Halászat, 2005 (98. évfolyam, 1-4. szám)
2005-09-01 / 3. szám
Az 1888. évi XIX. halászati törvény szerint, ahol a víz olyan fekvésű vagy nagyságú, hogy „okszerűen” nem halászható, ott társulatot kell alakítani, így a 19. sz. végén, 20 sz. elején sorra alakultak a halászati társulatok. Dunaföldvár és Báta között előbb kettő jött létre, de 1904-ben Dunaföldvár-bátai Halászati Társulat néven egyesültek, székhelyük Kalocsa lett. 50 katasztrális hold jogosított egy szavazatra, akiknek ennél kisebb területük volt, azok csoportosulhattak. A 20 tagnak összesen mintegy 16 ezer holdnyi vize volt, 317 szavazattal, ebből 128 illette meg a Kalocsai Érsekuradalmat és a Káptalant, több mint 6 ezer hold után. A következő a szekszárdi tanulmányi alap, majd a paksi Isgum- Szedresi-Leibhard csoport 23-23 szavazattal. Csakhogy a belépő tagok vizeiket már régebben bérbe adták, a szerződések különböző időkben jártak le, ezért az egységes kezelést két évtizedig nem kezdhették meg. Közben a tagságban is történtek változások. 1908-ban a tolnai Isgum Ferenc mindenét eladva Paksra költözött, és megvásárolta Wachtler Józseftől annak halászati jogát, Tolnán viszont a báró Dräsche uradalom felparcellázásakor özv. Isgum Ádámné négy társával (részben rokonokkal) megvette annak majd ezer holdnyi vízterületét (a tolnai Holt-Dunát), ami 19 szavazatot biztosított nekik. Jellemző adat, hogy míg az ingatlanokért (földterület és halászház) 3500 koronát fizettek, addig a halászati jogért 60 ezret (!), persze részletekben. Közjegyző előtt készítettek egy társasági szerződést, melyben aprólékosan szabályozták működésüket. E szerint Isgumné kéthatod, a többiek egyhatod részben tulajdonosok, a jövedelem ennek arányában oszlik meg, amit minden vasárnap számolnak el úgy, hogy a kiadások után megmaradó összeg felét a törlesztésre fordítják, és a maradékot osztják fel. Az esetleges hiányt közösen pótolják. Csakis közösen halászhatnak. Ha valaki eladná részét, a társaságnak elővételi joga van. Az FM támogatásával ivadéknevelőt létesítettek, amit a Társulat rendelkezésére bocsátottak. Gr. Vigyázó Ferenc bátyai földbirtokos jogutódja pedig a Magyar Tudományos Akadémia lett. A területet hét üzemszakaszra osztották: I. Dunaföldvár-Bölcske 1786 kh II. Solt - Dunapataj 1636 kh III. Dunapataj - Sárközi Ármentesítő Társ. 17.4 km 2455 kh IV. Paks-Bogyiszló 1938 kh V. Tolnai Holt Duna és Bogyiszlói Holt Duna 12 700 kh VI. Bogyiszló-Koppányi átmetszés É. határa 3983 kh VII. Koppány-Báta alsó határa 3195 kh A sok halogatás, és apránkénti bérbeadás után végül 1922-től 1933-ig, 12 évre sikerül árverésen az üzemszakaszonkénti egységes bérbeadás .(Ennek lejárta után ismét 12 évre adták ki.) I. üzemszakasz Kocsi Imre dunaföldvári, II. üzemszakasz Bencze Ferenc paksi, III. üzemszakasz Bajler Imre paksi IV. üzemszakasz özv. Isgum Ádámné és fiai, tolnaiak, V. üzemszakasz Isgum Ádámné és fiai VI. üzemszakasz Isgum Ádámné és fiai VII. üzemszakasz Tóth István és társai szeremlei és bajai halászok Tehát három szakasz bérlője Isgum Ádámné és fiai lettek, a társakkal együtt. Az Isgum család régi tolnai halászfamília, s a helyi szokás szerint a családfő halála után az özvegy vette át az irányítást, s két évtizedig a jelek szerint kemény kézzel irányította fiait, aki halászok lettek, kivéve Ádámot, aki jogot végzett, s idővel átvette a vezetést. (A halászok sokszor csak „a Doktor” néven emlegették.) Ő lett a főbérlő, testvérei pedig egy-egy terület vezetői. A két háború között is volt infláció, ezért a bérleti díjat halárban állapították meg. Ez mutatta a szakasz értékét is, ami függött a terület nagyságától és a halállományától, így pl. 1933-ban az I. üsz. 18 q, a II. üsz. 16 q a III üsz. szintén 16 q, a IV. 20 q, VI. 115 q, VII üsz. 84 q bérhalat fizetett. A halárat a OHF negyedévenként közölte a Vásárcsarnok adatai alapján. (A bérhal. Halászat, 1995. 331.) Ezenkívül még a kastély részére hetenként meghatározott mennyiségű élő halat kellett beszolgáltatni, valamint a jogtulajdonosoknak is járt 5 holdanként 1 kg süllő vagy másfél kilón felüli ponty, illetve 3 kg mustrahal egész évre elosztva. A jogtulajdonosok ezen felül is kérhettek halat szerződésben meghatározott áron. De ha a bérlő nem teljesítette a beadást, neki magasabb áron számolták el a mulasztást. Bár a szerződésekben mindig kikötötték, hogy bérleengedést nem kérnek, rendszeresek az ilyen jellegű kérések. Hol a hosszú tél, hol a szárazság vagy árvíz, a rossz ívás stb. az indok. A közgyűlés aztán vagy hozzájárul, vagy nem, esetleg halasztást ad. Érdekes a paksi Isgum Ferenc esete. Ő, mint a paksi víz egy részének tulajdonosa, tagja a Társulatnak, ugyanakkor feles halásza a bérlőnek, de ellenzi a bércsökkentést, hisz akkor kevesebb osztalékot kapna. Ha aztán valaki nagy tartozást halmozott fel, bírói útra került az ügy. Érdekes és jellemző eset, amikor a szeremlei bérlők, akik elsősorban jómódú gazdálkodók voltak, 1922-ben elmaradtak a fizetéssel. Éveken át görgették maguk előtt a lényegében kb. 2000 pengős adósságot. A Társulat fiatal és ambiciózus ügyvédje akcióba lépett. Foglalások, tárgyalások éveken keresztül, míg a bírói és ügyvédi költségekkel majd 50 ezer (!) pengőre emelkedett az adósság. Elárvereztek földet, házakat, állatokat, de még 1944-re sem fejeződött be a pereske- Halásztársulat Dunaföldvár és Báta között 97