Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-09 / 17. szám
•M zínházak SZÍNHÁZKUTATÁS írta: Kürti Pál 4. VÍGSZÍNHÁZ A Vígszínház ötven évvel ezelőtt a bontakozó pesti bourevard szórakoztatására épült. Párizsi bohózatokat és vaudelonte-eket játszott , fővárosunk számára új műfajt. Kezdete igénytelen volt s mégis jelentékeny színháztörténeti események csíráztak benne. A hagyományos klasszikus színjátszóstílus akkortájt érkezett el második válságához: a romantika tüze, amely a maga idején megújította, alig parázslott már; kifejezési eszközei megint az élettelenség s — a lélektani pillanathoz mérve — valamely túlhajtottság hatását keltették. Odakünn a naturalista irodalmi forradalom oldaláról döngették fellegvárait, s nálunk az ilyesminek nem voltak meg a feltételei. A malac bohózat s a sekélyebb vígjáték könnyedséget, léha pongyolaságot sugalló összjátékára várt a feladat, hogy rést üssön rajta. A Vígszínház kezdeteinél ott állt azonkívül egy nagyúri ízlésű, bőkezű mágnás, aki sokat tartott a színpadi kiállítás kellemére, eleganciájára és természetességére s — így szárnyalván túl hivatalos beszélőszínházunk poros kulisszastílusát — valóságos szalon-meiningenizmust teremtett. A könnyed, tehát természetesebbnek ható játék és a választékos, kisebb, de meghittebb világot jelenítő színpadok nemcsak friss és fogékony közönséget, hanem Honi szerzőket is serkentettek; a kamaszkorát élő, vidáman pezsgő millenáris főváros megteremtette a maga boulevardirodalmát sócskából lett azután az a világjáró pesti színdarab, mely nemzeti irodalmunknak ugyan nem valami mélygyökerel hajtása, de színjátszásunk európai színvonalának kialakulását segítette, még ha néha balkáni árnyalatokat is lopott színképébe. A Vígszínház szellemileg kétes , üzletileg serény kezdetei tehát — ilyen az élet ritmusa — többet fejlesztettek és nemesítettek a magyar színjátszáson, mint azok a mélyenjáró, vívódó és viaskodó szellemi áramlatok, amelyek hozzánk csak töredékesen, gyakran elkésetten és kicsit ügyefogyottan jutottak el. Mert húsz esztendővel alapítása után a Vígszínház már nemes hangszer,pajkos, kellemes muzsilkét duruzsoló szalonzenekarából egyetemes érdeklődésű hangversenyzenekar fejlődött, amely ugyan nem vágyik titáni zenék zengésére, de pallérozott technikával és pontos szólamvezetéssel szólaltat meg magas civilizációjú, mértéktartóan emberi vagy akár csak gyöngyözően virtuóz szerzeményeket. A színház, különösen a húszas évek kezdetétől, majdnem azt a hivatást tölti be, mint Párizsban az Odéon. Érdeklődési körét ugyan sose terjesztette ki a klasszikusokra s állami támogatásban sohasem volt része, de a párhuzam annyiban talál, hogy második állandó halmazállapotú, zárt légkörű, egy bizonyos színvonal alá sohasem tévedő intézete a magyar színjátszásnak. Kötelékéhez tartozni rangot jelent, az érettség és lehiggadtság fémjelzését. S ha a párizsiak „style Odéon"-t emlegetnek — néha unatkozó vagy szánakozó arccal ugyan, de annak tudatában, hogy ez a stílus még ma is nélkülözhetetlen —, mi viszont „vígszínházi stílus"-ról beszélhetünk, sohasem unatkozó, legfeljebb zsörtölődő, értelemben. A „vígszínházi stílus", igaz, nem hajlik szédítő mélységek fölé, nem keresi a nagy megrázkódtatásokat; sugárköve egy ápolt, zajtalan, simára csiszolt mondáin realizmus, amely e pillanatban s alighanem még sokáig számos és lényeges dolog eszményi kifejezési módja. A két háború között fellángolt s hamuvá omlott sok kísérletezés mérlege azt bizonyítja, hogy az egyetemes színjátszás még távolról sem jutott túl a realizmuson. Igaz, realizmus sokféle van, de az a realizmus, amelyet a Vígszínház művel, az a megelevenedési formáiban polgári, sőt, gyökereiben egyenesen nagypolgári realizmus sem túlhaladott álláspont, mert lehet, hogy a réteget, amelyből kell, szétmorzsolja a társadalmi