Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-01-06 / 1. szám
I A POLGÁRI ÖRÖKSÉG AZ ISMERETLEN LECHNER írtfa: LENGYEL GÉZA Történelmi tényeit, társadalmi fejlődés, gazdasági helyzet, technikai haladás, anyagokban való bőség és szükség s még nagyon sok eleme az emberi együttélésnek befolyásolja láthatóan és észrevétlenül azt, amit stílusnak nevezhetünk. A dolgok rendes menete szerint folyamatosan és szervesen alakítja ki az építészet formáit az idők folyása. De vannak nagy egyéniségek, mint a német Peter Behrens vagy a francia Certbusier — s a magyar Lajta Béla is nyugodtan melléjük állítható —, kik áttörik a kor határait s a kereső, tapogatódzó nemzedéknek utat mutatnak Közéjük tartozott-e Lechner Ödön is? Ha feltesszük a kérdést, várjon, sikerült-e neki megállapítani és kijelölni a magyar stílusú építőművészet utait, ha azt kérdezzük, eljutott-e céljához? — azt kell felelnünk, hogy nem. Lechner Ödön azonban úgy járt, mint a középkori alkimista, aki nem találta meg ugyan az aranycsinálás titkát, de kutatás közben meglelte a nemesfémmel vetekedő értékű porcellán előállításának módját. Lechner Ödön vérbeli építész volt, ki állandóan és megszakítás nélkül formákban gondolkodott. Az építész nem születik, hanem lesz. Lechner nem is igényelte magának a készen életre pattanó zseni jogait, hanem keresztülment évek kemény tanuló munkáján, előbb, a kiegyezés éveiben a pesti politechnikumon, aztán ennek befejezése után három éven át a berlini Schinkel-akadémián s ha nem is az inasévekhez, aze nyugodtan, a már felszabadult legény vándorló, tanulóidejéhez számíthatjuk a Párizsban töltött esztendőket. Itt Clement Parent mellett dolgozott, akinek viszont Viollet-Le-Duc, a nagyhírű restaurátor volt a mestere. Nagyon különbözők a nézetek a restaurálás jelentőségéről és sikeréről. Victor Hugó szerint a régi katedrálisok legveszélyesebb ellenségei közé tartozik a restaurátor — többet árt, mint az idő vasfoga. S a «Notre Dame» újjáépítője éppen Viollet-Le-Duc volt. Iskolának, tanulásra azonban jobbat el sem lehet képzelni, mint az építészet régi jó példáiba való állandó és tevékeny elmerülést. Sokszor emlegette Lechner, hogy a francia építészet folyamatos és szerves fejlődését, egyebek között a francia családoknak az a hite, babonája biztosította, hogy a család addig él, amíg épít. Ezért minden nemzedék kötelességének tartotta, hogy a családi kastélyhoz új szárnyat építsem, de legalább is újítson valamit a régin. * Az «ismeretlen Lechner* azokban a fiatalkori munkáiban keresendő, melyekből frissen, megejtő szárnyalással és bájjal árad a francia szellem. Az Iparművészeti Múzeum, a Postatakarékpénztár, a Földtani Intézet s különösen a kőbányai templom már az új Lechner, a kereső, vívódó, magános forradalmár művei. Igaz, ha lehántjuk — s nem kell sokat bántani — a magyaros, keleties ornamentikát, megint arra a kevésbé ismert művészre bukkanunk, aki tudatosan elhagyva az első alapot, a német klasszicizmust, fiatal lelkesedéssel használja fel párizsi benyomásait. Mindenkinek, aki végigmegy az Andrássy-úton, meg kellene állani az Opera előtt és hoszszan szemlélni a szemközt lévő, Drechsler-palota néven ismert épületet. Eredetileg a régi osztrák-magyar államvasút-társaság nyugdíjintézete építtette ezt s Lechner pályázaton kap a a