Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-09-22 / 38. szám
f 1349 szeptember 22. HALADÁS Valóban pontosabban és tömörebben, mint a Daily Worker-nek ezzel a mondatával Mr. Winston Churchill politikai monomániáját — igazán nem használhatunk más kifejezést! — nem igen lehet jellemezni. Miről van ugyanis szó? A Daily Worker értesülése szerint ugyanis az angolszász kémszervezetek még a spanyol polgárháború előtt angol és amerikai ügynökök százait csempészték be a keleteurópai kommunista pártok soraiba, amint ez egyébként az amerikai kommunista perek tárgyalásain részben kiderült abból, hogy a vádlottakhoz és tanukhoz olyan kérdéseket intéztek, amelyeket csak ilyen beültetett ügynökök jelentései nyomán tehettek fel. Ezeket a beültetett kémeket — írja a Daily Worker — arra akarták felhasználni, hogy Tito vezetése alatt Balkán szövetséget alapítsanak, ebbe Rajk vonja bele Magyarországot is és így a nyugati hatalmak hídfőt létesítsenek a Szovjetunió ellen a Balkánon és a Duna völgyében. „Eine Brücke kleine Brücke“ A balkáni és a dunai hídfő terve valóban Churchillre vall. Churchill stratégiai gondolkodásának a „hídfő", Brückenkopf, ahogy a németek hívják, volt mindig a kulcspontja és uralkodó eszméje. Churchill stratégiai gondolkodása mindig ezen a vonalon mozgott. „Eine Brücke, kleine Brücke" volt a rögeszméje Churchillnek az első világháborúban is. Gallipoli volt az első kísérlet, ahol angol és ausztráliai katonák ezrei véreztek el — hiába! A gallipoli-i kaland kudarca, az óriási anyagi és vérveszteség nem riasztotta vissza Churchillt attól, hogy újabb hídfőkísérletet tegyen a Balkánon. Ez a második hídfő, Szaloniki, már bizonyos sikerrel járt, de itt a franciák voltak többségben, a főparancsnok is francia volt, a főreakciós Franchet d'Espéray tábornok, de a bolgár front áttörése már az orosz forradalom győzelme utáni időre esett. A bolgár kommunista párt földalatti munkája, a bolgár nép hagyományos orosz barátsága ekkorra már annyira meglazította a bolgár hadsereg belső fegyelmét és a győzelembe vetett bizalmát, a balkáni népek ellenállása is olyan erős volt már, hogy a babér nem Churchillt, hanem az orosz forradalmat és a balkáni népeket illeti meg. Hídfők Oroszországban A következő hídfők megint csak Churchill kezére, agitációjára és arra a befolyásra vallanak, amelyet az angol politikára gyakorolt akkor is, amikor már nem volt tagja a kormánynak. Churchilli eredetű volt a hídfő Odesszában és Archangelskben, hídfő a Baltikumban és Kelet- Szibériában. A megszálló seregek már csak részben voltak a győztes Entente katonái, mert Odesszában a franciák megtagadták a szolgálatot, az amerikai Jimmy Higginseket vissza kellett vonni Archangelskből, az angolok kénytelenek voltak kitakarodni a Kaukázusból, de az angol politika nem volt válogatós, finanszírozta és felfegyverezte a fehérorosz ellenforradalmi seregeket, Judenics, Denyikin, Kolcsak és Wrangel seregeit, a Baltikumban német egységeket, a cseh légiót. Mindebben Churchill keze benne volt, akit az a rögeszme hajtott, hogy csak hídfőkkel, intervenciókkal, polgárháborúkkal, leírhatatlan pusztítással és öldökléssel lehet és, kell megakadályozni a szovjet rendszer megerősödését és a szocializmus győzelmét. Mindez azért történt, hogy a kapitalista világrendet, annak az osztálynak az előjogait megvédjék, amelyhez Churchill, a