Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-16 / 3. szám

filmen láttam. Mészáros Ági szerepét, a sofőrlányt játszotta. A színház igazgatója: Pajzs Pál Komoly, telkes kritikus-pedagógus­publicista. A színház titkára: Nádor Kata, forradalmár — intellektuális család tagja. A'141-es partizán. Kettő­jük vezérlete alatt jár a társulat Új­vidékre, Kikindára, K­ecskerekre, Zsombolyára, Zomborba, Topolyára, ta­vakra is, gyártelepekre is, ahol magyarok éine­.. A nyáron i­oszulá­ban voltak. Az Ifjúsági Vasútvonal­építkezésen magyar roh­ambrigád­ok is dolgoztak. Nekik játszottak. A jövő esztendőben kétszeresére emelkedik az állami segély. A száz­százalékos többletet a színhház­szervezet tökéletesebb kiépítésére for­dítják. Állandó zenekart szerveznek (most a városi filharmóniával dol­gozunk együtt) s tagjai stulunai to­vábbképzésére is fokozottabb gondot fordíthatnak. A színház , repertoárszínház és nem szériás. A néhai műkedvelők idejét alaposan igé­nybe veszi a sok tanulás. Nemcsak a szereposztásról van szó, törekedniük kell arra, hogy egyre magasabb szinten produkálja­nak és megfeleljenek a folyton foko­zódó igényeknek, amelyeket nemcsak a közönség, hanem maga a társulat támaszt önmagával szemben. A társulat művészi nívóját erősí­tené s önképzését fokozná, ha néha­néha egy-kéthónapos­­ vendégszerep­lésre szerződtetnének lehetséges, hiva­tásos színészeket. É­e nagyon segítené a fejlődést, ha néhány darabot hiva­tásos, tehetséges, modern rendező állítana a színpadra. Igaz — ilyen hivatásos, modern, tehetséges ren­dező — Pesten is nagyon elkelne. A szính­áz alig egyéves fennállása óta Balázs Béla: boszorkány lánc-át, Háy Gyula: Tiszazúg-ját, Zilahy La­jos: hatornyok-ját, Móricz Zsigmond-Sári bíró-ját, Sárközi György: Dózsá­ját, Szimonov: Orosz emberek-jét, Rachmanov: Viharos alkonyat-ját, a szerb Nusics: Gyanús személy-ét és Goldoni: n­azug-ját mutatta be. Há­rom olyan produkciója is volt, ami­kor egyfelvonásosok szerepeltek mű­­sorukon. Csehov, Moliére, Maupassant, Kedrov, Zilahy Lajos és Gábor An­dor egy-egy egyfelvonásosa. A bemutatók — általában — siker­rel jártak. Az új jugoszláviai közszel­lem azonban erősen kritikus. Néhány magyar színdarab tematikája, beállí­tottsága és irrealitása bizony a kö­zönség és a sajtókritika meglehető­sen éles ellenkezésével találkozott. Jó színdarabokat ver a színház Pes»r«­. Olyan s­zíndarabokat, ame­lyek nemcsak a jó szerepekkel szol­gálnak, hanem a mai magyar életből is reális, kritikus képet adnának. — Miért nem írnak ilyeneket a magyar írók? Éjjel hozott haza a gyorsvonat Nem tudtam aludni. Kibámultam a sötétségbe... Igen, miért nem­ írnak a magyar írók most jót, harcosan tanítót? Új-Jugoszlávia írói felé is — a kongresszus lefolyása is érzékeltette — egyre sürgetőbben zuhognak ezek a kérdések. Az albán írók belgrádi küldötte szerint tőlük, otthon, Tirá­nában is számait kérik, amiért lema­radnak a rohanó idők mögött. Tristan Tzarm a francia írókat is Byen kése­delmeskedőnek mondta. Iszájev, a bolgár írószövetség titkára bűnbánó mosollyal ismerte be: otthon, náluk is ugyanez a baj... A szlovák for­radalmár-író, Peter Jilemniczky is, a cseh Frantisek Langur drámaíró is ezt vallotta... Nagy-nagy­ feladatok előttt Állnak a világ írástudói, felelősségtudatom