Haladás, 1950 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1950-06-01 / 22. szám
2 bennük, ő volt az egyetlen, aki a történelem által rákényszerített, formákban és célokban korlátolt működési területen sem feledkezett meg a XVIII. század nagy forradalmi népmozgalmairól. * Ez a gondolatsor szolgál alapul Révai legnevezetesebb megállapításához, amely teljesen új beállításban jelöli ki és határozza meg Kölcsey méltó helyét irodalmunkban- e a kapocs — hangsúlyozza — két nagy forradalmi korszak között. Az egyikhez későn, a másikhoz korán érkezett. De reformkorszakbeli társai közül egyedül benne élt elevenen a nagy francia forradalom szellemi öröksége. Aki Kölcsey pesszimizmusának ezt a fontos társadalmi és történelmi hátterét, költészetének ezt a lényegében forradalmi alapját nem érti meg — igazában semmit sem ért meg belőle. Pesszimizmusának megértéséhez a kulcsot költészetének jakobinus felvillanásai szolgáltatják. Ezért mondhatjuk, hogy Kölcsey valóban „híd“ volt Bacsányi és Petőfi között. Költészete 1789-et 1848- cal kapcsolja össze. Az ember úgy van Révai tanulmányával, mint egy jó verseskönyvvel, amely minduntalan arra csábít, hogy idézzünk belőle. Sajnos, ehhez terünk túlontúl szűkre szabott, így a Kölcseytanulmány második felének gondolatmenetét — amelyből a politikus és gondolkodó hamisítatlan profilja bontakozik ki — legfeljebb jelezni tudjuk, Kölcsey politikai működése , tulajdonképpen ugyanazokért az eszmékért folytatott küzdelem volt, amelyeket mint költő vallott. Haza és haladás volt legfőbb jelszava, minden cselekvésének irányítója, Révai rámutat arra, hogy ez a ■két fogalom nem mindig jár együtt. A szemzetizerzijs fellobbanását nálunk jórészt a ,,kalapos király“ haladó szellemű reformjai ellen fellépő nemzeti reakció váltotta ki Ez a reakció haladó volt, amennyiben, az idegen elnyomás és az ország gyarmatosítása ellen irányult, de reakciós volt, amennyiben a nemesség rendi kiváltságait védelmezte. Ebből eredt a „haza és haladás“ ama konfliktusa, amelynek például Berzeviczy Gergely is áldozatul esett. Kölcsey azonban túl volt ezen az összeütközésen. Ő a polgári haladás révén új hazát akar teremteni a magyarságnak: a jogegyenlőség, a szabadság, a jobbágyfelszabadítás új Magyarországát. Nem korlátolt alkotmányvédő hát ő, hiszen „a néppel szemben sohasem védte a nemesi alkotmányosságot, viszont a nemesi alkotmányt védve is az abszolutizmus ellen hadakozott“. Nem az alulról, hanem a felülről való támadás ellen védte a rendi kiváltságokat. Nem kevesebb, de több szabadságot akart azokkal szemben, akik minden szabadság eltörlésére törekedtek. Kölcsey tehát — állapítja meg Révai — a hazáért egyszerre két fronton küzdött. Hazán, nemzeten pedig egészen mást értett, mint a reakció lovagjai. Patriotizmusának konkrét tartalma volt, aminek lényege a jobbágyfelszabadítás követelménye. Az ország csak akkor érdemli meg a haza nevet, vallotta, ha szabad emberek élnek benne. A szabad nemzet önön haladásával szolgálja az emberiség haladását. A nemzeti öntudatnak tehát a humanizmus eszméivel kell összekapcsolódnia-Kölcsey ugyan még nem volt a nép képviselője, de őszinte népbarát politikát folytatott a polgári és nemzeti haladás érdekében. S az ő polgári-haladó, jobbágybarát programja meszsze túlment liberális ellenzéki társainak urbárium-programján akkor is, amikor velük szemben a parasztság számára tulajdont, vagyis szabad földet követelt. Kölcsey patriotizmusának másik szerves tartozéka: a harc a szabadságért, ideálja az a haza, amelyben „az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége van“. A nemzeti szabadságot, a nemzeti függetlenséget éppúgy minden nép „veleszületett“ jogának tartotta, mint a belső, polgári szabadságot. Révai nem ok nélkül hivatkozik Kölcseynek a lengyel kérdésben tartott nagyszerű beszédére. Ez a lengyelek