Marlborough hercegek sarjadéka tartozott és természetesen megvédjék Mr. Churchill soronként egy arany fontra rúgó íróitiszteletdíjait is. Ez az intervenciós politika az első világháború után megsemmisítő vereséget szenvedett, az idegen seregek és az ellenforradalmi bandák kiszorultak a Szovjetúnió területéről, s a prefasiszta Pilsudskiféle Lengyelország támadása azzal végződött, hogy a szovjet seregek Varsóig nyomultak előre. A kapitalista Európa lassan belenyugodott abba, hogy a szocialista szovjet állam megszilárdulását, a háború és a polgárháború romjaiból felemelkedését képtelen megakadályozni, a Szovjetúnió elfoglalta a nemzetközi politikában a súlyát és jelentőségét megillető helyet és Mr. Churchill, különösen Hitler ura- romrajutása után revideálta, legalább is látszatra, eddigi gondolkodását és kemény harcot vívott a Chamberlain-féle politika ellen. A második világháború A háborúban Churchill az őszinte antifasiszta és a Szovjetúnió színleg hűséges szövetségesének szerepében mutatkozott be. De a háborús emlékiratok és okairatgyűjtemények tanúsága szerint ez csak látszat volt, mert már a háború alatt megkezdette szívós aknamunkáját a Szovjetunió ellen. Természetesen a nyílt színen egy szó sem hangzott el ajkairól a Szovjetúnió ellen, de a nyugati partraszállás hosszú halogatása az ő műve volt, hogy a Szovjetúnió hadserege minél tovább küzdjön egyedül a németek ellen és minél nagyobb legyen anyagi és vérvesztesége. A churchilli politika legutolsó nagy kísérlete pedig már azt a célt tűzte ki, hogy az európai partraszállás ne nyugaton, hanem keleten, a Balkán valamelyik pontján történjék. Ennek az lett volna a célja, hogy az angolszász seregek a Vardar és a Duna völgyén felhatolva egyrészt éket verjenek a győzelmesen előretörő szovjet hadsereg és Németország közé, másrészt angolszász megszállás alá kerüljön a Balkán és a Duna völgye, hogy így továbbra is fenyegető felvonulási terület maradjon, place d'armes, a Szovjetúnió ellen. Hogy ez a terv nem valósult meg, az csak Roosevelt elnök ellenállásán múlott, aki az amerikai vezérkarral olyan tervet dolgoztatott ki, amely biztosította a háború lehető leggyorsabb befejezését, a fasizmus teljes megsemmisítését, olyan tervét, amely valóban a Szovjetunióval való őszinte, becsületes együttműködés szellemében készült. Roosevelt és Churchill harca Roosevelt fiának, Elliot Rooseveltnek „Apám így látta" című emlékirata erről számos, nyomatékos feljegyzést tartalmaz. A casablancai értekezleten, írja Elliot Roosevelt, a szövetségesek megállapodtak a szicíliai partraszállásban, „amely kompromisszum volt az 1943-ra elképzelt csatornán keresztüli invázió amerikai terve, s a Szicília és a Dodekanézoszi szigetek elfoglalására s ezeken túl a Görögországon és Balkánon át vivő európai invázióra gondoló angol érvelés között... Churchill nyilván Itália elkerülését ajánlotta s azt, hogy egyenesen rá kell csapni arra, amit ő Európa „lágy altestének” nevezett. Mindig azon a véleményen volt, hogy mi úgy lépjünk be Európába, hogy a Vörös Hadsereggel Közép-Európában találkozzunk s ilymódon Anglia befolyását tartsuk fenn kelet felé olyan messzire, amennyire csak lehetséges.