annak tudatában, hogy ez a stílus még ma is nélkülözhetetlen —, mi viszont „vígszínházi stílus"-ról beszélhetünk, sohasem unatkozó, legfeljebb zsörtö­lődő, értelemben. A „vígszínházi stí­lus", igaz, nem hajlik szédítő mély­ségek fölé, nem keresi a nagy meg­rázkódtatásokat; sugárköve egy ápolt, zajtalan, simára csiszolt mondáin realizmus, amely e pillanatban s alighanem még sokáig számos és lé­nyeges dolog eszményi kifejezési módja. A két háború között fellán­golt s hamuvá omlott sok kísérlete­zés mérlege azt bizonyítja, hogy az egyetemes színjátszás még távolról sem jutott túl a realizmuson. Igaz, realizmus sokféle van, de az a rea­lizmus, amelyet a Vígszínház művel, az a megelevenedési formáiban pol­gári, sőt, gyökereiben egyenesen nagypolgári realizmus sem túlhala­dott álláspont, m­ert lehet, hogy a réteget, amelyből kell, szétmorzsolja a társadalmi átalakulás logikája, de civilizációjának fénye nem egyhamar veszíti el vonzóerejét. Sokszor lázadoztunk e stílus ellen, kivált ha oly feladatok megoldását vállalta, amelyek szétpattantották a sima elegancia, a higgadt magabiz­tosság, a nagyvilági természetesség és hangfogás társasági pátosz abron­csait. De a jubileum ünnepi, ám tár­gyilagos számadásra késztető pillana­taiban, az össztünemény sztatikai ér­tékét szemügyre véve, állapítsuk meg, hogy a Vígszínház önérzetét és állhatatosságát dicséri ez a nem is mindig tudatos következetesség; in­kább a maga hőfokában, szobamele­gében oldott fel mindent, semhogy stílusát, légkörét, hagyományos be­idegzettségét megbontsa. A viágban körülöttünk annyi az érdesség, zord és tántorgó nagyotakarás, amorf lángeszűség, gyökértelen imbolygás, riadalmat keltő formabomlás vagy dilu­iiáns szörnyábráza­tokra emlékez­tető új formaképződés, hogy jólesik ragaszkodnunk mindahhoz, ami ez érett árnyaltság és csiszoltság deril­ját árasztja magából, amit a hagyo­mány párlata leng körül s ahhoz, aki a nagy égzengésektől távol ápolgatja a maga harmonikusan berendezett otthonát. Így tanultuk meg nagyra­becsülni azt az olajozott technikájú, kozmetikázott hangszínű amerikai virtuóz­ iskolát, amely Mozartot és Kreislert, Bachot és Paganinit, Cho­pint és Ravelt ugyanazzal az édes zománccal vonja be, szemben bizo­nyos európai iskolákkal, melyek magasságokkal és mélységekkel vias­kodnak, de gyakran kétes, hogy erő­feszítésük isteneket vagy démonokat szolgál-e. A Vígszínháznak gyakran szemére vetették, hogy elzárkózik minden kí­sérletezés elől, az új ösvényeket járó irányok nem érdeklik vagy csak akkor, ha már a lehiggadás állapo­tába jutottak, deszkáira javarészt csak akkor enged színészt, ha az már másutt felcsillantotta képességeit, mégpedig oly képességeket, amelyek fegyelmezetten oda tudnak illesz­kedni a vígszínházi játék gondosan megmintázott reliefjéhez. Mi azt hisz­szük, hogy ez az idők múltával való­ban nemes vonásokat öltött konzer­vativizmus volt a Vígszínház valódi hivatása. S alighanem a jövőben is ez marad. Csak azt kívánjuk az ötvenéves intézetnek és művészeti igazgatójának, kiben szelleme, ked­ves és művelt tulajdonságai, önként vállalt körüli határoltsága már-már