Siketek és Nagyothallók, 1957 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1957-10-01 / 8. szám
4 siketek és Nagyothallok Adatok a „SIKETEK vagy SÜKETEK“ vitához Írta: Göllesz Viktor gyógyped. tanár Bogner Gyula tollából született meg a vitaindító cikk. Mindenekelőtt a „vitacikk“ egyik tételével szeretnék vitába szállni, illetve szeretnék e tétel helytelenségére rámutatni, másfelől a „siket-süket“ kérdés nem oly egyszerű, mint azt gondolhatnánk. Bogner Gyula szerint „a siket gyűjtőnév alatt mi a süketnémákat értjük, míg a süketek alatt a nagyothallókat .. . stb.“ Azt is írja, hogy a „siket és süket szó a mai magyar nyelvben nem ugyanazt jelenti“. Lehet— bár szerintem nincs lényegbeli különbség. De semmiképpen sem tehetünk olyan különbséget a két szó között, hogy az egyik a valóban siketekre, a másik pedig a nagyothallókra vonatkozzék. A NAGYOTHALLÓ NEM SIKET! A cikkíró eme fejtegetésében a siketek részéről olyan gyakran tapasztalható, a nagyothallóktól való elszakadás utáni vágyat, a megkülönböztetésnek egészen helytelen módját látni. Amennyiben a cikkírónak igaza lenne, úgy joggal kérdezhetnénk, hogy a szövetség alapítói miért nem így fogalmazták meg a szövetség nevét: SIKETEK ÉS SÜKETEK SZÖVETSÉGE? Vagy talán azt is kérdezhetném, hogy az erdélyi SüKetfalvát miért nem nevezték NAGYOTHALLÓFALVÁ-nak? Megemlíthetnék azonban azt is, hogy a fajdfélék (tyúkra emlékeztető madárfélék ezek) egyik fajtáját szokás „SÜKETFAJD“-nak is, de „SIKETFAJD“-nak is írni s nem hiszem, hogy e kettősség magyarázható lenne a vitacikk írójának fenti elméletével. Kétségtelen, hogy a siketséget jelentő állapotot az idők folyamán többféleképpen nevezték. Ismeretes, hogy a Dunántúl egyes vidékein például „LÁMPÉRTOS“-nak titulálták a siketeket. Tény azonban, hogy a „siket“ és „nagyothalló“ megjelölés két különböző állapotot jelöl, a süket szó pedig lényegileg egyértelmű a sikettel. A „siket“ és „süket“ szavak eredetét, alakulását illetően szabad legyen régi, századokkal korábbi és mai példázatokkal megvilágítanom. Ezek a példák választ adnak eredeti problémánkra, de úgy gondolom választ adnak Bogner Gyula fentebb már említett tévedésére is. Az 1870-ben kiadott „A magyar nyelv szótárá”-t Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztették, ők a „siket” melléknevet a következőképpen magyarázzák: „1. Kinek halló érzéke vagy egészen tehetetlen, vagy bizonyos fokban tompa, s ki, mint mondták, nagyot hall.” Ez a magyarázat úgy látszik megfelel Bogner Gyula felfogásának. Czuczor és Fogarasi tovább azonban így írnak: „7. Ki mások kérelmére, szavára, intésére stb. nem hallgat, s úgy tetteti magát, mintha siket volna.” Majd „3. Atv. mondják hangról, mely tompán szól, melynek éle nincsen; továbbá ami a hangot nem adja jól vissza, s mintegy elnyeli.” E harmadik pontban foglaltak igazolására példákat hoznak fel, amind a következők: „Siket terem, siketszavú szónok, sikethangú énekes. Siket hét, nagyhét, midőn a katholikusoknál csütörtöktől szombatig nem hallani harangszót ..” A szótárban megtaláljuk a „süket” jelzőt is. Ugyanis Czuczor és Fogarasi szerint a „siket”: vékonyabb hangzattal „süket”. A szó eredetét illetően a következőket írják: „Valószínű, hogy vagy sil hangnak fogalma azon si rejlik benne, melyből az erős kiáltást