megbízatást. Kevés ilyen nemes homlokzat akad a fővárosban. Ablakainak formái és arányai, legkevésbé sem tolakodó korai francia renaissance-díszének könnyed finomsága, pompás térhatású udvara, dús fantáziájú s munkájában, elmélyedő művész alkotása s még mai megviselt, megkopott, megszürkült állapotában is tiszteletet és elismerést parancsol. Volt még a háború előtt a Damjanich utcában egy kis, kertben elhelyezett egyemeletes épület; jobb elnevezés híján palotának is volt mondható. Két kis bejárati kerti pavillonja emlékezetünkbe idézi a háborúban elpusztult épület szerénységében is oly vonzó barokk formáit. Hát a szegedi városháza eredeti, formás, a környezetbe oly kitűnően elhelyezkedő tornyával! Ez nem az iskolás, nem a lélektelenül másolt barokk, nem is a megszokott — egyébként kitűnő példákat is felmutató — Mária Teréziaféle, hanem ötletes és ízes ledhneri barokk. A váci utcai Thonet-udvar a még javarészt franciás részleteket egy teljesen újszerű, «modern» konstrukciós megoldással kapcsolja össze: keskeny öntöttvas oszlopok segítségével biztosítja a földszint nagyméretű ablakait, anélkül, aogy a levegőben lebegőnek látszanának a felső emeletet. Azután egy eltűmt finola-foétemeletes ház a Vörösmarty-téren vidéki házak Lechner barokk korszakából. Élete delén lépett nyilvánosságra régóta izgató problémájának, a modern és magyaros építészeti stílustörekvésnek példáival. Vezető gondolatai egy tudatosan és hozzáértően modern művészre vallanak, ki számos kiváló társával párhuzamosan, de tőlük függetlenül a kor szavát nemcsak megértette, de korának előtte járt. Tudatában volt annak, hogy az új szerkezeti lehetőségek s az új szociális követelmények egyaránt új formai megoldásokat követelnek. A mult század végének silány és hamis dekoratív anyaga helyett olyan matériát keresett, mely megfelel kőben szegény Alföldünknk, szélsőséges éghajlatunknak s keleti-magyaros jellegű színekben örömét lelő hajlandóságának is; ezt az anyagot megtalálta a Zsolnay-féle architektonikus kerámiában. Nyilvánvaló, hogy nagytehetségű s különböző korok formakincsét tökéletesen ismerő művész léére problémáinak megoldásához eljuthatott volna más úton s módon is. Felvehette volna a magyaros klasszicizmus fonalát; haladhatott volna — mint az építészet sok kitűnősége — a tökéletes egyszerűsítés, a dekoratív elem teljes száműzése irányában. Kétségtelen, csakhogy ez esetben nem lett volna Lechner Ödön. Kortársai közül sokan — voltak bőven ellenfelei és ellenségei is — valóban mintha ilyenféle önmegtagadást kívántak volna tőle. Nem érdektelen, hogy azok a művészek értették meg legjobban, akik formaképzésben a legtávolabb állottak tőle. Nem szólva a bécsi Otto Wagnerről — a nem eléggé méltányolt szépségű Rumbach utcai zsidó templom alkotója —, aki a szecesszió révén bizonyos kapcsolatba hozható vele. Behrens budapesti idézése alkalmával, mintegy harminc évvel ezelőtt elragadtatással szemlélte alkotásait. — Nem is tudják maguk — mondotta kísérőinek —, micsoda zseni volt Lechner. — Valóban nem tudták s a hivatalos körök nem óhajtották tudomásul venni. Lajta Béla, sajnos oly korán elhunyt művészünk, a század elejének egyik legkitűnőbb építésze, merőben más utakon járó mester, mennyi megbecsüléssel, milyen elragadtatással írt róla: «Ifjúi vér folyik még