testet öltött, ho.Tv — hajlékától meg­fosztva, megtépázott társulattal, hiá­nyos gépezettel — ezentúl is ragasz­kodhassak a független és önérzetesen játékos európai folytonossághoz, amelynek napjaink egyre kevésbé kedveznek... m .HALADÁS. Vágyak változása Vágyaim megváltoztak, bizony ... Valamikor, valamikor Arról ábrándoztam, hogy sok könyvet írok, Szép könyveket s gazdag leszek — Akkor az Égei-tenger egy szigetének partján Ott ahol legmélyebb az ibolyaszín — Építek egy vörösmárvány házat! Nem palotát — csak egészen kicsi házat, Az ibolyaszín tenger fölött, Babérok­, mirtuszok, rózsák és pineák közt — S fehér tafotából lesznek­ függönyeim. Minden szobámnak minden ablakán — És szökőkutak csörgedeznek a kertben S néhány fehér szobor ki-kinéz a tengerre — Így gondoltam el hajdan Vörös márvány — fehér tafota — Néhány szökőkút é­s hallgatag szobor — És köztük én, öregen és fehéren S lélekben örökifjan és lángolón Hálás szerelmemben Isten iránt, Amért tehetséggel megáldott. — Vágyaim megváltoztak, bizony ... Most arra gondolok: beh jó is volna Üres konyhámba egypár bútor Szekrény, miegymás és benne edények — Hideg tűzhelyemen ha étel főne, Naponta egyszer legalább Öreg vagyok én már a koplaláshoz — Ha gyűretlen ágyban alhatnék! Ha volna ruhám, mit nem nyűttek el az évek­ S ha volna néha olyan éjszakám Amikor nem görgetem fejem a párnán Hogy elűzzem az undorodást s a tudatot Hogy nincs fölöslegesebb, haszontalanabb Élet mint az enyém, mert túlélte önmagát 5 csak imbolyog az űrben Mint a levél, mely lombjáról levált Nincs helye a Létben és csak arra jó. Hogy jöjjön egy láb és a földbe tapossa ... ERDŐS RENÉ Újszerű­ és hallatlanul érdekes dísz­leteket tervezett Varga Mátyás az­­Is­ten, császár, parasztihoz. Minden szünet nélkül, másodpercek alatt vál­toznak a képek és a forgószínpad adta lehetőségek felhasználásával, épí­tészetileg egészen monumentális szín­padképek fogják elbűvölni az «Isten, csészár, paraszt» pénteki, Nemzeti Színház-beli bemutatóján a közönséget. HALADÁS A FÉNYKÉPÉSZETBEN KÁLMÁN foto Deák-tér, Anker-palota. Tel.: 22-66-87 LÓRÁNTH LÁSZLÓ: DON QUIJOTE CSODÁLATOS FELTÁMADÁSA Cervantes Saavedra Miguel spanyol költő és adószedő az argamarillai fogházban, amikor befejezte El in­genioso Hidalgo de la Mancha című remekművét, bizonyára nem gondolt rá, hogy hősét, Don Quijote-ot, a bús­képű lovagot, a­­tündéri* Dulcinea valaha is megcsalhatja Sanchoval, az otromba szolgával. Több mint három­százötven évvel később egy másik tollforgatónak, Lóránth Lászlónak jutott eszébe, hogy az óriástól meg­csömörlött Dulcineának a törpe Sancho karjaiba kell menekülnie a hősiesség fárasztó lenyűgözése elől. Tudom, hogy Hollywood a korlát­lan korlátoltságok hazája, mégis azt ajánlom Lóránth Lászlónak, alkudjon meg és küldje ki meséjét azonnal, tüstént, pillanatot sem várva. Ameri­kába. Micsoda Chapin-szerepl A BAUO Sajnos, ma már ott tartunk, hogy nem csak a demokrácia valóságára, de még a látszatára is ügyelnünk kell, egyre elszántabb s szigorúbb szemmel — ezért olyan kényes ne­kem, ki a demokráciáit között is a szocialista demokráciát szeretem s kívánom