jelentő süvölt, süvölt, si, sikolt stb. származnak, mivel a siketnek süvölteni, sikoltani kell fülébe, hogy a szót hallja. Ezért mondják a siketről, hogy nagyot hall. Ily fogalmi viszonyban látszanak lenni a latin surdus és susurrus; a német taub és toben, mint Adelung és Campe vélekednek; továbbá a szláv hiúk, hlucsani (zúgás, harsogás) és hluchi (siket). A t a siket szóban vagy toldalékhang, mint a tápdivatos süke gyaníttatja, vagy s helyett áll, úgy hogy süket , süket, siket.” (Ugyanez a szótár ad felvilágosítást arról, hogy a süke szó is használatos volt, s annyit jelentett mint félsiket.) a szótárról még annyit, hogy egyaránt feltünteti a siket, siketül, siketítés, mint pedig a süket, süketít, süketség szavakat is, magyarázataiban azonban mindenütt siketről beszél. Egy később kiadott, de korábbi adatokat is tartalmazó munka, a Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond szerkesztésében 1891-ben megjelent „Magyar nyelvtörténeti szótár”. Ez a munka is megemlíti mind a „siket” mind a „süket” formát. Világos, hogy ezek után nem kell ismételten hangsúlyozni; a „süket”—„siket” kérdés nem mai keletű. Kettősségek A jelen vitát — mint ismeretes — lényegében az indította el, hogy a „Siketek és Nagyothallók” hasábjain az utóbbi időben „süket” jelzőt olvashattunk, annak ellenére, hogy a lap eredeti fejléce megmaradt. Ilyen kettősségek régebben is, ma is, másutt is előfordultak. Lássunk néhány példát. Heltai Gáspár 1566-ban Kolozsvárott kiadott mesés kötetében süketről, s 1574-ben megjelent — fentebb már említett — „Historiás énekeskönyv”-ében pedig sikerről ír. Érdekes kettősség tapasztalható DE L’EPÉE „Süketnémák oktatása ”című könyve magyar fordításában is, amely 1923-ban jelent meg. A könyvet „A SÜKETNÉMA-INTÉZETI TANÁROK ORSZÁGOS EGYESÜLETE” adta ki — amint az a borító első oldalán feltüntetve van — s a könyv első mondata mégis így kezdődik: „Hazánkban a siketnémákat 1802 óta tanítják ...” E könyvvel kapcsolatban rögtön megjegyezzük, hogy a Meszlényi által fordított, s 1812- ben megjelent kiadás a címben is siketnémákról beszél. Az ehhez hasonló bizonytalanságok megmutatkoznak egyes szerzőik egyes művein belül is. Említésre méltó például Laziczius Gyula „Fonetika” (1944) című könyve. Laziczius könyvében Amman „Surdus loquens”-ét „Beszélő siket”-nek fordítja, amikor is a „siketnémák” oktatásáról beszél (8. oldal) s ugyanakkor könyvének 141. oldalán az „öregségi süketedés’» folyamatáról ír. Végül lássunk egy folyóiratot Az 1955-ben megindult „GYÓGYPEDAGÓGIA” című szaklap cikkeit többszörösen lektorálták, mégis — szinte minden számában — az egyik oldalon siket, a másik oldalon süket jelző olvasható. Az orvosi szakirodalom A korábbi orvostársadalom süket, illetve süket jelző használatában szintén nem volt egységes. Jellemző, s talán helyes kiemelni, hogy éppen a fülészek azok, akik nem tudtak közös nevezőre jutni. Lássunk néhány példát a régebbi és a mai orvosi szakirodalomból. A legrégibb könyv, amelyre hivatkozhatunk Pápai Páriz Ferenc „Az emberi test nyavalyáiról” című munkája. Ez a könyv 1690-ben jelent meg s oldalain „siketségről” ír. Beke Gyula ,,A fülgyógyászat tankönyve” (1868) című munkájában „süketnémaságról”. Zsigmond a „Gyógyászat” Szenes című folyóirat egyik cikkében (1886) siketségről, siketnémaságról. Mihalkovics Géza „A központi idegrendszer és az érzékszervek...” (1892) című könyvében siketről, siketségről, stb. beszél. Váll Ernő egyik közleményében (1892) süketségről, Klug Nándor „Az érzékszervek élettana” című könyvében (1896) szintén süketségről és süketnémákról ír. A későbbi évek sem eredményeznek egységet. Müller Vilmos „A belgyógyászat kézikönyve” című munkájában még beszél (1985). Krepuska süketségről Géza és István „Fülgyógyászat” (1936) azonban már siketség, siketnémaság jelzőket használ és „megsiketülés” folyamatáról írnak. A mai orvosi szakirodalom kétségtelenül a „süket” megjelölés mellett tört pálcát. Helytelen lenne azonban itt egy olyan körülmény elhallgatása, amely befolyásolni látszik ezt az állásfoglalást. Arra gondolok ugyanis, hogy a legtöbb most megjelenő szakkönyv bevezetőjében olvasható egy hasonló megjegyzés: „Könyvem helyesírása a kiadó kívánalmai szerint...” A kiadó pedig — s ez természetes — a Tudományos Akadémia útmutatását követi, azaz támaszkodik az általa kiadott helyesírási szótár szabályaira, így azután nem nehéz pálcát törni! Lám a kiadók jogai, a szabályok is formálhatják a nyelvet! A gyógypedagógiai szakirodalom A siketek oktatása hazánkban 1802-ben kezdődött meg azzal, hogy Jólészi Cházár András ekkor alapította az első „Siketnémák Intézetét”. Ennek az intézetnek az elnevezése a továbbiakban tükröződik a gyógypedagógiai tanárság állásfoglalásában. Simon Antal „Igaz mester” című könyvében siketekről beszél. Könyve 1808-ban jelent meg. Majd sorban Schwartzer Antal is siketnémák számára írta az 1817-ben megjelent „Nyelvtanító könyvét”. Scherer István kézírásos olvasókönyve is siketnémák számára készült 1887-ben. Szintén 1887-ben jelent meg Pivár Ignác „A beszélő siketnémák nyelvtanítása” című írása. Roboz József egyik kézirata (1888), valamint Schaffer Károly (1897) is siketekről ír. A SIKETNÉMÁK ÉS VAKOK TANÁRAI ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNek hivatalos lapja és szakfolyóirata volt a „Siketnémák és vakok oktatásügye”, e lap hasábjain sohasem találkoztunk a „süket” megjelöléssel! Ugyancsak „Magyar siketnéma oktatás” volt a címe a SIKETNÉMA-INTÉZETI TANÁROK ORSZÁGOS EGYESÜLETE hivatalos lapjának. (Ezzel az egyesülettel kapcsolatban megjegyezzük, hogy — mint azt DE L’EPÉE munkájának borítólapján láttuk — ez a szervezet saját nevében is bizonytalan volt s egyszer siket, másszor süket jelzőt alkalmazott!) Napjainkban a szakemberek szinte kivétel nélkül, mind siket jelzőt alkalmaznak s az is egészen természetes, hogy a jelenleg forgalomban levő tankönyvek mind siketnéma számára íródtak. intézeti tanulók A Budapesten 1952 decemberében megtartott Országos Gyógypedagógiai Konferencián mindenki siketekről beszélt, s a konferencia anyagát felölelő brosúra (az Oktatásügyi Minisztérium kiadványa!) is siketnek írja a „süketet”. (!) Felesleges talán ezek után arra hivatkoznunk, hogy hazánkban ma is minden siket-tanintézet homlokzatán és bélyegzőjén ez olvasható: „siketnémák Állami TANINTÉZETE”. Összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a gyógypedagógiai szakirodalomban majdnem kizárólag a „SIKET” megjelölés volt használatos és használatos ma is. (!) Az MTA helyesírási szótára — Nyelvészeti művek A Tudományos