Siketek és Nagyothallók, 1957 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1957-10-01 / 8. szám

4 siketek és Nagyothallok Adatok a „SIKETEK vagy SÜKETEK“ vitához Írta: Göllesz Viktor gyógyped. tanár Bogner Gyula tollából szüle­tett meg a vitaindító cikk. Mindenekelőtt a „vitacikk“ egyik tételével szeretnék vitá­ba szállni, illetve szeretnék e tétel helytelenségére rámutat­ni, másfelől a „siket-süket“ kérdés nem oly egyszerű, mint azt gondolhatnánk. Bogner Gyula szerint „a si­ket gyűjtőnév alatt mi a sü­ket­­némákat értjük, míg a süketek alatt a nagyothallókat .. . stb.“ Azt is írja, hogy a „siket és sü­ket szó a mai magyar nyelvben nem ugyanazt jelenti“. Lehet­­— bár szerintem nincs lényeg­beli különbség. De semmi­képpen sem tehetünk olyan különbséget a két szó között, hogy az egyik a valóban sike­tekre, a másik pedig a nagyot­hallókra vonatkozzék. A NA­GYOTHALLÓ NEM SIKET! A cikkíró eme fejtegetésében a siketek részéről olyan gyak­ran tapasztalható, a nagyothal­lóktól való elszakadás utáni vá­­gyat, a megkülönböztetésnek egészen helytelen módját lá­tni. Amennyiben a cikkírónak igaza lenne, úgy joggal kérdez­hetnénk, hogy a szövetség ala­pítói miért nem így fogalmaz­ták meg a szövetség nevét: SIKETEK ÉS SÜKETEK SZÖVETSÉGE? Vagy talán azt is kérdezhetném, hogy az er­délyi SüKetfalvát miért nem nevezték NAGYOTHALLÓ­­FALVÁ-nak? Megemlíthetnék azonban azt is, hogy a fajdfé­lék (tyúkra emlékeztető ma­dárfélék ezek) egyik fajtáját szokás „SÜKETFAJD“-nak is, de „SIKETFAJD“-nak is írni s nem hiszem, hogy e kettősség magyarázható lenne a vitacikk írójának fenti elméletével. Kétségtelen, hogy a siketsé­­get jelentő állapotot az idők folyamán többféleképpen ne­vezték. Ismeretes, hogy a Du­nántúl egyes vidékein például „LÁMPÉRTOS“-nak titulálták a siketeket. Tény azonban, hogy a „siket“ és „nagyothal­ló“ megjelölés két különböző állapotot jelöl, a süket szó pe­dig lényegileg egyértelmű a sikettel. A „siket“ és „süket“ szavak eredetét, alakulását illetően szabad legyen régi, századok­kal korábbi és mai példázatok­kal megvilágítanom. Ezek a példák választ adnak eredeti problémánkra, de úgy gondo­lom választ adnak Bogner Gyula fentebb már említett té­vedésére is. Az 1870-ben kiadott „A magyar nyelv szótárá”-t Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztették, ők a „siket” melléknevet a követ­kezőképpen magyarázzák: „1. Ki­nek halló érzéke vagy egészen te­hetetlen, vagy bizonyos fokban tompa, s ki, mint mondták, na­gyot hall.” Ez a magyarázat úgy látszik megfelel Bogner Gyula fel­fogásának. Czuczor és Fogarasi tovább azonban így írnak: „7. Ki mások kérelmére, szavára, inté­sére stb. nem hallgat, s úgy tet­teti magát, mintha siket volna.” Majd „3. Atv. mondják hangról, mely tompán szól, melynek éle nincsen; továbbá ami a hangot nem adja jól vissza, s mintegy el­nyeli.” E harmadik pontban fog­laltak igazolására példákat hoznak fel, amind a következők: „Siket terem, siketszavú szónok, siket­hangú énekes. Siket hét, nagyhét, midőn a katholikusoknál csütör­töktől szombatig nem hallani ha­rangszót ..” A szótárban megtaláljuk a „sü­ket” jelzőt is. Ugyanis Czuczor és Fogarasi szerint a „siket”: véko­nyabb hangzattal „süket”. A szó eredetét illetően a következőket írják: „Valószínű, hogy vagy sil hangnak fogalma azon si rejlik benne, melyből