Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-06-12 / 24. szám

Arlon, 1947 június. Amikor 1945 nyarán a­­L'Autors című hetilap rendelkezésemre bocsá­totta hasábjait, — sőt, heteken ke­resztül, első oldalait — egy Franco­ellenes kampány céljából, körkérdést­­intéztem Belgium vezető politikai sze­mélyiségeihez és kikértem véleményü­ket a frankista rezsimről. A Kommu­nista Párt vezérétől, a Katolikus Párt leaderjéig mindenki készséggel állott rendelkezésemre. Csak Victor de La­velay, a liberálisok egyik vezére, — a történelembe bevonult TVD-jel felta­lálója — akadékoskodott. A brüsszeli parlament folyosóján ültünk és de Laveray így beszélt: — Ne folytassa ezt a kampányt, kedves Szombati. Nagyon árt vele. Most folynak a tárgyalások Madrid­ban Degrelle kiadatása ügyében és hizlaló kilátásaink vannak. Mia most Franco látni fogja, hogy a belga po­litikai élet vezéregyéniségei milyen el­ítélően beszélnek róla a sajtóban, megdühödik és megtagadja a kiada­tást. Pedig nagyon fontos számunkra, hogy a fickót kézbekaparintsuk... Nem hallgattam rá, a nagy ankét megjelent az ő nyatkozata nélkül. És kiderült az is, Franco gúnyt űzött a belgákból, mert addig húzta, halogatta a nácivezér kiszolgáltatását, míg egy napon tudomásukra adta, hogy az «ismeretlen helyre szökött». Azóta sem tudni, mi az igazság. Ott bujkál-e Spanyolországban, vagy valóban kiszökött-e Dél-Amerikába, hamis útlevéllel, vízummal. Szegény de Laveray­­ halála előtt néhány héttel láttam még a parla­mentben. Emlék­ez­tetkni beszélgeté­sünkre. Fáradtan, kedvetlenül legyin­tett: — Nem lehet és nem szabad tár­gyalni ezekkel a banditákkal. Csak az ő nyelvükön, az erő nyelvén lehet beszélni velük. Igen, Degrelle, legalábbis egyelőre JLIUUJI «f. .'-t^* közül, hála nagy cinkosának, Fran­cának. Fölötte egyelőre nem rendel­kezhetik a belga bíróság, halálos íté­letét, melyet in contumaciam hoztak ellene, egyelőre nem hajthatják végre. Cinkosai nagy része már nem él, m­ost családjára került a sor. A rexisták vezére fivérét még a há­ború kellős közepén kivégezte az El­lenállási Mozgalom egy csoportja. Húga a felszabadulás után sokáig bujdosott, míg végül röviddel ezelőtt letartóztatták. Még e hónapban bíró­ság elé került Most Edouard Degrelle, a nácivezér édesapja at az igazságszolgáltatás elé, hogy bűneiért­ feleljen. A világsajtó képviselői a rekkenő hőség ellenére mind itt szoronganak az arloni bíróság tárgyalótermében, hogy meghallgassák: mivel vádolják ezt az öreg­embert,­­ azt is, mivel védekezik a vádlott? Ede, az atya, kezdettől fogva nagy rajongója volt fiának. A fiatal Leó, aki a louvaini egye­tem hallgatója volt,­­Christus Rex*, • Krisztus Király* néven politikai moz­galmat indított, melynek hirdetett célja a politikai élet megtisztítása, s keresztényi erkölcs érvényesítése volt. Ez tetszett a papának, aki büszkén látta, hogy fiának tábora napról-nap­ra nő. Jó katolikusnak tudta magát és nem látott semmi vétket fia aktivi­tásában. Mint ahogy Degrellenek sike­rült eleinte sok jó katolikust meg­nyernie politikai eszméinek. Később azonban, amikor a fiú moz­galmának nevéből a Christus szót el­hagyta és Mussolini fasizmusának, majd Hitler nácizmusának propagá­tora lett, híveinek tömege erősen megcsappant a katolikus körökben. De csatlakoztak hozzá az igazi fasisz­ták. Az­ öreg Degrelle ezt látta, de apai rajongása nagyobb volt keresztényi skrupulusainál. Kitartott mellette. Tá­mogatta, biztatta. Leon nyíltan a belgák «Fa­irer»­ének­ nevezte magát, amit a nép szel­lemesen­­Fou­rext-re — bolond rex — franciásított. 