ennek az ezüsthajú művésznek ereiben. Mindig valami új, mindig új konstrukciók után kutat. Alkotásai már évtizedek óta azokat a jellegzetes vonásokat tüntetik fel, amelyek a legmodernebb architektúrának közös ismérvei... Univerzális tehetség az építészetnek ez a poétája. Már régen megvalósította azt, amit Németországban is csak tíz év óta értek el, tudniillik művészek és iparművészek együttműködését abból a célból, hogy az épületnek legkisebb zugát is harmonikus egészként alakítsák ki. Lechner ezt a művészi egységet, minden nehézséget legyőzve, a maga személyében képviseli.» Egy másik művészünkpedig arra figyelmeztet, hogy milyen egyedülálló Lechner téralakító művészete. Ha leszednék az iparművészeti múzeumról vagy a Postatakarékpénztárról magyaros kerámiának összes díszeit — nagy kár volna —, akkor is megmaradna az ablakoknak, a bejáratoknak, a tetőnek harmonikus, kitűnően eltalált aránya. Teljes szabadsággal érvényesült ez a téralakító művészet a kőbányai templom tömegeinek változatos, pittoreszk romantikus elosztásán. Megitnt az ismeretlen Lechner bukkan elő, a francia gótika és koraternaissance neveltje. Fel kell jegyezni, hogy a kőbányai templomihoz különösen időálló kerámiai anyagot gyártott számára a Zsolnay-gyár Wartha Vince professzor irányítása alapjára. Ez a matéria, most már körülbelül negyven éve a legcsekélyebb elváltozást sem mutatja; az ostrom árthatott a tempómnak, a szél, az eső, a fagy, a kőnek e nagy ellenségei, nem. * Az építészetnek ez a magános forradalmára az életben, is gerinces és öntudatos polgár, jakobinus hajandósággal. Nem dörgölődzik, nem játszik dzsentrit s ha nem beszélnének róla oly ékesszólóan építményei — saxa loquuntur —, elmondja ő maga szociális hitvallását önéletrajzában. «A régi stílusok fenntartását a kapitalizmus új követelményei lehetetlenné teszik; vas lábakra állítják az áruházakat, aláássák a tradíciók talaját, egyforma emberek számára egyforma bérházakat alkotnak. A demokratikus tömeg a modern utcákban, a modern városokban a hatalmas közösség szimbólumává tömörül; új utak nyílnak az építészet számára. Forró szívű ,patrióta volt, magyarságának Kossuth és Petőfi az ideál-újai. Mesterségének nemcsak művésze, London, 1949 január. Ha az ember egy hosszú-hosszú esztendő végén visszafelé lapoz bármely ország hírlapjaiil ban, néha meglepetéssel észleli, hogy egyes szenzációk, amelyek alig pár hónappal vagy héttel előbb játszódtak le, mennyire és milyen véglegesen elmerültek a múlt tengereiben, mások pedig, melyeknek eredete mintha évtizedek távlatában gyökeredznek, mennyire frissek és aktuálisak napjainkban. Ugyanígy emberek, akikről pár hónappal ezelőtt az egész ország beszélt, mennyire a régmúlt alakjai közé tartoznak és mások újonan feltűntek vagy hatalomra jutottak, vagy esetleg népszerűtlenség refraktorfényében vergődők, mennyire közszájon forognak. Érdemes sebtiben végiglapozni az angol újságokat és gyorsfényképekben végigfutni az angol poétikai, társadalmi, művészeti stb. élet eseményein, melyek a hirlapok címsorait szolgáltatták: BELPOLITIKA. Az esztendő hőse kétségkívül Sir Stafford Cropps, az angol politikának ez a sajátos, aszkétai külsejű és aszkébajellamű alakja, akiinek már a neve is az „austerlig" s ebben az értelemben önmegtartóztatás, lemondás) szót juttató