Akadémia első helyesírási szótára 1832-ben jelent meg. Ezt a kiadást — sajnos — nem sikerült látnom. A későbbi szótárak is csak részben érintik problémánkat, ezért nem hivatkozunk valamennyire. Verseghy Ferenc „A tiszta magyarság, avvagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések” (1805) című könyve csak a süket szót tünteti fel. Az 1884-ben megjelent „A magyar helyesírás elvei és szabályaidban a siket és süket szóalakok nem szerepelnek. (!) A Simonyi Zsigmond által írt „Az új helyesírás szövege és magyarázata” (1903) feltünteti mind a két formát, bár a következőképpen: „siket (süket)”. Az 1922-ben kiadott helyesírási szótár szótár részében nem szerepel sem a „siket”, sem pedig a „süket” forma. Az 1929-ben Balassa József szerkesztette „Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai”ban újra megtaláljuk a „siket” és a „süket” formát is. Az 1950-ben kiadott MTA-szótár szerint még jogos a kettős alak, így tünteti fel e szavakat: „siket V. süket”, illetve „süket v. siket”. A szabályzat egyébként szegényes szótár a fenti megjelöléseken kívül csupán a „siketnéma” szót tünteti fel. Az 1943-ban kiadott, „A magyar helyesírás szabályai” szerint „Vannak esetek, melyekben a művelt köznyelvi kiejtés nemcsak a hangok hosszúságában, hanem minőségében is úgy megoszlik, hogy mind a két alakot egyaránt jogosultnak kell tartanunk, ennélfogva kétféleképpen is írhatjuk.” Ez a szótár tehát egyaránt helyesnek tartja a siket és a süket jelzőt is, így mindkettőt feltünteti. Az 1954-es kiadás az 1943- ban megfogalmazott szabályt lényegében „érintetlenül“ hagyja, de a „siket—süket” problémát a süket javára oldotta meg. Ebben a kiadásban ugyanis a következő szavakat láthatjuk felsorolva: süket, süketnéma, süketsége, süketül (!), süketüljön (!). Említésre méltó talán, hogy a legtöbb nyelvi szótár a siket formát helyezi előre, illetve e szóalak mellett adja meg az idegen fordítást, s a süket SZERKESZTŐ MEGJEGYZÉSE: Göllesz Viktor gyógypedagógiai tanár értékes, sok szempontból szenvedélyes hézagpótló cikke búvárkodás és alapos kutatómunka gyümölcse, a lapunkban elindított vitának nagy nyeresége. Néhány megállapításával azonban vitába szállok. Vitatható cikkírónak az az úgyszólván alapállása, hogy a nyelvemlékekből, az írott nyelvből vonja le következtetéseit s feltétlen elsőbbséget biztosít, méghozzá perdöntő erővel, a nyelvemlékeknek az élő nyelvvel szemben. Véleményem szerint némely következtetése ezért nem lehet pontos. A nyelv él s mint minden élő, állandóan változik, állandóan mozgásban van. A köznyelvben egyes szóalakok között harc folyik s ebben az egyik szóalak alul marad, s eltűnik az idők folyamán s csak az irodalom adja tudtul, hogy az eltűnt szóalak is létezett. A szavak történetét bizonyos hangtörvények befolyásolják. Ma már például a köznyelvben a siket szó nem él — hangsúlyozom: a köznyelvben! — és a köznyelvben a süket szóalak győzött. És a süket szónak ezt a győzelmét fejezi ki a Magyar Tudományos Akadémia, amikor a Magyar Helyesírás Szabályai tizedik kiadásában, 1954-ben a szótárban a süket, süketnéma, süketség, süketsége, süketül, süketüljön szavakat szerepelteti és a siket szót nem vette fel a szótárba. (Megjegyzem, hogy Bogner Gyula helyes nyelvérzékkel írt fülsiketítőt, mert ez a szó