mű­vészei: a dolgozó nép, amelynek ne­vében beszélnek, a maga életét, vá­gyait, céljait akarja a népi irodalom­ban visszatükrözve látni. Hogy látva lássa a mából kinövő holnapját. Higyjük, mert valljuk is, mi, har­cosan demokratikus magyar írók is megtesszük a magunkét. Kissé több önkritikával s kissé több keménység­gel kötelességeink vállalásában! A népért, a néppel! És ebben a kunkban hősi déli szomszéd.... hűséges írástudói is nagy szeretettel nyújtják felénk kezüket. A „JAKOBOVSZKY-ÜGY" Igen tisztelt Szerkesztő Úri. Legyen szabad a furcsa módon za­varossá vált «Jakob­iv»fiú»-ügy lis­tázása érdekében néhány szót tinóiul Teljesen érthetetlen, hogy olyan rend­kívül okos és tehetséges emberek, mint Bóka László és K­alázs Béla ma látjá­k, hogy a groteszk lengyel ez­redes pl. a sorsot szimbolizálja, az egyetlen élőlényt jelenti, akin keresz­tül az ártatlanul üklözött megment­heti törékeny, a nevetségességig sok oldalról veszélyezteti at életét Aki ol­vasta az eredetit, az csalódott azután a Belvárosi Szintház rendezésében egy szempontból: t. i. Werfel ha­ngsúlyoz­za instrukcióiban, hogy a szereplőket és eseményeket ebben a darabban ki kell emelni az egyszeri és esetleges síkjáról a szimbolikus és általános jelentőségűnek szintjére. Világítási effektusokkal, játékkal, rendeléssel, szünetekkel, hangsúlyok­kal erőse­bben alá kellett volna festeni és éreztetni a költőnek eme szándékát A tandem­jelenet kihagyása az országúton (Assisi Szent Ferenccel és a Bolygó Zsidóval) is ugyanebben az irányban csökkenti a kívánt hatást. Ami Bóka Lászlót és Balázs Bélát megbotrán­koztatja csak vala­mi tévedésen ala­pulhat, amiért megint csak az elő­adást terheli a felelősség. Bármily ellenszenves figura is az ezredes, mégis világos, hogy a fasizmus üldö­zöttje ii _ is és ki «nem jött ki», ezt félre leh­etett értetni, egy ilyen kis csekélységet. A fasizmus ellen harcolt ezért mentik meg az angolok, ezért kerülhet a±bba a helyzetibe, hogy ő se­gíthessen végül Jakobovszk­i. A fel­háborodottak elfelejtik, hogy bármily ellenszenves emberek mentik is meg a halálra ítélt ártatlan*, mégis életei mentik meg, az egyetlent, a csodála­tosat! A rendezés, a­mely ezt nem tudta éreztetni (eltekintve attól, hogy a költői mű feszültségét nem tudja visszaadni), valahol hibás, sládag já­téka nélkülözi a legerősebben a szim­bolikus síkre emelés árnyalatait és páthoszát (magyar kiejtése nem elég szép, túlságosan, hadar és a szavak vé­gét nyújtja igen magyartalanul!), egy­két jelenet kivételével. Túlságosan a közvetlen élmény, a mindennapi, tri­viális átélés érződik át játékán, amit neki az üldöztetés mindennapja sze­ntély szerint jelenthetett, humora sem az a magas, tragikomikus veretű hu­mor, amelyre szükség volna,­­ a fa­sizmus gazsága alatt szenvedő ártatlan emberi lény általános jelentőségét ke­véssé tudja érzékeltetni. És mégegy­szer: az akasztófahumornak igen sok színvonalbeli fokozata van, itt csak a legmagasabbat lett volna szabad „hasz­nálni". Ez nem Werfel hibája. Egyes jele­nete­kb­e­ n azonban megnő Ráday já­téka és eléri e kívánt színvonalat. Dénes György állandóan­­ lényeges, tragikomikus spherában játszik, mo­zog, feszültséget tud kelteni Annak, a­hogy a legabszurdabb hely­zeteikből, a