Siketek és Nagyothallók, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

4 £ 2llllllllllllllllllilllllllil||||||BII­­­IIIIII­|||||||||||||||||||||||||||ii|||i||||i||||gi||||||||||i||||i||,|||||||||||||||||­^. I ÁLMODOM ! Álmodom, — ó álmodok sokat. S hogy ballagok kéz a kézbe véled, Beszélsz hozzám, — hallom hangodat. — Hangodat — a bársonyos zenédet. Szólsz hozzám és magadról mesélsz. Gyermekkorod csintalan egéről Én hallgatlak, s mikor arra kérsz — meséljek, — hogy mint lesz fény a fényből.­­ I Elmondom kedves. | | Nézd fent a nap. | | Fénysugarát pazarlóan szórja = Sok fényszikra mossa válladat Kedves arcod, ráhull homlokodra. | S nevetsz reám, így lesz fényből fény, S így ragyog — sokszor azt kívánom, | Hogy örökké így nevess felém: = | Csitt... Ébredek... Eltűnt már az álom. Borbás Lajos 5 pilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllll...........HMM ИИ IIJ IMII Mill III nil linn nur; Ha királynő lehetnék... Mit tagadjam, a órában már én is egy hatodik kicsit fáradt voltam ... Ezért a történelem órán Er­zsikétől — hátat fordítva a nagy szakálla, és vén királyok­nak — azt kérdeztem: — Mondd csak, Erzsiké, mit csinálnál, ha királynő len­nél? Erzsiké nagyot nézett a fur­csa kérdésre, és nagyot hall­gatott. De a faggatásomra, hogy ki lenne a királyi férje, azt mondta, hogy „a... Pis­ta”. — Hogy jobban megért­sem választását, mindjárt meg is magyarázta:­­ — Azelőtt egy osztályba jár­tunk, akkor nem szerettem, de a bálban táncolt velem — azóta nagyon szeretem, ő len­ne a király! A­ fáradt osztály felvillanyo­­zódott, érdekes a történelmi téma... — És mit csinálnátok, mivel szórakoznátok — biztatom most már tovább. — Először elmennénk a тo­ziba, aztán pedig a vidám­parkba! De most már Erzsi mindjob­ban belejön, a képzelet mű­ködni kezd: — Nekünk nem kellene se­hol je­gyet váltani! Mutatnánk a fényképes igazolványt, hogy mi vagyunk a királyok, ne­künk nem kell fizetnünk, min­ket mindenki ismerhet... — s tesz hozzá egy mozdulatot, kifejezve, hogy ez csak termé­szetes, hát nem? — És azután a moziban is aranyszékre ülnénk, maga­sabbra, mint a többiek... többiek ... lejjebb, csak egy a kicsit lejjeb­b visszakozik, látva, hogy ingatom fejem, hogy hát e büszkeség mire len­ne jó? Erzsi nem jön zavarba, jóvá teszi az előbbi elhamarkodást, és így folytatja demokratiku­sabb hangnemben: „És min­denkinek a sok, jó munkájáért jó fizetést adnék” — és hogy visszakanyarodjunk a valóság­ba, a történelmi igazságszol­gáltatás néha édes, néha ke­serű valóságába, és ebbe, úgy érzem, egy kis káröröm is van, hogy az ábrándok világából kizökkentettem ... még hozzá­teszi, most már kissé türelmet­lenebbül: „És mindenkinek megparancsolnám, hogy újból iskolába járjon.” yF. Vác ÚTLEÍRÁS (Folytatás a 2. oldalról) Persze azóta már büszkén ível át a Dunán, hirdetve né­pünk alkotó erejét. A Plane­táriumot sem hagytuk ki, ki­próbáltuk a reflexeinket egy kormánykerékkel és fékkel ellátott berendezésen, a táb­lázat tanulsága szerint nem is rosszul. Münchenben is volt alkalmunk találkozni sorstár­sakkal, ismerősöket is fedez­tünk fel közöttük. München­ben nincs szövetségi székház, csupán hetenként egyszer ta­lálkoznak egy bérelt söröző­ben. Siket ismerősökkel ke­­resztül-kasul jártuk a várost, voltunk