Hallássérültek, 1996 ([47]105. évfolyam, 1-12. szám)

1996-03-01 / 3. szám

Ami a jelentésből kimaradt... (V. rész) Az 1996. július 13-án délelőtt megrendezett plenáris ülés utolsó előadását Liz Scott, an­gol tolmácsnő (az EFSLI elnöke) és Asger Bergmann, aki a WFD és a dán szövetség vezetőségi tagja tartotta meg közösen. Előa­dásuk közös célja az volt, hogy bemutassák a hatékony együttműködést siketek és hallók között. Rendhagyó előadási móddal - játéko­san, párbeszédes formában - keltették fel a már fáradt hallgatóság érdeklődését. Elsőként felvettették a kérdést, hogy ki is a jelnyelvi tolmács? Tréfásan szemléltették, hogy a zavartalan kommunikáció érdekében mindkét félnek, tolmácsnak és siketnek egy­aránt alkalmazkodnia kell megjelenésében a jeleléshez. A tolmács szerepét példákon keresztül mutatták be, melyekből kiderült hogy nem jó a túl segítő, a siket helyett döntő tolmács sem. Második kérdésük az volt, hogy milyen is­meretekkel kell rendelkeznie a tolmácsnak? Fontos, hogy átfogó ismeretei legyenek a tol­mácsolás módjairól és a tevékenység lénye­géről, valamint a tolmácsolandó anyagról, té­máról. Alapkövetelmény, hogy a tolmácsnak állandó tudásszomja legyen, hogy képezze magát, valamint újabb és újabb témákban mélyedjen el! Röviden ismertették a tolmácsolási szolgá­lat fejlődésének történetét. Mivel a XVII. szá­zadig a földműves életforma uralkodott, így a siketek otthon maradtak és a falu közösségé­be több-kevesebb sikerrel beleolvadtak, munkát végeztek. Az ipari társadalom kiala­kulásával megindult kirekesztettségük és már speciális munkahelyekre volt szükségük. Ekkor indult meg az a folyamat is, melyben a siket szülők halló gyermekeiből tolmácsok lettek. Őket elfogadták a siket közösségek is, így egy idő után megnőtt a befolyásuk a kö­zösségekben. Az 1970-es években megin­dultak a különböző jelnyelvkutatások, ennek nyomán külső halló szakemberek is kapcso­latba kerültek a siketek közösségeivel. A si­ketek öntudata egyre nőtt és már nem fogad­ták el az „atyáskodó” magatartást a tolmá­csok részéről. Ekkor a siket közösségek kezdték felismerni annak szükségességét, hogy kezükbe vegyék a tolmácsképzést és megteremtsék a szolgáltatás díjazását. A WFD határozatot hozott, hogy tanulmányt kell készíteni a jelnyelv használatáról a vi­lágban és ennek érdekében felállítottak egy tudományos kutatócsoportot. A kutatási program indulásakor igen kevés adat állt ren­delkezésre, ezért kérdőívet küldtek szét a WFD tagországai részére, hogy a helyi adott­ságokról képet kapjanak. A kérdőívben java­solták, hogy minden ország tegyen erőteljes lépéseket a jelnyelv hazai elismertetése ér­dekében és ehhez kapcsolódjon a tolmács­­képzés. A felmérés a következő eredménye­ket hozta: többnyire van tolmács, de nincs önálló szervezetük az országban, a tolmá­csok finanszírozása megoldatlan és hiányos, a tolmácsolás minőségére vonatkozóan nem kaptak elégséges adatokat. A felmérés alap­ján a következő adatokat készítették, azaz a siketeknek legyen joga profi tolmácsra mind jelről hangra, mind fordítva. Fontos a tol­mácsképzés „hogyanja", megfelelő képzés nélkül nem lesz elegendő profi tolmács. Ugyancsak fontos a tolmácsok részére meg­felelő munkahelyek biztosítása, melyek meg­élhetést biztosítanak. A WFD örömmel tapasztalta, hogy a fel­mérés alapján megindult a fejlődés. A siket közösségek azonban megijedtek ettől, mivel úgy érezték, hogy ezáltal nő a tolmácsok ha­talma. Ezért ellenezték a tolmácsszerveze­tek felállítását, mivel így a siket szervezetek felelőssége is megnőtt. A szakma fejlődésen ment keresztül, eljutott a professzionális tu­dáshoz. A professzionális munkakörökben e­­melt szintű elvárások jelentkeztek. A jelenle­gi európai helyzet a következő: szükséges a tolmácsnál egy alaptudás, melyhez párosul a megfelelő képzés és ez hosszú időt igényel. Megjelent a társadalmi elfogadás a szakma irányában és kialakulóban van a szükséges gazdasági alap. A kapcsolatokban megjelent a távolság, azaz, az „atyáskodó” magatartást felváltotta egy szolgáltatói viszony. Példa­ként említették, hogy a beteg és az orvos kö­zött - amely egy szintén bizalmat feltételező kapcsolat - nem kötelező a barátság, azaz nincs helye a bizalmaskodásnak. A tolmácsok többnyire kettős szerepbe kényszerülnek. Elvárják tőlük a közösségi szerepet és a semlegességet is, amely kép­telenség. Ezen a nyelv átértékelésével lehet változtatni. A fejlődés feltétele az önálló tol­mácsszervezetek létrehozása és a hozzájuk kapcsolódó emelkedő szintű oktatás, mivel így helye lesz az oktatásnak. Sajnos eddig a szövetségek között - siketek, ill. tolmácsok szervezetei - konfliktusok alakultak ki. A to­kiói kongresszust követően