1936 ban, amikor a rexistáknak már parlamenti képviseletük is van, a há­lás ifjú Arlon város törvényhatósági tagságával ajándékozza meg a meg­értő atyát. Az öreg boldog, emelt fő­vel jár. Politikai karriert csinált. Fon­toskodott, sürgött, forgott, de senki sem vette komolyan. Ennyi a politikai szereplése. Bűne, hogy fiát a nyilvánosság előtt többízben megjelenésével támogatja, wntn o­rtsrí­ff f.íinirV ArvOílMi l/» TTV£»r**'»t A tBrüsseler Zeitung» és a francia nyel­vű nácilapok számára. Vádol­ják még denunciálisaal­ta, de ez valóban csak mendemondákon alapul. Arlonban letartóztatnak vala­kit, akiről tudták, hogy az öreg ellen­lábasa. A városban mindenki azt sut­togja, hogy az illető deportálása az öreg műve. Semmiféle bizonyíték nincs, a tárgyaláson tanuként meg­jelent áldozat is kétkedik a vád ala­posságában. Egy másik esetben, a vádlott fél­órával az illető letartóztatása előtt az áldozat házában járt és összeveszett vele. Bizonyíték? Nincs. Fenyegetőd­zött-e az öreg a németekkel? Nem. De magatartása furcsa volt. A terai meggyőződése az, hogy Edouard Degrelle ludas a dologban. —­ ön tudja, hogy besúgásért halál­büntetés jár... — mondja az elnök a tanúnak. — Ha az én helyemben volna, ki merné-e mondani a vádlott e tárgyban való bűnösségét? Nehéz lelkiismereti kérdés. A tanú. — Nem. Érdekes tana következik. A kb Susanne, Degrelle-ék mindenese. Ara­nyos, szőke kislány, szeppenten áll a bíróság elé. Kiderül, hogy ez az ártatlanság az egész háború alatt az Ellenállási Moz­galom tagja volt. Napról-napra jelen­tette, mi történik a házban. Az elnök jóindulatúan mosolyog és bizartja, be­széljen hangosabban, ne szerényked­jék. Susanne csodálkozik. Mi van azon dícséretrevaló, hogy hazafias kötelességét teljesítette? Az is termé­szetes, hogy lejegyzett minden szót, amit az öreg idegenekkel váltott és az is, hogy éjszakánként rendszeresen kiszökött a házból, hogy az Ellenál­lási Mozgalom vezetőihez elvigye je­lentéseit. — Boullon-i lány vagyok, Monsieur te Président... — mondja, mint aki ezzel mindent megmagyarázott. Szóval, a kislány nem tud semmi súlyosan terhelőt. Igaz, hogy a rexis­ták gyakori vendégek voltak a ház­nál, de ezek inkább csak tisztelgő lá­togatások voltak. Német tisztek is jártak Degrebe­chnél, igaz, de semmi lényegesről nem beszéltek. Szerelték a jó kosztot és a régi borokat... — Tény, hogy ön jó barátságot tar­tott fenn hazaárulókkal és az okku­páló hadsereg tisztjeivel... — fordult az elnök Edouard Degrelle felé. — De ezzel senkinek sem ártot­tam... — mondja csendesen az öreg. — Senkit be nem árultam ... Ezzel már rajta is a sor. Egy het­venöt esztendős, összetört aggastyán át a bírák előtt, roggyant térdekkel, összetörten. — On s'est moqué de mot — mond ja —, gúnyolódtak velem, kijátszot­tak. A hiúság, uraim, a hiúság... Annak áldozata vagyok... Nem volt szíve megtagadni fiát, mint ahogy az