elismert helyesírása.) A harc, a küzdelem két szóalak között már eldőlt, a de a viaskodás utórezgései még az írásgyakorlatban okozmegjelölés mellett csak utalást találunk. (Pl. „süket“-nél: lásd: siket.) Arra a kérdésre, hogy a legújabb helyesírási szabályzat szerint miért csak a „süket" forma használata jogos, talán Deme László „Magyarázat helyesírási szabályzatunk új (10.) kiadásához” (1955) című munkája ad választ. Íme idézzük: „Egyes ingadozásoknak a fejlődés során elavulttá vagy nyelvjárásiá szorult vissza az egyik tagjuk; szótári részünk ezt most a másiknak egyedüliként szentesítésével rögzítette.“ Egy erőszakolt szabály Bogner Gyula cikke olyképpen tájékoztat, hogy a siket szó egyszerű megváltoztatása történt a legújabb helyesírási szabályokban. Felesleges talán hangsúlyoznom — az eddigiek után —, hogy nem erről van szó. A legújabb szabály nem az utcai zsargon hatására született! (Bogner ugyanis ezt állítja!) A zsargon kifejezés francia eredetű szó (jargon), amely sajátos kifejezéseket használó beszédmódot, illetve idegen elemekkel kevert nyelvet jelent, s mint ilyen, soha nem lehet a helyesírás formálója. Kétségtelen, duma“, „süket hogy a „süket diáik“ átvitt értelmű kifejezések használatosak bizonyos körökben, de az is bizonyos, hogy nem e tény szolgált alapul az Akadémia döntéséhez. (Egyébként megjegyzem, hogy legalább annyiszor hallom a „siket duma“ és „siket alak“ kifejezést is, mint fentieket.) Véleményem szerint a „süket—siket“ vitában a szavaknak átvitt értelmét jobb ha félretesszük. Az ilyen fejtegetések nemigen viszik előbbre az ügyet. Sokkal helyesebb, ha támaszkodunk régi nyelvemlékeinkre. Emellett fontos az is, hogy saját állásfoglalásunkat ne kényszerítsük és ne kényszeríttessük senkire! Bár magam még sohasem írtam le e szót „süket", mégis azt kell mondanom, hogy a „süket“ és „siket“ alakok (ugyanazon értelmű szó két különböző alakja) nyelvünkben régi időktől fogva egyaránt talajra találtak s — szerintem — e vita célja csak az lehet, hogy mindkét alakot elfogadják, amint erre a nyelvünkben használatos rengeteg kettős alak mellett minden lehetőség meg is van! Magam ezentúl is „siket”-barát maradoknak kisebb ingadozásokat, azonban bizonyos türelmi idő után lecsillapodnak a kedélyek. Véleményem szerint nem valami felső szerv határozatáról van itt szó, amit érthetetlen okokból rá akarnak erőszakolni az élő nyelvre, hanem éppen ellenkezőleg: az élő nyelv alakított ki olyan szóhasználatot, ami milliók fülének kedves és a tömegeknek ezt a mindennapi életben újra és újra kifejezett akaratát szentesítette az illetékes. A népszuverenitás és ezt figyelembe érvényesült nem venni és a tízmilliós magyar népcsaládból akárcsak egy szó erejéig is kiszakadni, szinte szektás elkülönülést mutathat. Tárgyalt esetünkben nem a kiadók jogai, a szabályok formálhatják a nyelvet, ők az írott hagyomány rettenetes erejével szemben védelmezik a gyakorlat élő, zöld fáját. A szavak hagyományőrző jelentősége — hát ha valaki, úgy a Siketek és Nagyothallók Szövetsége, lapunk tulajdonosa, érintett ebben. Szövetségünk, lapunk neve az irodalmi hagyományt követi s eltér a napjainkban szokásos köznyelvi kiejtéstől. Hagyományőrző helyesírással írjuk Cházár András nevét is. Ha akár a hagyományok tűzzel-vassal való fenntartása