legabszurdabb, legváratla­nabb módokon mindig újra megme­nekül egy ártatlanul üldözött ember, és a s­erep, amelyet cikkem emberi magatartása játszik,­­ nem lenne szabad bosszantó és unalmas ha­tást kiváltani egy Bóka-nívójú em­berből! Meg vagyok róla győződve, hogy ha Bóka olvasná a darabot, másképen is hatna rá. Teh­át tisztelett­becsifilet a Belvárosi Színház rendező­jétvel, Ráday rokonszenves és tehet­séges színészi figurá­jáivnt, mégis csak bennük van a hiba! Még egy teljesen érthete­t­en dolog: hoszú lehet az, hogy A­eret­ Mária hi­bátlanul patholikus szimbolikus Ma­rianne ját, az elkettvelt MeMsifeből a bajban heroikussá növekvő Francia­orsz&g szimbolikus ha'Tvahk ját «Sz«j­,hát-nak látták a kritikusok! Vai'on m'ért? Al­edV­an mért az Ingerült, tü­relmetlen lá­smód? Hiszen érthető ezer okból. De mért fp'i'n ebh­'in az evV«-n? Szek­e­­tő Úrnak őszinte tisztelője: Vágó Márta „Az eset nem reménytelen" lrj» «rrft mflvéimnfunk levélben, emeljrehet a tei­ áraért hnxxátorrulA férjhezadt lányok­nak, mrjr r-m­érteti asszonyoknak f* mr*n k hlt'd. ak­ik nem akarnak • flstlalsáxukrAl lemontani én érthetően nem akarnék megtűr­gedni. As rirt ml''rl nem reménytelen soh­a — lesszák fel a fcérdéal * klvAIí milvéaxnőnek. — Nevelve váli­siul: Meri árig N­ irm'iciíN ft. van a tilágun, atliíla egy nü «e»i mond­hatja a helyi tél m­iíiia'.fi nD;-kl Amlj a N8 'eak­üselib lefitert, n raéjnéa, — h­á'a a Hu­rmoeilhnak — Ilyen klanyon menszi­re/Iirlü, egy nőnek tetn kett tel.idni «uha • h­aie„t! Min'en csak rajta múnkt El'llu a b-«li getfi, — a 1* tanflra íron'vin Önnek la esíl, A^unnyoml Veay­ kezébe Mrea Irányítását r.n ha ninea mel -letté Ive ét lével, vagy útl int Lugy a :ora init atósa valamivel, — hpamállnn ft r-no;dlh B. hré noll ArrbXre nrirarritthl n,omvrn m"ev.!inleti. u Idöclfilli nlneokat kisimítja éa hádlM nfpst'xel. lattóa flsln aágot rttrfz* I avárn. Li*erdík nSN­'k a Hmwplth B. kSHIt, amely auk iilyan esetben arclt-tt. an-lkor a helyzet már r-n­ énytelennek látszutt. — Próbálja meg On tat Áldani éa enodá­ni tagja nagyszerd ha­tását Ara­tt.SZ. takaréktabos U.M. Kanhati minden drogériában én illatvertártan. — mintha nem is erőt gyűjtene, hanem bátorságot. Isten ne­vében, hátha sikerül, m­njünk neki, mint a k­ilan­d. Ki M n a hídon mászunk — köröskörül, a lőülés két oldalán bomba­becsapódások — balról friss lőrés a karfán. Szuronyos német katonák acélsisakja alól csurog az izzadság, fásultan tűrik. Közel a vízhez friss repülőgéproncs. Még mindig a hídon, a víz felett lebegünk. A vonal pilla­natra lefékez a híd közepén. Aztán mintha nagyon sürgős lenne, a lehető leggyorsabb ütemben átlendülünk a másik partra. — Na, csakhogy ideál vagyunk! — sóhajtja verejtékes homlokát törölgetve a vadászruhás s falfehér arca egyszerre telik meg vérrel. A szolnoki állomásnak csak a fele maradt meg. A síneken lejebb húsz vonul romhalmaza, minden egymás hegyén-hátán­ égnek meredve és a földbe fúródva. A csendőr felállt, az ab­lakhoz lépett és mindjárt megállapította, hogy a testi ép és üzemben van. A mi kocsink messze az állomástól, a lebombá­zott vízt­oronnyal szemben állt meg. Bambán, de sz kért­­e­,i mel néztük a romokat — hamisítatlan harctéri, igazi ukrajnai romok. Ilyen romokat eddig még nem láttak a­­h­­­orszásban. Hogyan