Siketek és Nagyothallók, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
4 £ 2llllllllllllllllllilllllllil||||||BIIIIIIII|||||||||||||||||||||||||||ii|||i||||i||||gi||||||||||i||||i||,|||||||||||||||||^. I ÁLMODOM ! Álmodom, — ó álmodok sokat. S hogy ballagok kéz a kézbe véled, Beszélsz hozzám, — hallom hangodat. — Hangodat — a bársonyos zenédet. Szólsz hozzám és magadról mesélsz. Gyermekkorod csintalan egéről Én hallgatlak, s mikor arra kérsz — meséljek, — hogy mint lesz fény a fényből. I Elmondom kedves. | | Nézd fent a nap. | | Fénysugarát pazarlóan szórja = Sok fényszikra mossa válladat Kedves arcod, ráhull homlokodra. | S nevetsz reám, így lesz fényből fény, S így ragyog — sokszor azt kívánom, | Hogy örökké így nevess felém: = | Csitt... Ébredek... Eltűnt már az álom. Borbás Lajos 5 pilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllll...........HMM ИИ IIJ IMII Mill III nil linn nur; Ha királynő lehetnék... Mit tagadjam, a órában már én is egy hatodik kicsit fáradt voltam ... Ezért a történelem órán Erzsikétől — hátat fordítva a nagy szakálla, és vén királyoknak — azt kérdeztem: — Mondd csak, Erzsiké, mit csinálnál, ha királynő lennél? Erzsiké nagyot nézett a furcsa kérdésre, és nagyot hallgatott. De a faggatásomra, hogy ki lenne a királyi férje, azt mondta, hogy „a... Pista”. — Hogy jobban megértsem választását, mindjárt meg is magyarázta: — Azelőtt egy osztályba jártunk, akkor nem szerettem, de a bálban táncolt velem — azóta nagyon szeretem, ő lenne a király! A fáradt osztály felvillanyozódott, érdekes a történelmi téma... — És mit csinálnátok, mivel szórakoznátok — biztatom most már tovább. — Először elmennénk a тoziba, aztán pedig a vidámparkba! De most már Erzsi mindjobban belejön, a képzelet működni kezd: — Nekünk nem kellene sehol jegyet váltani! Mutatnánk a fényképes igazolványt, hogy mi vagyunk a királyok, nekünk nem kell fizetnünk, minket mindenki ismerhet... — s tesz hozzá egy mozdulatot, kifejezve, hogy ez csak természetes, hát nem? — És azután a moziban is aranyszékre ülnénk, magasabbra, mint a többiek... többiek ... lejjebb, csak egy a kicsit lejjebb visszakozik, látva, hogy ingatom fejem, hogy hát e büszkeség mire lenne jó? Erzsi nem jön zavarba, jóvá teszi az előbbi elhamarkodást, és így folytatja demokratikusabb hangnemben: „És mindenkinek a sok, jó munkájáért jó fizetést adnék” — és hogy visszakanyarodjunk a valóságba, a történelmi igazságszolgáltatás néha édes, néha keserű valóságába, és ebbe, úgy érzem, egy kis káröröm is van, hogy az ábrándok világából kizökkentettem ... még hozzáteszi, most már kissé türelmetlenebbül: „És mindenkinek megparancsolnám, hogy újból iskolába járjon.” yF. Vác ÚTLEÍRÁS (Folytatás a 2. oldalról) Persze azóta már büszkén ível át a Dunán, hirdetve népünk alkotó erejét. A Planetáriumot sem hagytuk ki, kipróbáltuk a reflexeinket egy kormánykerékkel és fékkel ellátott berendezésen, a táblázat tanulsága szerint nem is rosszul. Münchenben is volt alkalmunk találkozni sorstársakkal, ismerősöket is fedeztünk fel közöttük. Münchenben nincs szövetségi székház, csupán hetenként egyszer találkoznak egy bérelt sörözőben. Siket ismerősökkel keresztül-kasul jártuk