miinden angol polgár eszébe. Különös dolog, hogy míg az ,,austerity" gondolata lúdboxössé tesz mindenkit, már csak azért is, mert egyelőre a változás reményének leghalványabb rózsaszíne sem enyhíti, Sir Stafford Cripps, akinek kezében futnak össze a „gazdasági koordináció" gyeplői, mégis szilárdan felfelé halad, ha nem is a népszerűség, de a méltánylás ranglétráján. A közvélemény ugyanis az ő érdemeinek tudja be, hogy az 1948-as esztendőben Anglia gazdasági helyzete javult és ami még fontosabb, szilárd alapokra helyeződött. Az angol font, amely a múlt év elején még olyan gyenge valuta volt, mint a líra vagy a frameda frank, ma szilárd és ismét a keresett pénzváltó értékek közé tartozók. A külkereskedelmi mérleg is erősen javult. Ezek a tények ugyan sem az élelmezési helyzeten, sem a «3'Dimasztó adókon, sem a mindennapos élet többi nehézségein nem környítennek, de az elenkezőjük okvetlenül súlyosbítaná a mai állapotokat — annak ellenére, hogy Cripps-t néhány évvel ezelőtt kizárták a munkáspártból —, ma az uralkodó rezsimnek Az'.'.ennál is jelentősebb oszlopa és versenytárs nélkül legkomolyabb utódjelöltje. IRODALOM. Az irodalom pálmáját ebben az évben Themias S. Eliot nyerte, nemcsak mert a költői Nobel-díjat neki ítélték, hanem, mert kritika és közönség ritka egyértelműséggel méltányolja a szó jó értelmében vett „arisztokratikus", tartalomban és formában nemes poézisét. Ami annál nagyobb jefeüstvösségű, mert az angol nagyközönség talán még kevesebbé versolvasó, mint idámre egy más európai ország, Arvessica közönsége. Igazi nagy könyvsiker egy sem volt. Legnagyobb példány számiban egyes háborús emlékiratok keltek el, különösen Churchill emlékiratainak első kötete.A további kötetek 1949-ben és 1950-ben látnak napvilágot. FILM: Az angol filmtermelésinek elismerten legnagyobb eseménye a Hamlet és abban Sir Laurence Olivier alakítása volt. Ez a kivételesen nagy filmszínész mindössze 41 esztendős, egy vidéki anglikán pap fia. Első nagy színészi sikerét az első háborút követő évek híres és négy világrészben játszott színdarabjában, a „Journey's End"-ben (Az út vége) Stanhopp kapitány emlékezetes szerepében aratta. A király a Hamlet filmbemutatójának napján tüntette ki a nemességgel. Sir Alexander Korda is sokat szerepelt a hárlapok címsoraiban és még mindig — vagy talán inkább, mint valaha — fogalom a neve. Két 1948-ban készült filmjét, „Az eszményi férjek et és különösen a „Bonnie Prince Charlie"~-t a kritika igen hűvösen vagy éppen ellenségesen fogadta. De Korda vállalatának az amerikai filmgyárakkal kötött szerződése, mely Korda Sárindor általkészülendő 14 filmmek Amerikában, Dél-Amerikában, Dél-Afrikában stb. való bemutatása révén minimumként 13.500.000 fontnak megfelelő dollárértéket garantál Angliának, két éven belül a legnagyobb jelentőségű kereskeidelmi és művészi egyezség, melyet a filmvilágban valaha is kötöttek. Korda Sándor ilyképp Anglia legnagyobb dollárellátóinak egyike. TÖRVÉNYKEZÉS. A botrányperek sorában a Symskey-bizottság ellőtt legutóbb lefolyt megvesztegetési ügy nyerte el a pálmát. Még nagyszámú ellenfelei is meghajtották kalapjukat Sir Hartley Shawcross államügyész teljesítménye előtt. Ebben a politikai botrányperben a több mint három hétig tartó tárgyalás folyamán Sir Stantley kvalitásai sokkal