az erős kiáltást jelentő süvölt, süvölt, si, sikolt stb. származnak, mivel a siketnek sü­­völteni, sikoltani kell fülébe, hogy a szót hallja. Ezért mondják a si­ketről, hogy nagyot hall. Ily fogal­mi viszonyban látszanak lenni a latin surdus és susurrus; a német taub és toben, mint Adelung és Campe vélekednek; továbbá a szláv hiúk, hlucsani (zúgás, har­sogás) és hluchi (siket). A t a si­ket szóban vagy toldalékhang, mint a tápdivatos süke gyanít­­tatja, vagy s helyett áll, úgy hogy süket , süket, siket.” (Ugyanez a szótár ad felvilágosítást arról, hogy a süke szó is használatos volt, s annyit jelentett mint fél­­siket.) a szótárról még annyit, hogy egyaránt feltünteti a siket, siketül, siketítés, mint pedig a sü­ket, süketít, süketség szavakat is, magyarázataiban azonban min­denütt siketről beszél. Egy később kiadott, de korábbi adatokat is tartalmazó munka, a Szarvas Gábor és Simonyi Zsig­­mond szerkesztésében 1891-ben megjelent „Magyar nyelvtörténeti szótár”. Ez a munka is megemlíti mind a „siket” mind a „süket” formát.­­ Világos, hogy ezek után nem kell ismételten hangsúlyozni; a „süket”—„siket” kérdés nem mai keletű. Kettősségek A jelen vitát — mint ismeretes — lényegében az indította el, hogy a „Siketek és Nagyothallók” ha­sábjain az­ utóbbi időben „süket” jelzőt olvashattunk, annak ellenére, hogy a lap eredeti fejléce megma­radt. Ilyen kettősségek régebben is, ma is, másutt is előfordultak. Lássunk néhány példát. Heltai Gáspár 1566-ban Kolozsvá­rott kiadott mesés­ kötetében sü­ketről, s 1574-ben megjelent — fentebb már említett — „Historiás énekeskönyv”-ében pedig sikerről ír. Érdekes kettősség tapasztalható DE L’EPÉE „Süketnémák oktatá­sa­­ ”című könyve magyar for­dításában is, amely 1923-ban jelent meg. A könyvet „A SÜKETNÉ­­MA-INTÉZETI TANÁROK ORSZÁ­GOS EGYESÜLETE” adta ki — amint az a borító első oldalán fel­tüntetve van — s a könyv első mondata mégis így kezdődik: „Ha­zánkban a siketnémákat 1802 óta tanítják ...” E könyvvel kapcso­latban rögtön megjegyezzük, hogy a Meszlényi által fordított, s 1812- ben megjelent kiadás a címben is siketnémákról beszél. Az ehhez hasonló bizonytalan­ságok megmutatkoznak egyes szerzőik egyes művein belül is. Említésre méltó például Laziczius Gyula „Fonetika” (1944) című könyve. Laziczius könyvében Am­man „Surdus loquens”-ét „Beszélő siket”-nek fordítja, amikor is a „siketnémák” oktatásáról beszél (8. oldal) s ugyanakkor könyvének 141. oldalán az „öregségi sükete­­dés’» folyamatáról ír. Végül lássunk egy folyóiratot Az 1955-ben megindult „GYÓGY­PEDAGÓGIA” című szaklap cik­keit többszörösen lektorálták, mégis — szinte minden számában — az egyik oldalon siket, a másik oldalon süket jelző olvasható. Az orvosi szakirodalom A korábbi orvostársadalom süket, illetve süket jelző haszná­­­latában szintén nem volt egységes. Jellemző, s talán helyes kiemelni, hogy éppen a fü­lészek azok, akik nem tudtak közös nevezőre jutni. Lássunk néhány példát a régebbi és a mai orvosi szakirodalomból. A legrégibb könyv, amelyre hi­vatkozhatunk Pápai Páriz Ferenc „Az emberi test nyavalyáiról” cí­mű munkája. Ez a könyv 1690-ben jelent meg s oldalain „siketségről” ír. Beke Gyula ,,A fülgyógyászat tankönyve” (1868) című munkájá­ban „süketnémaságról”. Zsigmond a „Gyógyászat” Szenes című folyóirat egyik cikkében (1886) si­­ketségről, siketnémaságról. Mihal­­kovics Géza „A központi idegrend­szer és az érzékszervek...” (1892) című könyvében siketről, siketség­ről, stb. beszél. Váll Ernő egyik közleményében (1892) süketségről, Klug Nándor „Az érzékszervek élettana” című könyvében (1896) szintén süketségről és süketné­mákról ír. A későbbi évek sem eredmé­nyeznek egységet. Müller Vilmos „A belgyógyászat kézikönyve” cí­mű munkájában még beszél (1985). Krepuska süketségről Géza és István „Fülgyógyászat” (1936) azonban már siketség, siketnéma­ság jelzőket használ és „megsike­­tülés” folyamatáról írnak. A mai orvosi szakirodalom kétségtelenül a „süket” meg­jelölés mellett tört pálcát. Helytelen lenne azonban itt egy olyan körülmény elhallgatása, amely befolyásolni látszik ezt az állásfoglalást. Arra gondolok ugyanis, hogy a legtöbb most megjelenő szakkönyv bevezetőjé­ben olvasható egy hasonló meg­jegyzés: „Könyvem helyesírása a kiadó kívánalmai szerint...” A kiadó pedig — s ez természetes — a Tudományos Akadémia útmuta­tását követi, azaz támaszkodik az általa kiadott helyesírási szótár szabályaira, így azután nem nehéz pálcát törni! Lám a kiadók jogai, a szabályok is formálhatják a nyelvet! A gyógypedagógiai szakirodalom A siketek oktatása hazánkban 1802-ben kezdődött meg azzal, hogy Jólészi Cházár András ekkor alapította az első „Siketnémák Intézetét”. Ennek az intézetnek az elnevezése a továbbiakban tükrö­ződik a gyógypedagógiai tanárság állásfoglalásában. Simon Antal „Igaz mester” című könyvében siketekről beszél. Könyve 1808-ban jelent meg. Majd sorban­ Schwartzer Antal is siket­némák számára írta az 1817-ben megjelent „Nyelvtanító könyvét”. Scherer István kézírásos olvasó­könyve is siketnémák számára készült 1887-ben. Szintén 1887-ben jelent meg Pivár Ignác „A beszélő siketnémák nyelvtanítása” című írása. Roboz József egyik kézirata (1888), valamint Schaffer Károly (1897) is siketekről ír. A SIKETNÉMÁK ÉS VAKOK TANÁRAI ORSZÁGOS EGYESÜ­LETÉN­ek hivatalos lapja és szak­­folyóirata volt a „Siketnémák és vakok oktatásügye”, e lap hasáb­jain sohasem találkoztunk a „sü­ket” megjelöléssel! Ugyancsak „Magyar siketnéma oktatás” volt a címe a SIKETNÉMA-INTÉZETI TANÁROK ORSZÁGOS EGYESÜ­LETE hivatalos lapjának. (Ezzel az egyesülettel kapcsolatban megje­gyezzük, hogy — mint azt DE L’EPÉE munkájának borítólapján láttuk — ez a szervezet saját ne­vében is bizonytalan volt s egy­szer siket, másszor süket jelzőt alkalmazott!) Napjainkban a szakemberek szinte kivétel nélkül, mind siket jelzőt alkalmaznak s az is egé­szen természetes, hogy a jelenleg forgalomban levő tankönyvek mind siketnéma számára íródtak. intézeti tanulók A Budapesten 1952 decemberében megtartott Or­szágos Gyógypedagógiai Konferen­cián mindenki siketekről beszélt, s a konferencia anyagát felölelő brosúra (az Oktatásügyi Miniszté­rium kiadványa!) is siketnek írja a „süketet”. (!) Felesleges talán ezek után arra hivatkoznunk, hogy hazánkban ma is minden siket-tanintézet homlokzatán és bélyegzőjén ez ol­vasható: „siketnémák Állami TANINTÉZETE”. Összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a gyógypedagógiai szakiro­dalomban majdnem kizárólag a „SIKET” megjelölés volt haszná­latos és használatos ma is. (!) Az MTA helyesírási szótára — Nyelvészeti művek A Tudományos Akadémia első helyesírási