mellett lettünk volna, akár kényszerítenénk erőhatalommal boldog-boldogtalant az Akadémia határozatának követésére, nem nyitottunk volna vitát a siketsüket kérdésben. Ki-ki érvei erejével vegyen részt a szóhasználat ingadozásának megszüntetéséért indított vitában. De a néppel perel, aki a köznyelv lebecsülésével előnyt ad a mindennapi életben az irodalmi hagyománynak. í 1957. OKTOBER Tisztelt szerkesztő bizottság! Figyelemmel és nagy érdeklődéssel kísérem a lapban a süket — siket vitát. Nagyon kíváncsian várom a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Főbizottsága, mint a kérdésben legilletékesebb, véleményét. A magam részéről is kérem, hogy, ha idejük megengedi, most már mielőbb közöljék a lappal és rajta keresztül az olvasókkal, perdöntő véleményüket. Szívélyes üdvözlettel: Kiss Mariska Dunaalmás. SÜKET vagy SIKET? A Siketek és Nagyothallók című lap felelős szerkesztője fölhívta figyelmünket a lap júliusi számának vitacikkére: „Siketek vagy süketek?“: ez alatt a cím alatt Bógner Gyula fejtegeti a kérdést, s a siket változatnak kel védelmére. A felelős szerkesztő véleményünket kéri, és a vitatott szó származása, múltja iránt érdeklődik a lap olvasói nevében. A szó eredete egyelőre ismeretlen. Először segélynévként bukkan föl, 1198-ban, sukete alakban (vö. Bárd: Magyar szófejtő szótár; Magyar Nyelv XI., 1915: 369, Сипе alatt), s ezt akkor így ejtették: sükete. Első adatunk tehát ü-s. Majd a XV. század elejéig csak í-vel ejtett adataink vannak. (Syket, Siketh, Syketh, földrajzi összetétel előtagja és személynév: Magyar Oklevél -szótár; A XIV. század vége tájáról való Königsberg! Szójegyzékben melléknévként: Schyket). 1418-ból egy ilyen személynevet jegyeztek föl: Swketh (M. Oklevélszótár), s így ejtették: süket. Ettől kezdve egészen 1530 tájáig csak i ejtésű alakokról tudunk (M. Oklevélszótár és M. Nyelvtörténeti Szótár), azután a XVIII. század második feléig az ü-s alakok vannak többségben (M. Nyelvtört. Szótár). A XIX. században az akkori szótárak tanúsága szerint, úgy látszik, inkább a siket alakváltozatot tartották irodalminak, de előfordult gyakran a süket is. Nyelvjárásunkban mind a két alak él, de talán a siket nagyobb területen járja (Magyar Tájszótár). Mai köz- és irodalmi nyelvünkben vitathatatlanul a süket változaté az elsőség, a siket alakkal nem is igen találkozunk. Ezért természetes, hogy a ma érvényes akadémiai helyesírási szabályzatban (A magyar helyesírás szabályai. 10. kiad. 1954.) csak ü-s alakok vannak: süket, süketnéma, süketség, süketül, kivéve ezt a kifejezést; fülsiketítő zaj: a rosszul hangzó fülsüketítő-t ugyanis nem igen szokták használni, azért természetesen csak a fülsiketítőt találjuk a szabályzat szótári részében. Bogner Gyula elismerően szól az Akadémia nyelvművelő munkájáról, majd így folytatja: „azonban hiba, ha nem veszi figyelembe éppen a szó életét“. Mint látjuk, figyelembe veszi. Az is kitűnik az imént elmondottakból, hogy mióta írásos emlékekben figyelhetjük a kérdéses szó történetét, vagyis nyolcadfél század óta, egymás mellett él a süket és a siket alakváltozat. Tehát nem helytálló B. Gy.