Siketek és Nagyothallók, 1958 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
„...és mégis siket! Múlt számunkban Göllesz Viktor gyógypedagógiai tanár elvtárs felelevenítette egy tavalyi tudományos tárgyú vita folytatását. Szerkesztő bizottságunk természetesen helyt ad minden értelmes és érdekes vitának. Mindössze az a kérésünk, hogy a cikkírók ne térjenek el terjengősen a tárgytól és ne ellenséget, hanem nemes ellenfelet, vitapartnert lássanak egymásban! Az alábbi cikkek Göllesz tanár álláspontja mellett és ellen törnek lándzsát. Mi olvasóinkra bízzuk a végső véleményformálást. Kedves Göllesz tanár úr! visszatekintő nyelvtörténeti tanulmányával, melyért csak dicséret illeti — provokáljon vitát az arra hivatott helyen és módon. Annak eredményessége esetén, úgy a hivatásos szerv, mint az általános közvélemény elismerőleg veszi és gyakorlatilag alkalmazni fogja. Szinte köztudomású, hogy az országban — regionális vonatkozásban, a legszebb hangtani kiejtéssel és szóhasználattal a Tisza—Bodrog vidéken beszélnek. Ёп, mint ennek a tájnak falusi és lévita család sarja előtt, évtizedeken át majdnem ismeretlen volt és szokatlan a „siket’‘ kifejezés használata. Más vidéken lehet az talán általános. De éppen ezért volt szükség a tudományos állásfoglalásra az arra illetékes szervezet részéről, hogy a gyakorlati életben a „süket“ hangzású fogalom közkeletűvé váljon. Kötelességünk tehát, a döntés tudomásul vételével annak érvényt szerezni, használatba venni. Különösen áll ez szövetségünk, olvasóink táborára, mint amely úgy tagjai, mint arra hivatott lapjában, a leggyakrabban használja, alkalmazza és terjeszti. Mégis elismerés illeti cikkíró elvtársat, a nekünk olyan mindennapi szóhasználat tanulmányi és megvitatási készségével szemben. Hisszük: részéről is elfogadásra talál a „süket“ fogalomra vonatkozó döntés. Dr. Szöllősy Pál Jólesően olvastam legújabb cikkét lapunkban a már eltemetni vélt siket-süket problémáról. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy én önnel értek egyet és éppen ezért hasznosnak látom a vita felújítását, mert volna egypár szavam a velünk egyet nem értőkhöz. Emlékezetes vitaindító cikkemben már éltem egy közismert mottóval, hogy „rólunk, de ne nélkülünk“ döntsenek süket és nagyotthalló kérdésekben. Mégis így történt, a vitát egyoldalúan lezárták, amire mi, süketek nem is nagyon figyeltünk fel, lévén sok egyéb problémánk, amivel az elmúlt hónapokban elszórakoztunk. Ezért hálás vagyok Önnek, hogy a kérdést kiásta és alkalmat adott, hogy hozzáfűzhessem gondolataimat. Én most nem is a tárgyi vita eldöntésével, a szavak fonetikus vagy akadémiai helyességével kívánok foglalkozni, hanem valami mással. Ez a más pedig, az idők folyamán felbukkanó, majd eltűnő embertársaink beleszólása a mi sajátos világunk teremtette kérdésekbe, vitákba, akik többnyire nem is hallottak rólunk, míg a Benczúr utcába nem vezette jó sorsuk, és azután, idők múltán távozván, igyekeznek bennünket minél előbb elfelejteni. Mi pedig itt maradunk, mert máshová nem mehetünk, a felbolygatott kedélyekkel, vitákkal. S ha még csak nyelvészeti kérdésekbe szólnának bele. De hogy a tárgyra térjek. Lapunkat jómagam is évekig szerkesztettem, utánam jöttek más szerkesztők, semmi baj nem volt a siket szóval, mígnem