átalakulás logikája, de civilizációjának fénye nem egyhamar veszíti el vonzóerejét. Sokszor lázadoztunk e stílus ellen, kivált ha oly feladatok megoldását vállalta, amelyek szétpattantották a sima elegancia, a higgadt magabiztosság, a nagyvilági természetesség és hangfogás társasági pátosz abroncsait. De a jubileum ünnepi, ám tárgyilagos számadásra késztető pillanataiban, az össztünemény sztatikai értékét szemügyre véve, állapítsuk meg, hogy a Vígszínház önérzetét és állhatatosságát dicséri ez a nem is mindig tudatos következetesség; inkább a maga hőfokában, szobamelegében oldott fel mindent, semhogy stílusát, légkörét, hagyományos beidegzettségét megbontsa. A viágban körülöttünk annyi az érdesség, zord és tántorgó nagyotakarás, amorf lángeszűség, gyökértelen imbolygás, riadalmat keltő formabomlás vagy diluiiáns szörnyábrázatokra emlékeztető új formaképződés, hogy jólesik ragaszkodnunk mindahhoz, ami ez érett árnyaltság és csiszoltság derilját árasztja magából, amit a hagyomány párlata leng körül s ahhoz, aki a nagy égzengésektől távol ápolgatja a maga harmonikusan berendezett otthonát. Így tanultuk meg nagyrabecsülni azt az olajozott technikájú, kozmetikázott hangszínű amerikai virtuóz iskolát, amely Mozartot és Kreislert, Bachot és Paganinit, Chopint és Ravelt ugyanazzal az édes zománccal vonja be, szemben bizonyos európai iskolákkal, melyek magasságokkal és mélységekkel viaskodnak, de gyakran kétes, hogy erőfeszítésük isteneket vagy démonokat szolgál-e. A Vígszínháznak gyakran szemére vetették, hogy elzárkózik minden kísérletezés elől, az új ösvényeket járó irányok nem érdeklik vagy csak akkor, ha már a lehiggadás állapotába jutottak, deszkáira javarészt csak akkor enged színészt, ha az már másutt felcsillantotta képességeit, mégpedig oly képességeket, amelyek fegyelmezetten oda tudnak illeszkedni a vígszínházi játék gondosan megmintázott reliefjéhez. Mi azt hiszszük, hogy ez az idők múltával valóban nemes vonásokat öltött konzervativizmus volt a Vígszínház valódi hivatása. S alighanem a jövőben is ez marad. Csak azt kívánjuk az ötvenéves intézetnek és művészeti igazgatójának, kiben szelleme, kedves és művelt tulajdonságai, önként vállalt körüli határoltsága már-már testet öltött, ho.Tv — hajlékától megfosztva, megtépázott társulattal, hiányos gépezettel — ezentúl is ragaszkodhassak a független és önérzetesen játékos európai folytonossághoz, amelynek napjaink egyre kevésbé kedveznek... m .HALADÁS. Vágyak változása Vágyaim megváltoztak, bizony ... Valamikor, valamikor Arról ábrándoztam, hogy sok könyvet írok, Szép könyveket s gazdag leszek — Akkor az Égei-tenger egy szigetének partján Ott ahol legmélyebb az ibolyaszín — Építek egy vörösmárvány házat! Nem palotát — csak egészen kicsi házat, Az ibolyaszín tenger fölött, Babérok, mirtuszok, rózsák és pineák közt — S fehér tafotából lesznek függönyeim. Minden szobámnak minden ablakán — És szökőkutak csörgedeznek a kertben S néhány fehér szobor ki-kinéz a tengerre — Így gondoltam el hajdan Vörös márvány — fehér tafota — Néhány szökőkút és hallgatag szobor — És köztük én, öregen és fehéren S lélekben örökifjan és lángolón Hálás szerelmemben Isten iránt, Amért tehetséggel megáldott. — Vágyaim megváltoztak, bizony ... Most arra gondolok: beh jó is volna Üres konyhámba egypár bútor Szekrény, miegymás és benne edények — Hideg tűzhelyemen ha étel főne, Naponta egyszer legalább Öreg vagyok én már a koplaláshoz — Ha gyűretlen ágyban alhatnék! Ha volna ruhám, mit nem nyűttek el az évek S ha volna néha olyan éjszakám Amikor nem görgetem fejem a párnán Hogy elűzzem az undorodást s a tudatot Hogy nincs fölöslegesebb, haszontalanabb Élet mint az enyém, mert túlélte önmagát 5 csak imbolyog az űrben Mint a levél, mely lombjáról levált Nincs helye a Létben és csak arra jó. Hogy jöjjön egy láb és a