is magyarázta nekem Szeredina Budán az egyik beszédes honvéd? — Nézze barátom, inkább harcolok kétezer kilométer­nyire a házam kü­szöbétől, mint otthon az országban! No, most aztán eljött utána a háza küszöbéig a csatatér Nézem a romokat, az egymásba olvadt mozdonyokat és vago­nokat s az egymásba gubancolódott csöveket, síneket és kábe­leket s miközben elborzadok, nem tagadom, bizonyos elégtételt is érzek. Hosszú, hosszú évek után itt a bizonyíték: nem hit­ték el nekünk, hogy az ország belepusztul abba, am­it urai csiná­ltak vele, illetve, amit urai csináltattak népével! A csendőrnek azonban nincsenek sötét gondolatai. A csendőr megszomjazott és ezt mondja: — Na, testvér, most leszállunk! Megiszunk a restiben egy Üveg sört. Pincér nem utasíthatja vissza, ha Inni hívják Felkászo­lódom, holott tudom a nagy kockázatot. Mióta beszálltunk, elő­ször mozdulok a helyemről. Először állok fel világos nappal s mutat elc — ahogy a katonaságnál mondták — v teljes figurát­, egész célt. Itt, a vagonban nincs ismerős, de­ még az a fi­­m­ ember, sincs képviselve, aki rám ismerhetne. Még a képesujsá­gok nyomán sem, melyek azelőtt néha közölték a fényképemet, e­zek az emb­erek már akkor átlapoztak rajtam. De ha mo­st leszállok a vagonból, végig kell vonulnom a vonat előtt, amely­ből fél Magyarország utasai most lekönyökölnek, mint a tri­bünről s figyelik a perron mozgalmát. S ha valaki nem is merne rám­ a bajuszomtól elváltoztatott arcomtól és az öltözé­kemtől, rám­ ism­er­h­et a járásomról, a m­o­ gl.s im­re , vala­mdeu nekem is rejtett «tlk»-emről. De a kockázat ellenére m­ennem kell,­­m­ert mindenki visszautasíthat egy pohár sört a restiben, csalj egy szabadnapos pincér nem. Látom, Szabóné is aggódva néz utánam s a feleségem is felüli üvegesen rémült szemét. No de menjünk csak, szép ny­ugodt tempóban s beszélgessünk a csetttioi i'ci, ii­­nn­en s. .Az­zal a fanyar kedélyességgel, amellyel bombázás után szoktak diskurálni a férfiak, akik azért nem vesztették el a lelki egyensúlyukat. S ha most ilyen bizalmasan együtt­látnak a csendőrrel, bizonyára még az sem gyanakszik rátm komolyan, aki valamilyen ismerős vonást fedez fel rajtam s hirtelen törni kezdi a fejét: hol is láttam­ e­­l az arcát/ Nem, még ha valaki azt is hiszi, hogy hasonlítok önmagamhoz, akkor sem teszi fel rólam, hogy zsidó — pláne ilyen hírhedt zsidó, mint amilyen én vagyok. — pontosan egy csend­ő­­rel bratyizik a szolnoki állomáson! De amikor lezökkentem a lép­csőről, mégis úgy érezten­ magam, mint aki jégre lép. Pilla­natra meg is szédültem, de összeszedtem magam s már lom­pos, csoszogó pincérjárásommal kontráztam a cse-­­Tőr ki:­­nás­parasztos lépteinek. Már riadt kedélyességgel gusztálluk és ke­rülgettük a friss gödröket, amelyeket a félmázsás bombazene­szek vájtak a sínek között, talán alig félóra előtt. A fe­n - fehér kőkockával kirakott perronon megviselt, elhanyagolt, álmosan összehunyorított szemű tömeg áramlót­ összevissza, mintha mindenki más és más irányban keresné a vonatját, holott csak ez az egyetlen személyvonat állt az állomáson. A perron csúszós volt az olajos víztől és imitt-amott vércsíkok színezték. A ham­adik osztályú váróterem ajtajánál újságárus állt, kosarában a frissen érkezett fővárosi lapok , de