Csillag György szerkesztő, önkényesen, a szerkesztő bizottság véleményét figyelembe nem véve, megváltoztatta a szó használatát süketre, és makacsul védve álláspontját, kiprovokálta az emlékezetes vitát és annak szakszerű vizsgálatát, a maga szempontjából értelmezve, egyoldalúan lezárta a vitát. Ezt ön, kedves tanár úr, észrevette, mi pedig feladtuk a meddőnek látszó harcot, utóvégre a nyomdában a szerkesztő az úr, ott azt szedik ki, amit ő eléjük tesz. De hogy Ön is, valamint új szerkesztőnk, Pór elvtárs is tisztán lássa a tényeket, pontokba szedem megállapításaimat. 1. Szerkesztő bizottságunk öt tagból áll, ebből négy a siket szó használata mellett volt. 2. Az ön akkori vitacikke kristálytiszta logikával védelmezte és igazolta a siket szó jogosultságát. 3. Az Akadémia nyelvészeti osztályának hozzászólása bár megállapította, hogy az „i“ betű a magyar nyelvben idők folyamán „ü” betűvé változik, mégis mindkét szó használatát helyesnek tartotta és az írók, illetve nyomdák tetszésére bízta. 4. Mindezen tények dacára Csillag elvtárs makacsul kitartott állásponja mellett és figyelmen kívül hagyva mindezen tényeket, továbbra is a „süket“ szót hasznjó nyomtatásban. E téren annyira ment, hogy például a sportklub nevét is így írta, már pedig „Süketek sportklubja” Magyarországon nem létezik. Aki ebben kételkedik, nézze meg a Sporthivatal és a szakszövetségek irattárát. S most bátorkodnám feltenni egy-két kérdést. Hol van jelen esetben a demokratikus kollektív együttműködés, hol van a többségi elv, ami a demokrácia lényege, és végül hol van a szerénység, elvégre a felelős szerkesztő a szövetség alkalmazottja és tartozik figyelembe venni a szerkesztő bizottság véleményét. Ez csak egy eset a sok közül, a többivel nem kívánok most foglalkozni, részben más témájuk miatt, másrészt nem akarom lapunk hasábjait sérelmeinkkel megtölteni, ön, tanár úr tudja, hogy vannak ilyenek, hiszen azok közé tartozik, akik nem futó ismeretséget kötöttek velünk, illetve szövetségünkkel. S mindenkor szívesen vesszük segítségét, de másokét is, akik tollal és szóval támogatnak bennünket abban a harcban, amit nagykorúságunk elismertetéséért vívunk. Vajh, mikor eszmélnek már rá egyesek, hogy szövetségünk nem dedó, mindkét fogyatékos csoportunknak vannak _____лллллллл [UNK] ,ч ma már kulturált, öntudatos és pártunkhoz hű vezetői, akik ^ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooootooooooooooooootooooooooooooooooooosooico xxxxxjjj tudják, hová akarnak menni. S higyjék el, ezek a nem kellőképpen tájékoztatott elvtársak és testületek, hogy szövetség BORBÁS LAJOS ; günk nem kielégítő fejlődésének jórészt ebben is meg lehet lelni a magyarázatát. ” Visszatérve a kiindulóponthoz, az ön cikkéhez, az ominózus kijelentés „a néppel perel” önre egyáltalán nem vonatkoztatható. Aki itt a néppel perelt, az Csillag György volt, aki a maga egyéni véleményét ráerőszakolta a süket s „népre”. S ha igaz az Ön fejtegetése az élő és a holt szervekről, akkor különösen igazolható a siket szó életképessége, amit tudálékos beavatkozással igyekeznek kitörölni a magyar szótárból. Egyben csodálom tanár úr megérzéseit, milyen helyesen magyarázta meg a vita eldőltét, illetőleg félyreállítását az érdeklődés homlokteréből. ф További cikkeit, más témákról