Magyarországnak, olyan valaki után küldeni hívó szót, kit valamikor úgy emlegettünk csak: „a Báró". Csakhát nincs másképp, ma sem tudom Hatvany Lajost más­ként szólítani, mint hajdani közjogi rangján, holott mikor szemtől­szembe bárózhattam, abban mindig volt valami kötekedő irónia, csekély viszonzásul azért a sok csipkelődé­sért, amivel minket, fiatal irodalmi tanoncokat megtisztelt. A Bírót haza kellene csalogatni — nem a­­ bárókat általában, hanem ezt az egyetlen egy bárót, ezt a világ leg­bárótlanabb báróját, kire sokkal jobban passzolna akár a .,szerkesztő úr", akár a „tanár úr", akár pedig a szomorkásan egyszerű , író úr" megszólítás. Mert szerkeszteni aztán igazán tudott, kéziratokért lelke­sedni, felfedezni, propagálni, han­gulatot csinálni a a Horthy-eszten­dők kényszerű némaságában kitün­tetésszámba vettük, ha azt mondta valamelyikünknek: ,,ha lapom lenne, szerződtetnélek". A régi magyar memoár-irodalomnak, a demokrácia irodalmi térhódításának, Budapest irodalmi szerepének eszményibb magántanára nem lehetett volna nála s Petőn-, Arany- és Ady-tudo­mányáért pedig katedra és díszdok­torság sem lenne sok. Iróniája és megjelenítő ereje akkor is írói ran­got biztosítanának neki, ha csak a „Gyulai Pál estéje" című kötetecs­kéjét olvastuk volna s nem várnák emigrációk és világháborúk, beteg­ségek és börtönök közt is szakadat­lanul s kínzó gonddal készülő nagy regényét, melynek egyre magasabb­ra tornyosuló kézirattömegével most a pajkos oxfordi szél űz néha tisz­teletlen tréfákat. S talán mégis csak számít az is valamit, hogy Ady Endre barátja, Gyulai Pál tanítvá­nya és József Attila „Laci bá"-ja volt s annyi irodalmi indulat izga­lomban tartója s annyi írói nyo­morúság enyhítője. Talán számít az is valamit, hogy valaha annak volt munkatársa, később száműzetése kenyerének megosztó­ia, akit mos­tanság egyre nagyobb ünnepi ké­születekkel várnak haza, az első magyar köztársaság elnökének, Ká­rolyi Mihály grófnak. Barátait lám rendre hazahívják, Vámbéry Rusztemet, kinek folyó­iratába is ünnepi esemény volt a Hatvany-cikk, katedrával csalogat­ják haza, vagy rehabilitálják őket, lemosván róluk mindazt a hazug gyalázatot, mit az elmúlt, aljasság­ban oly intenzív emberöltő rájuk kent. Holt barátaiból és pártfogolt­jaiból is szobor, vagy utcanév lett lassan-lassan. Rá várjon miért nem gondolnak? Háza, mely könyvek­nek, régi pesti metszeteknek, irodal­munk emlékeinek s egy alkotó szellem éberségének volt otthona, háza, hol József Attila s Thomas Mann volt a vendég, magába­rogyott rom. Talán ezért nem hív­ják haza? Mert máshol nem jutna neki otthon? Ady Endre drága éle­tét esztendőkkel toldotta meg Hat­vany Lajos barátsága — bölcs or­vosoktól, Ady Endrénétől, Révész Bélától s attól tudom, ki nem volt nagy barátja Hatvanynak, Osvát Er­nőtől — s ez nem elég ok, hogy hiányoljuk távollévő személyét? Nem felszabadulásunk lett volna a legjobb alkalom arra, hogy végre egyszeri zavaró mellékzöngék nélkül mondhassunk köszönetet neki? Nincs már adósa tán Magyarorszá­gon Hatvany Lajosnak, ki szíves hívással törlesztené legalább a vett jókat? Azt várják, hogy a