Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1949-01-06 / 1. szám

I A POLGÁRI ÖRÖKSÉG AZ ISMERETLEN LECHNER írtfa: LENGYEL GÉZA Történelmi tényeit, társadalmi fej­lődés, gazdasági helyzet, technikai haladás, anyagokban való bőség és szükség s még nagyon sok eleme az emberi együ­ttélésnek befolyásolja lát­hatóan és észrevétlenül azt, amit stí­lusnak nevezhetünk. A dolgok rendes menete szerint folyamatosan és szerve­sen alakítja ki az építészet formáit az idők folyása. De vannak nagy egyéni­ségek, mint a német Peter Behrens vagy a francia Certbusier — s a ma­gyar Lajta Béla is nyugodtan mellé­jük állítható —, kik áttörik a kor ha­tárait s a kereső, tapogatódzó nemze­déknek utat mutatnak Közéjük tartozott-e Lechner Ödön is? Ha feltesszük a kérdést, várjon, si­került-e neki megállapítani és kijelöl­ni a magyar stílusú építőművészet utait, ha azt­ kérdezzük, eljutott-e cél­jához? — azt kell felelnünk, hogy nem. Lechner Ödön azonban úgy járt, mint a középkori alkimista, aki nem találta meg ugyan az aranycsinálás titkát, de kutatás közben meglelte a nemesfémmel vetekedő értékű porcel­lán előállításának módját. Lechner Ödön vérbeli építész volt, ki állandóan és megszakítás nélkül formákban gondolkodott. Az építész­­ nem születik, hanem lesz. Lechner nem is igényelte magának a készen életre pattanó zseni jogait, hanem ke­resztülment évek kemény tanuló mun­káján, előbb, a kiegyezés éveiben a pesti politechnikumon, aztán ennek befejezése után három éven át a ber­lini Schinkel-akadémián s ha nem is az inasévekhez, aze nyugodtan, a már felszabadult legény vándorló, tanuló­idejéhez számíthatjuk a Párizsban töltött esztendőket. Itt Clem­ent Parent mellett dolgozott, akinek viszont Viol­let-Le-Duc, a nagyhírű restaurátor volt a mestere. Nagyon különbözők a né­zetek a restaurálás jelentőségéről és sikeréről. Victor Hugó szerint a régi katedrálisok legveszélyesebb ellenségei közé tartozik a restaurátor — többet árt, mint az idő vasfoga. S a «Notre Dame» újjáépítője éppen Viollet-Le-Duc volt. Iskolának, tanulásra azon­ban jobbat el sem lehet képzelni, mint az építészet régi jó példáiba való állandó és tevékeny elmerülést. Sok­szor emlegette Lechner, hogy a fran­cia építészet folyamatos és szerves fejlődését, egyebek között a francia családoknak az a hite, babonája biz­tosította, hogy a család addig él, amíg épít. Ezért minden nemzedék köteles­ségének tartotta, hogy a családi kas­télyhoz új szárnyat építsem, de leg­alább is újítson valamit a régin. * Az «ismeretlen Lechner* azokban a fiatalkori munkáiban keresendő, me­lyekből frissen, megejtő szárnyalással és bájjal árad a francia szellem. Az Iparművészeti Múzeum, a Postataka­rékpénztár, a Földtani Intézet s külö­nösen a kőbányai templom már az új Lechner, a kereső, vívódó, magános forradalmár művei. Igaz, ha lehánt­juk — s nem kell sokat bántani — a magyaros, keleties ornamentikát, me­gint arra a kevésbé ismert művészre bukkanunk, aki tudatosan elhagyva az első alapot, a német klasszicizmust, fiatal lelkesedéssel használja fel pá­rizsi benyomásait. Mindenkinek, aki végigmegy az Andrássy-úton, meg kellene állani az Opera előtt és hosz­szan szemlélni a szemközt lévő, Drechsler-palota néven ismert épüle­tet. Eredetileg a régi osztrák-magyar állam­vasút-társaság nyugdíjintézete építtette ezt s Lechner pályázaton kap a a megbízatást. Kevés