is, mindenkor örömmel látjuk lapunkban. Baráti „siket” üdvözlettel: Bogner Gyula rr ... és mégis siket! Igazat adok Göllesz Viktor gyógypedagógiai tanárnak. Tudomásom szerint régtől fogva a siket szót használták a a gyógypedagógiában. Ez az általánosan használt, elfogadott irodalmi kifejezés, amit a népnyelv süketnek ejt ki. Szerintem nincs ezen vitatkozni való. Mondjon csak ki-ki siketet, vagy süketet saját szája íze szerint, a lényeg ugyanaz. Például azon sem nagyon bírunk változtatni, hogy a „szép" jelzőt némely vidéken „szíp“-nek ejtik, a lovat lu-nak, a tyúkot tiknak. Még számtalan példát sorolhatnék. Mindenesetre furcsa, hogy egy szaklapban, amely megközelíti az irodalmi nívót, a régtől használt siket szó helyett újabban a süket szót használják. Azért senki se értse félre ezt a népieskedést. Én nagyon nem szeretem a süket titulust. A süket, süketnéma szóhoz évszázadok óta a köztudatban annyi minden tapadt: terheltség, tudatlanság, gyámoltalanság, nyomorékság. Még századunk elején is, a süketnémákat (ü-vel? A szerk.) egy kategóriába sorolták a nyomorékokkal. Gyermekkoromból emlékezem még a falusi siketnéma koldulókra. Még ma is sokak szemében csökkentértékűséget, szinte megbélyegzettséget jelent a „siket“, „süketnéma“ szó. Pedig már ötven év óta nagy változások történtek a világon. A siketek világában is megtörténtek az átalakulások. A század elején alakult intézetek részben felszámolták köztünk az analfabétizmust, amióta pedig a siketnémák oktatása is kötelezővé vált, azóta új típus van kialakulóban, a már végleg letűnt, alamizsnából élt régi típus helyett. A fiatalok között egyre többen vannak a jól beszélő, magabiztos fellépésű, kisportolt, szorgalmas, munkás, életvidám sorstársak. „Ezek süketnémák? — kérdezte tőlem egyik alkalommal egy halló látogató. — Nem. Nem süketnémák! — feleltem élénken — csak nem hallanak. De beszélni, írni, olvasni ők is tudnak. Siketnémák Intézete — hirdeti a felirat az intézetek homlokzatán. De akik ott tanulnak, azok siketek, viszont csak egy-két évig némák. Akik onnan végzetten kikerülnek, azok már nem némák, hiszen többé-kevésbé már jól beszélnek és talán nem is siketek, mert — képletesen kifejezve — a szemükkel hallanak! Nyilván nem kellene azt mondani: süketnémák, csak éppen nem hallanak a fülükkel. Hát miért kell, hogy rajtuk ragadjon a régi jelző? Nem volna jobb, ha az iskolázott siketeket a megfelelőbb nemhalló jelzővel illetnék? Ezt sem nehezebb kimondani, mint a nagyothalló szót. A forradalmi átalakulások mindig magukkal hozzák a szükséges változtatásokat. Ha mi, iskolázott, tanult nemhallók és természetesen, elsősorban a gyógypedagógusok, komolyan akarjuk, kérészül vihetjük ezt a névváltoztatást. Mégpedig úgy, hogy következetesen használjuk, amíg a köztudatban megszokják, mint minden gyakorlati, igazságos újítást. Varjú Mária ffSÜKET" vagy „SIKET”? A ........... és mégis siket" cikk írója nyitott ajtót dönget. Bár elismeri, hogy a kérdést nyelvünk történeti és nyelvészeti szakszerűség kérdésében Kémia Nyelvtudományi Intézete a Magyar Tudományos Akamár eldöntötte, mégis helyénvalónak tartja a vitát szövetségünk hivatalos lapjában. A vonatkozó helyes szóhasználatot az arra hivatott, legmagasabb értékű tudományos szervezet döntően állapította meg. Tette