a várost, voltunk a régi városháza tornyában. Vendégségben is voltunk egy fiatal házaspárnál, ők büszkén kínáltak bennünket magyar export élelmiszerekkel, szeretik a magyaros ételeket. Münchenben találkoztunk három fiatal budapesti sorstárssal, akik éppen akkor jöttek Magyarországról. Utolsó állomásunk Bécs, ahol csak a bécsi siket szövetség elnökét helyettesítő szimpatikus lány előzékenységével sikerült kapni hotelt. Bécsben is jól kihasználtuk az időt, megszemléltük a schönbrunni kastélyt, a műemléképületeket, a Szent István bazilikát, a sok-sok szobrot. Be akartunk menni a Szépművészeti Múzeumba, sajnos olyan drága volt a belépődíj, hogy le kellett mondani róla, egy szerény ebéd ára volt. Osztrák sorstársakkal is találkoztunk, ismerkedtünk. Az út végefelé már erős honvágy uralkodott rajtunk, így nagyon örültünk a hazaérkezésünknek. Mi nyugodtan elmondhatjuk azt, hogy az utazásunk hasznos volt, megismertük fél Európát, megfigyelhettünk más szokást, propagáltuk hazánk létét. Szavainkkal hozzájárultunk Magyarország jobb megismeréséhez. Jafcsák Pál ЧКETEK FS NAFYOTHALI.^K 1965. JANUÁR tllllllltlirillillllllltlIinillllllllilUllillHIIIIIIHIIIIililiüMKlIillllllHllllllllllllllllllllllllllllllillilHIIIIIIItlIilt Tétlenül ténfergett, a lakásban. Már befejezte a takarítást, minden csillogott, ragyogott. A hideg vacsorát is elkészítette, ízlésesen elrendezte a tálcákon, csak be kell tálalni. A bort is behűtötte a szódavízzel együtt. Minden percben százszor is felpillantott az órára. A nagy, fekete mutatók mintha rohantak volna, csak az inga sárga korongja himbálózott kényelmes lassúsággal jobbra-balra. — Jönne már anya! — sóhajtott Magdi, és az ablakhoz futott. Kinézett a forgalmas utcára. Emberek jöttek-mentek odalenn, sétáltak, vagy siettek, de hiába meresztgette szemét: Horákné nem volt közöttük. — Elkésem! Tisztára elkésem! — riasztotta meg a gondolat és ismét az órára pillantott. A nagymutató egyre veszedelmesebben távolodott a kismutatótól. — Háromnegyed hat — állapította meg elkeseredetten. — És anya még mindig sehol! Sietve átkefélte a haját, még egy leheletnyi rúzst rakott szépen ívelt ajkára. Megperdült a földig érő tükör előtt és megelégedetten szögezte le, hogy csinosabb, mint valaha. Megint az órára nézett. — Jaj, anya! — sikoltotta rémülten. — Hol késel? A kisasztal fiókjából előráncigált egy noteszt. Sebtében kitépte az első lapot, hogy üzenetet hagyjon anyjának. Már kezébe vette töltőtollát, amikor kulcs zörrent az előszoba zárjában. Magdi úgy rontott ki, mint a szélvész — és anyja nyakába csimpaszkodott: — Csao, Horákné! Végre haza méltóztattál érni — árasztotta el a szemrehányások özönével. — Fél három óta várlak. De persze, te nem sietsz haza. Majd belegebedtem a munkába, te meg — anyja hajára pillantva folytatta — te meg a fodrásznál üldögélsz, ahelyett, hogy sietnél haza egyszülött kislányodhoz! A karcsú, még mindig szép asszony hervadt arcán mosoly suhant át: — Mi bajod, kis Ноrák? Ég a ház talán? Magdi válasz helyett lassan körbeforgott anyja előtt: — Ugye, csinos vagyok? — kérdezte, de olyan hansúllyal, amely okvetlen igenlő választ vár. — Akár egy felcicomázott, frissen pingált seprűnyél. Magdi