“ Roosevelt elmondotta fiának, a casablancai értekezlet egyik viharos ülése után, hogy „az angolok makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy inkább délről támadjuk meg Európát, mint nyugatról s aggódott, mit szól majd Sztálin, ha megkapja, a hírt a csatornán keresztüli invázió újabb elhalasztásáról." Hozzátette: „Beleerőszakoltak bennünket egy stratégiai kompromisszumba, amely biztosan sérti az oroszokat..." Churchill azonban nem adta fel a harcot. A konferencia egyik utolsó ülésén „világosan megmondotta, hogy azt várja, Itáliát megkerülve, a Balkán félsziget egyik vagy másik oldalán törjünk be Európába", annyit mindenesetre elért, jegyezte fel Elliot Roosevelt, „hogy a Roundup-ot, a csatornán keresztüli inváziót sajnálattal félretették". Kairóban az elnök elmondotta fiának, hogy „az angolok már megint akadékoskodnak a nyugati szorst körül”. Hozzátette: „Churchillt még mindig a balkáni támadás gondolata foglalkoztatja.” Feljegyzi Elliot Roosevelt, hogy Churchill és az elnök alaposan összezördültek ebben a kérdésben, amintneki Harry Hopkins elmondotta. Hopkins azt is megmondotta, amit az elnök nyilván Churchillnek mondott: „Most mi adjuk az anyagot. Tankokat. Hajókat. Agyukat. Ez pedig különbség. A háborút mostantól kezdve Amerikában előállított anyaggal viseljük s olyan emberekkel, akiknek nagy része Amerikában született.” A teheráni értekezlet során az elnök ezt mondotta el fiának arra a kérdésére, vájjam az angolok még mindig akadékoskodnak-e?: „Winston most két hadműveletről beszél egyszerre. Azt hiszem belátta már, hogy semmi értelme tovább érvelni a nyugati invázió ellen.” „Hogy gondolja Churchill a két inváziót egyszerre, apa?” — kérdezte a fiú. „Egyet nyugaton és egyet, találd ki, hol?” „A Balkánon?” „Persze. Amikor Churchill érvel a balkániinvázió érdekében, mindenki pontosan tudja, mire gondol. Mindennél fontosabb neki, beékelődni Közép-Európába, hogy távoltarthassa a Vörös Hadsereget Ausztriától, Romániától, sőt ha lehet, Magyarországtól is... Sztálin tudta ezt, én is tudtam, mindenki tudta. ...Nem látom be, mondotta még az elnök fiának, miért kockáztassuk amerikai katonák életét csak azért, hogy vélt angol érdekeket védjünk meg a kontinensen. ... Remélem, Churchill megtanulta, hogy ezt visszavonhatatlanul egyszer és mindenkorra így gondoljuk...” Az utolsó kísértet , bár a balkáni partraszállás tervét így megvalósítania nem sikerült, sem Churchill, sem az angol diplomácia a tervet nem adták fel s ha kis részletében is, de annyiban megvalósították, hogy Tito a jugoszláv állam élére került s így törékeny támaszpontul szolgál az angol Balkán-politikának. Ennek a támaszpontnak, ennek a hídfőnek a kiszélesítése s az ékverés északi irányban, volt annak a nagy összeesküvésnek a célja, amelyet az angol és Roosevelt halála óta angol járszalagra került amerikai diplomácia irányított és pénzelt. Az aggastyán korba ért angol államférfi a két világháború között nagy tehetségeihez méltó szerepet vitt s ha azon a vonalon megmaradt volna, amelyen a tragikus 1939— 1940-es években elindult, élete hatalmas, messze zengő akkorddal zárult volna be. De Churchill osztályának foglya maradt, a háború második felében már visszaesett fiatalabb éveinek eltévelyedéseibe s így nem mint az igaz emberiesség tiszta gondolatának képviselője, hanem mint a haldokló angol imperializmus és osztályuralom rokkant bajvívója, hagyja el a földi tereket. A Titon Rajk-féle balkán-dunai hídfő terve valóban Churchillre vall s ezzel Mr. Winston Churchill rászolgált kortársainak