élesebben tűntek ki, mint politikai működése során. A példátlanul bonyolult ügyben, melyben Sir Harptleynak az az éppenséggel nem irigylendő szerep jutott osztályrészül, hogy saját minisztertársai közüli kettőt kellett pellengérre állítania, melyen továbbá a gyorsírói feljegyzések szerint több mint ötmillió szó hangzott el a fel nem olvasott vagy be nem mutatott okmányok társzekérre való tömege nélkül, — a fiatal főállamügyész olyan energiáról, emlékezőtehetségről és rendíthetetlen jellemről adott tanúságot, hogy további pályafutása elé nagy reményekkel tekintenek. 1948 a válóperek további csúcsszámannak esztendeje volt. 52,249 házasságot bontottak fel, ezek közül 34 ezret a feleség hibájából. A válóperek száma ebben az évben 5320-szal haladta meg a tavalyi (előzőleg legmagasabb) számot. SPORTESEMÉNYEK. Az elmúlt esztendő természetesen az Olimmpiász jegyében állott és ha az angol színiek sikere messze el is maradt a várakozástól, magát az emlékezetes eseményt az angol szervezőképesség, vendégszeretet és nagyvonalúság bizonyítékának tekintik. Az angol nemzeti sport, a kriket népszerűbb volt, mint bármikor azelőtt a nyár folyamán, mikor Don Bradman, a híres ausztráliai krikettbajnok járt itt ismételten Ausztrália válogatott csapatával, sokezer ember a kriketpálya kapui előtt töltötte az éjszakát, hogy másnap raézű£én, bejuthasson. Még az angol birodalmi külügyminiszterek értekezletét is többször félbe kellett szakítani, nyert egyes miniszterek óráról-órára értesülést akartak szerezni a mérkőzés állásáról. ZENE, RÁDIÓ. A belföldi muzsikusok közül az olattz-mainclla házasságból származó, de angol születésű John Barbrolli neve állt előtérben. Ő lesz Sir Adriain Boult-nak, a B. B. C. szimfonikus zenekara vezetőjének az utóda a karmesteri székben. A hallgatók száma is imét másfélmillióval emelkedett. ÉLELMEZÉS. Shaehey élelmezésügyi miniszter neve kevésbé hízelgő jelzők és megállapítások kliséretében szerepelt sokszor a hírlapi „vastag betűkben". Bizonyára nemcsaik railamult, hogy köznépszerűtlenségnekörvend". Rövid?"Sen távozik is helyéről, pedg, minit állítja, a lelkiismerete tiszta. Ni,nos vaj a fejem. Honnan is venne ezen a célra vajat? hanem tudósa is. Németországon és szívéhez nőtt Franciaországon kívül otthon volt Olaszországban és építészetében. Mielőtt a magyar díszítő motívumokat felhasználta volna, a legalaposabban tanulmányozta a népművészetet s ennek keleti, perzsa és uidus rokonságát. Munkáját nem sok megértés kísérte. Még ereje teljében megbízatásai elfogytak, vagyona elúszott, , kicsinyes gondokkal kellett küzdenie. Temetése azonban fényes volt. 1914 június 15-én, 69 éves korában halt meg. A Műcsarnok oszlopsorairól indult a gyászmenet, hatlovas halottas kocsival, fáklyát vivő művésztársaival, mind azzal a drága pompával, amelynek töredékét is megtagadták tőle utolsó éveiben. EMBEREK ÉS ESEMÉNYEK AZ 1948. ÉVI ANGOL HÍRLAPOK VASTAGBETŰS CÍMSORAIBAN írta: Forbáth Sándor Rippl-Rónai rajza Lechner Ödönről HALADÁS Mesteriskola a kávéházban Lechner bácsi aJapán kávéház Szinyei-asztalánál ül s miközben részt vesz a társaság villában, puha ceruzája tündérvárakat rajzol a márványasztalra és az étlap hátára; odavetett vázlatai akárhányszor elérik a grafikai művészet nívóját. Kék szeme figyelmesen nézi a