Siketek és Nagyothallók, 1958 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

„...és mégis siket! Múlt számunkban Göllesz Viktor gyógypedagógiai tanár elvtárs felelevenítette egy tavalyi tudományos tárgyú vita folytatását. Szerkesztő bizottságunk természetesen helyt ad minden értelmes és érdekes vitának. Mindössze az a kéré­sünk, hogy­ a cikkírók ne térjenek el terjengősen a tárgytól és ne ellenséget, hanem nemes ellenfelet, vita­partnert lás­sanak egymásban! Az alábbi cikkek Göllesz tanár álláspont­ja mellett és ellen törnek lándzsát. Mi olvasóinkra bízzuk a végső véleményformálást. Kedves Göllesz tanár úr! visszatekintő nyelvtörténeti tanulmányával, melyért csak dicséret illeti — provokáljon vitát az arra hivatott helyen és módon. Annak eredményessége esetén, úgy a hivatásos szerv, mint az általános közvélemény elismerőleg veszi és gyakor­latilag alkalmazni fogja. Szinte köztudomású, hogy az országban — regionális vo­natkozásban, a legszebb hangtani kiejtéssel és szóhasználat­tal a Tisza—Bodrog vidéken beszélnek. Ёп, mint ennek a tájnak falusi és lévita család sarja előtt, évtizedeken át majdnem ismeretlen volt és szokatlan a „siket’‘ kifejezés használata. Más vidéken lehet az talán ál­talános. De éppen ezért volt szükség a tudományos állásfog­lalásra az arra illetékes szervezet részéről, hogy a gyakorlati életben a „süket“ hangzású fogalom közkeletűvé váljon. Kötelességünk tehát, a döntés tudomásul vételével annak érvényt szerezni, használatba venni. Különösen áll ez szö­vetségünk, olvasóink táborára, mint amely úgy tagjai, mint arra hivatott lapjában, a leggyakrabban használja, alkalmaz­za és terjeszti. Mégis elismerés illeti cikkíró elvtársat, a nekünk olyan mindennapi szóhasználat tanulmányi és megvitatási készsé­gével szemben. Hisszük: részéről is elfogadásra talál a „sü­ket­“ fogalomra vonatkozó döntés. Dr. Szöllősy Pál Jólesően olvastam legújabb cikkét lapunkban a már el­temetni vélt siket-süket problémáról. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy én önnel értek egyet és éppen ezért hasznosnak látom a vita felújítását, mert volna egypár sza­vam a velünk egyet nem értőkhöz. Emlékezetes vitaindító cikkemben már éltem egy közis­mert mottóval, hogy „rólunk, de ne nélkülünk“ döntsenek süket és nagyotthalló kérdésekben. Mégis így történt, a vitát egyoldalúan lezárták, amire mi, süketek nem is nagyon fi­gyeltünk fel, lévén sok egyéb problémánk, amivel az elmúlt hónapokban elszórakoztunk. Ezért hálás vagyok Önnek, hogy a kérdést kiásta és al­kalmat adott, hogy hozzáfűzhessem gondolataimat. Én most nem is a tárgyi vita eldöntésével, a szavak fonetikus vagy akadémiai helyességével kívánok foglalkozni, hanem valami mással. Ez a más pedig, az idők folyamán felbukkanó, majd eltűnő embertársaink beleszólása a mi sajátos világunk te­remtette kérdésekbe, vitákba, akik többnyire nem is hallot­tak rólunk, míg a Benczúr utcába nem vezette jó sorsuk, és azután, idők múltán távozván, igyekeznek bennünket minél előbb elfelejteni. Mi pedig itt maradunk, mert máshová nem mehetünk, a felbolygatott kedélyekkel, vitákkal. S ha még csak nyelvészeti kérdésekbe szólnának bele. De hogy a tárgyra térjek. Lapunkat jómagam is évekig szerkesztettem, utánam jöttek más szerkesztők, semmi baj nem volt a siket szóval, mígnem Csillag György