a régi városháza tor­nyában. Vendégségben is vol­tunk egy fiatal házaspárnál, ők büszkén kínáltak bennün­ket magyar export élelmisze­rekkel, szeretik a magyaros ételeket. Münchenben talál­koztunk három fiatal buda­pesti sorstárssal, akik éppen akkor jöttek Magyarországról. Utolsó állomásunk Bécs, ahol csak a bécsi siket szövetség elnökét helyettesítő szimpati­kus lány előzékenységével si­került kapni hotelt. Bécsben is jól kihasználtuk az időt, megszemléltük a schönbrunni kastélyt, a műemléképülete­ket, a Szent István bazilikát, a sok-sok szobrot. Be akartunk menni a Szépművészeti Mú­zeumba, sajnos olyan drága volt a belépődíj, hogy le kel­lett mondani róla, egy szerény ebéd ára volt. Osztrák sorstár­sakkal is találkoztunk, ismer­kedtünk. Az út végefelé már erős honvágy uralkodott rajtunk, így nagyon örültünk a haza­érkezésünknek. Mi nyugodtan elmondhatjuk azt, hogy az utazásunk hasz­nos volt, megismertük fél Európát, megfigyelhettünk más szokást, propagáltuk ha­zánk létét. Szavainkkal hozzá­járultunk Magyarország jobb megismeréséhez. Jafcsák Pál ЧКETEK FS NAFYOTHALI.^K 1965. JANUÁR tllllllltlirillillllllltlIinillllllllilUllillHIIIIIIHIIIIililiüMKlIillllllHllllllllllllllllllllllllllllllillilHIIIIIIItlIilt Tétlenül ténfergett, a lakás­ban. Már befejezte a takarí­tást, minden csillogott, ragyo­gott. A hideg vacsorát is elké­szítette, ízlésesen elrendezte a tálcákon, csak be kell tálalni. A bort is behűtötte a szóda­vízzel együtt. Minden percben százszor is felpillantott az órá­ra. A nagy, fekete mutatók mintha rohantak volna, csak az inga sárga korongja him­bálózott kényelmes lassúság­gal jobbra-balra. — Jönne már anya! — só­hajtott Magdi, és az ablakhoz futott. Kinézett a forgalmas utcára. Emberek jöttek-men­­tek odalenn, sétáltak, vagy siettek, de hiába meresztgette szemét: Horákné nem volt kö­zöttük. — Elkésem! Tisztára elké­sem! — riasztotta meg a gon­dolat és ismét az órára pillan­tott. A nagymutató egyre ve­szedelmesebben távolodott a kismutatótól. — Háromnegyed hat — ál­lapította meg elkeseredetten. — És anya még mindig sehol! Sietve átkefélte a haját, még egy leheletnyi rúzst rakott szé­pen ívelt ajkára. Megperdült a földig érő tükör előtt és meg­elégedetten szögezte le, hogy csinosabb, mint valaha. Megint az órára nézett. — Jaj, anya! — sikoltotta rémülten. — Hol késel? A kisasztal fiókjából előrán­­cigált egy noteszt. Sebtében kitépte az első lapot, hogy üze­netet hagyjon anyjának. Már kezébe vette töltőtollát, ami­kor kulcs zörrent az előszoba zárjában. Magdi úgy rontott ki, mint a szélvész — és anyja nyakába csimpaszkodott: — Csao, Horákné! Végre ha­za méltóztattál érni — árasz­totta el a szemrehányások özö­nével. — Fél három óta vár­lak. De persze, te nem sietsz haza. Majd belegebedtem a munkába, te meg — anyja hajára pillantva folytatta — te meg a fodrásznál üldögélsz, ahelyett, hogy sietnél haza egyszülött kislányodhoz! A karcsú, még mindig szép asszony hervadt arcán mosoly suhant át: — Mi bajod, kis Но­rák? Ég a ház talán? Magdi válasz helyett lassan körbeforgott anyja előtt: — Ugye, csinos vagyok? — kérdezte, de olyan hansúllyal, amely okvetlen igenlő választ­ vár. — Akár egy felcicomázott, frissen pingált seprűnyél. Magdi elnevette magát: — Akkor jó! Mert