egy Amery tette. Kö­vette, hagyta, hogy vezesse. Így ju­tott el a vádlottak padjáig. Sír. Úgy sír, hogy az embernek megfájdul a szíve tőle. Gyenge, ostoba ember, gondolom, minek avatkozott olyan dolgokba, amihez nem ért? Maradt volna bouil­loni patikájában, keverte volna a po­rokat. Túlságosan szerette a fiát. Messiást látott benne, mint ahogy minden apa azt szeretné látni fiában. Miközben alig érthetően, elnyújtottan beszél, arra gondolok, hogy akár ve­lem is megeshetett volna ugyanez. Majomszeretetből, gyermekem iránti elvakultságból, s talán hiúságból is. Minél idősebb leszek, annál jobban megértem az öregeket, annál köze­lebb kerülök hozzájuk. Lenne egy fiam, aki kiválik a famíliából, köré­ből,­­ akiért ezrek rajonganak, aki nagy szónok, akit az ország vezetője fogad... Magam is beleestem volna ebbe a verembe. Melegen süt a nap a tárgyalóte­rembe, halotti csend, csak az öreg Degrelle motyog. És ekkor megpillan­tom a hallgatóság soraiban énele Jacques-ot. Sűrűn hunyorog, nem tu­dom azért-e, mert a nap a szemébe süt, vagy mert könnyeit fojtja-e visz­sza? Ondé Jacquet-ot Brosroelről isme­rem. Az Avenue des Casernes egyik bisztrójában találkoztam vele néhány­szor, ahol mindenki ismeri tragédiáját. Fia beállt a rexista légionáriusok közé. Kitagadta. A német megszállás alatt a nyílt utcán megpofozta, le­tépte róla a német egyenruhát, leköp­döste. A németek le akarták tartóz­tatni, de fia ettől megmentette. Onele Jacques élete po­kol lett ettől a nap­tól kezdve. Felesége anyai elfogult­sággal fia pártjára állt. —• Nem tagadhatod ki, S az én fiam, az én gyermekem... —• mondta az asszony. És nem beszélt többet férjével. Légionárius fiával titokban találkozott. Nem tudta megtagadni vé­rét. Mindenben igazat adott neki, mindent megbocsátott. A felszabadulás után a fiút elfogták Németországban és hazahozták. Ha­lálra ítélték. Az anyát is elfogták bűn­pártolásért. Még most is ül. És énele Jacques azóta egyedül há­borog Brüsszelben. Senkije sincs. Mamy, az Avenue des Casernes-i bisztró terebélyes, igazi flamandtípusú tulajdonosnője, — aki egyébként onele Jacques unokahúga —, meséli, hogy egyszer az öregnél járt. És onele Jacquet sírva csókolgatta ha­lálraítélt, kitagadott, áruló fia ruhája szegélyét. Igenám, de onele Jacques kemény ember. Nem mindenki tudta volna megtenni azt, amit ő tett és kevesen tudnák úgy eltitkolni bánatukat, mint ő. Amióta a bisztró tulajdonosnője egyszer meglátta gyönge percében, gondosan kerüli az Avenue des Caser­nes környékét. — Bűnös volt. Meglakott. Csak ennyit mond, ha néha, vala­melyik tapintatlan ismerőse fiáról kér­dezi. És ezzel le is zárta a témát. Most itt ül az arloni bíróságon, ki is eljött, hogy meghallgassa az ö­reg Degrelle-t. Mit érez? Mit gondol ilyen­kor? Sohasem fogom megtudni, sem én, sem más. Magával viszi ezt a tit­kot a sírba. Közben már az ügyész is beszélt. Súlyos büntetést kért s ezenkívül 250.000 frankos kártérítést az állam számára, azért az erkölcsi kárért, amit a vádlott okozott Körülbelül ennyi lehet minden va­gyona az öregnek. A belga bíróság az árulókat nemcsak elítéli, de teljes va­gyonuknak megfelelő erkölcsi kártérí­tés megfizetésére is kötelezi, így leg­utóbb az egyik nagy gyár