Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1949-08-25 / 34. szám

unifor­rmisba öltözött fiúk és lá­nyok, derékszíjukon két betű: R. U. vagy Zs. U. A két betű azt jelenti, hogy az egyenruha vise­lője ipariskolába vagy vasutas iskolába jár. 1940 október 2-án a Legfelsőbb Tanács elnöksége rendeletet adott ki, amely kötelezővé tette a vá­rosi és kolhozifjúság számára 2500 ipariskola volt, 1950-re 6000 iskolában fogják a fiatal szakmun­kásgenerációt kiképezni. A szakoktatást természetesen a középiskolákban is előtérbe helye­zik s ma mintegy 3500 középfokú szakiskola működik, amelyben 600 különböző szakmának munkásait tanítják. A középfokú szakisko­lákban az oktatási idő a szakma­kepzésüket­­ün­e Rotan folytatvatian. Emellett számos középfokú szak­iskolában esti tanfolyamok és magántanulóosztályok is vannak és így lehetővé válik a dolgozó ifjúság tízezrei számára, hogy tovább képezzék magukat anél­kül, hogy gyári vagy hivatali munkájukat megszakítanák. Bese János város. Ugyan­a­kikor azonban meg kelll folrosznik az építési vállalkozó­kat, rákjaik sűrűbben a járda fe­letti pallókat. A járókelőt sietnek a dolgaik után, egyszerre csak észreveszik, hogy a kellő elő­vigyázat mellett is — festékes vagy gipszes lesz a ruhájuk. Ezt sűrű pattanéssal el lehet kerülni. B. Imre pénzbeszedő Sz. M. T. E—Csongrád Elektromos—III. kerület 2 1 CDKA—Nyeftyanyik 1 1 Sahtyor—Harkovi Lokomotiv X 1 Sparta—Slavia 1 2 Pótmérkőzések: Pilsen-Bratislava X 2 Dinamo Kosice—Bohemians 11Austria—Admira 1 X FAC—Wiener SC X2 1 X MES7 ERNOVELLÁK A GAZDA-ASSZONY Irta: Justh Zsigmond (Született Pusztaszentornyá) 1853-ban meg­halt Cannes-ban 1894-ben. A francia realizmus első magyar képvise­ője, aki Párisból hazatérve, a magyar vidék kisnemes- és parasztvilágának tár­gyilagos ábrázolója lett. Zolának volt barátja és tanítványa.) Özvegy Balla Gergelyné már harmadik napja hogy haldoklott. Eljött megtekinteni a nagy beteget Mari néni, a kopogi bába, el Rétesné, a pusztaszent­ tornyai javasasszony; hiába volt min­den, csak nem tudtak a bajáról semmit. A két asszony fejét csóválta és lassú léptekkel haza­ment. Másnap fiai, István és János, meg az azok feleségei fel is pakkolták az öreg asszonyt és bevitték nagyneh­ezen az orosházi doktorhoz. Az se tudott a bajáról egyebet mondani, mint­hogy nagybeteg és meg fog mihamarabb halni, azt tanácsolta a két embernek, hogy kíméljék a költséget, nincs az úr istennek olyan orvos­sága, amelytől meggyógyulhatna. És özvegy Balla Gergelyné az egész úton annyira csendes volt, hogy hittek a gazdák a doktornak s elvégezték egymás közt, hogyha haza érnek, megcsináltatják a koporsót. Tudvalevőleg édesanyjuk a legszószátyárabb vénaszony volt az egész szabad-szent-tornyai határban s még se ejtett már három napja de egy árva szót se, így hát bizonyos, meghal, a kuruzslóknak, sőt még a felcsernek is igaza volt. Hazaérve a két ember legyurigálta édesanyját a szekérsaroglyából. Az odaütötte aszott dere­kát az egyik kerék küllőjéhez s csak nem szólt. Már bizonyos, a Szent-Mi­hály lovára jut. Matracát, (most már ha nem tud szólni, úgyis mindegy) kivitték a konyha melletti kamrába. Leterítették a nedves földre, az öreg asszonyt meg reá, kinek le volt ragadva a szeme s pety­hüdt ajkai nem mozdultak. Édesanyjuk tetemére meg ráborítottak egy cseléd-lepedőt, (nagy gaz­dák voltak, tartottak cselédet hármat) ők maguk meg bementek a házba, pipára gyújtottak, be­hívták a ház elöl feleségeiket s egykedvűen beszél­getni kezdtek. Az ajtót nyitva hagyták, úgyse lát, hall már anyánk mit se. A két menyecske ott ült a kemence oldalán a padkán, a két ember a két ablak közötti festett kanapén, amelyet tavaly vettek a hódmezővásár­helyi vásáron tizennyolc forintért. — Anyánk, hogy meghal, ki süt már most kenyeret? — kérdezte István, az idősebbik, a tapasztaltabb. A két menyecske hallgatott. Nagygazda­­lány volt mind a kettő, nem szerette a kenyér­sütést. — Anyánk már fiatalságában tudott hozzá — szólalt meg végre János felesége, Lidi asszony, ki fiatalabb, de nyelvesebb is volt. — Apánk, — felelt rá István gazda — maga szerezte meg ezt a százhúsz holdat, szegény sors­ból vette magához anyánkat. — Szolgálóleány volt, mikor elvette — tette hozzá Lidi asszony halkan. — Hogy meghal s megosztozkodunk, hatvan hold ,jl egyikünkre, jut ennek a kamatából szol­gálóra is. — Jut arra, a három béres eltér a padláson. A két ember belenyugodott az okoskodásba. — Csak — mondta János fejét vakarva — sok lesz az illeték. —­ Anyánk, hogy az öreg ráíratott mindent, nem akarta a just életében kiadni kezéből. Ha vissza ránk íratta volna, nem fizetnénk semmit. — Nem ám. — Majd kifutja tán abból, amit a halotti társaság kifizet érte. Ketten biztosítottuk be. — Nem lesz elég. Horváthék is a múltkor hatvan forintnál többet fizettek le az ángyikánk hagyatékában. — Nekem pedig nagy feketekendő is kéne a gyászruhán kívül — vágott szavába Lidi asszony. — Tán nekem nem? —­ tette hozzá az István felesége, Mónus Zsuzsánna, a vásárhelyi paraszt­­király lánya. — Csak nem gyászoljuk kartonba, mint ahogy­ a gányók szokták? — Selyembe se lehet — vetette oda néki János. — De jó is az nektek, jó az! — Hát a baloldali ráta lesz a tiétek ugy-e? — Igen, a házzal. Rossz vásár. Én a jobbikot szeretném ház nélkül — mondta élesen Lidi asszony. — Te mind a két rátát szeretnéd egyben — vágta ki Zsuzsánna hangos nevetéssel. — De elég lesz a szó­beszédből, nézd meg János, hogy van — mondta István komoly arc­cal, kiverve pipáját. János átment a kamrába, kihúzta a lepedő alól az öreg­asszony egyik kezét, majd a másikat. Mind a kettő hideg volt. Lehúzta a lepedőt ábrá­­zatjáról, sárga volt és élettelen. — Te István, anyánk meghalt. ,— Meg-e? — Meg az. Átmentek mind a kamrába. Körülfogták az öreget. Tapogatták testét, húzták-vonták karjait István szólalt meg legelőbb: — Meghalt. Egy pillanatig mind elhallgattak.

Next