most na­gyon szép akartam lenni — szemei ragyogtak. Randim van Lacival. Egy kicsit lógunk, az­tán felhozom, és neked. Vacsoráról bemutatom már gon­doskodtam — mélyen elpirult. — Ez nagyon komoly ügy. Ma anya. Feleségül akarok menni Lacihoz. — A te dolgod — vont vál­lat az asszony. — De figyel­meztetlek előre, hogy holtodig visszasírod lánykorodat, mert a lány élete csupa rózsa, az asszonyé meg csupa tüske. — Köszönöm a lelkifröccsöt, Horákné — nevetett Magdi. — De hasonló bölcsködéssel ne traktáld Lacit. Ámbár mond­­­­hatsz neki bármit, úgysem­­ érti meg, mert species siker­ 1 néma. Ezzel már búcsút is intett­­ anyjának, és kifutott a lakás­­­­b­ól. — Szegény anya — gondol­­­­ta, míg­ a park felé sietett,­­ ahol a fiú várta. — Nem ilyen i­róról álmodozott, az bizonyos.­­ De hát ha én egyszer Lacit­­ szeretem. Talán anya is meg­­­szereti, ha megismeri... E Egy órát csatangoltak az al­­­­konyi szürkeségbe borult ut­­­­cákon. Laci komoly volt, gond­­t terhelt. Szerette Magdit. Tud­­­­ta, hogy Magdi viszontszereti.­­ De mégis. Szabad neki: a si­­­ketnek egy életre magához­­ láncolni egy halló kislányt?­­ Boldog lesz majd mellette ak­­­­kor is, ha már a szerelem el­­é repül? Boldoggá tudja tenni­­ egy egész életen át? ! Vegyes érzelmekkel hagyta­­ magát sodortatni az ismeret­­­­len asszony, Magdi édesanyja­­ felé. Ha az anya rá meri bízni­­ egyetlen lányát, akit szeret,­­ akkor ... De, ha nem meri... g Horákné kedvesen fogadta a­­ lányával érkező fiút. Sőt talán­­ nem is csupán kedvesen, ha­­­nem előlegezett szeretettel is.­­ A lánykérésre nem mondott I se igent, se nemet. A döntést I teljesen Magdira bízta. Ha pe­­­­dig Magdi igent mond, áldását­­ fogja adni rájuk. A vacsora nagyon kelleme­­­sen folyt le. Horákné hamaro­­­­san elsajátította lányától a tu­­­­dományt, hogyan lehet beszél­­­­getni azzal, aki nem hall­­ egyetlen hangot sem. Kedélye­­­­sen elbeszélgetett a fiúval. Va­­­­csora után néhány percre ta­­g­­intatosan magukra hagyta a­­ fiatalokat. S amikor Laci el­ 1­búcsúzott, kedvesen meghívta a vasárnapra ebédre!­­ Amikor kettesben maradt , anya és lánya, Magdi heves­­ csókokkal borította el anyja f petyhüdt arcát: — Te vagy a legaranyosabb § mama az egész világon, Но­ | rákné. g Az asszony eltolta magától­­ Magdit:­­ — Jól gondold meg, kis­zú­­g­ják, mit teszel — mondta csen­­­­desen, és most nagyon komoly­­ volt a hangja. — Csak akkor , di menj hozzá Lacihoz, ha iga­zán, nagyon szereted. Mert egy életet leélni egy siket férfi ol­dalán csak akkor lehet, ha igazán szeretjük. Modern kis­lány vagy. De azért, remélem, nem vagy annyira modern, mint sokan a mai lányok kö­zül. A házasságot te nem unto­­diglan-untáiglan tartó bilincs­nek tartod, hanem holtodig­­lan-holtáiglan tartó kötelék­nek. — Természetesen, anya — bólintott Magdi és pillámn megcsillant egy ragyogó könnycsepp. Suta mosollyal, félszegen kérdezte: — Oda mersz adni neki? — Ha ő el mer venni téged, miért ne? — nevetett az as­­­szony és eltolta magától a lányt. Kováts Ilona Szeged A soproni csoport székházának három évszázados története 1686-ig kísérhetjük sorsát visszafelé a múlt erdejében. Ebben az évben összeírták a város házait, és így tudjuk, hogy a mai Ötvös utca 9. szá­mú háznak akkor bizonyos Deccart Jakab