Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1948-09-09 / 37. szám

) 1948 SZEPTEMBER 9 /F. ÉVFOLYAM ÁRA 2 FORINT 5­7. SZÁM J. A polgári jellegű értelmiség fénykorának talán legszebb er­kölcsi alkotása az orvosi eskü, amely minden rendű és rangú orvost arra kötelez, hogy az életveszélybe került emberen azonnal, a nappal és az éjszaka minden órájában segítsen. Ennek az eskünek megszegése abban a korszakban, mikor az emberélet még nem volt Csáky szalmája, nemcsak diszkvali­fikált, de súlyose megtorlással is járt, mert a hatóságok azt az orvost, aki anyagi mohóságból vagy cinizmusból ezt a köteles­ségét nem teljesítette, megfosz­tották diplomájától. Az önkéntes és ingyenes segítséget parancsoló esküvel az orvos egyedül állott az intellektuellek erkölcsi köte­lezettségei között. Sem a védő­nek kirendelt ügyvéd, sem a mérnök, vagy a tanár nem tett olyan fogadalmat, hogy normá­lis időkben ellenszolgáltatás nélkül rendkívüli munkát vé­gez. S ez az orvosi eskü a XIX. századbeli hőskorban több volt kényszernél, vagy etikettnél: az orvosok zöme úgy értelmezte, mint a pap az esküjét, — a hivatás és küldetés örök er­kölcsi forrásaként. * Abban az időben, amikor ná­lunk a közoktatásnál csak a népegészségügy volt elhanya­goltabb, a rosszul fizetett falusi körorvos, esküje sugallatára döcögött bricskáján porköpe­nyegben, vagy bekecsben ötven községen keresztül, kilátástala­nul harcolva a porba, sárba, pi­szokba és babonába süllyedt kunyhókban a népbetegségek-­­­kel. Ez a szenvedélyes körorvos volt az, aki a megyeszékhely hetilapjában évtizedeken ke­resztül hiába követelte a falusi lakásviszonyok megjavítását, s a betegségterjesztő kutak helyett iszélyfúrást, tiszta vízért. S ha a maga számára néha szerényen valamivel több javadalmazást kért, mint amennyit a városban a villamoskalauz megkeresett, annál hangosabban követelt jobb és modernebb fölszerelést a falusi ambulanciának. E sorok írója ifjúságában vasmegyei körorvos nagybátyja csatáján kalandozva ismerte meg a ferencjózsefi kor mérhetetlen falusi nyomorúságát. A nagy­birtokok cselédeinek asszonyai kivétel nélkül szalmán szültek. Húsz évvel később, már fővá­rosi újságíróként, ugyancsak e sorok írója elkeseredett cikket írt egy lelkes és kétségbeesett derecskei orvos jelentéséről, aki segélykiáltásaképpen közölte a keresztény nemzeti és fajvédő ország közvéleményével, hogy a derecskei magyarok tekintélyes százaléka még mindig a puszta szalmán születik, s az újszülöt­tek jelentékeny része hamaro­san el is pusztul a puszta szalmán. * "Az orvosi eskü az elsz világ­háborúban veszítette el fokoza­tosan rendkívüli szuggesztivitá­sát. Ekkor került az ország férfi­lakosságának egészségügye az orvostudomány és az orvosi etika helyett a hadiérdek szu­verenitásának uralma alá. Köny­nesebb lelkiismeretű orvosok ek­kor szokták meg, hogy tudomá­nyukat és esküjüket alárendel­jék kívülálló, illetéktelen hatal­mi tényezőknek. Ebben az idő­ben lett a betegség relatív és a békebeli beteg ember nemzeti és osztályérdekből egészséges fegyverforgató, vagy munka­képes. N­em kétséges az sem, hogy az orvosok sűrű városokba tömörü­lésének a két világháború között e nemes foglalkozás fokozatos elkommercializálódása lett a kö­vetkezménye. Nem utolsó sor­ban az ádáz pácienshajsza a magyarázata annak is, hogy az intellektuelek között az orvos­társadalomban hódított talán legeredményesebben, az a poli­tika, amelynek ürügyén a kar­társak jelentős részét világné­zeti, faji vagy felekezeti meg­okolással ki lehetett rekeszteni a versenybe. Az aktív ellenforradalmi politizálás a valaha magasrangú magyar orvosképzést és orvos­etikát rohamosan lezüllesztette. Az orvosprofesszorok, akik 1919-ben dominusai lettek a husáng­gal verekedő medikusok bajtársi egyesületeinek, az orvosnak ké­szülő ifjúságban elplántálták a tudományellenes politikai és faj­védelmi agressziót, holott e nem is jelentéktelen tudósok tudták leginkább, hogy élet és halál, egészség és betegség törvényei minden osztályra, fajra és nem­zetiségre egyformán vonatkoz­nak. A Bársonyok és Orsósok tanították meg a fiatal orvos­nemzedéket arra, hogy üres for­malitásnál ne