szabadsága mellett tett hitvallás hazafiságának legemelkedettebb, harmadik főpontját jelzi: az általános emberivel való kapcsolatot. A humanista patriotizmus legszebb megnyilatkozásai közé tartozik ez a beszéd. S ha később Kölcsey a „világpolgárságról“ a patriotizmusra vetette is a hangsúlyt, mégsem lett belőle soha korlátolt nacionalista. Ő csupán abban kételkedett, hogy lehet-e reálisan, közvetlenül cselekedni az egész emberiségért? A goethei arisztokratikus humanizmussal szemben ugyancsak Kölcsey vezette be a fordulatot a plebejus, népi patriotizmushoz és ez a fordulat lett az alapja Petőfi demokratikus világpolgárságának, — írja Révai, eredeti gondolatokban bővelkedő, sokrétű tanulmányát, végül Kölcsey liberalizmusának helyes értelmezésével fejezve be. A sokáig félreismert, sőt meghamisított, de mindenesetre eljelentéktelenített haladó szellemű, demokratikus költő alakja — akinek „jakobit ‘felvillanásai" mintha előre jelezték volna az ízig-vérig forradalmár Petőfi eljövetelét — így bontakozik ki előttünk tisztán, a maga valódi nagyságában és igazi jelentőségében Révainak szinte felfedezés erejével ható, művészi karakter rajza nyomán. * A kötet három Petőfi-portréja közül legteljesebb az első, amely a forradalom költőjét mutatja föl. Elragadóan markáns, szenvedélyes erővel megfestett kép- Színei égnek és lángolnak, anélkül, hogy túlzásba tévednének. Minden ecsetvonásán érzik, hogy a művészt munkája közben is éberen ellenőrizte megvesztegethetetlen kritikai szelleme. Illyés Gyula remekbe készült Petőfije fogható csak ehhez a gondolatainak újságával, megállapításainak eredetiségével és gazdagságával lenyűgöző, tömörré sűrített tanulmányhoz. A forradalom költője négy évvel ezelőtt íródott, a második szabad március idusára s ma már csaknem minden valamirevaló magyar olvasó úgy találkozik vele, mint régi, meghitt ismerősével. Nem csodálom, hogy népszerűvé vált. Sikerének titka annyi, hogy azt mondja el Petőfiről, amit eddig elhallgattak róla. De csakugyan annyi-e? Elvégre azt, hogy Petőfi forradalmár volt, még a legsötétebb reakció is hiába igyekezett eltitkolni. Révai tanulmányának valódi értelme sokkal több s abban rejlik, ahogyan kifejti és elénk állítja Petőfi forradalmár voltát. Mindenekelőtt tisztázza március tizenötödikének igazi szerepét, a demokratikus forradalom lényegét. A reformkorhoz viszonyítva ,mindkettő törést, ugrást, valami újat jelentett. Megoldását a korábban megoldatlanul maradt ellentéteknek. A réginek és az újnak, a nemzeti reformmozgalomnak és a plebejus forradalmi mozgalomnak Ez az ellentét a magyar költészet fejlődésében is föllelhető a múlt század első felében. ,Petőfi Sándorral a magyar reformkornak költészete nem egyszerűen folytatódik. Itt is van bizonyos törés, bár az általa képviselt népiesség tagadhatatlanul folyománya volt a reformkor költészetének. Petőfi eddigi méltatói, még Gyulai is, inkább a „folytatást“ igyekeztek kihangsúlyozni. Révai a „törést“ húzza alá. Azt mondja: Petőfivel valami új kezdődik. A nemesi lelkiismeretfurdalás költészete helyett ő az öntudatra ébredő nép hangját szólaltatja meg. A felülről jövő nemzeti reformok gondolata helyett ő már az alulról jövő népi felszabadulás gondolatának szószólója. Nem reformista, de forradalmár, aki nem „felemelni“, hanem felszabadítani akarja a népet. Ez a kihangzása már első „naiv“ eposzának, a János vitéznek is, míg Arany Toldija még beéri a parasztsorból való kiemelkedéssel s a nemességbe való beilleszkedéssel. Petőfinek nemcsak politikai verseiben, hanem népdalaiban, helyzetképeiben és leíró költeményeiben is az fejeződik ki, hogy „a nép szétnéz saját országában". A táj szeretete, a magyar föld birtokbavétele kibővül nála a haza szeretetévé, az ország birtokbavételévé, ő elszakadt a földtől, de összeforrott a hazával. A rendiség fenntartása helyett a