földbe tapossa ... ERDŐS RENÉ Újszerű és hallatlanul érdekes díszleteket tervezett Varga Mátyás azIsten, császár, parasztihoz. Minden szünet nélkül, másodpercek alatt változnak a képek és a forgószínpad adta lehetőségek felhasználásával, építészetileg egészen monumentális színpadképek fogják elbűvölni az «Isten, csészár, paraszt» pénteki, Nemzeti Színház-beli bemutatóján a közönséget. HALADÁS A FÉNYKÉPÉSZETBEN KÁLMÁN foto Deák-tér, Anker-palota. Tel.: 22-66-87 LÓRÁNTH LÁSZLÓ: DON QUIJOTE CSODÁLATOS FELTÁMADÁSA Cervantes Saavedra Miguel spanyol költő és adószedő az argamarillai fogházban, amikor befejezte El ingenioso Hidalgo de la Mancha című remekművét, bizonyára nem gondolt rá, hogy hősét, Don Quijote-ot, a búsképű lovagot, atündéri* Dulcinea valaha is megcsalhatja Sanchoval, az otromba szolgával. Több mint háromszázötven évvel később egy másik tollforgatónak, Lóránth Lászlónak jutott eszébe, hogy az óriástól megcsömörlött Dulcineának a törpe Sancho karjaiba kell menekülnie a hősiesség fárasztó lenyűgözése elől. Tudom, hogy Hollywood a korlátlan korlátoltságok hazája, mégis azt ajánlom Lóránth Lászlónak, alkudjon meg és küldje ki meséjét azonnal, tüstént, pillanatot sem várva. Amerikába. Micsoda Chapin-szerepl A BAUO Sajnos, ma már ott tartunk, hogy nem csak a demokrácia valóságára, de még a látszatára is ügyelnünk kell, egyre elszántabb s szigorúbb szemmel — ezért olyan kényes nekem, ki a demokráciáit között is a szocialista demokráciát szeretem s kívánom Magyarországnak, olyan valaki után küldeni hívó szót, kit valamikor úgy emlegettünk csak: „a Báró". Csakhát nincs másképp, ma sem tudom Hatvany Lajost másként szólítani, mint hajdani közjogi rangján, holott mikor szemtőlszembe bárózhattam, abban mindig volt valami kötekedő irónia, csekély viszonzásul azért a sok csipkelődésért, amivel minket, fiatal irodalmi tanoncokat megtisztelt. A Bírót haza kellene csalogatni — nem a bárókat általában, hanem ezt az egyetlen egy bárót, ezt a világ legbárótlanabb báróját, kire sokkal jobban passzolna akár a .,szerkesztő úr", akár a „tanár úr", akár pedig a szomorkásan egyszerű , író úr" megszólítás. Mert szerkeszteni aztán igazán tudott, kéziratokért lelkesedni, felfedezni, propagálni, hangulatot csinálni a a Horthy-esztendők kényszerű némaságában kitüntetésszámba vettük, ha azt mondta valamelyikünknek: ,,ha lapom lenne, szerződtetnélek". A régi magyar memoár-irodalomnak, a demokrácia irodalmi térhódításának, Budapest irodalmi szerepének eszményibb magántanára nem lehetett volna nála s Petőn-, Arany- és Ady-tudományáért pedig katedra és díszdoktorság sem lenne sok. Iróniája és megjelenítő ereje akkor is írói rangot biztosítanának neki, ha csak a „Gyulai Pál estéje" című kötetecskéjét olvastuk volna s nem várnák emigrációk és világháborúk, betegségek és börtönök közt is szakadatlanul s kínzó gonddal készülő nagy regényét, melynek egyre magasabbra tornyosuló kézirattömegével most a pajkos oxfordi szél űz néha tiszteletlen tréfákat. S talán mégis csak számít az is valamit, hogy Ady Endre barátja, Gyulai Pál tanítványa és József Attila „Laci bá"-ja volt s annyi irodalmi indulat izgalomban tartója s annyi írói nyomorúság enyhítője. Talán számít az is valamit, hogy valaha annak volt munkatársa, később száműzetése kenyerének megosztóia, akit mostanság egyre nagyobb ünnepi készületekkel várnak haza, az első magyar köztársaság elnökének, Károlyi Mihály grófnak. Barátait lám rendre hazahívják, Vámbéry Rusztemet, kinek folyóiratába is ünnepi esemény volt a Hatvany-cikk, katedrával csalogatják haza, vagy rehabilitálják őket, lemosván róluk mindazt a hazug gyalázatot, mit az elmúlt, aljasságban oly intenzív emberöltő rájuk kent. Holt barátaiból és pártfogoltjaiból is szobor, vagy utcanév lett lassan-lassan. Rá várjon miért nem gondolnak? Háza, mely