lesújtó ítéletére, amelyet egy magyar költő egyetlen verssorban így fejezett ki: „Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!" HISTORICUS wAz ötleteln rehiítés már in aztáw Churchill Szemtanú beszámolója egy innsbrucki nyilas-zászlóaljról • Levél a szerkesztőhöz Tisztelt Szerkesztő Úr! Elmondok egy személyes tapasztalatot, amely szemléltetően illusztrálja azt, amit Rajk és Brankov a nyugatra menekült nyilasok és csendőrök tervbevett szerepéről vallottak, hogy ezeknek a magyar népi demokráciára való ráuszítása milyen lényeges részét képezte Titóék terveinek. Néhány héttel ezelőtt külföldön jártam, többek között Ausztriában is, ahol feltétlenül megbízható forrásból azt a hírt kaptam, hogy Innsbruckban és a francia megszállási övezet több helyén a nyilasok komolyan szervezkednek és készülnek a Magyarországba való betörésre, mégpedig a francia katonai hatóságok támogatásával. Meg kell vallanom, hogy első pillanatban nem hittem ennek a hírnek, annyira megdöbbentő volt. Utánajártam tehát a dolgoknak és megállapítottam, hogy ez a hír igaz. Innsbruckban egy teljes magyar zászlóalj táborozik, amely kizárólag nyilasokból és egykori fasiszta magyar katonákból áll. Francia egyenruhát hordanak és parancsnokuk Gömbös Ernő, az egykori hírhedt fasiszta magyar miniszterelnök ugyancsak hírhedt fia, Szálasi volt szárnysegéde. Innsbruck mellett egy Zsákó nevű vezérőrnagy vezetése alatt mintegy 80 magyar fasiszta tiszt azzal foglalatoskodik, hogy nyilasokból és fasiszta magyar katonákból partizán bandákat szervezzenek, amelyekkel az a céljuk, hogy átdobják a magyar határon. Eredetileg az volt az elgondolásuk, hogy amennyiben az osztrák államszerződés létrejön és ennek következtében a szovjet csapatok elhagyják Ausztriát, Bécs közelében törnek be magyar területre. Amikor azonban az államszerződés aláírása a nyugati hatalmak magatartása következtében eltolódott, a terv megváltozott, és a kiképzett gyilkosokat polgári ruhában, útlevéllel — persze hamissal — ellátva Jugoszláviába akarták küldeni, hogy onnan törjenek be magyar területre. Mindez azonban még nem elég. Ha egy magyar állampolgár megérkezik Jnnsbruckba, főleg ha az érkező „disszidens“, másnap reggel már megjelenik nála egy nyilas, ki azt mondja, hogy a megszálló bíróság nevében jött és felvesz vele egy hosszú jegyzőkönyvet, amelynek utolsó kérdése a következőképpen hangzik: — Nevezze meg azokat a Magyarországon élő barátait, akik hajlandók lennének részt venni egy aktív ellenállási mozgalomban a jelenlegi magyar kormány ellen. Amikor ezeket a megdöbbentő tényeket megállapítottam, azt hittem, csak a nyilasok vérgőzös álmairól van szó. Most Rajk és Brankov szenvtelenül előadott kijelentései után világos, hogy Zsákó vezérőrnagy és pribékjei nem magánszorgalomból oktatták ki a nyilasokat magyarországi tevékenységre. Nyilvánvaló, hogy Rankovics kezei működtek Tirolban is és az ő utasítására képezték ki máris a nyilasokat arra, hogy Magyarországra betörjenek, itt gyilkoljanak és szabotáljanak. Ez a szörnyűség nemcsak Rankovics fejében volt meg és Rajk nemcsak mint esetlegességet fogadta ezt el, hanem mindent el is követett annak érdekében, és a következmények teljes tudatában vállalta a pfaffenbergi gyilkosok Magyarországra csempészését, akik harci indulójukban azt ordítozzák, hogy „ csecsszopóknak sem fognak megkegyelmezni“. szegő András