szerkesztő, önkényesen, a szerkesztő bizottság véleményét figyelembe nem véve, megváltoztatta a szó használatát süketre, és ma­kacsul védve álláspontját, kiprovokálta az emlékezetes vitát és annak szakszerű vizsgálatát, a maga szempontjából értel­mezve, egyoldalúan lezárta a vitát. Ezt ön, kedves tanár úr, észrevette, mi pedig feladtuk a meddőnek látszó harcot, utóvégre a nyomdában a szer­kesztő az úr, ott azt szedik ki, amit ő eléjük tesz. De hogy Ön is, valamint új szerkesztőnk, Pór elvtárs is tisztán lássa a tényeket, pontokba szedem megállapításaimat. 1. Szerkesztő bizottságunk öt tagból áll, ebből négy a si­ket szó használata mellett volt. 2. Az ön akkori vitacikke kristálytiszta logikával védelmezte és igazolta a siket szó jogosultságát. 3. Az Akadémia nyelvészeti osztályának hoz­zászólása bár megállapította, hogy az „i“ betű a magyar nyelvben idők folyamán „ü” betűvé változik, mégis mindkét szó használatát helyesnek tartotta és az írók, illetve nyom­dák tetszésére bízta. 4. Mindezen tények dacára Csillag elv­társ makacsul kitartott állásponja mellett és figyelmen kívül hagyva mindezen tényeket, továbbra is a „süket“ szót hasz­njó nyomtatásban. E téren annyira ment, hogy például a sportklub nevét is így írta, már pedig „Süketek sportklubja” Magyarországon nem létezik. Aki ebben kételkedik, nézze meg a Sporthivatal és a szakszövetségek irattárát. S most bátorkodnám feltenni egy-két kérdést. Hol van jelen esetben a demokratikus kollektív együttműködés, hol van a többségi elv, ami a demokrácia lényege, és végül hol van a szerénység, elvégre a felelős szerkesztő a szövetség al­kalmazottja és tartozik figyelembe venni a szerkesztő bizott­ság véleményét. Ez csak egy eset a sok közül, a többivel nem kívánok most foglalkozni, részben más témájuk miatt, másrészt nem akarom lapunk hasábjait sérelmeinkkel megtölteni, ön, ta­nár úr tudja, hogy vannak ilyenek, hiszen azok közé tarto­zik, akik nem futó ismeretséget kötöttek velünk, illetve szö­vetségünkkel. S mindenkor szívesen vesszük segítségét, de másokét is, akik tollal és szóval támogatnak­ bennünket ab­ban a harcban, amit nagykorúságunk elismertetéséért ví­vunk. Vajh, mikor eszmélnek már rá egyesek, hogy szövetsé­günk nem dedó, mindkét fogyatékos csoportunknak vannak _____л­л­л­л­л­л­л­л­­ [UNK] ,ч ma már kulturált, öntudatos és pártunkhoz hű vezetői, akik ^oooooooooooooooooooooooooooooooooooooo­ootooooooooo­oooootooooooooooooooooooosooico xxxxxjjj tudják, hová akarnak menni. S higyjék el, ezek a nem kel­­­­lőképpen tájékoztatott elvtársak és testületek, hogy szövetsé­­g BORBÁS LAJOS ; günk nem kielégítő fejlődésének jórészt ebben is meg lehet­­ lelni a magyarázatát. ” Visszatérve a kiindulóponthoz, az ön cikkéhez, az omi­­­­nózus kijelentés „a néppel perel” önre egyáltalán nem vo­­­­natkoztatható. Aki itt a néppel perelt, az Csillag György­­ volt, aki a maga egyéni véleményét ráerőszakolta a süket s „népre”. S ha igaz az Ön fejtegetése az élő és a holt szervek­­­­ről, akkor különösen igazolható a siket szó életképessége,­­ amit tudálékos beavatkozással igyekeznek kitörölni a ma­­g­­yar szótárból. Egyben csodálom tanár úr megérzéseit, mi­­­­lyen helyesen magyarázta meg a vita eldőltét, illetőleg fél­­y­reállítását az érdeklődés homlokteréből. ф További cikkeit, más témákról is, mindenkor örömmel látjuk lapunkban.