-nak az a véleménye, hogy a siket szót kell használnunk, mert századok óta az él. Először is: nem csak az élt. Másodszor: ami a nyelvben tegnapelőtt vagy tegnap eleven valóság volt, az esetleg ma már ódonszerűen hat. Itt van példának a mivel szó. A nyelvjárásokban imitt-amott még előfordul, de a köznyelvből teljesen kihalt; manapság már így beszélünk: műves, művelődési földműves, kőműves stb. Furcsa volna, ha valaki azt kívánná, hogy hozzuk vissza az irodalmi és köznyelvbe a mivel igét, mert volt idő, amikor inkább azt használták. Már bizony lejárt az ideje, legalábbis egyelőre. Nem lehetetlen, hogy száz, vagy kétszáz év múlva megint a siket és a mivel lesz a köznyelvi. Nem tudhatjuk. Az ellenben tény, hogy a mai köznyelvből kipusztult a siket is, a mivel is. De talán mégis van egy kis különbség a mivel és a siket esete között. Ha helyes B. Gy.-nak az az állítása, hogy siket a nem hallók körében ezt jelenti: ,süketnéma a süket a pedig ,olyan, aki nem hall vagy nem jól hall, de tud beszélni, akkor természetesen csoportnyelvi, sőt szakszóként el kell ismernünk a siket használatának jogosságát, de csak az imént említett „szakmai“ értelemben, így a köznyelvi süketnéma szó mellett megállhatna a szakirodalomban rokon értelmű szóként a siket, bár attól tartunk, hogy mindig könnyen összetévesztheti valaki a süket-tel. Egy másik körülmény is elgondolkoztathat bennünket. B. Gy. szavaiból úgy értjük, hogy a nem hallókat — s bizonyára a beszélni tudó nem hallókat is — sérti a süiket megnevezés, mert ennek a szónak bántó átvitt jelentése is van (tudniillik a jassznyelvben): .értelmetlen“, .ostoba“, pl. süket duma, süket alak. Erre azt mondhatjuk, hogy csak azért keletkezhetett a süket szónak ez a jelentése, mert a süket a valóban élő szó, nem pedig a siket Mégis tudomásul kell vennünk, hogy nem hallók érzése szerint a siket szó, éppen ritkább előfordulása, ezért választékossága s az ,ostoba' jelentéssel való nem terheltsége miatt kíméletesebben fejezi ki a .nem halló“ jelentést, mint a köznyelvi és ennek folytán „közönségesebb“ süket szó. Mindent összegezve, ezt kell mondanunk: Nem helyteleníthetjük a siket szónak .süketnéma jelentésben való szaknyelvi használatát (ha a szónak ez a jelentése csakugyan eléggé elterjedt), s azt sem szabad akadályoznunk, hogy a negyvenezer nem halló és nagyothalló iránti tapintatból (ha köznyelvi süket szó valóban sérti őket) a siket szót használaják azok, akiknek az jobban tetszik, pl. ők maguk, akár egyesületeik, intézményeik, lapjuk címében is. De hozzá kell tennünk: a köznyelven — minden bántó szándék nélkül — ezentúl is a süket szót használjuk; az elviselhetetlen zaj, lárma azonban nekünk is fülsiketítő marad. Még néhány észrevétel B. Gy. egyik-másik téves állítására. Nem értjük, hogy a siket szó miért „latinosabb hangzású“, mint a süket, akár egymagában tekintve, akár latin surdus ,süket’ szóval összevetve. Továbbá ezt írja B. Gy.: „Nem vitás, hogy az »utcza« az »út« szóból eredt”. Szavait így kell helyesbíteünk: Már rég nem vitás, hogy az utca szó nem az útból eredt, hanem valamelyik szláv nyelvből került hozzánk. Gondoljunk pl. a szerbhorvát ulica szóra s arra a tényre, hogy valamikor így is írták nálunk az utca szó előzőjét: utca. Az utca szónak semmi köze az út szóhoz, de az elterjedt és hagyományossá vált utca alakot fogadta el mai helyesírásunk is. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének közönségszolgálata.