Halászat, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7. szám
Fentnevezett élőlény joggal megérdemli a címben ráutaló nevet, habár vitás, hogy ő, vagy honfitársa, a törpeharcsa viszi-e a pálmát károsság tekintetében? Ennek a kérdésnek eldöntése nem célom és így inkább csak a naphallal óhajtok foglalkozni. A naphal ikrapusztító tevékenysége révén minden évben kiveszi a vámot a szaporulatból. Védekezni ez ellen egyelőre nem tudunk, ahhoz azonban, hogy egyáltalán erre gondolhassunk, meg kell vele ismerkednünk. A naphal családfája szerint a vértes és csontos halak (Osteichthyes) alosztályának (subclassis), a csontos halak (Telestei) csapatának (légió), a zártúszóhólyagúak (Physcalisti) rendjének (ordo) és a díszsügérfélék (Centrarchidae) családjának (família) a tagja. Családjának másik hazai képviselője a pisztrángsügér (Micropterus Salmoides Lacépede). A naphal (Lepomis gibbosus Linné) hazája, akárcsak a többi kellemetlen ajándéké (mint a kolorádóbogárnak, a fehér szövőlepkének, a a dohányról nem is beszélve, persze füstölnivalóra gondolok) Észak- Amerika. Elterjedési köre a Mississippi-folyam vidékétől keletre, a Nagy tavaktól Georgiáig és New Orleans-ig minden folyóban és tóban, melynek csendes a vize, a partok közelében megtalálható, ahol az iszapos, vagy homokos aljazatban sűrű növényzet tenyészik. Nyáron a naphal egy-két méternyi mélységben tanyázik, télen azokat a helyeket keresi fel, melyek 5—6 méter mélyek. Ivási ideje hazájában június—július, nálunk május—június, meleg (18 C °) vízben. A hím által a talajba létrehozott mélyedésben, illetve fészekben az apaállat gondozza az oda lerakott ikrákat, kikelésig uszonyaival hajtva rájuk a friss vizet és védve azokat más halak falánksága ellen. Ikragondozó tevékenysége szilárd aljzat esetében, sikeres, finom, homokos parton azonban éppen uszonycsapásaival temeti be az ikrákat, amelyek így a kikelésig el sem jutnak. Amerikai nevei: „Common Sun- Fish“ (közönséges naphal), „Pond Perch“ (tavi sügér), „Sunny“ (aranyos), amit egy kissé túlzásnak is tartok, mert számunkra semmiesetre sem az... Hazánkban első ízben dr. Hirsch Alfréd telepítette be, 1905. áprilisában iharosi tógazdaságába. Díszhalként került a sárdi tógazdaságba, innen 1910-ben véletlenül a Balatonba. Annak idején még örültek is a halfauna ilyetén való gyarapodásának. Dr. Vutskits György például a „Halászat“ 1911 szeptemberi számában a tógazdák „jóindulatú figyelmébe“ ajánlja a naphalat. Hősünket azonban nem kellett nagyon figyelembe ajánlani, mert erről ő maga is rövidesen gondoskodott. A Dunába Bellyén 1 db-ot, Kopács községben 2 db-ot fogtak 1912-ben és ezt mint nagy eseményt, rögtön hírül is adták. 1916-ban azonban a „Halászatiban már egész másképp kezdtek írni, tükrözve a gyors elszaporodás eredményét: „A naphajtógazdaságaink veszedelme; valóságos csapásként kezd jelentkezni ez a gazdasági szempontból semmire sem való. apró, szapora szeméthal“ (ezzel már mi is egyetértünk). 