­­ Baráti „siket” üdvözlettel: Bogner Gyula rr ... és mégis siket! Igazat adok Göllesz Viktor gyógypedagógiai tanárnak. Tudomásom szerint régtől fogva a siket szót használták a a gyógypedagógiában. Ez az általánosan használt, elfogadott irodalmi kifejezés, amit a népnyelv süket­nek ejt ki. Szerin­tem nincs ezen vitatkozni való. Mondjon csak ki-ki siketet, vagy süketet saját szája íze szerint, a lényeg ugyanaz. Például azon sem nagyon bírunk változtatni, hogy a „szép" jelzőt né­mely vidéken „szíp“-nek ejtik, a lovat lu-nak, a tyúkot tik­nak. Még számtalan példát sorolhatnék. Mindenesetre furcsa, hogy egy szaklapban, amely megközelíti az irodalmi nívót, a régtől használt siket szó helyett újabban a süket szót hasz­nálják. Azért senki se értse félre ezt a népieskedést. Én nagyon nem szeretem a süket­ titulust. A süket, süketnéma szóhoz évszázadok óta a köztudatban annyi minden tapadt: terhelt­ség, tudatlanság, gyámoltalanság, nyomorékság. Még száza­dunk elején is, a süketnémákat (ü-vel? A szerk.) egy kategó­riába sorolták a nyomorékokkal. Gyermekkoromból emléke­zem még a falusi siketnéma koldulókra. Még ma is sokak szemében csökkentértékűséget, szinte megbélyegzettsége­t je­lent a „s­iket“, „süketnéma“ szó. Pedig már ötven év óta nagy változások történtek a világon. A siketek világában is megtörténtek az átalakulások. A század elején alakult intéze­tek részben felszámolták köztünk az analfabétizmust, amióta pedig a siketnémák oktatása is kötelezővé vált, azóta új tí­pus van kialakulóban, a már végleg letűnt, alamizsnából élt régi típus helyett. A fiatalok között egyre többen vannak a jól beszélő, ma­gabiztos fellépésű, kisportolt, szorgalmas, munkás, életvidám sorstársak. „Ezek süketnémák? — kérdezte tőlem egyik alka­lommal egy halló látogató. — Nem. Nem süketnémák! — feleltem élénken — csak nem hallanak. De beszélni, írni, olvasni ők is tudnak. Siketnémák Intézete — hirdeti a felirat az intézetek homlokzatán. De akik ott tanulnak, azok siketek, viszont csak egy-két évig némák. Akik onnan végzetten kikerülnek, azok már nem némák, hiszen többé-kevésbé már jól beszél­nek és talán nem is siketek, mert — képletesen kifejezve — a szemükkel hallanak! Nyilván nem kellene azt mondani: sü­ketnémák, csak éppen nem hallanak a fülükkel. Hát miért kell, hogy rajtuk ragadjon a régi jelző? Nem volna jobb, ha az iskolázott siketeket a megfelelőbb nemhalló jelzővel illet­nék? Ezt sem nehezebb kimondani, mint a nagyothalló szót. A forradalmi átalakulások mindig magukkal hozzák a szükséges változtatásokat. Ha mi, iskolázott, tanult nemhal­lók és természetesen, elsősorban a gyógypedagógusok, komo­lyan akarjuk, kérészül vihetjük ezt a névváltoztatást. Még­pedig úgy, hogy következetesen használjuk, amíg a köztudat­­ban megszokják, mint minden gyakorlati, igazságos újítást. Varjú Mária ffSÜKET" vagy „SIKET”? A ........... és mégis siket" cikk írója nyitott ajtót dönget.