ilyen ne­mes homlokzat akad a fővárosba­n. Ablakainak formái és arányai, legke­vésbé sem tolakodó korai francia re­naissa­nce-díszének könnyed finom­sága, pompás térhatású udvara, dús fantáziájú s munkájában, elmélyedő művész alkotása s még mai meg­viselt, megkopott, megszürkült állapo­tában is tiszteletet és elismerést pa­ra­ncsol. Volt még a háború előtt a Damja­nich­ utcában egy kis, kertben elhe­lyezett egyemeletes épület; jobb elne­vezés híján palotának is volt mond­ható. Két kis bejárati kerti pavillon­ja emlékezetünkbe id­ézi a háborúban elpusztult épület szerénységében is oly vonzó barokk formáit. Hát a szegedi városháza eredeti, formás, a környe­zetbe oly kitűnően elhelyezkedő tor­nyával! Ez nem az iskolás, nem a lé­lektelenül másolt barokk, nem is a megszokott — egyébként kitűnő pél­dákat is felmutató — Mária Terézia­féle, han­em ötletes és ízes ledhneri barokk. A váci ut­cai Th­onet-udvar a m­ég javarészt franciás részleteket egy teljesen újszerű, «modern» konstruk­ciós megoldással kapcsolja össze: keskeny öntöttvas oszlopok segítségé­vel biztosítja a földszint nagyméretű ablakait, anélkül, a­ogy a levegőben lebegőnek látszanának a felső emele­tet. Azután egy eltűmt finola-foéteme­letes ház a Vörösmarty-téren­­ vidéki házak Lechner barokk korszakából.­­ Élete delén lépett nyilvánosságra régóta izgató problémájának, a mo­dern és magyaros építészeti stílus­törekvésnek példáival. Vezető gondo­latai egy tudatosan és hozzáértően modern művészre vallanak, ki számos kiváló társával párhuzamosan, de tő­lük függetlenül a kor szavát nemcsak megértette, de korának előtte járt. Tudatában volt annak, hogy az új szerkezeti lehetőségek s az új szociá­lis követelmények egyaránt új formai megoldásokat követelnek. A mult szá­zad végének silány és hamis dekora­tív anyaga helyett olyan matériát ke­resett, mely megfelel kőben szegény Alföldünkn­­k, szélsőséges éghajla­tunknak s keleti-magyaros jellegű színekben örömét lelő hajlandóságá­nak is; ezt az anyagot megtalálta a Zsolnay-féle architektonikus kerá­miában. Nyilvánvaló, hogy nagyte­hetségű s különböző korok formakin­csét tökéletesen ismerő művész léére problémáinak megoldásához eljutha­tott volna más úton s módon is. Fel­vehette volna a magyaros klassziciz­mus fonalát; haladhatott volna — mint az építészet sok kitűnősége — a tökéletes egyszerűsítés, a dekoratív elem teljes száműzése irányában. Két­ségtelen, csakhogy ez esetben nem lett volna Lechner­ Ödön. Kortársai közül sokan — voltak bőven ellenfelei és ellenségei is — valóban mintha ilyen­féle önmegtagadást kívántak volna tőle. Nem érdektelen, hogy azok a művészek értették meg legjobban, akik formaképzésben a legtávolabb állottak tőle. Nem szólva a bécsi Otto Wagnerről — a nem eléggé mél­tányolt szépségű Rumbach­ utcai zsidó templom alkotója —, aki a szecesszió révén bizonyos kapcsolatba hozható vele. Behrens budapesti idézése alkal­mával, mintegy harminc évvel ezelőtt elragadtatással szemlélte alkotásait. — Nem is tudják maguk — mon­dotta kísérőinek —, micsoda zseni volt Lechner. — Valóban nem tud­ták s a hivatalos körök nem óhajtot­ták tudomásul venni. Lajta Béla, sajnos oly korán el­hunyt művészünk, a század elejének egyik legkitűnőbb építésze, merőben más utakon járó mester, mennyi meg­becsüléssel, milyen elragadtatással írt róla: «Ifjúi vér folyik m­ég