1917-ben a naphal már a Rajnában is megjelenik, ide, feltevések szerint az 1890-es hamburgi kiállításkor jutott az akváriumok kiürített vizével. Már magyar népies neve is van, mire a tolnai Dunából kifogják 1920-ban az első „cifra kárász“! A többit már mi is tudjuk. Az első betelepítők aggodalma, hogy a naphal világos vizekben nem szaporodik, tekintve, hogy nálunk ilyen a lillafüredi tavakon kívül nincs, teljesen felesleges volt. Amikorra az 1920-as évek után tavaszi napsugarak végigpásztázták a vizeket, a naphalak tömegeit láthatták az ívóhelyeikhez sietni és az előbbi aggodalom tárgya most már valóban csapást jelentett káros tevékenységével hihetetlenül elszaporodva vizeinkben. Hazánkban a közönséges naphal (Eupomotis gibbosus — vagy Eupomotis aureus Ford.) — szaporodott el és ennek a mai tudományos neve: I^epomis gibbosus. A naphal állítólag a pisztrángsügérnek kedvenc csemegéje, ami halunk tüskés voltát nézve furcsa gusztusra vall és kétkedést ébreszt bennünk. Kártevése főleg abban merül ki, hogy más halak ívóhelyeit előszeretettel keresi fel és mind az ikrát, mind az ivadékot előszeretettel és nagy mennyiségben fogyasztja, tehát különösen veszélyes a nem ikragondozó halakra, például a pontyra is. Természete összeférhetetlen, verekedő, amivel csak elbír, arra rátámad, étvágya pedig igen nagy. Amerikában állítólag 1 kg-osra is megnő, nálunk azonban csak 10—15 cm-t és 20—30 dkg-os súlyt ér el. Mindezek mellett küleme, — mint ahogyan a mesékben a sátán is szép lány formáját ölti magára —, határozottan tetszetősnek mondható, különösen színeit tekintve. Teste lapos, jelegzetes sügér formájú. Színezete teszi széppé: a fiatal példányok háti részén olajzöld alapszínéből függőleges, sötét sávok válnak ki. Később ezek a sávok részben vagy egészen eltűnnek. Az olajzöld alapszín szép, kékes ezüstfényt nyer, melytől az oldalrészek narancssárga pettyei és foltjai nagyon eltérnek. A mell, a has és oldal úszószárnyak mind narancssárgák, narancsszínű alapú feje csillámló kék és zöldeskék hullámos sávokkal tarkázott és a kopoltyúfedő hártyás függelékén nagy fekete, mögötte majdnem cinóberpiros folt látható. A kopoltyúfedő hártyás függelékének ez a rajza különbözteti meg Dürigen szerint a többi naphalfélék, illetve fajok idősebb példányaitól a közönséges naphalat Bármilyen ragyogó szépségű legyen is a naphal, azt hiszem, mégis mindenki egyetért velem, hogy legfőbb óhajunk ebben a tüneményes szépségben zavartalanul gyönyörködni — az akváriumban —, de annál inkább szeretnénk nélkülözni tógazdaságainkban és természetes vizeinkben. Hámor Tamás A PROG. F. C. 1959/2-es számában ismerteti azokat az újabb kísérleteket, melyek a halak metabolizmusának csökkentésével igyekeznek kevesebb pusztulással megoldani a halivadék, nevezetesen a mindössze néhány hetes pisztráng szállítását. A kísérleteket tricain-metánszulfonáttal végezték, ebből az anyagból 1:20 000-től 1:120 000-ig hígításokat készítettek, az oldatokat liternél alig nagyobb műanyag zsákocskákba töltötték és zsákonként 500 ivadék pisztrángot helyeztek el. A zsákokat jegelve szállították olymódon, hogy levegő helyett oxigénatmoszférát teremtettek a víz felett. A bódítószer 1:40 000 hígításban bizonyult a leghatásosabbnak és legkevésbé ártalmasnak. Háromórás szállítás után a zacskó vízében levő halacskák közül alig néhány volt inaktív és elpusztultnak tekinthető, a többi a friss vízben hamarosan magához tért és alig egy óra leforgása után a behelyezési ponttól már 100 méterre is észleltek belőlük, amint szorgalmasan táplálkoztak. A pusztulási arány (500-ból 19) igen kedvező és arra enged következtetni, hogy a tricain-metánszulfonát alkalmas a régi probléma megoldására. A naphal (Lepomis gibbosus) pikkelye (Hámor felv.) 142