elnevette magát: — Akkor jó! Mert most nagyon szép akartam lenni — szemei ragyogtak. Randim van Lacival. Egy kicsit lógunk, aztán felhozom, és neked. Vacsoráról bemutatom már gondoskodtam — mélyen elpirult. — Ez nagyon komoly ügy. Ma anya. Feleségül akarok menni Lacihoz. — A te dolgod — vont vállat az asszony. — De figyelmeztetlek előre, hogy holtodig visszasírod lánykorodat, mert a lány élete csupa rózsa, az asszonyé meg csupa tüske. — Köszönöm a lelkifröccsöt, Horákné — nevetett Magdi. — De hasonló bölcsködéssel ne traktáld Lacit. Ámbár mondhatsz neki bármit, úgysem érti meg, mert species siker 1 néma. Ezzel már búcsút is intett anyjának, és kifutott a lakásból. — Szegény anya — gondolta, míg a park felé sietett, ahol a fiú várta. — Nem ilyen iróról álmodozott, az bizonyos. De hát ha én egyszer Lacit szeretem. Talán anya is megszereti, ha megismeri... E Egy órát csatangoltak az alkonyi szürkeségbe borult utcákon. Laci komoly volt, gondt terhelt. Szerette Magdit. Tudta, hogy Magdi viszontszereti. De mégis. Szabad neki: a siketnek egy életre magához láncolni egy halló kislányt? Boldog lesz majd mellette akkor is, ha már a szerelem elé repül? Boldoggá tudja tenni egy egész életen át? ! Vegyes érzelmekkel hagyta magát sodortatni az ismeretlen asszony, Magdi édesanyja felé. Ha az anya rá meri bízni egyetlen lányát, akit szeret, akkor ... De, ha nem meri... g Horákné kedvesen fogadta a lányával érkező fiút. Sőt talán nem is csupán kedvesen, hanem előlegezett szeretettel is. A lánykérésre nem mondott I se igent, se nemet. A döntést I teljesen Magdira bízta. Ha pedig Magdi igent mond, áldását fogja adni rájuk. A vacsora nagyon kellemesen folyt le. Horákné hamarosan elsajátította lányától a tudományt, hogyan lehet beszélgetni azzal, aki nem hall egyetlen hangot sem. Kedélyesen elbeszélgetett a fiúval. Vacsora után néhány percre tagintatosan magukra hagyta a fiatalokat. S amikor Laci el 1búcsúzott, kedvesen meghívta a vasárnapra ebédre! Amikor kettesben maradt , anya és lánya, Magdi heves csókokkal borította el anyja f petyhüdt arcát: — Te vagy a legaranyosabb § mama az egész világon, Но | rákné. g Az asszony eltolta magától Magdit: — Jól gondold meg, kiszúgják, mit teszel — mondta csendesen, és most nagyon komoly volt a hangja. — Csak akkor , di menj hozzá Lacihoz, ha igazán, nagyon szereted. Mert egy életet leélni egy siket férfi oldalán csak akkor lehet, ha igazán szeretjük. Modern kislány vagy. De azért, remélem, nem vagy annyira modern, mint sokan a mai lányok közül. A házasságot te nem untodiglan-untáiglan tartó bilincsnek tartod, hanem holtodiglan-holtáiglan tartó köteléknek. — Természetesen, anya — bólintott Magdi és pillámn megcsillant egy ragyogó könnycsepp. Suta mosollyal, félszegen kérdezte: — Oda mersz adni neki? — Ha ő el mer venni téged, miért ne? — nevetett az asszony és eltolta magától a lányt. Kováts Ilona Szeged A soproni csoport székházának három évszázados története 1686-ig kísérhetjük sorsát visszafelé a múlt erdejében. Ebben az évben összeírták a város házait, és így tudjuk, hogy a mai Ötvös utca 9. számú háznak akkor bizonyos Deccart Jakab volt a birtokosa. Neve után ítélve messziről vetődött