ezt nemcsak hazánk, de a magyar nyelvvel az egész világon foglalkozók számára a „süket" szóhasználati álláspont elfogadásával. A M. T. A. erre egyedül illetékes osztálya döntően határozott. Mi, mint a kérdéses fogalom, szó gyakorlati érdekeltjei, vitát kizárva vesszük tudomásul és alkalmazzuk a „sü S két“ használatát. Ez részünkről szükségszerű kötelesség. Kérdezem: lehet-e vitatkozni ez irányban az arra egyedül hivatott tudományos szerv tekintélyének rovására? A felelet természetes: ezt el kell fogadnunk,mindnyájunknak, s kötelezően. Vannak és lehetnek esetek — más téren is — a vitatko tfesra, de csakis a döntésre hivatott szervvel szemben és? izon belül. Ha úgy véli a cikkíró elvtárs, hogy a M. T. A. Nyelvtudományi Intézete tévedett — ez nem teljesen kizárt — úgyis kellően megalapozott, esetleg Pázmányig vagy tovább iskrc-oooó-oc SIKETEK ÉS NAGYOTHALLOK NYÁRI NAP Gyárkéményből a lomha füst ég felé halad. Tájak ragyognak — színezüst csintalan patak Karcsú folyással völgybe tér tóra rátalál. Feletted néha röpke szél ezüst pára száll. E napsütéses víg napon réteken, erdőn, strandokon, gyermeki had rikolt. Majd a párázó víz felett leszáll az esti szürkület és kigyúl a hold. 1958. AUGUSZTUS „ÍGY ÉGTEM, ÉNEKELTEM" Egy könyv van a kezemben. Egy verseskönyv. Amíg forgatom, lapozgatom, amíg elmerülök a rímek csodálatosan szép összecsengésében, lelkem messze száll vissza a múltba. Egy szurtos kis inasgyereket látok, aki késő este, kevéske szabad idejében a szakszervezeti könyvtárat bújta. Ismerkedett a betűvel, az irodalommal. Itt akadt annak idején a kezébe egy verseskönyv. Címe: „Az anyaszív”. írta: Várnai Zseni. A kis inasgyereket szíven ütötték e versek. Ő is próbált írogatni. Megvette a verseskötetet és annyi hányattatáson, költözködésen át, egy emberöltőn keresztül, a könyvecske mégis megvan. Lapjai már megsárgultak negyven esztendő alatt s ha ma mellé teszi az új verseskönyv hófehér papírját, bizony az szerény kistestvérnek látszik. A két verseskönyv között egy színes élet zajlott le: két világháború, álizmusok és az igazság harca, birodalmak dőltek romba és a fél világon felszabadította önmagát az emberiség a bérrabszolgaság járma alól! A kiváló költőnő élete önmaga is egy regény; évtizedeken keresztül rettegő, bitangoktól való félelemben eltelt nagy regény. Olvastuk a könyveit, a „nagy” gyerekeit is féltő anyaszív fájdalmas sóhajait ... A két dátum között, mint erős szivárványhíd, egy meg nem alkuvó, harcos proletárasszony költészete húzódik át. Rímei ma is olyan finoman, kifejezően csengenek, mint ifjú asszony korában. A most férjét sirató élettárs hangja éppoly mélyről jövő mint mikor első gyerekét bánat, siratta. Sokat szenvedett, de nem tántorodott el a szocializmust akaró dolgozó néptől. Közben fáklyák gyúltak ki a magyar költészet egén és el is hánytak. Formák és eszmék harca dúlt. Őt mindez nem zavarta. Nem vált „modern” költővé. Egyéniség volt és nem utánozott senkit! Szívéből folyt a zengzetes szép magyar szó, gondolatai, rímei egyszerűségükben nagyszerűek, mert nekünk, dolgozóknak írta őket. Előttem a két verseskötet: a régi sárga, fakult és az új, ragyogó köntösű. Megsimogatom mindkettőt. Egy szép napon talán elmegyek a költőnőhöz, s megkérem, dedikálja e két kötetét. Az egykor ifjú