volt a birtoko­sa. Neve után ítélve messziről vetődött Sopronba, de utódai közt sok a nevezetes ember. Szinte egy évszázadig ezen a néven áll a telekkönyvben az épület. Az első Deccart uno­kája neves tanár Sopron növényeivel volt, aki is nagy buzgalommal foglalkozott. Két fia és egy lánya volt. Az egyik fiú orvos lett, és folytatta ap­ja növénytani gyűjtését. Egy másik orvossal hatalmas kötet­ben jegyezte fel, miféle fák, virágok, egyéb növények for­dulnak elő errefelé, rögzítette magyar nevüket is és a he­lyeket, ahol előfordulnak. A becses kéziratos könyv a sop­roni Liszt Ferenc Múzeum tu­lajdona. A másik fiú már kis­sé bolondosabb természetűnek mutatkozik. Pap lett. Vasár­napi beszédeit mindig egy ko­porsóban fekve írta. Míg így maga kacérkodott az örök álommal, nem viselte el, hogy hallgatói még csak egy kis szunnyadással is rövidítsék a hosszú beszédek unalmát, rá­juk dörömbölt a szószékről. A lány nevezetes tanárhoz ment férjhez, Hajnóczy Dániel volt a neve, és az ország­ legjobb szónokai közt emlegették, a soproni híres líceumban taní­tott, ahol az apósa is, de ko­rán meghalt. Unokaöccse, a vértanú Hajnóczy József, a jobbágyok nagy barátja, akit 1795-ben hóhér végzett ki. Hajnóczyné nem maradt so­káig özvegyen, férjhez ment egy Pusch András nevű se­bészhez. 1750 körül nem a mai értelemben beszéltek sebész­ről, eret vágott, kificamodott kezet, lábat tolt helyre, belső kezelést nem végezhetett, de viszont fürdőházat tarthatott. Pusch a Deccart-házban ren­dezkedett be. Jó szimatú em­ber lehetett, mert nemsokára hagyta a vizet és a borra tért rá. Azaz mivel az ötvös ut­ca vitt az akkoriban egyre jobban neki lendülő állatvá­sárok felé, fogadó alapítására gondolt. Csakhogy a városi ve­zetősége nehezen állt kötélnek, végre 1789-ben megjött az en­gedély, de már... az özvegy­nek. Persze nem ő maga mér­te a bort, kiadta bérbe a he­lyiségeket. Pusch nagy költ­séggel alapjától fogva újon­nan építette a házat, ahogy ma is van, valaha szép stukkó kerettel a kapualjban. Puschné sem sokáig élvezte a fogadóból könnyen jutott jövedelmet, meghalt 1792-ben, fia katonatiszt volt, hamaro­san nyakára hágott a háznak. Valami Tinser nevű kocsmá­­ros vette meg, és nagy tánc­termet épített hozzá, de az ak­kori rendelkezések folytán belépődíjas bált nem tartha­tott benne. Sűrűn változtak most már a tulajdonosok. Szé­chenyi Ferenc, a Nemzeti Mú­zeum alapítója, a legnagyobb magyar apja is birtokosa volt egy darabig, mígnem átenged­te egy építésznek 1810-ben adósságai ellenében. Addig Zöldfa volt a fogadó cégére, most új cégért kapott. Szőlő lett a neve. Onnan 1820-ban csak megint visszatértek a Zöldfa elnevezésre. Minden városban volt ilyen cégérű fo­gadó, már a név is hívogatott. A háznak hosszú évtizedekig a Jentsch család lett a birto­kosa, tímárok voltak, a foga­dót bérbe adták. A tulajdonos és vendéglős egy személyben csak a századunk elején je­lentkezik, híres konyhája volt Leitner Gottliebnek, még ké­sőbben Kámán Józsefnek. A vendéglő az utolsó időben megszűnt, így kaphatott ben­ne otthont a soproni csoport. Csatkai Endre Nehéz sorsa volt a múltban a két keze munkájából élő szegény embernek. Nem tudott mindig keresethez jutni a fa­lusi napszámos ember. Nyáron még csak akadt néha napszám, harmados