­­ Bár elismeri, hogy a kérdést nyelvünk történeti és nyelvé­szeti szakszerűség kérdésében Kémia Nyelvtudományi Intézete a Magyar Tudományos Aka­­már eldöntötte, mégis he­­­lyénvalónak tartja a vitát szövetségünk hivatalos lapjában. A vonatkozó helyes szóhasználatot az arra hivatott, leg­­­magasabb értékű tudományos szervezet döntően állapította­­ meg. Tette ezt nemcsak hazánk, de a magyar nyelvvel az­­ egész világon foglalkozók számára a „süket" szóhasználat­i álláspont elfogadásával. A M. T. A. erre egyedül illetékes osztálya döntően hatá­rozott. Mi, mint a kérdéses fogalom, szó gyakorlati érdekelt­­­jei, vitát kizárva vesszük tudomásul és alkalmazzuk a „sü­ S két“ használatát. Ez részünkről szükségszerű kötelesség. Kérdezem: lehet-e vitatkozni ez irányban az arra egy­e­­­dül hivatott tudományos szerv tekintélyének rovására?­­ A felelet természetes: ezt el kell fogadnunk,­­mindnyá­­­­junknak, s kötelezően. Vannak és lehetnek esetek — más téren is — a vitatko­­ tfesra, de csakis a döntésre hivatott szervvel szemben és? izon belül. Ha úgy véli a cikkíró elvtárs, hogy a M. T. A. Nyelvtu­­­­dományi Intézete tévedett — ez nem teljesen kizárt — úgyi­s kellően megalapozott, esetleg Pázmányig vagy tovább iskrc-oooó-oc SIKETEK ÉS NAGYOTHALLOK NYÁRI NAP Gyárkéményből a lomha füst ég felé halad. Tájak ragyognak — színezüst csintalan patak Karcsú folyással völgybe tér tóra rátalál. Feletted néha röpke szél ezüst­ pára száll. E napsütéses víg napon réteken, erdőn, strandokon, gyermeki had rikolt. Majd a párázó víz felett leszáll az esti szürkület és kigyúl a hold. 1958. AUGUSZTUS „ÍGY ÉGTEM, ÉNEKELTEM" Egy könyv van a kezemben. Egy verseskönyv. Amíg forga­tom, lapozgatom, amíg elmerü­lök a rímek csodálatosan szép összecsengésében, lelkem messze száll vissza a múltba. Egy szurtos kis inasgyereket látok, aki késő este, kevéske szabad idejében a szakszerve­zeti könyvtárat bújta. Ismer­kedett a betűvel, az irodalom­mal. Itt akadt annak idején a kezébe egy verseskönyv. Cí­me: „Az anyaszív”. írta: Vár­nai Zseni. A kis inasgyereket szíven ütötték e versek. Ő is próbált írogatni. Megvette a verseskötetet és annyi hányattatáson, költözkö­désen át, egy emberöltőn ke­resztül, a könyvecske mégis megvan. Lapjai már megsár­gultak negyven esztendő alatt s ha ma mellé teszi az új ver­seskönyv hófehér papírját, bi­zony az szerény kistestvérnek látszik. A két verseskönyv kö­zött egy színes élet zajlott le: két világháború, ál­izmusok és az igazság harca, birodalmak dőltek romba és a fél világon felszabadította önmagát az emberiség a bérrabszolgaság járma alól! A kiváló költőnő élete önmaga is egy regény; évtizedeken keresztül rettegő, bitangoktól való félelemben eltelt nagy regény. Olvastuk a könyveit, a „nagy” gyerekeit is féltő anyaszív fájdalmas só­hajait ... A két dátum között, mint erős szivárványhíd, egy meg nem alkuvó, harcos proletár­asszony költészete húzódik át. Rímei ma is olyan finoman, kifejezően csengenek, mint ifjú asszony korában. A most férjét sirató élettárs hangja éppoly mélyről jövő mint mikor első gyerekét bánat, si­ratta. Sokat szenvedett, de nem tántorodott el a szocializmust akaró dolgozó néptől. Közben fáklyák gyúltak ki a magyar költészet egén és el is hány­tak. Formák és eszmék harca dúlt. Őt mindez nem zavarta. Nem vált „modern” költővé. Egyéniség volt és nem utáno­zott senkit! Szívéből folyt a zengzetes szép magyar szó, gondolatai, rímei egyszerűsé­gükben nagyszerűek, mert ne­künk, dolgozóknak írta őket. Előttem a két verseskötet: a régi sárga, fakult és az új, ra­gyogó köntösű. Megsimogatom mindkettőt. Egy szép napon talán elmegyek a költőnőhöz, s megkérem, dedikálja e két kötetét. Az