inasgyereknek is deres már a haja... Az ő élete is harcokban edzett és bizony, néha megfáradt. Szeretné egy halk, bensőséges köszönömmel viszonozni azt a sok szép percet, amit — sok ezredmagával — Várnai Zseni verseivel neki is szerzett. BÓGNER Amiről nehéz beszélni... Kérem ítéljenek lapunk olvasóit, ne el, ha e sorokban az édesanya vérző szívével igyekszem emléket állítani az én drága ifjú leányomnak, aki már a májusi virágok özöne alatt alussza örök álmát. Gyerekkori emlékek, ifjúkori ábrándok, a szülői hajlék világából, az alföld rónáiról a hitvesi szeretet messzire sodorta őt. Hegyek koszorúzta, erdős-völgyes szép vidékre került, ahol meg volt mindene, ami egy embert boldoggá tehet: az élettárs rajongó ragaszkodása, anyagi jólét, szép és tehetséges gyermekek szeretete. És mégis hiányzott a gyermekkori otthon, az édesanya és testvérek közelléte. Honvágy gyötörte amúgy is gyenge szívét... Májusi virágok erdeje alatt pihen egy minden szépre, nemesre tárulkozott szív, amelynek nem sikerült még egyszer az életében magához ölelni a debreceni nagyerdőt..., mindent, amit szeretett s nem tudott elfeledni új környezetében. Milyen emésztő lánggal égett leányom gyenge szívében honvágy. Pedig ő nem hagyta a el hazáját, csak más vidékre került! Vajon azok, akik a háború előtt és az ellenforradalomkor tömegével hagyták el édesanyjukat, szülőhazájukat, azok most nem éreznek honvágyat? Nem ködük fel gyökerétől eltépett lelkükben a haza kéve? Nem fáj a szívük, ha ittmaradt kedveseikre gondolunk? Mennyi magyar vész el hazája számára. Mennyi erős kar dolgozik idegen hazáért a tengeren túl. — Itt kellett volna maradniok, legkésőbb a határnál meg kellett volna állítani lábukat a hazai rögnek... Hiszem, hogy az idegenbe szakadtak hazavágynak Lehetetlen, hogy ne éreznék hiányát a szülőföldnek, csendes óráikon hallani vélik a lombsuttogást, az édesbús magyar nótákat, a pacsirta énekét s mindezekben: a haza hívó szavát. ..! „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél.” özv. Kalas Ferencné TÁVOLBA Itt, a Bakony mélyén, egy kicsi faluban Tépem gondjaimnak sötét felhő-fátylát. Egy-egy felvillanó hajnali sugárból Szövögetem jövőm derűs szivárványát S eltűnnek a könnyek, elsimul a bánat, Ha levele kihajt a vadrózsafának ... 1917. Varjú Mária : Az idők változnak Néhány éve Bukarestben jártam Verőfényes, meleg őszi nap, Szél borzolta a kis vitorlákat — Sétáltunk a parti fák alatt. Emlékeim versben is megírtam, Ottlétemnek maradjon nyoma. Ha a parkban a levelek hullnak, Tán gondol rám szép Viorica. Évek múltak, újra útrakeltem, Messzi földre, tengerekre fel, Koppenhága kék egét csodáltam, S íme toltam újra versre kel. Lille volt az, aki dalra gyújtott, Őt csodáltam naplenyugtakor, Ámde sajnos, változnak a múzsák, Mert Lille csak bájos mércszobor. Koppenhága 1958. гоо Qо Este a parton 1. Hullám és szél morajlása lábam előtt dalt csobog. Nemi is sejted, tünde lányka hogy most csak rád gondolok. M. L.-nek. Sziporkázó pici fények s tájak álmodnak velem. Nyugodni tért minden élet A hold virraszt éberen. 2. Árny és fény játszik a lombon fára sötét és terül. Lélek sincsen már a kompon csak én állok egyedül. , 000000-00004X5 ООООООООООООООООООООООООООООООООООООУООООООООООООООООО OO ОOOOOOOOOO :-Oc 3. Ф P Tüske § о 6