ennek az ezüsthajú művésznek ereiben. Mindig valami új, mindig új konstrukciók után kutat. Alkotásai már évtizedek óta azokat a jellegzetes vonásokat tüntetik fel, amelyek a legmodernebb architektúrának közös ismérvei... Univerzális tehetség az építészetnek ez a poétája. Már régen megvalósította azt, amit Németországban is csak tíz év óta értek el, tudniillik művészek és iparművészek együttműködését abból a célból, hogy az épületnek legkisebb zugát is harmonikus egészként alakít­sák ki. Lechner ezt a művészi egysé­get, minden nehézséget legyőzve, a maga személyében képviseli.» Egy másik művészünk­­pedig arra figyelmeztet, hogy milyen egyedülálló Lechner téralakító művészete. Ha le­szednék az iparművészeti múzeumról vagy a Postatakarékpénztárról ma­gyaros kerámiának összes díszeit — nagy kár volna —, akkor is megma­radna az ablakoknak, a bejáratok­nak, a tetőnek harmonikus, kitűnően eltalált aránya. Teljes szabadsággal érvényesült ez a téralakító művészet a kőbányai templom tömegeinek vál­tozatos, pittoreszk romantikus elosz­tásán. Megitnt az ismeretlen Lechner bukkan elő, a francia gótika és kora­ternaissance neveltje. Fel kell jegyez­ni, hogy a kőbányai templomihoz kü­lönösen idő­álló kerámiai anyagot gyártott számára a Zsolnay-gyár Wartha Vince professzor irányítása alapjára. Ez a matéria, most már kö­rülbelül negyven éve a legcsekélyebb elváltozást sem mutatja; az ostrom árthatott a tempómnak, a szél, az eső, a fagy, a kőnek e nagy ellenségei, nem. * Az építészetnek ez a magános for­radalmára az életben, is gerinces és öntudatos polgár, jakobinus haj­andó­sággal. Nem dörgölőd­zik, nem játszik dzsentrit s ha nem beszélnének róla oly ékesszólóan építményei — saxa loquuntur —, elmondja ő maga szo­ciális hitvallását önéletrajzában. «A régi stílusok fenntartását a kapi­talizmus új követelményei lehetetlenné teszik; vas lábakra állítják az áru­házakat, aláássák a tradíciók talaját, egyforma emberek számára egyforma bérházakat alkotnak. A demokratikus tömeg a modern utcákban, a modern városokban a hatalmas közösség szimbólumává tömörül; új utak nyíl­nak­ az építészet számára.­­ Forró szívű ,patrióta volt, magyar­ságának Kossuth és Petőfi az ideál­-újai. Mesterségének nemcsak művésze, London, 1949 január. Ha az ember egy hosszú-hosszú esztendő végén­ visszafelé lapoz bár­mely ország hírlapjaiil ban, néha megle­petéssel észleli, h­ogy egyes szenzá­ciók, amelyek alig pár hónappa­l vagy héttel előbb játszódtak le, mennyire és milyen véglegesen elmerültek a múlt tengereiben, mások pedig, me­lyeknek eredete mintha évtizedek távlatában gyökeredznek, mennyire frissek és aktuálisak napjainkban. Ugyanígy emberek, akikről pár hó­nappal ezelőtt az egész ország beszélt, mennyire a régmúlt alakjai közé tar­toznak és mások újonan feltűntek vagy hatalomra jutottak, vagy esetleg népszerűtlenség refraktorfényében ver­gődők, mennyire közszájon forog­nak. Érdemes sebtiben végiglapozni az angol újságokat és gyorsfényképekben végigfutni az angol poétikai, társa­dalmi, művészeti stb. élet eseményein, melyek a h­irlapok címsorait szolgál­tatták: BELPOLITIKA. Az esztendő hőse kétségkívül Sir Stafford Cropps, az angol politikának ez a sajáto­s, aszké­tai külsejű és aszkébajellamű alakja, akiinek már a neve is az „austerlig" s ebben az értelemben önmegtartóztatás, lemondás) szót jutta­tó miinden