egykor ifjú inas­gyereknek is deres már a ha­ja... Az ő élete is harcokban edzett és bizony, néha megfá­radt. Szeretné egy halk, ben­sőséges köszönömmel viszonoz­ni azt a sok szép percet, amit — sok ezredmagával — Várnai Zseni verseivel neki is szer­zett. BÓGNER Amiről nehéz beszélni... Kérem ítéljenek lapunk olvasóit, ne el, ha e sorokban az édesanya vérző szívével igyek­szem emléket állítani az én drága ifjú leányomnak, aki már a májusi virágok özöne alatt alussza örök álmát. Gyerekkori emlékek, ifjú­kori ábrándok, a szülői hajlék világából, az alföld rónáiról a hitvesi szeretet messzire sodor­ta őt. Hegyek koszorúzta, er­­dős-völgyes szép vidékre ke­rült, ahol meg volt mindene, ami egy embert boldoggá tehet: az élettárs rajongó ragaszkodá­sa, anyagi jólét, szép és tehet­séges gyermekek szeretete. És mégis hiányzott a gyermekkori otthon, az édesanya és testvé­rek közelléte. Honvágy gyötör­te amúgy is gyenge szívét... Májusi virágok erdeje alatt pihen egy minden szépre, ne­mesre tárulkozott szív, amely­nek nem sikerült még egyszer az életében magához ölelni a debreceni nagyerdőt..., min­dent, amit szeretett s nem tu­dott elfeledni új környezeté­ben. Milyen emésztő lánggal égett leányom gyenge szívében honvágy. Pedig ő nem hagyta a el hazáját, csak más vidékre került! Vajon azok, akik a há­ború előtt és az ellenforrada­lomkor tömegével hagyták el édesanyjukat, szülőhazájukat, azok most nem éreznek honvá­gyat? Nem ködük fel gyökeré­től eltépett lelkükben a haza kéve? Nem fáj a szívük, ha ittmaradt kedveseikre gondol­un­k? Mennyi magyar vész el hazája számára. Mennyi erős kar dolgozik idegen hazáért a tengeren túl. — Itt kellett vol­na maradniok, legkésőbb a ha­tárnál meg kellett volna állí­tani lábukat a hazai rögnek... Hiszem, hogy az idegenbe szakadtak hazavágynak Lehe­tetlen, hogy ne éreznék hiá­nyát a szülőföldnek, csendes óráikon hallani vélik a lomb­suttogást, az édesbús magyar nótákat, a pacsirta énekét s mindezekben: a haza hívó sza­vát. ..! „Szívet cseréljen az, aki ha­zát cserél.­” özv. Kalas Ferencné TÁVOLBA Itt, a Bakony mélyén, egy kicsi faluban Tépem gondjaimnak sötét felhő-fátylát. Egy-egy felvillanó hajnali sugárból Szövögetem jövőm derűs szivárványát S eltűnnek a könnyek, elsimul a bánat, Ha levele kihajt a vadrózsafának ... 1917. Varjú Mária : Az idők változnak Néhány éve Bukarestben jártam Verőfényes, meleg őszi nap, Szél borzolta a kis vitorlákat — Sétáltunk a parti fák alatt. Emlékeim versben is megírtam, Ottlétemnek maradjon nyoma. Ha a parkban a levelek hullnak, Tán gondol rám szép Viorica. Évek múltak, újra útrakeltem, Messzi földre, tengerekre fel, Koppenhága kék egét csodáltam, S íme toltam újra versre kel. Lille volt az, aki dalra gyújtott, Őt csodáltam naplenyugtakor, Ámde sajnos, változnak a múzsák, Mert Lille csak bájos m­­ércszobor. Koppenhága 1958. гоо Qо Este a parton 1. Hullám és szél morajlása lábam előtt dalt csobog. Nemi is sejted, tünde lányka hogy most csak rád gondolok. M. L.-nek. Sziporkázó pici fények s tájak álmodnak velem. Nyugodni tért minden élet A hold virraszt éberen. 2. Árny és fény játszik a lombon fá­­ra sötét és terül. Lélek sincsen már a kompon csak én állok egyedül. , 000000-00004X5 ООООООООООООООООООООООООООООООООООООУООООООООООООООООО OO ОOOOOOOOOO :-Oc 3. Ф P Tüske § о 6

Next