Sopronba, de utódai közt sok a nevezetes ember. Szinte egy évszázadig ezen a néven áll a telekkönyvben az épület. Az első Deccart unokája neves tanár Sopron növényeivel volt, aki is nagy buzgalommal foglalkozott. Két fia és egy lánya volt. Az egyik fiú orvos lett, és folytatta apja növénytani gyűjtését. Egy másik orvossal hatalmas kötetben jegyezte fel, miféle fák, virágok, egyéb növények fordulnak elő errefelé, rögzítette magyar nevüket is és a helyeket, ahol előfordulnak. A becses kéziratos könyv a soproni Liszt Ferenc Múzeum tulajdona. A másik fiú már kissé bolondosabb természetűnek mutatkozik. Pap lett. Vasárnapi beszédeit mindig egy koporsóban fekve írta. Míg így maga kacérkodott az örök álommal, nem viselte el, hogy hallgatói még csak egy kis szunnyadással is rövidítsék a hosszú beszédek unalmát, rájuk dörömbölt a szószékről. A lány nevezetes tanárhoz ment férjhez, Hajnóczy Dániel volt a neve, és az ország legjobb szónokai közt emlegették, a soproni híres líceumban tanított, ahol az apósa is, de korán meghalt. Unokaöccse, a vértanú Hajnóczy József, a jobbágyok nagy barátja, akit 1795-ben hóhér végzett ki. Hajnóczyné nem maradt sokáig özvegyen, férjhez ment egy Pusch András nevű sebészhez. 1750 körül nem a mai értelemben beszéltek sebészről, eret vágott, kificamodott kezet, lábat tolt helyre, belső kezelést nem végezhetett, de viszont fürdőházat tarthatott. Pusch a Deccart-házban rendezkedett be. Jó szimatú ember lehetett, mert nemsokára hagyta a vizet és a borra tért rá. Azaz mivel az ötvös utca vitt az akkoriban egyre jobban neki lendülő állatvásárok felé, fogadó alapítására gondolt. Csakhogy a városi vezetősége nehezen állt kötélnek, végre 1789-ben megjött az engedély, de már... az özvegynek. Persze nem ő maga mérte a bort, kiadta bérbe a helyiségeket. Pusch nagy költséggel alapjától fogva újonnan építette a házat, ahogy ma is van, valaha szép stukkó kerettel a kapualjban. Puschné sem sokáig élvezte a fogadóból könnyen jutott jövedelmet, meghalt 1792-ben, fia katonatiszt volt, hamarosan nyakára hágott a háznak. Valami Tinser nevű kocsmáros vette meg, és nagy tánctermet épített hozzá, de az akkori rendelkezések folytán belépődíjas bált nem tarthatott benne. Sűrűn változtak most már a tulajdonosok. Széchenyi Ferenc, a Nemzeti Múzeum alapítója, a legnagyobb magyar apja is birtokosa volt egy darabig, mígnem átengedte egy építésznek 1810-ben adósságai ellenében. Addig Zöldfa volt a fogadó cégére, most új cégért kapott. Szőlő lett a neve. Onnan 1820-ban csak megint visszatértek a Zöldfa elnevezésre. Minden városban volt ilyen cégérű fogadó, már a név is hívogatott. A háznak hosszú évtizedekig a Jentsch család lett a birtokosa, tímárok voltak, a fogadót bérbe adták. A tulajdonos és vendéglős egy személyben csak a századunk elején jelentkezik, híres konyhája volt Leitner Gottliebnek, még későbben Kámán Józsefnek. A vendéglő az utolsó időben megszűnt, így kaphatott benne otthont a soproni csoport. Csatkai Endre Nehéz sorsa volt a múltban a két keze munkájából élő szegény embernek. Nem tudott mindig keresethez jutni a falusi napszámos ember. Nyáron még csak akadt néha napszám, harmados kapálást vállalt, elszegődött