szótára 1832-ben jelent meg. Ezt a kiadást — sajnos — nem sikerült látnom. A későbbi szótárak is csak részben érintik problémánkat, ezért nem hivatko­zunk valamennyire. Verseghy Ferenc „A tiszta ma­gyarság, avvagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések” (1805) című könyve csak a süket szót tünteti fel. Az 1884-ben megjelent „A magyar he­lyesírás elvei és szabályaidban a siket és süket szóalakok nem sze­repelnek. (!) A Simonyi Zsigmond által írt „Az új helyesírás szövege és ma­gyarázata” (1903) feltünteti mind a két formát, bár a következőkép­pen: „siket (süket)”. Az 1922-ben kiadott helyesírási szótár szótár részében nem szerepel sem a „si­ket”, sem pedig a „süket” forma. Az 1929-ben Balassa József szer­kesztette „Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai”­­ban újra megtaláljuk a „siket” és a „süket” formát is. Az 1950-ben kiadott MTA-szótár szerint még jogos a kettős alak, így tünteti fel e szavakat: „siket V. süket”, illetve „süket v. siket”. A szabályzat egyébként szegényes szótár a fenti megjelöléseken kívül csupán a „siketnéma” szót tünteti fel. Az 1943-ban kiadott, „A ma­gyar helyesírás szabályai” szerint „Vannak esetek, melyekben a mű­velt köznyelvi kiejtés nemcsak a hangok hosszúságában, hanem mi­nőségében is úgy megoszlik, hogy mind a két alakot egyaránt jogo­sultnak kell tartanunk, ennélfogva kétféleképpen is írhatjuk.” Ez a szótár tehát egyaránt helyesnek tartja a siket és a süket jelzőt is, így mindkettőt feltünteti. Az 1954-es kiadás az 1943- ban megfogalmazott szabályt lényegében „érintetlenül“ hagyja, de a „siket—süket” problémát a süket javára ol­dotta meg. Ebben a kiadásban ugyanis a következő szavakat láthatjuk felsorolva: süket, sü­ketnéma, süketsége, süketül (!), süketüljön (!). Említésre méltó talán, hogy a legtöbb nyelvi szótár a siket formát helyezi előre, illetve e szó­alak mellett adja meg az idegen fordítást, s a süket SZERKESZTŐ MEGJEGY­ZÉSE: Göllesz Viktor gyógy­pedagógiai tanár értékes, sok szempontból szenvedélyes hézagpótló cikke búvárkodás és alapos kutatómunka gyümöl­cse, a lapunkban elindított vi­tának nagy nyeresége. Néhány megállapításával azonban vi­tába szállok. Vitatható cikkírónak az az úgyszólván alapállása, hogy a nyelvemlékekből, az írott nyelvből vonja le következte­téseit s feltétlen elsőbbséget biztosít, méghozzá perdöntő erővel, a nyelvemlékeknek az élő nyelvvel szemben. Véle­ményem szerint némely követ­keztetése ezért nem lehet pontos. A nyelv él s mint min­den élő, állandóan változik, állandóan mozgásban van. A köznyelvben egyes szóalakok között harc folyik s ebben az egyik szóalak alul marad, s el­tűnik az idők folyamán s csak az irodalom adja tudtul, hogy az eltűnt szóalak is létezett. A szavak történetét bizonyos hangtörvények befolyásolják. Ma már például a köznyelv­ben a siket szó nem él — hangsúlyozom: a köznyelv­ben! — és a köznyelvben a süket szóalak győzött. És a sü­ket szónak ezt a győzelmét fejezi ki a Magyar Tudomá­nyos Akadémia, amikor a Ma­gyar Helyesírás Szabályai ti­zedik kiadásában, 1954-ben a szótárban a süket, süketnéma, süketség, süketsége, süketül, süketüljön szavakat szerepel­teti és a siket szót nem vette fel a szótárba. (Megjegyzem, hogy Bogner Gyula helyes nyelvérzékkel írt fülsiketítőt, mert ez a szó elismert helyes­írása.) A