kapálást vállalt, el­szegődött aratónak, majd csép­lőgép mellé. Ez volt a két fő kereset, ez hozott egy keveset a konyhára, de csak szűkös kenyér tellett belőle, mert hosszú a tél, a népes család pedig minden nap fogyaszt. A szegény ember sorsában nagy szerepet játszott az is, hogy gyermekáldás alól nem vonta ki magát — míg a gazdák, ahol bőven volt mit aprítani a tejbe, fölmondták a gólyá­nak, hívott náluk az egyke, ne­hogy nagy darab földjeiket szét kelljen aprózni, sőt in­kább gyarapítani akarták va­gyonos féllel kötött házasság révén. A szegény ember meg­adással húzta a sors által rá­aggatott igát. Ilyen sorsa volt Nagy Jó­zsef érdemes embernek is. Vasszorgalommal igyekezett dolgos élettársával 6 kis em­bercsemetéjüket tisztességesen felnevelni. Reggeltől estig, pa­nasz nélkül, erejük megfeszí­tésével dolgoztak, hogy a hat kis éhes száj ne nélkülözzön. Nem is érzi a szegénység ne­héz súlyát ha fáradtan meg­jött este munkájából, mert a gyerekek örömrepesve futottak eléje, csevegve köréje csopor­tosultak, és nagy buzgalommal számoltak be kis életük ese­ményeiről, no meg arról, hogy az édesanyának melyikük járt leginkább a kedvében. Ez olyan öröm volt szívének, hogy elfeledte a napi fáradal­mat, meg azt a sok gyötrődést, amit hol a munka adott, hol a munkástársaktól kellett el­szenvedni. Sokszor mondta is, nem cserélne a gyermektelen gazdával, aki csak ökreiben leli örömét. De azért mégse volt felhőt­len a boldog családi kör élete. A gyerekek szépek, jól fejlet­tek, életre valóak, ám a legki­sebbik fiú nem akarja beszéd­re nyitni a száját. Figyel, csak szó nem jön ki a száján. Orvoshoz ment vele az any­ja. Az orvos tüzetesen meg­vizsgálta. És azt a lesújtó be­tegséget állapította meg, hogy a gyerek néma, és a hallása is részben fogyatékos. A szegény anyát ájulás kör­nyékezte. Nehéz sorsú életéhez még csak az hiányzott, hogy az egyik gyermeke siketnéma le­gyen. Az volt úgyis a szegénység­ben legtöbb vigaszuk, hogy gyermekeik életre valóságból az elsők osztályához tartoznak. Minden reményük az volt, hogy kivergődjenek küzdelmes életükből, és amikorra a gyer­mekek felnőnek, már ne kell­jen őket félteni, megéljenek azok a jég hátán is, a szólás­mondás szerint, kiverekszik maguknak a létfenntartást, méghozzá nem is akármilyent. Sokszor mondogatták egymás között, hogy különb sorsuk lesz a gyerekeknek, mint nekünk volt, tervezgették, hogy milyen pályára, milyen iparra adják őket tanoncnak Van sok olyan jó kereseti lehetőséget nyújtó ipari pálya, amit a szegény ember gyereke is elérhet, csak éles eszű és életrevaló legyen. A gyermekeikben pedig ezek a tulajdonságok megvannak. Két lányukkal szép remé­nyeik voltak, ügyesek, szépek, majd csak kifogják a szeren­csét. Ám ez a legkisebbik, az egész család kedvence, ez si­ketnéma. Mi lesz ezzel, ha a szülei már nem élnek, ki veszi pártfogásába, a többi gyerek­nek elég lesz a saját élete, gondja, mert a szülői házból nem visznek mást, mint a két kezüket. A két szegény szülő sokat siránkozott ezen. Nemsokára sötét gondok tor­nyosultak a családi fészek fe­lett. A családapát felőrölte a sok munka, amely idő előtt ki­szívta életerejét, élete delén árván hagyta a családot. A szegény­ özvegy könnyei kiapadhatatlanul hullottak, mégis a csapás súlya