aratónak, majd cséplőgép mellé. Ez volt a két fő kereset, ez hozott egy keveset a konyhára, de csak szűkös kenyér tellett belőle, mert hosszú a tél, a népes család pedig minden nap fogyaszt. A szegény ember sorsában nagy szerepet játszott az is, hogy gyermekáldás alól nem vonta ki magát — míg a gazdák, ahol bőven volt mit aprítani a tejbe, fölmondták a gólyának, hívott náluk az egyke, nehogy nagy darab földjeiket szét kelljen aprózni, sőt inkább gyarapítani akarták vagyonos féllel kötött házasság révén. A szegény ember megadással húzta a sors által ráaggatott igát. Ilyen sorsa volt Nagy József érdemes embernek is. Vasszorgalommal igyekezett dolgos élettársával 6 kis embercsemetéjüket tisztességesen felnevelni. Reggeltől estig, panasz nélkül, erejük megfeszítésével dolgoztak, hogy a hat kis éhes száj ne nélkülözzön. Nem is érzi a szegénység nehéz súlyát ha fáradtan megjött este munkájából, mert a gyerekek örömrepesve futottak eléje, csevegve köréje csoportosultak, és nagy buzgalommal számoltak be kis életük eseményeiről, no meg arról, hogy az édesanyának melyikük járt leginkább a kedvében. Ez olyan öröm volt szívének, hogy elfeledte a napi fáradalmat, meg azt a sok gyötrődést, amit hol a munka adott, hol a munkástársaktól kellett elszenvedni. Sokszor mondta is, nem cserélne a gyermektelen gazdával, aki csak ökreiben leli örömét. De azért mégse volt felhőtlen a boldog családi kör élete. A gyerekek szépek, jól fejlettek, életre valóak, ám a legkisebbik fiú nem akarja beszédre nyitni a száját. Figyel, csak szó nem jön ki a száján. Orvoshoz ment vele az anyja. Az orvos tüzetesen megvizsgálta. És azt a lesújtó betegséget állapította meg, hogy a gyerek néma, és a hallása is részben fogyatékos. A szegény anyát ájulás környékezte. Nehéz sorsú életéhez még csak az hiányzott, hogy az egyik gyermeke siketnéma legyen. Az volt úgyis a szegénységben legtöbb vigaszuk, hogy gyermekeik életre valóságból az elsők osztályához tartoznak. Minden reményük az volt, hogy kivergődjenek küzdelmes életükből, és amikorra a gyermekek felnőnek, már ne kelljen őket félteni, megéljenek azok a jég hátán is, a szólásmondás szerint, kiverekszik maguknak a létfenntartást, méghozzá nem is akármilyent. Sokszor mondogatták egymás között, hogy különb sorsuk lesz a gyerekeknek, mint nekünk volt, tervezgették, hogy milyen pályára, milyen iparra adják őket tanoncnak Van sok olyan jó kereseti lehetőséget nyújtó ipari pálya, amit a szegény ember gyereke is elérhet, csak éles eszű és életrevaló legyen. A gyermekeikben pedig ezek a tulajdonságok megvannak. Két lányukkal szép reményeik voltak, ügyesek, szépek, majd csak kifogják a szerencsét. Ám ez a legkisebbik, az egész család kedvence, ez siketnéma. Mi lesz ezzel, ha a szülei már nem élnek, ki veszi pártfogásába, a többi gyereknek elég lesz a saját élete, gondja, mert a szülői házból nem visznek mást, mint a két kezüket. A két szegény szülő sokat siránkozott ezen. Nemsokára sötét gondok tornyosultak a családi fészek felett. A családapát felőrölte a sok munka, amely idő előtt kiszívta életerejét, élete delén árván hagyta a családot. A szegény özvegy könnyei kiapadhatatlanul hullottak, mégis a csapás súlya alatt is