harc, a küzdelem két szóalak között már eldőlt, a­­ de a viaskodás utórezgései még az írásgyakorlatban okoz­megjelölés mellett csak utalást találunk. (Pl. „süket“-nél: lásd: siket.) Arra a kérdésre, hogy a leg­újabb helyesírási szabályzat szerint miért csak a „süket" forma használata jogos, talán Deme László „Magyarázat he­lyesírási szabályzatunk új (10.) kiadásához” (1955) című mun­kája ad választ. Íme idézzük: „Egyes ingadozásoknak a fej­lődés során elavulttá vagy nyelvjárási­á szorult vissza az egyik tagjuk; szótári részünk ezt most a másiknak egyedüli­ként szentesítésével rögzítette.“ Egy erőszakolt szabály Bogner Gyula cikke olykép­pen tájékoztat, hogy a siket szó egyszerű me­gváltoztatása történt a legújabb helyesírási szabályokban. Felesleges talán hangsúlyoznom — az eddigiek után —, hogy nem erről van szó. A legújabb szabály nem az utcai zsargon hatására szüle­tett! (Bogner ugyanis ezt ál­lítja!) A zsargon kifejezés francia eredetű szó (jargon), amely sajátos kifejezéseket használó beszédmódot, illetve idegen elemekkel kevert nyel­vet jelent, s mint ilyen, soha nem lehet a helyesírás formá­lója. Kétségtelen, duma“, „süket hogy a „süket diáik“ átvitt értelmű kifejezések használa­tosak bizonyos körökben, de az is bizonyos, hogy nem e tény szolgált alapul az Akadémia döntéséhez. (Egyébként meg­jegyzem, hogy legalább annyi­szor hallom a „siket duma“ és „siket alak“ kifejezést is, mint fentieket.) Véleményem szerint a „süket—siket“ vitában a szavaknak átvitt értelmét jobb ha félretesszük. Az ilyen fejte­getések nemigen viszik előbbre az ügyet. Sokkal helyesebb, ha támaszkodunk régi nyelvemlé­keinkre. Emellett fontos az is, hogy saját állásfoglalásunkat ne kényszerítsük és ne kény­­szeríttessük senkire! Bár magam még sohasem ír­tam­ le e szót „süket", mégis azt kell mondanom, hogy a „süket“ és „siket“­­ alakok (ugyanazon értelmű szó két különböző alakja) nyelvünkben régi időktől fogva egyaránt ta­lajra találtak s — szerintem — e vita célja csak az lehet, hogy mindkét alakot elfogadják, amint erre a nyelvünkben használatos rengeteg kettős alak mellett minden lehetőség meg is van! Magam ezentúl is „siket”-barát maradok­­nak kisebb ingadozásokat, azonban bizonyos türelmi idő után lecsillapodnak a kedé­lyek. Véleményem szerint nem valami felső szerv határozatá­ról van itt szó, amit érthetet­len okokból rá akarnak erő­szakolni az élő nyelvre, ha­nem éppen ellenkezőleg: az élő nyelv alakított ki olyan szóhasználatot, ami milliók fülének kedves és a tömegek­nek ezt a mindennapi életben újra és újra kifejezett akara­tát szentesítette az illetékes. A népszuverenitás és ezt figyelembe érvényesült nem venni és a tízmilliós magyar népcsa­ládból akárcsak egy szó ere­jéig is kiszakadni, szinte szek­tás elkülönülést mutathat. Tárgyalt esetünkben nem a ki­adók jogai, a szabályok for­málhatják a nyelvet, ők az írott hagyomány rettenetes erejével szemben védelmezik a gyakorlat élő, zöld fáját. A szavak hagyományőrző jelen­tősége — hát ha valaki, úgy a Siketek és Nagyothallók Szö­vetsége, lapunk tulajdonosa, érintett ebben. Szövetségünk, lapunk neve az irodalmi ha­gyományt követi s eltér a nap­jainkban szokásos köznyelvi kiejtéstől. Hagyományőrző he­lyesírással írjuk Cházár And­rás nevét is. Ha akár a ha­gyományok tűzzel-vassal való fenntartása