alatt is erősen állt, mert tudta, ha fenn akarja tartani a család egyensúlyát, kettőzött erővel kell helytállnia. Ha gyengébb tempóban is, de tartani kell a létfenntartás gyeplőjét. Eddig megvoltak a napszámos élet nem legalacsonyabb, de eléggé tűrhető szintjén. Ezután is ki­­ kell tartani, mert most került két nagyobbacska gyerek abba a korba, amikor neki­vágnak az életnek. Már régen úgy tervezték, hogy ipari pá­lyára adják a fiúkat, és habár most sokkal nehezebb lesz ki­várni, amíg a gyermek inas éveit letölti, mert csak azután válik belőle kereső ember. Persze az anya számára kön­­nyebb lenne, ha szolga sorsra adná, több gazda is járt már náluk, hogy a gyereket felfo­gadják bojtárnak, mindjárt jönne egy kevés pénz a ház­hoz —’ ám csak a gyereke jobb jövőjét tartotta szem előtt. Elszegődtette inasnak, az is némi könnyebbség, hogy a családban kevesebb kenyér kell, hiszen csak ő keresett, hogy a szükségest elő­te­remtse. A legkisebbik, aki siketné­ma, ekkor került iskolaköteles korba. Elment vele a tanító­hoz. A tanító részletesen el­magyarázta, hogy a siketnéma gyermeket nem lehet együtt tanítani a többi, jól halló gyermekkel. A siketnéma gyer­mekek számára külön gyógy­pedagógiai tanintézet ,­­van, ahol megtanítják beszélni. A gyermek értelmes, értelmes a tekintete, éppen olyan hasznos embert nevelnek belőle, mint a beszélni tudó gyerekből, és még az iskolán túl is képezik. Olyan pályát választhat, ami­hez kedve és hajlama van, sok iparágban tartanak tanon­­cokat. Nagy Józsefné nagy lelki megkönnyebbüléssel hallgatta a jóakaratú tanácsokat. A ta­nító azt is megígérte, hogy írásban elintézi a gyermek fel­vételét a siketnémák taninté­zetébe. Múltak az évek, eljött ha­zánk számára a felszabadulás, ami először a szegény sorsúa­kat kiemelte a szegénységből. Nagy Józsefné gyermekei is jó pozícióba jutottak, a sze­génység már csak a múlt em­léke volt számukra. Mind jobb jövőt ért el, mint amiről egy­kor a szülők álmodoztak. Mindegyik a maga családja életében élt. Nagy Józsefné nem maradt magára, aho­­l mondogatni szokta, a jó sors­ban levő gyermekei miatt bi­zony magára maradt volna, de a legfiatalabbik, a siketnéma, az anya eltartója lett. A tan­intézetben beszélni tanult meg, utána ipari szakmában is ki­képzést kapott, megtanulta a kőműves mesterséget. A nagy munkatempójú építkezéseken igen jól keresett, most megelégedett. Édesanyja A legki­sebbik fia jól keres, és kerese­tét minden két hétben teljes egészében leszámolja édesany­ja kezébe. A boldog mamának az a fő gondja, hogy hasznosan költse el a milyen pénzt. Jól élnek, csinos, takaros ház­ban laknak, nem a régi, sze­gényes viskóban, széppel és hasznossal Minden dezte a lakást, és siket beren­fiát nagy szeretettel és gondosság­gal veszi körül, mindenben a kedvét keresi, szépen öltözte­ti, és arra ösztökéli, ne sajnál­ja magától a pénzt, hiszen ő keresi. Baráti és rokoni körben Nagy Józsefné mindig mondo­gatja, hogy ez a gyermeke, a legkisebbik, okozta neki a leg­több fájdalmat, sokszor elke­seredett, sokszor sóhajtozott miatta, és ennek a sorsa ag­gasztotta a legjobban. És úgy hozta a sors, hogy az a gyere­ke, akitől ezt nem is várta, nyújtotta­­ neki a gondtalan öregséget. Zámbó Orsolya Szilmajor, Sopron m. A LEGKISEBBIK

Next