könyveknek, régi pesti metszeteknek, irodalmunk emlékeinek s egy alkotó szellem éberségének volt otthona, háza, hol József Attila s Thomas Mann volt a vendég, magábarogyott rom. Talán ezért nem hívják haza? Mert máshol nem jutna neki otthon? Ady Endre drága életét esztendőkkel toldotta meg Hatvany Lajos barátsága — bölcs orvosoktól, Ady Endrénétől, Révész Bélától s attól tudom, ki nem volt nagy barátja Hatvanynak, Osvát Ernőtől — s ez nem elég ok, hogy hiányoljuk távollévő személyét? Nem felszabadulásunk lett volna a legjobb alkalom arra, hogy végre egyszeri zavaró mellékzöngék nélkül mondhassunk köszönetet neki? Nincs már adósa tán Magyarországon Hatvany Lajosnak, ki szíves hívással törlesztené legalább a vett jókat? Azt várják, hogy a Móricz Zsigmond-körtér, hogy a József Attilautca, hogy a Bródy Sándor-utca sebhelyes kövezete, kiálljon utána s érte? Vagy megvárják, míg a Magyar Tudományos Akadéma nyelv-és széptudományi osztálya tagjai közé választja? Én olvastam egy-két levelét, mit első emigrációjából írt — ha eltagadná is tudom hát, hogy milyen nagyon vágyik haza. De azóta egy újabb emberöltő telt el s Hatvany Lajos, a Báró, ha nem is szűnt meg eleven szellem lenni, de hatvanhat esztendős s ez már nem a vándorévek kora. Én szeretnék Oxfordba menni, mert még nem jártam ott s harminc esztendővel kevesebb az utimálhám az övénél, — ő már itt szeretne lenni, itthon s csűrbe takarni gazdag aratását. Micsoda meghatott öröm lenne hazajönni! S mily hamar itthonérezné magát! Hogy zsörtölne már a második napon! Éber sö félve írom le, mert nem tiszteletlenségnek szánom — izgága szelleme milyen gyilkos gúnnyal vetkőztetné le szólamaink hamisságát! öreguras zsémbességgel s eltanulnivaló ifjúsággal tanítana a soha-meg-nemelégedésre. Nem volna nyugtunk eleven szemei előtt. Biztosan nem lenne mindig s mindenben igaza. De hogy megerősödnénk igazunkban az alatt a lélekébresztő viaskodás alatt, míg be tudnók bizonyítani neki, hogy nekünk van igazunk! A demokrácia védelmében korlátlan bírálati szabadságot érdemelne. A Bárót haza kellene csalogatni. — mondogatom olykor barátaimnak. Nem jönne üres kézzel. Készülő regényén kívül hóna alatt hozná hatalmas Petőfi-könyvét, mely a világszabadság költőjének eleven személyét, élő szavát, emberi alakját állítaná az erre a példára oly igen rászorult nemzet elé. Elhozná tanulmányát Arany Jánosról, Budapest költőjéről — ha ugyan nem nőtt közben az is könyvvé a száműzetés esztendei alatt. Hozná emlékei gazdag tárházát s azt a lefékezhetetlen nyugtalanságot, mely mindig ott vibrált körülötte-mellette-benne. Vele jönnének ellenszenvei és rokonszenvei, a szabad szellem korlátlan igenjei s nemjei, a diszkusszió szelleme, a bálványdöntő kajánság, a dogma-cáfoló okosság — és a kerekre nyílt szem, a megtárult szív áhítata minden igazi nagyság előtt. Közintézmény lenne belőle, ha hazajönne. — Mit szól hozzá, báró úr — mondanám neki szónoklat helyett a pályaudvaron —, Bródy Sándorról nevezték el a Sándor-utcát, ahol valaha Gyulait kísérgette. El sem tudom képzelni, mit szólna hozzá. Talán örülne. Talán megszidná a várost, hogy nem az Andrássy-utat nevezte el Bródyról. De az bizonyos, hogy megszólalna s valami olyat mondana, hogy azt még Féja Géza is meghallaná vidéki magányában, az a Féja Géza is, ki azt írta: ..Bródy műveinek irodalmi jelentősége csekély". Meg kellene próbálni. Bóka László HHBB a prima minden Jobb Illatszertárban kapható Sípos József ecsetgyár VIII., Víg utca 9 Váradi Lajos színészt elvitték a nyilasok 1944 október 20-án. November közepén a téglagyárban volt. November végén Gönyünét kifelé vitték, azóta nincs hír róla. Kétségbeesett családja értesítéseket kér. Váradi Lajosné. V., Újpesti rakpart 8. Tóth Lajos vegytisztítást és kelmefestést állandóan vállal. Garantált száraz tisztítás József nádor tér 9