angol polgár eszébe. Különös dolog, hogy míg az ,,aus­terity" gondolata lúdboxössé tesz mindenkit, már csak azért is, mert egyelőre a változás reményének leghalványabb rózsaszíne s­em­ enyhíti, Sir Stafford Cripps, akinek kezében futnak össze a „gazdasági koordiná­ció" gyeplői, mégis szilárdan felfel­é halad, ha nem is a népszerűség, de a méltánylás ranglétráján. A közvélemény ugyanis az ő érdemeinek tudja be, hogy az 1948-as esztendőben Anglia gazdasági helyzete javult és ami még fontosa­bb, szilárd alapokra helyező­dött. Az angol font, amely a m­últ év elején még olya­n gyenge valut­a volt, mint a líra vagy a frameda frank, ma szilárd és ismét a keresett pénz­váltó értékek közé tartozók. A külke­reskedel­mi mérleg is erősen javult. Ezek a tények ugyan sem az élelme­zési helyzeten, sem a «3'Dimasztó adó­kon, sem a mindennapos élet többi nehézségein ne­m kör­nyítennek, de az el­enkezőjük okvetlenül súlyosbítaná a mai állapotokat — annak ellenére, hogy Cripps-t néhány évvel ezelőtt kizárták a munkáspártból —, ma az uralkodó rezsimnek Az'.'.enná­l is je­lentősebb oszlopa és versenytárs nél­kül legkomolyabb u­tódjelöltje. IRODALOM. Az irodalom pálmáját ebben az évben Themias S. Eliot nyer­te, nemcsak mert a költői Nobel-díjat neki ítélték, hanem­, mert kritika és közönség ritka egyértelműséggel mél­tányolja a szó jó értelmében vett „arisztokratikus", tartalomban és for­mában nemes poézisét. Ami annál na­gyobb jefeüstv­össégű, mert az an­gol nagyközönség talán még kevesebbé versolvasó, mint idámre egy más európai ország, Arvessica közönsége. Igazi nagy könyvsiker egy sem volt. Legnagyobb példány számiban egyes háborús emlékiratok keltek el, különö­sen Churchill emléki­ra­tainak első kö­tete.­­A további kötetek 1949-ben és 1950-ben látnak napvilágot. FILM: Az angol filmterme­lésinek el­ismerten legnagyobb eseménye a Hamlet és abban Sir Laurence Olivier alakítása volt. Ez a kivételesen nagy filmszínész mindössze 41 esztendős, egy vidéki anglikán pap fia. Első nagy színészi sikerét az első háborút követő évek híres és négy világrész­ben játszott színdarabjában, a „Jour­ney's End"-ben (Az út vége) Stanhopp kapitány emlékezetes szerepében aratta. A király a Hamlet filmbemu­tatójának napján tüntette ki a nemes­séggel. Sir Alexander Korda is sokat sze­repelt a hárlapok címsoraiban és még mindig — vagy talán inkább, mint valaha — fogalom a neve. Két 1948-ban készült filmjét, „Az eszményi férjek et és különösen a „Bonnie Prince Charlie"~-t a kritika igen hűvöse­n vagy éppen ellenségesen fogadta. De Korda vállalatának az amerikai filmgyárak­kal kötött szerződése, mely Korda Sárin­dor által­­készülendő 14 film­mek Ame­rikában, Dél-Amerikában, Dél-Afriká­ba­n stb. való bemutatása révén mini­mumként 13.500.000 fontnak megfelelő dollárértéket garantál Angliának, két éven belül a legnagyobb jelentőségű kereskeid­elmi­ és művészi egyezség, melyet a filmvilágban valah­a is kötöt­tek. Korda Sándor ilyképp Anglia leg­nagyobb dollárellátóinak egyike. TÖRVÉNYKEZÉS. A botrányperek sorában a Symskey-bizottság ellőtt leg­utóbb lefolyt megvesztegetési ügy nyerte el a pálmát. Még nagyszámú ellenfelei is meghajtották kalapjukat Sir Hartley Shawcross államügyész tel­jesítménye előtt. Ebben a politikai botrányperben a több mint három hé­tig tartó tárgyalás folyamán Sir Stant­ley kvalitásai sokkal