kollabo­ráló, a németeknek szállító tulajdo­nosát 10 évi börtönre és 500.000.000 frank megfizetésére ítélték. Ami egyet jelent a gyár elkobzásával. A védő minden enyhítő körülményt felsorol természetesen. Maitre Mi­ch­aelis megindult hangon beszél, nagy hatást kelt. Az utolsó szó jogán még az öreg Degrelle szól. Szól? Nem jó kifejezés ez. Hörög, zokog, bugyog belőle a sírás. Két kezével, melyet a karjá­nak támaszt, tartja meggörbült, agg testét. — Sohasem akartam hazámat el­árulni... — mondja. — Soha senkit nem denunciáltam... * ítélet: 8 hó börtön. * (Befejezésül és zárójelben: most olvasom, hogy a magyar Népbíróság Erdélyi Józsefet 3 évi fogházra ítélte. 1 Ha a bíróság előtt írta: Szombati Sándor Ne kísérletezzék! Bevált, gyors és biztos hatású az a poloskák pusztító atombombája Szerezze be még ma és holnap már nyugodtan alhat, mert ahol ATOM G. G. van — ott polosk­a nincs! — Erre mérget vehet (fcUD­APESTI ÉS LONDONI EMLÉKEK­­IfiJfrMGNOTvS (50) Érettségi bizonyítványom, melyet a Tanácsköztársaság idején kor­mányzótanácsi rendeletre szolgáltat­tak ki, természetesen érvényét vesz­tette. S egy tanári bizottság előtt "igazolnom" kellett magam. Nagyon pórul jártam volna, ha nem lettem volna bolsevik forrongásom idején is meglehetősen szíves pajtás, sírt­a Tanácsköztársaság alatt, annál szí­vesebb, minél riadtabban találgatták gentry osztálytársaim, hogy mi lesz velük az érettségi után, ha a vörös uralom megmarad. Hálából az ellen­forradalom után csak bojkottáltak, de a denunciálásra már nem futotta keresztény-nemzeti megbántottsá­gukból. Szerencsém volt a tanárok­kal is. Az a kettő-három, aki nehez­telt rám, történetesen arra is emlé­kezhetett, hogy amikor győzni talált a vörös hadsereg, vagy más hason­ló alkalommal, félrehívta a sarokba a rövidnadrágos borzas kölyköt, aki akkor voltam és komoly hangon fejtette ki előttem, hogy ő sem olyan megátalkodott reakciós, mint amilyennek gondolják, sőt ellenke­zőleg, úgy érzi, hogy hazánk új sá­fárai, bármilyen színű zászlóra es­­­küsznek is, de dicséretreméltó erő­feszítéseket tesznek a magyar nép fölemelésére és a csehek á­ltal bito­rolt területek visszaszerzésére. Jobb volt az ilyen dolgokat nem bolygat­ni — a szemtanút dobjuk ki, de ne sokat veszekedjünk vele ... S külön szerencsém volt, hogy az igazolóbizottságban helyet foglalt Császár Ernő latin-magyar tanár is, a néhai akadémikus Császár Elemér testvéröccse és követője, nekem nyolc éven át volt osztályfőnököm. Nem mondhatom, hogy szeretett, inkább éreztem, idegenkedik tőlem, s annál feszélyezettebben méltányolja emi­nenciámat magyar nyelv- és iroda­lomban, minél bőségesebben ontom én érdeklődésem jeleit filológiai el­mefuttatásai iránt. Korrekt, igazsá­gos, szabadelvű ember volt, úgy ahogy a szabad­elvet a Tiszák Ma­gyarországán elképzelték, nem tűrt és nem alkalmazott volna felekezeti megkülönböztetést tanítványai közt, de mi tagadás, mégsem lehetett ínyére, hogy éppen ez a boglyas fe­jű, vigyori ábrázatú kis­ Ignotus, ez a marxizmusba kóstolt Nyugat-fi, aki ráadásul még csak nem is jó ta­nuló, hiszen a többi tanár mindig megrója lustasága és rendetlensége miatt — hogy éppen ez ossza meg vele a Berzsenyi és Kölcsey prozó­diai vitájának eredményén