becsülje többre az orvosi esküt. S akkor is gyű­lölje a politikai ellenfelet és ártson a fajilag nemkívánatos­nak, ha az első Segélyre szorul, vagy a kése alá kerül — egé­szen a boncasztalig! S a Csillé­ryek és vitéz Csik Lászlók MONE-ja sugalmazta olyképpen a fiatal orvosokat, hogy a társa­dalmilag biztosított dolgozó be­tegségét a nagytőkés és a feu­dális érdekeknek megfelelően diagnosztizál­ják. Orvosegyetem és orvosérdekképviselet idővel olyannyira elpolitizálta a ma­gyar orvost, hogy az ellenfor­radalomban mindenütt jelen volt — a parlamentben, vá­rosházán, népgyűlésen, utcai ve­rekedésben, tömegmészárlás­ban —, csak a kutatóintézet­ben nem volt jelen, s az egye­temen, a kórházakban, klini­kákon, s a rendelőben is csak a politikától üres óráiban! A valaha nemzetközileg elismert magyar orvosi szaklapok tudo­mányos közlemények helyett ugyanolyan politikai szemetet közöltek, mint a fasizmus újság­jai. Ám az orvosi erkölcs vég­leges csődjét mégis az a szé­gyenletes szerep jelzi, amelyet az orvosok a tízezreket halálba küldő katonai maffia cinkosai­ként vállaltak a kényszermun­kások kiirtásában. Ez a szerep kétségívül nem magyar specia­litás, mert a politikai tömeg­gyilkosságokban való közre­működés mindenütt jellemző volt az orvosokra, ahol a fasiz­mus élettel és halállal, tudo­mánnyal és tudatlansággal kor­látlanul rendelkezett A XIX. század nagy orvosai, a Semmel­weissek, a Korányiak, az Ehr­lichek milliók életét mentették meg­­, a XX. századnak talán legcsüggesztőbb paradoxonja, hogy éppen az orvosok voltak a kor legkegyetlenebb hóhérai.­­ A felszabadulás után ebből a mélységből kellett kiemelni a magyar orvostudomány ron­csait. S ami még nehezebb fel­adat volt: a sárba és vérbe tapo­sott orvosi erkölcsöt. Újra re­spektáltatni az emberélet szent­ségének elvét a fasiszta egyete­meken nevelt duhaj orvossal és ismét törvénnyé emelni az or­vosi eskü kötelező erejét a volt MONE-tagok számára. Ennek a döntően fontos feladat­nak ellátásában vezető sze­repet vállalt az Orvosok Szabad Szakszervezete, amelynek első­sorban köszönhető, hogy most, amikor a világ orvosai Buda­pestre gyűltek, a magyar orvostudomány ismét­­elérte a nemzetközi szintet, s az orvos­társadalom erkölcsileg is meg­találta önmagát. A magyar orvos ma megint nem ismer más szuverenitást, mint a tudományét, s bármilyen párthoz, vagy osztályhoz tar­tozzék is, ha orvosi esküjéhez, mindezben segít, aki segítségre szorul. A pálya elüzletesedésé­vel járó demoralizáló versenyt is majdnem kikapcsolta, hogy az orvos az államosított gazda­sági életben ma már jóformán csak a szociális betegellátás valamelyik területén dolgozhat, s magánpraxisa fokról fokra el­enyészik. A nagy professzor, a híres szakorvos, a divatos dok­tor ma a dolgozó munkás, paraszt és polgár orvosa, s nem a pénzes betegek arisztokrá­ciájáé. Amit azonban mégis meg kell mondanunk , hogy a tu­dományos és etikai fejlődést nagymértékben meggyorsítaná, ha a most már túlnyomórész­ben közfunkciót végző orvost jobban fizetnék, mint ahogyan most fizetik. Tavaly ugyanezen a helyen szóvátettük, hogy a főváros közkórházi osztályve­zető főorvosának kevesebb volt a fizetése, mint ugyanabban a kórházban egy másodrendű munkát végző fizikai dolgozó­nak. Az orvos szakszervezet az­óta jelentékenyen javított az orvos exisztenciális feltételein, amit bizonyára mindenki — a fizikai munkás is — kellően értékel, mert hizen a dol­gozó egészsége attól is függ, hogy az orvos ne csak megél­jen, de jusson pénze új szak­könyvre, s tudományos folyó­iratra is, hogy a népegészségért folytatott harchoz még tökélete­sebb fegyvert kovácsolhasson. A helyzet kétségtelenül annyi­ban javult tavaly óta, hogy a közkórházi segédorvos fizetése ma 380 forint, az osztályveze­tőé 440 forint, de még mindig csak a központi kórházak igaz­gatójának javadalma éri el a 2100 forintot! Tudjuk, milyen nagy érdekek korlátozzák a fizetések terén a gavallériát. Ám az orvosok javadalmazását a pedagógusokéval együtt, min­den más közhivatali fizetésnél magasabban kell megszabni, természetesen a pénzügyi köz­érdek határain belül. Azoknak a munkaképességét, akik egy testileg, szellemileg