élesebben tűn­­tek ki, mint politikai működése során. A példátlanul bonyolult ügyben, mely­ben Sir Harpt­leynak az az éppenség­gel nem irigylendő szerep jutott osz­tályrészül, hogy saját minisztertársai közüli kettőt kellett pellengérre állíta­nia, melyen továbbá a gyorsírói fel­jegyzések szerint több mint ötmillió szó hangzo­tt el a fel nem olvasott vagy be nem mutatott okmányok tár­szekérre való tömege nélkül, — a fia­tal főálla­mügyész olyan energiáról, emlékezőtehetségről és rendíthetetlen jellemről adott tanúságot, hogy to­vábbi pályafutása elé nagy remények­kel tekintenek. 1948 a válóperek további csúcsszá­mannak esztendeje vo­lt. 52,249 házas­ságot bontottak fel, ezek közül 34 ez­ret a feleség hibájából. A válóperek száma ebben az évben 5320-szal ha­ladta meg a tavalyi (előzőleg legmaga­sabb) számot. SPORTESEMÉNYEK. Az elmúlt esztendő természetesen az Olimm­piász jegyében állott és ha az angol színiek sikere messze el is maradt a várako­zástól, magát az emlékezetes eseményt az angol szervezőképesség, vendég­szeretet és nagyvonalúság bizonyítéká­nak tekintik. Az angol nemzeti sport, a kriket népszerűbb volt, min­t bár­mikor azelőtt a nyár folyamán, mikor Don Bradm­an, a híres ausztráliai kri­kettbajnok járt itt ismételten Ausztrá­lia válogatott csapatával, sokez­er em­ber a kriketpálya kapui előtt töltötte az éjszakát, hogy másnap raézű£én,­ bejuthasson. Még az angol birodalmi külügyminiszterek értekezletét is több­ször félbe kellett szakítani, nyert egyes miniszterek óráról-órára értesü­lést akarta­k szerezni a mérkőzés állá­sáról. ZENE, RÁDIÓ. A belföldi muzsiku­sok k­ö­zül az olattz-m­ainclla házasság­ból származó, de angol születésű John Barb­rolli neve állt előtérben. Ő lesz Sir Adriain Boult-nak, a B. B. C. szim­fonikus zenekara vezetőjének az utó­da a karmesteri székben. A hallgatók száma is im­­ét másfélmillióval emelke­dett. ÉLELMEZÉS. Sh­aehey élelmezés­ügyi miniszter neve kevés­bé hízelgő jelzők és megállapítások kliséretében szerepelt sokszor a hírlapi „vastag betűkben". Bizonyára n­emcsaik ra­ila­mult, hogy köznépszerűtlenségnek­­ör­vend". Rövid?"Sen távozik is helyéről, pedg, minit állítja, a lelkiismerete tiszta. Ni,nos vaj a fejem­. Honnan is venne ezen a célra vajat? h­anem tudósa is. Németországon és szívéhez nőtt Franciaországon kívül otthon volt Olaszországban és épí­tészetében. Mielőtt a magyar díszítő motívumokat felhasználta volna, a legalaposabban tanulmányozta a nép­művészetet s ennek keleti, perzsa és uidus rokonságát. Munkáját nem sok megértés kísérte. Még ereje teljében megbízatásai el­fogytak, vagyona elúszott, , kicsinyes gondokkal kellett küzdenie. Temetése azonban fényes volt. 1914 június 15-én, 69 éves korában halt meg. A Műcsarnok oszlopsora­iról indult a gyászmenet, hatlovas halottas kocsi­val, fáklyát vivő művésztársaival, mind azzal a drága pompával, amelynek töredékét is megtagadták tőle utolsó éveiben. EMBEREK ÉS ESEMÉNYEK AZ 1948. ÉVI ANGOL HÍRLAPOK VASTAGBETŰS CÍMSORAIBAN írta: Forbáth Sándor Rippl-Rónai rajza Lechner Ödönről HALADÁS Mesteriskola a kávéházban Lechner bácsi a­­Japán­ kávéház Szinyei-asztalánál ül s miközben részt vesz a társaság­ vi­llában, puha ceru­zája tündérvárakat rajzol a márvány­asztalra és az étlap hátára; odavetett vázlatai akárhányszor elérik a grafi­kai művészet nívóját. Kék szeme fi­gyelmesen