mellett lettünk volna, akár kényszerítenénk erőhatalommal boldog-bol­dogtalant az Akadémia hatá­rozatának követésére, nem nyitottunk volna vitát a siket­süket kérdésben. Ki-ki érvei erejével vegyen részt a szó­­használat ingadozásának meg­szüntetéséért indított vitában. De a néppel perel, aki a köz­nyelv lebecsülésével előnyt ad a mindennapi életben az iro­­­­dalmi hagyománynak. í 1957. OKTOBER Tisztelt szerkesztő bizottság! Figyelemmel és nagy érdeklődéssel kísérem a lapban a süket — siket vitát. Nagyon kíváncsian várom a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Főbizottsága, mint a kérdésben legilletékesebb, véleményét. A magam részéről is kérem, hogy, ha idejük megengedi, most már mielőbb közöljék a lappal és rajta keresztül az olvasókkal, per­döntő véleményüket. Szívélyes üdvözlettel: Kiss Mariska Dunaalmás. SÜKET vagy SIKET? A Siketek és Nagyothallók című lap felelős szerkesztője fölhívta figyelmünket a lap júliusi számának vitacikkére: „Siketek vagy süketek?“: ez alatt a cím alatt Bógner Gyula fejtegeti a kérdést, s a siket változatnak kel védelmére. A fe­lelős szerkesztő véleményünket kéri, és a vitatott szó szár­mazása, múltja iránt érdeklődik a lap olvasói nevében. A szó eredete egyelőre ismeretlen. Először segélynévként bukkan föl, 1198-ban, sukete alakban (vö. Bárd­: Magyar szó­fejtő szótár; Magyar Nyelv XI., 1915: 369, Сипе alatt), s ezt akkor így ejtették: sükete. Első adatunk tehát ü-s. Majd a XV. század elejéig csak í-vel ejtett adataink vannak. (Syket­, Siketh, Syketh, földrajzi összetétel előtagja és személynév: Magyar Oklevél -szótár; A XIV. század vége tájáról való Kö­nigsberg! Szójegyzékben melléknévként: Schyket). 1418-ból egy ilyen személynevet jegyeztek föl: Swketh (M. Oklevél­­szótár), s így ejtették: süket. Ettől kezdve egészen 1530 tá­jáig csak i ejtésű alakokról tudunk (M. Oklevél­szótár és M. Nyelvtörténeti Szótár), azután a XVIII. század második felé­ig az ü-s alakok vannak többségben (M. Nyelvtört. Szótár). A XIX. században az akkori szótárak tanúsága szerint, úgy lát­szik, inkább a siket alakváltozatot tartották irodalminak, de előfordult gyakran a süket is. Nyelvjárásunkban mind a két alak él, de talán a siket nagyobb területen járja (Magyar Táj­szótár). Mai köz- és irodalmi nyelvünkben vitathatatlanul a süket változaté az elsőség, a siket alakkal nem is igen talál­kozunk. Ezért természetes, hogy a ma érvényes akadémiai he­lyesírási szabályzatban (A magyar helyesírás szabályai. 10. kiad. 1954.) csak ü-s alakok vannak: süket, süketnéma, süket­ség, süketül, kivéve ezt a kifejezést; fülsiketítő zaj: a rosszul hangzó fülsüketítő-t ugyanis nem igen szokták használni, azért természetesen csak a fülsiketítő­t találjuk a szabályzat szótári részében. Bogner Gyula elismerően szól az Akadémia nyelvművelő munkájáról, majd így folytatja: „azonban hiba, ha nem veszi figyelembe éppen a szó életét“. Mint látjuk, figyelembe veszi. Az is kitűnik az imént elmondottakból, hogy mióta írásos emlékekben figyelhetjük a kérdéses szó történetét, vagyis nyolcadfél század óta, egymás mellett él a süket és a siket alakváltozat. Tehát nem helytálló B. Gy.