a rik­kancs mintha megnémult volna, nem kínálta újságjait, elgon­dolkozva nézett a levegőbe. Amikor megláttam, gépiesen már a zsebembe is nyúltam a pénzért, hogy újságot vegyek. Aztán, mint a tiúségosan aggodalmaskodó szítt­­árt rendezőnek, eszembe jutott, hogy egy pincérnek nem lehet ilyen cárcső,s az újságolvasás, különösen, ha egész éjjel nem ivott. Tülekedtem tehát a csendőrrel a resti bejárata előtt, amelyet eltorlaszoltak a magyar és német egyenruhás katonák s az izgatott civilek. Családapák, akik gallér és kalap nélkül leszálltak a kupéból és lompos anyák, kétségbeesett dühvel, hogy valami enniva­lót szerezzenek a vagonban éhező családnak. Mindenki két kar­ral, kíméletlenül küzd: a borotválatlan férfak inkább ügyele­tiül és gyámoltalanul, a csipásszemű, hirtelen lesoványodott, hegyesorrú asszonyok gonoszul, kíméletlenül. A csendőr inkább rendcsináló rutinjával és tekintélyével nyit utat , s már ott is állunk a foltozott bádoglappal borízott söntésasztalnál, ame­lyen üres, faggyútól maszatos tányérok jelzik, hogy már min­den ehetőt felfaltak; a birkahúsból készü­lt V'rslit, a l­'h'sbíl készült felvágottat, a kvarglit, az egész hadiszemetet. A tányé­rokat ellopták a legyek — zöld legyek is vann­ak köztük, hullalegyek, melyek a romok közül repültek be a pol­ári legyek közé, vendégszerepelni. Bor nincs a restiben — az állomás pincéje telitalálatot kapott —, csak néhány tucat sötétbarna színű, ragadós sörösüveg sorakozik a polcon, ahova a nap teljes dív­vel süt. Amint megláttam ezeket a sörösüvegeket, mindjárt felfordult a gyomrom az elképzeléstől, hogy tindlni kell belőlük. Soha nem ittam még sört — valóság­os idéazin­kráziám volt tőle —, nem értem, miért jó ez az émelyítőszagú, keserű ital. De a csendőr már rászólt a­­ ingujjas, szennyes­kötényfi, őszbajszú csaposra: — Adjon egy üveggel! S a csapos már öntött is két mosatlan pohárba. Tűntem, hogy nincs visszavonulás — igazi pincér, ha ihat, mindent megis/'k. Nemcsak a „hanzit", de a lapnz­ni és a kölnivizet is, így hát felemeltem a habtalan, nyúlós lével teli poharat s a csendőr poharához koccintottam. — Na, Isten éltessen testvért — mondta a csendőr —• Szervusz! — Szervusz — és lassan kezelráztam vele. Aztán, mint gyerek koromban a ricinusz, egyhajlásra b­iltam a meleg­ nyál­kát. Meg is tántorodtam tőle. S amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam elfojtani a véleményemet: — Kutya ital, meg kell hagyni! — Hát nem valami finom! — mondta a csen^r. dp .wik­i-itl kisebb fel­-aVx.rudással, mint én. Sötétbarna zsebkendővel törölgette a bajuszát.­­ (Folytatjuk.) Copyright by Meslitz, Budapest. HALADÁS 7 FALRA BORSÓ § írta: Zsoldos Andor «Szeresd felebarátodat...» Falra borsó. „Tiszteld apádat, anyádat.. Falra borsó. „Ne öljj... Ne lopj! Falra borsó. „Ne" káromkodj..." Falra borsó. •Igazat mi»''-dj..