Móricz Zsig­mond-körtér, hogy a József Attila­utca, hogy a Bródy Sándor-u­tca sebhelyes kövezete, kiálljon utána s érte? Vagy megvárják, míg a Ma­gyar Tudományos Akadém­a nyelv-és széptudományi osztálya tagjai közé választja? Én olvastam egy-két levelét, mit első emigrációjából írt — ha eltagadná is tudom hát, hogy milyen nagyon vágyik haza. De az­óta egy újabb emberöltő telt el s Hatvany Lajos, a Báró, ha nem is szűnt meg eleven szellem lenni, de hatvanhat esztendős s ez már nem a vándorévek kora. Én szeretnék Oxfordba menni, mert még nem jár­tam ott s harminc esztendővel ke­vesebb az utimálhám az övénél, — ő már itt szeretne lenni, itthon s csűrbe takarni gazdag aratását. Micsoda meghatott öröm lenne hazajönni! S mily hamar itthon­érezné magát! Hogy zsörtölne már a második napon! Éber s­ö félve írom le, mert nem tiszteletlenség­nek szánom — izgága szelleme mi­lyen gyilkos gúnnyal vetkőztetné le szólamaink hamisságát! öreguras zsémbességgel s eltanulnivaló ifjú­sággal tanítana a soha-meg-nem­elégedésre. Nem volna nyugtunk ele­ven szemei előtt. Biztosan nem lenne mindig s mindenben igaza. De hogy megerősödnénk igazunkban az alatt a lélekébresztő viaskodás alatt, míg be tudnók bizonyítani neki, hogy nekünk van igazunk! A demokrácia védelmében korlát­­lan bírálati szabadságot érdemelne. A Bárót haza kellene csalogatni. — mondogatom olykor barátaim­nak. Nem jönne üres kézzel. Ké­szülő regényén kívül hóna alatt hozná hatalmas Petőfi-könyvét, mely a világszabadság költőjének eleven személyét, élő szavát, emberi alakját állítaná az erre a példára oly igen rászorult nemzet elé. El­hozná tanulmányát Arany Jánosról, Budapest költőjéről — ha ugyan nem nőtt közben az­ is könyvvé a száműzetés esztendei alatt. Hozná emlékei gazdag tárházát s azt a le­fékezhetetlen nyugtalanságot, mely mindig ott vibrált körül­ötte-mel­lette-benne. Vele jönnének ellen­szenvei és rokonszenvei, a szabad szellem korlátlan igenjei s nemjei, a diszkusszió szelleme, a bálvány­döntő kajánság, a dogma-cáfoló okosság — és a kerekre nyílt szem, a megtárult szív áhítata minden igazi nagyság előtt. Közintézmény lenne belőle, ha hazajönne. — Mit szól hozzá, báró úr — mondanám neki szónoklat helyett a pályaudvaron —, Bródy Sándorról nevezték el a Sándor-utcát, ahol valaha Gyulait kísérgette. El sem tudom képzelni, mit szólna hozzá. Talán örülne. Talán megszidná a várost, hogy nem az Andrássy-utat nevezte el Bródyról. De az bizonyos, hogy megszólalna s valami olyat mondana, hogy azt még Féja Géza is meghallaná vi­déki magányában, az a Féja Géza is, ki azt írta: ..Bródy műveinek iro­dalmi jelentősége csekély". Meg kellene próbálni. Bóka László HHB­B a prima minden Jobb Illatszert­árban kapható Sípos József ecsetgyár VIII., Víg­ utca 9 Váradi Lajos színészt elvitték a nyi­lasok 1944 október 20-án. November közepén a téglagyárban volt. Novem­ber végén Gönyünét kifelé vitték, az­óta nincs hír róla. Kétségbeesett csa­ládja értesítéseket kér. Váradi Lajos­né. V., Újpesti rakpart 8. Tóth Lajos vegy­tisztítást és kelmefestést állandóan vállal. Garantált száraz tisztítás­­ József nádor tér 9

Next