és lelkileg évszázadok óta elhanyagolt nép civilizálódásának legfontosabb tényezői, minden eszközzel, még jelentékeny áldozatok árán is fokozni kell. * A kongresszus szombaton el­megy — de ittmaradnak a ma­gyar közegészségügyi problémák. E problémák közül egyik leg­megoldatlanabb az orvosok megoszlása Magyarországon. A statisztika szerint 1948 már­cius 16-án 8688 orvos volt az országban — ebből Budapestre 3464, a törvényhatósági váro­sokba 1476, a megyei városokra 1206, s a községekre együttvéve csak 2562 orvos jut A statisz­tika viszonylagosan nem is len­ne lesújtó, mert azt bizonyítja, hogy minden 1000 emberre egy orvos esnék — ha az orvosok egyenletesen helyezkednének el az országban. De egyenesen el­képesztő, hogy minden magyar falunak együttvéve ezerrel ke­vesebb orvosa van, mint magá­nak a fővárosnak! Nem kell hangsúlyozni, hogy az orvosok kényszerkitelepítésének, erősza­kos falura hajszolásának ellen­zéke lennénk. De a szociálhygié­nénk feladatainak zöme még mindig a falura esik, s minden megoldás csak félmegoldás, amíg minden falu nem kapja meg a doktorát. Ismerjük a demo­kráciának a felszabadulás után rögtönzött, majd kiépített új fa­lusi egészségvédő intézményeit s az orvosok falujárásának ered­ményeit. De az orvosnak állan­dóan a faluban kell élnie,­ mint a tanítónak. Nem csodálkozunk, hogy a régi, kezdetleges falusi körülmé­nyek nem vonzzák az orvost, aki elsősorban attól fél, hogy , izolálódik a tudományos moz­galmaktól és lemarad a város­ban dolgozó orvos mögött. De a demokráciának az orvos szá­mára kívánatossá kell tenni, hogy a falusi feladatot vállalja, nemcsak megfelelő javadalma­zással, de azzal is, hogy állan­dóan megszervezett kontaktus­ban maradhat régi körével, szel­lemi atmoszférájával, s tudo­mányága fejlődésével. S ugyan­úgy, ahogy a traktorállomáso­kat felszerelik a legmodernebb gépekkel, fel kell szerelni a falusi orvos rendelőjét is mind­azokkal a műszerekkel és gyógyszerekkel, amelyek nélkül a mai hatásos orvosi munka el­képzelhetetlen. Fentebb a derecskei orvosról írtunk, aki 1928-ban nyilváno­san panaszolta, hogy a derecs­kei asszonyok még mindig szal­mán szülnek. Ugyanakkor be­számolt az egy­ik iskolában vég­zett szociográfiai felvételének egészségügyi adatairól is. Ez adatok szerint a gyerekek több, mint 50 százaléka 37,5 tized sáznál magasabb temparaturá­val járt az iskolába; 80 százalé­kának odvas volt a foga; 70 százalékban fejtetűt és 40 szá­zalékban ruhatetűt talált. 90 százaléknak bőre lepedékes volt, ami azt jelenti, hogy arcukon s testükön kívül hosszú idő óta nem érte víz a testüket. Mióta ez a felvétel készült, Derecskén és az egész országon végigsepert a szociális és gazdasági válsá­gok egész sora, s végül a nagy háború. Nem tudjuk, hogy a fel­szabadulás után három évvel hogyan módosultak a derecskei doktor adatai. "De a kongresszus legfényesebb mozzanatai sem feledtették el velünk, hogy az elsőrendű feladat mégis csak annak a népnek egészséget adni, s egészségén őrködni, amely az ellenforradalom ide­jén csak számlálatlan ágyútöl­teléknek és olcsó munkaerőnek számított az orvos szemében is, s amelyet valójában a demokrá­cia vezetett be a higiénikus élet­mód elemeibe. A kongresszus elmegy, s mi már arra gondo­lunk, hogy 8000 magyar orvos itt marad. Aki közülük a tudo­mány továbbfejlesztésére való, ám dolgozzék a laboratóriumok­ban, az egyetemeken és a klini­kákon. De a legjelentékenyebb tudományos munkával egyen­rangú szerep eljuttatni a falusi néphez nemcsak az első segélyt és a terápiát, de felébreszteni benne a mohó igényt a testi és lelki egézség feltételei iránt. Az orvos tanítsa a népet egészségesen enni, civilizáltan lakni, szerettesse meg vele a vizet, a szappant, a tisztaságot és a levegőt s a jólápol­tság esz­tétikumát. A magyar orvos ne csak gyógyítson, de legyen a népegészség pedagógusa is. Ez­zel a szereppel nagy mértékben siettetheti a program meg­valósulását, hogy a falu és vá­ros között elmosódjék a különb­ség s az egész magyar dolgozó társadalom ne csak osztatlan népi demokráciában, de osztat­lan európai civilizációban is éljen. IK­TA, ZSOLT BÉLA F­ŐSZERKESZTŐ ZSOLT BÉLA

Next