«» Falra borsó. „Fatherl Te rongy!" Falra borsó! Pereg, pereg fenn »B orsó... Falra borsó, falra borsó... Falra borsó. Jónak, édes, Orfik Élet! Fara borsó. A gonosznak: tiszttélet! Falra borsó. Véres borsó! Falra borsó. Könnyes korsó! N -Falra borsó. Imádkozás? Falra borsó. Rimánkodás? Falra borsó. Pereg, pereg fenn az orsó... Falra borsó, falra borsó. Néked is van anyád, apád! Falra bor­ó. Fájna szived, ha bántanák? Falra borsó. Sirnl merik? Falra borsó. Térdepelek? Falra borsó. Asszony, gyerek? Falra borsó. Elepedik! Falra borsó. Pereg, pereg fenn az orsó... Falra borsó, falra borsó. Falra borsó. Bsinos útról fordulj vissza! Falra borsó. Bűnödet a föld feüssöTt Falra borsó. Ima, zsoltár. Falra borsó. Templomolt­ár: Falra borsó. Tiszkoporsó! Falra borsó. Vizkoporsó! Falra borsó. Pereg, pereg fenn az orsó... Fa dra borsó, falra borsó. Falra borsó. Pokolfattya, ördögember! Falra borsó? Szembeszáll Fi úristennel? Falra borsó? Mit nem ért ? Ezer ősöd. Azt hiszed, hogy őt legyőzöd?! Hogy a r­oklot Addig szítod. Míg az Istent Elpusztítod! Hadd peremjen fenn Az­orsó: Falra borsó?... Falra borsó? Falra borsó?! Megtellett a véres­ kora*. Falra borsó! Kicsordult a könnyes­ borsó F h­a borsó! ürül a zsák, Az utolsó. Dől a fal és Fogy a bar­ó. A szarvad már Alis Idézik, Az ég alán Him­a' Játszik. Téved betemet a borsó S tovább ferog fenn as orsó. Pereg pereg... fenn as orsó. 00000000000000000000^00^00000›››››·0000`‹›%0›·0000›·000000. ­JtzM pogár, ha nem vagy megölé. F* geuk­ a sorsoddal, olvastass el J* magaattak va akivel, aki mis nyelven is ért, néhány kU.füldi lapot és nyomban meg fogsz térni és úgy fogod Utá­ni, hogy veled csoda biz­tént Angliában, nemcsak Londonban, hanem minden nagyobb városban csökkentik a villany, és gázfogyasz­tást, mert nincs elég szén. Francia­­országban leállítottak egy csomó vo­natot­, p Párizsiban húst kimérni sehol sem szabad. Kécsb­en a villantósok csak a nap bizonyos szalaiban köz­leked­­ek, a lapok csupán két oldalon jelennek meg és a vonaliüsz­ekedés.­tlapakra Szünetet Még a gazdag és termékeny Romániában is a városok hetenként l­ékter kenyértelen napo­­kat rendezt­ek és a vonatok egész so­ri­t szüntették be. Londontól Bukares­tig megbénul az élet és lemondást követel a tél. Akkor te mit panasz,­kod­ó­, miért dü­rml­gsz a demokrácia ellen és miért hiszed, hogy csak ná­lunk nem fenékig tejfel az élet. De mit is mondok, ah­hoz képest, ahogy a vl­ág na­gy és t­ivl­izált nemzetei ének, a győztesek és diadalmasak, ahhoz képest még bizony fenékig tej­­felben úszunk. Van jó pénzünk is, míg a francia remeg a frankjáért és a román ember éppen úgy nem tudja, luigy medd­ig fog terpeszkedni az­ in­fláció, amint nem­ tudtuk tavaly nyá­­ron mi sem. Vesd félre a kishitt­sé­­ges polgár és proletár, le nem hoztál ezredrész annyi áldozatot sem, mint valamikor a francia vagy az orosz forradalmnak, nem haltak meg szemed elü­lt százezrek éhen, nem lagy­lek meg milliók a hóban és jégben, nem nyaljanak rabló beduinbandák az országutakon, ha vetkőztető gangszte­rek meg is ijesztettek, nem eszel sza­mát és nem rágod a sárból gyúrt kenyeret. Nélkülözések visznek az újjászületéshez én te még csak nem is' nélkülöizték annyit, amennyi bű­nös fasiszta vezetőid nyomán a sors­tól megérdemeltünk volna. London­­ban csak pislog a gázláng az utcán, te este vilanyfényűen megy haza, Párizsban blába jelentkeznek az em­berek a páyaudvaron, te megkövete­led, hogy fűtsék a vonatodat, Bécs­ben egy falat száraz kenyeret sem kapsz, ha sovány fejadagodat elro­­gyasz­tottad és Pesten jazz játszik a kávéházban és cigányszó mellett kur­­jant a kocsmákban a részeg dd­ajk­o­dás. Hallgass én légy boltrog pesti pogár.

Next