Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-08-25 / 34. szám
uniforrmisba öltözött fiúk és lányok, derékszíjukon két betű: R. U. vagy Zs. U. A két betű azt jelenti, hogy az egyenruha viselője ipariskolába vagy vasutas iskolába jár. 1940 október 2-án a Legfelsőbb Tanács elnöksége rendeletet adott ki, amely kötelezővé tette a városi és kolhozifjúság számára 2500 ipariskola volt, 1950-re 6000 iskolában fogják a fiatal szakmunkásgenerációt kiképezni. A szakoktatást természetesen a középiskolákban is előtérbe helyezik s ma mintegy 3500 középfokú szakiskola működik, amelyben 600 különböző szakmának munkásait tanítják. A középfokú szakiskolákban az oktatási idő a szakmakepzésüketüne Rotan folytatvatian. Emellett számos középfokú szakiskolában esti tanfolyamok és magántanulóosztályok is vannak és így lehetővé válik a dolgozó ifjúság tízezrei számára, hogy tovább képezzék magukat anélkül, hogy gyári vagy hivatali munkájukat megszakítanák. Bese János város. Ugyanakikor azonban meg kelll folrosznik az építési vállalkozókat, rákjaik sűrűbben a járda feletti pallókat. A járókelőt sietnek a dolgaik után, egyszerre csak észreveszik, hogy a kellő elővigyázat mellett is — festékes vagy gipszes lesz a ruhájuk. Ezt sűrű pattanéssal el lehet kerülni. B. Imre pénzbeszedő Sz. M. T. E—Csongrád Elektromos—III. kerület 2 1 CDKA—Nyeftyanyik 1 1 Sahtyor—Harkovi Lokomotiv X 1 Sparta—Slavia 1 2 Pótmérkőzések: Pilsen-Bratislava X 2 Dinamo Kosice—Bohemians 11Austria—Admira 1 X FAC—Wiener SC X2 1 X MES7 ERNOVELLÁK A GAZDA-ASSZONY Irta: Justh Zsigmond (Született Pusztaszentornyá) 1853-ban meghalt Cannes-ban 1894-ben. A francia realizmus első magyar képviseője, aki Párisból hazatérve, a magyar vidék kisnemes- és parasztvilágának tárgyilagos ábrázolója lett. Zolának volt barátja és tanítványa.) Özvegy Balla Gergelyné már harmadik napja hogy haldoklott. Eljött megtekinteni a nagy beteget Mari néni, a kopogi bába, el Rétesné, a pusztaszent tornyai javasasszony; hiába volt minden, csak nem tudtak a bajáról semmit. A két asszony fejét csóválta és lassú léptekkel hazament. Másnap fiai, István és János, meg az azok feleségei fel is pakkolták az öreg asszonyt és bevitték nagynehezen az orosházi doktorhoz. Az se tudott a bajáról egyebet mondani, minthogy nagybeteg és meg fog mihamarabb halni, azt tanácsolta a két embernek, hogy kíméljék a költséget, nincs az úr istennek olyan orvossága, amelytől meggyógyulhatna. És özvegy Balla Gergelyné az egész úton annyira csendes volt, hogy hittek a gazdák a doktornak s elvégezték egymás közt, hogyha haza érnek, megcsináltatják a koporsót. Tudvalevőleg édesanyjuk a legszószátyárabb vénaszony volt az egész szabad-szent-tornyai határban s még se ejtett már három napja de egy árva szót se, így hát bizonyos, meghal, a kuruzslóknak, sőt még a felcsernek is igaza volt. Hazaérve a két ember legyurigálta édesanyját a szekérsaroglyából. Az odaütötte aszott derekát az egyik kerék küllőjéhez s csak nem szólt. Már bizonyos, a Szent-Mihály lovára jut. Matracát, (most már ha nem tud szólni, úgyis mindegy) kivitték a konyha melletti kamrába. Leterítették a nedves földre, az öreg asszonyt meg reá, kinek le volt ragadva a szeme s petyhüdt ajkai nem mozdultak. Édesanyjuk tetemére meg ráborítottak egy cseléd-lepedőt, (nagy gazdák voltak, tartottak cselédet hármat) ők maguk meg bementek a házba, pipára gyújtottak, behívták a ház elöl feleségeiket s egykedvűen beszélgetni kezdtek. Az ajtót nyitva hagyták, úgyse lát, hall már anyánk mit se. A két menyecske ott ült a kemence oldalán a padkán, a két ember a két ablak közötti festett kanapén, amelyet tavaly vettek a hódmezővásárhelyi vásáron tizennyolc forintért. — Anyánk, hogy meghal, ki süt már most kenyeret? — kérdezte István, az idősebbik, a tapasztaltabb. A két menyecske hallgatott. Nagygazdalány volt mind a kettő, nem szerette a kenyérsütést. — Anyánk már fiatalságában tudott hozzá — szólalt meg végre János felesége, Lidi asszony, ki fiatalabb, de nyelvesebb is volt. — Apánk, — felelt rá István gazda — maga szerezte meg ezt a százhúsz holdat, szegény sorsból vette magához anyánkat. — Szolgálóleány volt, mikor elvette — tette hozzá Lidi asszony halkan. — Hogy meghal s megosztozkodunk, hatvan hold ,jl egyikünkre, jut ennek a kamatából szolgálóra is. — Jut arra, a három béres eltér a padláson. A két ember belenyugodott az okoskodásba. — Csak — mondta János fejét vakarva — sok lesz az illeték. — Anyánk, hogy az öreg ráíratott mindent, nem akarta a just életében kiadni kezéből. Ha vissza ránk íratta volna, nem fizetnénk semmit. — Nem ám. — Majd kifutja tán abból, amit a halotti társaság kifizet érte. Ketten biztosítottuk be. — Nem lesz elég. Horváthék is a múltkor hatvan forintnál többet fizettek le az ángyikánk hagyatékában. — Nekem pedig nagy feketekendő is kéne a gyászruhán kívül — vágott szavába Lidi asszony. — Tán nekem nem? — tette hozzá az István felesége, Mónus Zsuzsánna, a vásárhelyi parasztkirály lánya. — Csak nem gyászoljuk kartonba, mint ahogy a gányók szokták? — Selyembe se lehet — vetette oda néki János. — De jó is az nektek, jó az! — Hát a baloldali ráta lesz a tiétek ugy-e? — Igen, a házzal. Rossz vásár. Én a jobbikot szeretném ház nélkül — mondta élesen Lidi asszony. — Te mind a két rátát szeretnéd egyben — vágta ki Zsuzsánna hangos nevetéssel. — De elég lesz a szóbeszédből, nézd meg János, hogy van — mondta István komoly arccal, kiverve pipáját. János átment a kamrába, kihúzta a lepedő alól az öregasszony egyik kezét, majd a másikat. Mind a kettő hideg volt. Lehúzta a lepedőt ábrázatjáról, sárga volt és élettelen. — Te István, anyánk meghalt. ,— Meg-e? — Meg az. Átmentek mind a kamrába. Körülfogták az öreget. Tapogatták testét, húzták-vonták karjait István szólalt meg legelőbb: — Meghalt. Egy pillanatig mind elhallgattak.