érzett gondját, nem pedig valamely Pega­zusra átnyergelt volgai lovas szár­mazók! Türtőztetnie kellett magát, hogy méltányoljon. Nem kedvelt, még csak nem is becsült, de méltá­nyolt. És esztendőkön át tartó sza­kadatlan méltánylásból, akármilyen kelletlen is, idővel csak kinő a ro­konérzés egy neme. Ahogy én mal­gre már szerettem ezt a konzervatív tanáromat, úgy ő malgré­mul kap­hatta magát azon, hogy én még az idegenkedését is jobban értem, mint mások a vonzalmát. Becsületére váljék, hogy rokonér­zése irántam akkor melegeden cin­kossággá, amikor leginkább rászo­rultam, amikor az igazolóbizottság tagjaként elhallgatta «bűnlistámat» s még össze is kapott értem egy ki­válóan korrupt és szadista kartársá­val, Balázs természetrajz-tanár úrral, ki engem alig ismert, de rajtam is, mint bármely más védtelen suhan­con, örömmel tombolta ki "keresz­tény-nemzeti" kéjvágyát. Az ered­mény aránylag enyhe ítélet volt: csak a minta­gimnáziumból csap­nak ki, nem az ország összes közép­iskoláiból, mint a többi főkolom­post, s egy év múlva valahol ma­gánúton letehetem az érettségit. Még ebben is azért marasztaltak el, ma­gyarázta később Császár tanár úr, mert tiszteletlenül viselkedtem a Bi­zottság előtt, különösen Balázs ta­nár úrral... Rosszalóan csóválta a fejét és egy kis fanyar mosolyra húzta az orrát, amiből azt véltem kiolvasni, hogy mégsem nagyon rosszalja. Családom közben úgy határozott, hogy a Pali menjen néhány hétre Paksra. Ha újra le kell érettségiznie, hát ott nyugodtan bújhatja a tan­könyveket, nincs ami elterelje a fi­gyelmét. De, ami nyomósabb ok volt, itt Pesten mégsem lehet tudni... A fehér hadsereg nemsokára bevo­nulhat, az ég tudja, milyen rama­zuri lehet még, s ha eddig nem je­lentette föl senki, ezután még följe­lentheti, Pakson a kutya törődik ilyesmivel. Bár lelkemre kötötték, hogy ne járassam a számat a szo­cializmusról se, de még kevésbbé arról, hogy néhány hónappal az­előtt kikeresztelkedtem. Értsem meg, hogy azok a paksi zsidók ezt min­dennél nagyobb bűnnek tartják. Én pedig mentem, rohantam. Nem­csak az érvek ösztönzésére. Hanem, mert volt egy titkos okom is. Új fa­lukutató út nyílt meg előttem, olyan, amilyent eddig sem a pincehelyi szőlő nem kínált, sem a budapesti cselédszobák folklórja. Egészen új irányú falukutatás. Nem a magyar néplelket kívántam ezúttal felkutat­ni — erre a sváb Paks nem is lett volna alkalmas —, hanem, életem­ben először és utoljára, abba a kí­sértésbe estem­, hogy a zsidó néplé­lekben keressem a magam gyö­kereit. Kálvinistaságom ebben, ter­mészetesen és igen logikusan, ugyan­olyan kevéssé zavarhatott, mint an­nakelőtte zsidóságom a szabad­h­ajdú rögeszmében. Nem felekezet­ről volt szó. A hitet, hogy a lélek Istentől való, babonának tartottam. De azt a sokkal irracionálisabb és laposabb babonát, hogy a lélek gyö­kérből való, még nem sikerült ma­gamból kigyomlálnom. A magyar gyökértől elvette étvágyamat a Ma­gyar Ébredés. A tősgyökeresség min­den jelképe és kellé­ke, minden ve­zérnyi tolmácsa, beleértve az októb­rista kormány csizmás miniszterét is, a kollektivista irodalom szittya fajvédőjét is — mind ott úszkált és­ paskolt és lubickolt a keresztény­nemzeti szennyvízben. Mi közöm le­het