-nak az a vélemé­nye, hogy a siket szót kell használnunk, mert századok óta az él. Először is: nem c­s­a­k az élt. Másodszor: ami a nyelvben tegnapelőtt vagy tegnap eleven valóság volt, az esetleg ma már ódonszerűen hat. Itt van példának a mivel szó. A nyelv­járásokban imitt-amott még előfordul, de a köznyelvből tel­jesen kihalt; manapság már így beszélünk: műves, művelődési földműves, kőműves stb. Furcsa volna, ha valaki azt kíván­ná, hogy hozzuk vissza az irodalmi és köznyelvbe a mivel igét, mert volt idő, amikor inkább azt használták. Már bizony le­járt az ideje, legalábbis egyelőre. Nem lehetetlen, hogy száz, vagy kétszáz év múlva megint a siket és a mivel lesz a köz­nyelvi. Nem tudhatjuk. Az ellenben tény, hogy a mai köz­nyelvből kipusztult a siket is, a mivel is. De talán mégis van egy kis különbség a mivel és a siket esete között. Ha helyes B. Gy.-n­ak az az állítása, hogy siket a nem hallók körében ezt jelenti: ,süketnéma­ a süket a pedig­ ,olyan, aki nem hall vagy nem jól hall, de tud beszél­ni­, akkor természetesen csoportnyelvi, sőt szakszóként el kell ismernünk a siket használatának jogosságát, de csak az imént említett „szakmai“ értelemben, így a köznyelvi süket­néma szó mellett megállhatna a szakirodalomban rokon értel­mű szóként a siket, bár attól tartunk, hogy mindig könnyen összetévesztheti valaki a süket-tel. Egy másik körülmény is elgondolkoztathat bennünket. B. Gy. szavaiból úgy értjük, hogy a nem hallókat — s bizonyára a beszélni tudó nem hallókat is — sérti a süiket megnevezés, mert ennek a szónak bántó átvitt jelentése is van (tudniillik a jassznyelvben): .értelmetlen“, .ostoba“, pl. süket duma, süket alak. Erre azt mondhatjuk, hogy csak azért keletkezhetett a süket szónak ez a jelentése, mert a süket a valóban élő szó, nem pedig a siket Mégis tudomásul kell vennünk, hogy nem hallók érzése szerint a siket szó, éppen ritkább előfordu­­­lása, ezért választékossága s az ,ostoba' jelentéssel való nem terheltsége miatt kíméletesebben fejezi ki a .nem halló“ jelentést, mint a köznyelvi és ennek folytán „közönsé­gesebb“ süket szó. Mindent összegezve, ezt kell mondanunk: Nem helytele­níthetjük a siket szónak .süketnéma­ jelentésben való szak­nyelvi használatát (ha a szónak ez a jelentése csakugyan elég­gé elterjedt), s azt sem szabad akadályoznunk, hogy a negy­venezer nem halló és nagyothalló iránti tapintatból (ha köznyelvi süket szó valóban sérti őket) a siket szót használ­a­ják azok, akiknek az jobban tetszik, pl. ők maguk, akár egye­sületeik, intézményeik, lapjuk címében is. De hozzá kell ten­nünk: a köznyelven — minden bántó szándék nélkül — ezentúl is a süket szót használjuk; az elviselhetetlen zaj, lárma azon­ban nekünk is fülsiketítő marad. Még néhány észrevétel B. Gy. egyik-másik téves állítására. Nem értjük, hogy a siket szó miért „latinosabb hangzású“, mint a süket, akár egymagában tekintve, akár latin surdus ,süket’ szóval összevetve. Továbbá ezt írja B. Gy.: „Nem vitás, hogy az »utcza« az »út« szóból eredt”. Szavait így kell helyesbíte­ünk: Már rég nem vitás, hogy az utca szó nem az út­ból eredt, hanem vala­melyik szláv nyelvből került hozzánk. Gondoljunk pl. a szerb­­horvát ulica szóra s arra a tényre, hogy valamikor így is írták nálunk az utca szó előzőjét: utca. Az utca szónak semmi köze az út szóhoz, de az elterjedt és hagyományossá vált utca alakot fogadta el mai helyesírásunk is. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének közönségszolgálata.

Next