áttörés követke­zett be, megnőtt az igény a profi tolmácsok irányába, amely szükségessé tette a képzés fejlesztését, a munkakörülmények javítását, az Etikai Kódex létrehozását, betartását és ezekben a feladatokban kiemelkedő szerepe van a nemzeti siket szervezeteknek. A képzésnél fontos, hogy egyetemi szintű legyen és a felvételnél tesztet töltsenek ki a jelentkezők jeltudásukról. A jelentkezők elő­­tanfolyamon vettek részt, melyek egy éve­sek, ez hetente öt napon keresztül napi négyórás tanulást jelent. A tanfolyamok cél­ja, hogy a folyamatos kommunikációt a hét­köznapi szinten elsajátítsák a tanulók. Ennek érdekében foglalkoznak a siketek történeté­vel, kultúrájával, nyelvével, általános nyelvé­szettel és a jelnyelv nyelvtanával. A tanfo­lyam kétlépcsős, azaz első a jelnyelv megér­tése, második a használata. A felhasznált programokban szerepel az előzőeken kívül a beszélt nyelv, az ujj-ABC, az átírás és elem­zés, a jelírás, a kétnyelvűség funkciója, a ki­sebbségi kultúra, szocionyelvészet, a siket­­ség meghatározása orvosi, szociális, nyelvé­szeti és pszichés szempontból, hazai és nemzetközi siket szervezetek, kultúrák és oktatások témái is. Az egyéves programot követően felmérést csinálnak a hallgatókról és csak azok léphetnek tovább, akik megfe­leltek. A tolmácsképzés kétéves, nappali ta­gozaton zajlik. Ebből féléves az összefüggő gyakorlat, amely az elegendő tapasztalat­­szerzés érdekében van előírva. A jelelést fo­lyamatosan fejlesztik. Mivel a tolmácsok kü­lönböző típusúak, ezért párokat alakítanak ki a harmonikus együttdolgozás érdekében és így kapnak különböző feladatokat. Fontos, hogy meg tudják ragadni az értelmi monda­nivalót és azonos szinten tudják átvinni jelre. Gyakorolják az egyenletes tempójú tolmá­csolást, törekednek a folyamatosságra. El kell sajátítaniuk az Etikai Kódexet, melyet al­kalmazni is tudni kell. Beszédtréningeken vesznek részt, a helyes visszafordítás érde­kében gyakorolják a páros ill. a csoportos tol­mácsolást. Különböző koncentráció- és me­móriafejlesztő gyakorlatokat végeznek. Pszi­chológiai órákon foglalkoznak a tolmács helyzetével, a tolmácsok döntési szituációi­val, hogy tudjanak konfliktusokat, helyzete­ket kezelni. A záró vizsga több részből áll. Tudniuk kell beszélt nyelvről jelre és vissza­fele is tolmácsolni. Párbeszédes tesztet ké­szítenek (helyzetgyakorlat), írásban etikai kérdésekre válaszolnak, helyzetgyakorlatban problémamegoldást végeznek. A diploma megszerzését követően többéves gyakorlat szükséges. Ebben a munkában hallóknak és siketeknek együtt kell dolgozniuk! Nagyban segíti a munkát, ha megfelelő mennyiségű és minőségű videoanyag áll rendelkezésre, hogy különböző jelnyelveket, eltérő szituá­ciókat ismerhessenek meg a hallgatók. A már aktív tolmácsoknál folyamatosan figyelni kell a fizikai kondíciót, a pszichés állapotot, hogy minél kevesebben hagyják el a munkát. Több speciális betegséget is megfigyeltek a tolmácsoknál. Mindig azonos izomcsoportok­ra terjedtek ki a húzódások, melyeket a ku­tatási eredmények is igazoltak, azaz hogy a hát, a nyak, a kezek, a vállak és a csuklók fájdalma, zsibbadása és gyulladása a leg­gyakoribb. Ennek okai, az állandó izomtó­nusból (megfeszítettség) eredően a merev állás (vállak), a sok azonos mozdulat (csuk­lók), a túl hosszú munkaidő és a folyamato­san jelentkező stresszhelyzetek. A siket szü­lők halló gyermekeiből lett tolmácsok azonos gondokkal küzdenek, így tehát nincs különb­ség a tolmácsok között. Éppen ezért fontos, hogy a tolmácsok párban ill. csoportban dol­gozzanak. Megfelelő székük, kellő világítá­suk és ivóvizük legyen. Biztosítani kell a le­hetőséget a testmozgásra, ismerjenek stresszcsökkentő eljárásokat, szervezzünk nekik találkozási lehetőségeket, hogy gond­jaikat megbeszélhessék más tolmácsokkal. Az előadók előadásuk végén ismételten hangsúlyozták, hogy a felelősség közös eb­ben a munkában siketek és hallók számára. A JOSZ részéről ennek az előadásnak kö­szönhetünk a legtöbbet. Példázta számunkra azt a harmonikus és baráti együttműködést siket és halló ember között, amely szüksé­ges az alkotó munkához és indulatos vitáktól mentes. Mind a jelnyelvi tanfolyamok, mind a tolmácsképzés fejlesztéséhez útmutatóul szolgált. Nyilvánvalóvá vált, hogy a JOSZ által megkezdett úton kell tovább haladni a gyakorló tolmácsok továbbképzésében és felhívta a figyelmünket a tolmácsolással járó betegségekre, veszélyekre. Az előadástól visszaigazolást kaptunk tevékenységünk he­lyességére és arra meggyőződésünkre, hogy a siketek és a tolmácsok közösségeinek egy­másért, együtt kell dolgozniuk. Köszönjük, hogy ott lehettünk. Kovács Zsuzsanna, a JOSZ elnöke HALLÁSSÉRÜLTEK ‘96/3­ 5

Next