ezekhez? Mi közöm lehetne, még ha származásom nem rekesztene is el tőlük? Mi közöm a nemzethez, mely úgy ébred valójára, hogy rabbi al­jasítja magát végre-valahá­ra függetlenné nyilvánított hazájá­ban? Tehát: zsidó vagyok — hajtogat­tam magamban. S a még parázsló kamaszkornak azzal a hevületével, mely nem bír el megállapítást anél­kül, hogy pózt és mítoszt ne izzí­tana köréje, máris hozzáláttam gon­dolatban népi­es történelmi hátte­rem új mintázatának kiszínezéséhez. Renan a történelem két csodájának nevezte a görög és a zsidó népet; kezdtem megilletődni a tudaton, hogy az egyik ilyen csoda az én ereimben kering tovább. Kezdtem­­magam felsajnálni, mint egy Kivá­lasztott Nép fiát — a szenvedés, a meghurcoltatás, a vívódás és indo­kolatlan törzsi megmaradás kivá­lasztottaiét. Kezdtem szépnek, meg­rendítőnek tisztelni ezt az indoko­latlanságot. Csodarabbi és kereskedő őseim rem­brandti galériába sora­koztak fel szemem előtt, a szívósság és túlfinomultság beltenyészetének csodái, bánatos tüzű szempárok, riadlak és bölcsek, vibráló vékony ujjak, a Talmud titkainak fü­rké­szése közben felgörbedt vállak. — Íme, képzelegtem, ezek azok, akik­nek csak ismerős arcába kell néz­nem, hogy fajtámra ismerjek a sor­somban, gyökeremre a vágyakozá­somban. Ezek voltak azok: «Erős, nagy nemzedékek, papok és uzsorá­sok — Gyiloktól, megvetéstől meg­edzett fiai, — Kiket dúló, teremtő s megváltó változások — Sem tudtak főhadnaggyá és paraszttá oldani?, ezek, kiknek sugallata átlendít majd a sehová tartozás borzalmán. A kaf­tános, tincses kísértetekre, amint kettesével-hármasával izgatott torok­hangon hadarva cipelték batyujukat a Károly­ körúton, azzal a fürkésző bámulattal tekintettem, mint azelőtt egy-egy csizmás parasztra, ha fel­szállt a villamosra. Ez új érzés volt. Attól ugyan min­dig, még a magyarkodás és a Jüdi­scher Selbstk­ass legkamaszabb vál­ságainak pillanatában is visszatar­tott ízlésem, hogy lélekben köves­sem a «hazafias zsidóság» szolgai fennhéj­ázását, mellyel a t galiciá­ners­ektől elkü­lönbözteti magát. Ma­gam előtt szégyellem volna betár­sulni a butaság és törleszkedés úri egyezményébe, melynek egyik írat­lan parancsa úgy szólt, hogy nincs olyan gazság, melyet ne volna sza­bad rájuk fogni, ha hozzáfűzi az ember, hogy­­ezzel természetesen senkinek sem okoznak nagyobb kárt, mint a becsületes, hazafias zsi­dóságnak, mely különben is évtize­dek óta sürgeti a bevándorlási tilal­mat­. A bűnbakosdival szemben vé­delmükre keltem. De­­ őszintén ki nem állhattam őket. Bosszantott a kirívó és kihívó csökönyösség, mely­lyel különállásuk exotiku­s jegyeit a nagyvárosi látképre nyomják. Az exotikum exotikus tájékokra való. A rézbőrű törzsfő lurjfonata és tol­las fejdísze festői lehet a préri lát­képén. De aki az Anker-köz táján szappannal és gyarmatáruval keres­kedik — akkor abban volt legele­venebb a lánckereskedelem —, az ne bodorítson hajgyűrűt a füle mellé. Így valahogy okoltam meg fizikai irtózásomat velük szemben. Ha csúfolták vagy gyűlölködve mér­ték végig őket, részvétet éreztem irántuk, de ha véletlenül hozzám értek, megborzadtam. Egyéb emberi viszony nem volt köztem és köztük, soha eggyel sem beszéltem szemé­lyesen. (Folytatjuk.) HALADÁS ­287

Next