néppel akar új nemzetet teremteni- S ez a forradalmi elem ott van költészetében már a forradalmi versek megírása előtt is. Petőfi nem lázadó, hanem demokratikus népi forradalmár. Nála ,a még a kiábrándulás érzelme is előre mutat, míg nyugateurópai társainál a lázongó forradalmiságé is visszafelé. Ezért alig hasonlítható Petőfi Sándor akár Shelleyhez, akár Byronhoz, de még Heinéhez sem. .. Csak egy ország volt, ahol demokrácia és liberalizmus elválása nem a burzsoázia és a munkásosztály ellentétének alapján ment végbe, hanem annak a forradalmi demokratizmusnak a formája, amely már nem volt polgári, de még nem volt szocialista sem: Oroszországban. Petőfivel lényegében tehát nem Shelley vagy Béranger, Byron vagy Heine igazán rokon, hanem az orosz forradalmi demokrácia nagy költője, Nyekraszov.“ Ezt bizonyítja Petőfi szovjetúnióbeli, fokozódó népszerűsége is-De Petőfi nemcsak népköltő, hanem népvezér is volt. Mikor kitört a forradalom, a néptömegekhez apellált. Nem várta be, míg a pozsonyi országgyűlés „a helyzet magaslatára“ emelkedik, hanem társaival megszervezte a pesti tömegmegmozdulást és fait accompli elé állította a rendeket. Világosan látta, hogy a magyar szabadságharc része egy nagy európai szabadságmozgalomnak, amelytől elkülönülni nem szabad s amellyel vállalni kell a közösséget. Révai rendre vizsgálat alá veszi Petőfinél a közügy és Magánügy kölcsönös egymásrahatását, a népi, nemzeti és egyetemes emberi gondolat egybeforrását, költészetének és politikájának ellentéteikben is átélt viszonyát. Megmagyarázza halálvízióinak igazi okát s népeket átfogó, korlátlan szabadságeszméjének szembenállását a liberalizmus korlátozó tendenciájával. Felfejti forradalmi elvhűségének, radikális baloldali demokrata, republikánus voltának minden rejtett szálát s mindent meggyőző példákkal igazol. A kép, amelyet így Petőfiről ad — ha talán a politikus javára a költőt némileg elhanyagolja is — lényegében éppoly teljes, mint hű és reális. Mindenekfelett pedig híven szolgálja Révai kitűzött célját: igazolja Petőfi költői örökségének mához szóló forradalmi elevenségét és hatóerejét. * Az Ady Endre forradalmi és költői jelentőségét méltató hatalmas tanulmány három részre oszlik. Az első Ady két lelkét, a második szimbolizmusát, a harmadik az érte vívott harc indítékai tárja föl. Ehhez még két alkalmi beszéd csatlakozik, amely mintegy összefoglalja és kiteljesíti a részletes elemzést. A túlsúlyt itt is az ideológiai vonal kiemelése kapja, bár ezúttal a tartalommal egybenőtt forma esztétikai elemeinek tisztázása sem marad el- Révai gondosan szemügyre veszi azt a magyar társadalmi adottságot, amely elsősorban szabta meg Ady sajátos költői arculatának kialakulását, majd a költő szimbolizmusát. Ady lírája — írja — épp szimbolizmusa révén lett nagy, patetikus forradalmi Urává, rész helyett az egésznek kifejezőjévé. Szimbolizmusa a forradalmi általánosítás eszköze s ennyiben realista volt, valóságtól elszakadó mitizálása ellenére is. Azután így folytatja: Adyt megérteni annyi, mint mitilogizáló szimbolizmusa mögé látni, felkutatni valóságos társadalmi és történelmi alapját, lefordítani a népi valóság nyelvére, meglátni történelmi helyzetében a tragikus ellentmondásokat, amelyek őt erre a nagyszerű, de mégis vergődve tapogatódzó jelbeszédre kényszerítették. Maga a Ura pedig azért lett Adyval reprezentatív magyar műfajjá a háború előtt, mert csak ő tudta megszólaltatni a magyar társadalom ellentéteit meztelenül és közvetlenül. Innen van, hogy befelé fordulásában és ellentéteinek feloldatlanságában egyaránt kora magyar valóságának problémái tükröződnek. Ady Endre, az ember és a költő, mindenekfelett forradalmár volt- Költészetének ez a forradalmiság a lényege. Költői nagysága abban áll, (éppúgy, mint Petőfié, hogy egy nagy, készülődő népforradalom viharmadara volt. A magyar