nézi a járókelőket. „Pap­szi» a nagyváros embere és szerelmese. Az utca az ő számára mindig új és érdekes. Papszi még most is, amikor ezüst szakáll övezi finom fejét s ko­paszságát fekete selyemsapka takarja el, nagy tisztelője a női fiatalságnak s ennek tagjai tisztelettel, teljes mo­sollyal köszöntik, mikor elmennek az ablak előtt. Az asztalnál a művészet az örök téma. Ha politikára kerül a sor, Lechner kérlelhetetlen ellenzéki, francia temperamentumú Jakobinus s nézeteit nem rejti véka alá. Csak akkor hallgat, ha Szinyei-Merse Pál is jelen van. Őket a legmelegebb barátság köti össze s Papszi a világért sem bántaná meg. Szinyei művésznek is, embernek is kifogástalan demokrata de hiába — állapítják meg róla, persze távollétében Lechner — mégis csak dzsentri.­­— Magyar úri megsértődik, mert nincs mindjárt olyan sikere, amilyet megérdemelt volná, s húsz évig nem nyúl ecsethez. Hát mit szóljak én­ egyebet sem tettek, csak mellőztek. Megkaptam az első díjat, azután más­nak adták a megbízást. Lechner kifejti művészi elveit s szava világos és meggyőző, de még sokkal meggyőzőbb az a tömérdek rajz és vázlat, mely otthon fiókokba rakva napról-napra szaporodik. Lech­ner óriási munkaerő és fáradhatatlan; művészetének megszállottja. Egy ideig szó volt róla, hogy mesteriskolát szer­veznek számára, ahol formailag már kész, de tovább tanulni vágyó fiatal építészek hallgathatnák útbaigazlásait s a keze alatt dolgozhatnának. Senki sem lett volna alkalmasabb mester­iskola vezetőjének, min Lechner, de inkább senkinek sem adtak ilyen meg­bízatásit, semhogy neki adtak volna, így hát nem marad más katedra számára, mint a kávéházi asztal, két­ségtelenül lelkes, de kevéssé­­ befolyá­sos, javarészt festőkből és szobrászok­ból álló hallgatóságával. Lechner meg­magyarázza, hogy a helyesen értelme­zett internacionalizmus vitte őt a ma­gyar motívumok felkutatásához és fel­használásához. Sokfelé járva külföl­dön, úgy látta, hogy minden nemzet igyekszik a maga külön művészi saját­ságait kifejleszteni és ezek a külön sajátságok keltik fel más nemzetek érdeklődését is. ...Mesteriskolát nem kapott, isko­lát nem alapított. Voltak tanítványai, követői, de lassan-lassan kihalt a nem­zedék, mely szuggesztív egyéniségének hatása alatt állt. A századforduló körül még tervez­hetett Budapesten és vidéken néhány középületet, azután sietve megfeledke­zett róla a hivatalos Magyarország. Mikor a háború előtt néhány évvel az olasz nemzetközi építészeti kiállítás aranyérmét kapta meg, ezt az európai jelentőségű ki­üntetést a Műcsarnok szolgája adta át neki.­­• Igaz, majd elfelejtettem, ez meg Lchner úr számára jött. Papszi bölcs nyugalommal zsebre­vágta, nem hiányzott neki az ünnep­lés, melynek alkalmaival hozzá nem mérhető törpék oly bőségesen éltek. Szinte csoda, hogy esztendők múlva mégis szobrot kapott s ércbe öntve ott ülhetett törzskávéháza előtt. Nem sokáig. Végül ezt a nyu­galmát is megzavarták, de legyünk igazságosak, méltón helyezték el az iparművészeti múzeum előtt. S úgy halljuk, végülis vissza fog kerülni s Papszi régi helyé­ről szemlélheti az Andrássy-utat. 5 s Erdesm­e" csütörtökön meghalt !/Mimi ! Budapest 1-en, 17.10 órakor ÁRULÓK" Mesterházy Lajos rádiódrámája. Rendező: Köm­öczi László dr. Budapest 1-en, 22.35 órakor „A SZTÁLINI ALKOTMÁNY" A "Szabad Népek Hazája" c. sorozatunk ünnepi műsora.

Next