erősen állt, mert tudta, ha fenn akarja tartani a család egyensúlyát, kettőzött erővel kell helytállnia. Ha gyengébb tempóban is, de tartani kell a létfenntartás gyeplőjét. Eddig megvoltak a napszámos élet nem legalacsonyabb, de eléggé tűrhető szintjén. Ezután is ki kell tartani, mert most került két nagyobbacska gyerek abba a korba, amikor nekivágnak az életnek. Már régen úgy tervezték, hogy ipari pályára adják a fiúkat, és habár most sokkal nehezebb lesz kivárni, amíg a gyermek inas éveit letölti, mert csak azután válik belőle kereső ember. Persze az anya számára könnyebb lenne, ha szolga sorsra adná, több gazda is járt már náluk, hogy a gyereket felfogadják bojtárnak, mindjárt jönne egy kevés pénz a házhoz —’ ám csak a gyereke jobb jövőjét tartotta szem előtt. Elszegődtette inasnak, az is némi könnyebbség, hogy a családban kevesebb kenyér kell, hiszen csak ő keresett, hogy a szükségest előteremtse. A legkisebbik, aki siketnéma, ekkor került iskolaköteles korba. Elment vele a tanítóhoz. A tanító részletesen elmagyarázta, hogy a siketnéma gyermeket nem lehet együtt tanítani a többi, jól halló gyermekkel. A siketnéma gyermekek számára külön gyógypedagógiai tanintézet ,van, ahol megtanítják beszélni. A gyermek értelmes, értelmes a tekintete, éppen olyan hasznos embert nevelnek belőle, mint a beszélni tudó gyerekből, és még az iskolán túl is képezik. Olyan pályát választhat, amihez kedve és hajlama van, sok iparágban tartanak tanoncokat. Nagy Józsefné nagy lelki megkönnyebbüléssel hallgatta a jóakaratú tanácsokat. A tanító azt is megígérte, hogy írásban elintézi a gyermek felvételét a siketnémák tanintézetébe. Múltak az évek, eljött hazánk számára a felszabadulás, ami először a szegény sorsúakat kiemelte a szegénységből. Nagy Józsefné gyermekei is jó pozícióba jutottak, a szegénység már csak a múlt emléke volt számukra. Mind jobb jövőt ért el, mint amiről egykor a szülők álmodoztak. Mindegyik a maga családja életében élt. Nagy Józsefné nem maradt magára, ahol mondogatni szokta, a jó sorsban levő gyermekei miatt bizony magára maradt volna, de a legfiatalabbik, a siketnéma, az anya eltartója lett. A tanintézetben beszélni tanult meg, utána ipari szakmában is kiképzést kapott, megtanulta a kőműves mesterséget. A nagy munkatempójú építkezéseken igen jól keresett, most megelégedett. Édesanyja A legkisebbik fia jól keres, és keresetét minden két hétben teljes egészében leszámolja édesanyja kezébe. A boldog mamának az a fő gondja, hogy hasznosan költse el a milyen pénzt. Jól élnek, csinos, takaros házban laknak, nem a régi, szegényes viskóban, széppel és hasznossal Minden dezte a lakást, és siket berenfiát nagy szeretettel és gondossággal veszi körül, mindenben a kedvét keresi, szépen öltözteti, és arra ösztökéli, ne sajnálja magától a pénzt, hiszen ő keresi. Baráti és rokoni körben Nagy Józsefné mindig mondogatja, hogy ez a gyermeke, a legkisebbik, okozta neki a legtöbb fájdalmat, sokszor elkeseredett, sokszor sóhajtozott miatta, és ennek a sorsa aggasztotta a legjobban. És úgy hozta a sors, hogy az a gyereke, akitől ezt nem is várta, nyújtotta neki a gondtalan öregséget. Zámbó Orsolya Szilmajor, Sopron m. A LEGKISEBBIK