járókelőket. „Papszi» a nagyváros embere és szerelmese. Az utca az ő számára mindig új és érdekes. Papszi még most is, amikor ezüst szakáll övezi finom fejét s kopaszságát fekete selyemsapka takarja el, nagy tisztelője a női fiatalságnak s ennek tagjai tisztelettel, teljes mosollyal köszöntik, mikor elmennek az ablak előtt. Az asztalnál a művészet az örök téma. Ha politikára kerül a sor, Lechner kérlelhetetlen ellenzéki, francia temperamentumú Jakobinus s nézeteit nem rejti véka alá. Csak akkor hallgat, ha Szinyei-Merse Pál is jelen van. Őket a legmelegebb barátság köti össze s Papszi a világért sem bántaná meg. Szinyei művésznek is, embernek is kifogástalan demokrata de hiába — állapítják meg róla, persze távollétében Lechner — mégis csak dzsentri.— Magyar úri megsértődik, mert nincs mindjárt olyan sikere, amilyet megérdemelt volná, s húsz évig nem nyúl ecsethez. Hát mit szóljak én egyebet sem tettek, csak mellőztek. Megkaptam az első díjat, azután másnak adták a megbízást. Lechner kifejti művészi elveit s szava világos és meggyőző, de még sokkal meggyőzőbb az a tömérdek rajz és vázlat, mely otthon fiókokba rakva napról-napra szaporodik. Lechner óriási munkaerő és fáradhatatlan; művészetének megszállottja. Egy ideig szó volt róla, hogy mesteriskolát szerveznek számára, ahol formailag már kész, de tovább tanulni vágyó fiatal építészek hallgathatnák útbaigazlásait s a keze alatt dolgozhatnának. Senki sem lett volna alkalmasabb mesteriskola vezetőjének, min Lechner, de inkább senkinek sem adtak ilyen megbízatásit, semhogy neki adtak volna, így hát nem marad más katedra számára, mint a kávéházi asztal, kétségtelenül lelkes, de kevéssé befolyásos, javarészt festőkből és szobrászokból álló hallgatóságával. Lechner megmagyarázza, hogy a helyesen értelmezett internacionalizmus vitte őt a magyar motívumok felkutatásához és felhasználásához. Sokfelé járva külföldön, úgy látta, hogy minden nemzet igyekszik a maga külön művészi sajátságait kifejleszteni és ezek a külön sajátságok keltik fel más nemzetek érdeklődését is. ...Mesteriskolát nem kapott, iskolát nem alapított. Voltak tanítványai, követői, de lassan-lassan kihalt a nemzedék, mely szuggesztív egyéniségének hatása alatt állt. A századforduló körül még tervezhetett Budapesten és vidéken néhány középületet, azután sietve megfeledkezett róla a hivatalos Magyarország. Mikor a háború előtt néhány évvel az olasz nemzetközi építészeti kiállítás aranyérmét kapta meg, ezt az európai jelentőségű kiüntetést a Műcsarnok szolgája adta át neki.• Igaz, majd elfelejtettem, ez meg Lchner úr számára jött. Papszi bölcs nyugalommal zsebrevágta, nem hiányzott neki az ünneplés, melynek alkalmaival hozzá nem mérhető törpék oly bőségesen éltek. Szinte csoda, hogy esztendők múlva mégis szobrot kapott s ércbe öntve ott ülhetett törzskávéháza előtt. Nem sokáig. Végül ezt a nyugalmát is megzavarták, de legyünk igazságosak, méltón helyezték el az iparművészeti múzeum előtt. S úgy halljuk, végülis vissza fog kerülni s Papszi régi helyéről szemlélheti az Andrássy-utat. 5 s Erdesme" csütörtökön meghalt !/Mimi ! Budapest 1-en, 17.10 órakor ÁRULÓK" Mesterházy Lajos rádiódrámája. Rendező: Kömöczi László dr. Budapest 1-en, 22.35 órakor „A SZTÁLINI ALKOTMÁNY" A "Szabad Népek Hazája" c. sorozatunk ünnepi műsora.