költészet — hangsúlyozza Révai — szinte egészében a haladás költészete. A magyar nép joggal lehet rá büszke, hogy nincs költője, aki így vagy amúgy, ne a társadalmi haladást szolgálta volna. De a szó igazi értelmében forradalmi költője a magyar népnek csak kettő van: Petőfi Sándor és Ady Endre. Ahogy 1905-től 1918-ig csupán két ország volt Európában demokratikus népforradalommal terhes: Magyarország és Oroszország Az előbbinek Ady, az utóbbinak Gorkij volt a viharmadara. (Majakovszkij csak később, a szovjetforradalom után találta meg igazi hangját s vált nagy költővé,) így érthető, hogy „Magyarország adta Európának a huszadik század legnagyobb lírikusát.“ Az történt ebben az évtizede ben, ami 1948-ban: a forradalom igazi perspektíváját tisztán csak a költők látták. Ezért vált Ady a magyar nép vágyainak legmélyebb kifejezőjévé. De ez magyarázná azt is, hogy miért érezte magát magányosnak, „fajából kinőtt magyarnak“- Az ő „bánatfoltja“ konkrét sebeket és fájdalmakat takar. Harcos társai a progresszióban sorra megalkudtak. De Ady — akárcsak Petőfi — nem alkudott. Ő antifeudális, polgári, demokrata forradalmat akart, a magyar polgárság azonban nem volt forradalmi, szerény reformodra áhítozott csak. És ezt Ady tisztán látta. Költészete ezért lett a hívő hitetlenség ellentétes költészete. A nemzeti megújhodást sóvárogta, ugyanakkor azonban a nemzeti tragédiától való rettegését is kifejezte. Ez a „kétlelkűség“ egész költészetének tárgykörén végigvonul, mint felhorgadó, dacos optimizmus és lemondó pesszimizmus. S annak felismerése, hogy a „polgárság nem forradalmi erő egy demokratikus forradalomban, Adyban közös volt az orosz forradalom nagy vezérének, Leninnek a felismerésével.“ Ma Ady értékelése tekintetében túl vagyunk a régebbi zűrzavarokon, — állapítja meg Révai. — A nyilvános nemzeti életben az igazi Ady képe válik uralkodóvá. A róla alkotott ítélet már egységesül, jeléül" annak, hogy a demokratikus népi erők szellemi életünkben is a győzelem felé haladnak. De, hogy Ady valódi jelentősége az utóbbi években ennyire tisztázódott, abban éppen Révai ködoszlató tanulmányaié az oroszlánrész. Valóban úgy van, ahogy 1946-ban írta: „Ady népiességét és népszerűségét nem lehet megítélni az utolsó húsz év tapasztalataiból. Az ő költészete kristály, amelynek sugártörése aszerint változik: nappal van-e vagy éjjel, alulról, vagy felülről esik-e rá a fény, valamennyi oldala, vagy csak egyes lapjai verik-e vissza a valóság sugarait? Mert az igazi nagy költészet nemcsak képe a világnak, hanem maga istükör, amelyben a világ felismerheti önmagát.“ * Kölcsey, Petőfi, Ady... A forradalmi magyar költészetnek ez a hármas ikercsillaga így ragyog ki most előttünk a múltból — egymás fényét növelve és erősítve — a könyvnap előestjén. Bíztató és útjelző sugárzással, diadalmasan, irányt és célt egyszerre mutatva a jövendő felé. Persze, ez a vázlatos ismertetés csupán szakadozott töredék. Mintegy ízelítője annak a szervesen felépített, dialektikus szemléletben fogant, benső öszszefüggéseiben sokfelé mutató gazdagságnak, amely Révai irodalmi tanulmányait jellemzi. Mindegyikén érzik a marxistaleninista gondolkodó szigorú fegyelmezettsége, hivatástudatának komoly felelősségteljesssége s az orosz kritika régi nagymestereinek — Bjelinszkijnek, Csernusevszkijnek, Dobroljubovnak — termékenyítő hatása. Végül, de nem utolsó sorban, saját írói egyéniségének éles kritikai szelleme. Az a ritka, par excellence kritikai képesség, amely mindig a lényegre tapint s első pillantásra el tudja választani „a magot a pelyvától". Főkép ezek az értékes tulajdonságok teszik Révai József új könyvét nemcsak tanulságossá, hanem egyenesen iránymutatóvá, népi demokráciánk fejlődő irodalma számára. —HALADÁS__ Érdemes meghallgatni ! VASÁRNAP 11.30 órakor PETŐFIN: Eötvös József Összeállítás 1950 június 1