Hallássérültek, 1996 ([47]105. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
Ami a jelentésből kimaradt... (V. rész) Az 1996. július 13-án délelőtt megrendezett plenáris ülés utolsó előadását Liz Scott, angol tolmácsnő (az EFSLI elnöke) és Asger Bergmann, aki a WFD és a dán szövetség vezetőségi tagja tartotta meg közösen. Előadásuk közös célja az volt, hogy bemutassák a hatékony együttműködést siketek és hallók között. Rendhagyó előadási móddal - játékosan, párbeszédes formában - keltették fel a már fáradt hallgatóság érdeklődését. Elsőként felvettették a kérdést, hogy ki is a jelnyelvi tolmács? Tréfásan szemléltették, hogy a zavartalan kommunikáció érdekében mindkét félnek, tolmácsnak és siketnek egyaránt alkalmazkodnia kell megjelenésében a jeleléshez. A tolmács szerepét példákon keresztül mutatták be, melyekből kiderült hogy nem jó a túl segítő, a siket helyett döntő tolmács sem. Második kérdésük az volt, hogy milyen ismeretekkel kell rendelkeznie a tolmácsnak? Fontos, hogy átfogó ismeretei legyenek a tolmácsolás módjairól és a tevékenység lényegéről, valamint a tolmácsolandó anyagról, témáról. Alapkövetelmény, hogy a tolmácsnak állandó tudásszomja legyen, hogy képezze magát, valamint újabb és újabb témákban mélyedjen el! Röviden ismertették a tolmácsolási szolgálat fejlődésének történetét. Mivel a XVII. századig a földműves életforma uralkodott, így a siketek otthon maradtak és a falu közösségébe több-kevesebb sikerrel beleolvadtak, munkát végeztek. Az ipari társadalom kialakulásával megindult kirekesztettségük és már speciális munkahelyekre volt szükségük. Ekkor indult meg az a folyamat is, melyben a siket szülők halló gyermekeiből tolmácsok lettek. Őket elfogadták a siket közösségek is, így egy idő után megnőtt a befolyásuk a közösségekben. Az 1970-es években megindultak a különböző jelnyelvkutatások, ennek nyomán külső halló szakemberek is kapcsolatba kerültek a siketek közösségeivel. A siketek öntudata egyre nőtt és már nem fogadták el az „atyáskodó” magatartást a tolmácsok részéről. Ekkor a siket közösségek kezdték felismerni annak szükségességét, hogy kezükbe vegyék a tolmácsképzést és megteremtsék a szolgáltatás díjazását. A WFD határozatot hozott, hogy tanulmányt kell készíteni a jelnyelv használatáról a világban és ennek érdekében felállítottak egy tudományos kutatócsoportot. A kutatási program indulásakor igen kevés adat állt rendelkezésre, ezért kérdőívet küldtek szét a WFD tagországai részére, hogy a helyi adottságokról képet kapjanak. A kérdőívben javasolták, hogy minden ország tegyen erőteljes lépéseket a jelnyelv hazai elismertetése érdekében és ehhez kapcsolódjon a tolmácsképzés. A felmérés a következő eredményeket hozta: többnyire van tolmács, de nincs önálló szervezetük az országban, a tolmácsok finanszírozása megoldatlan és hiányos, a tolmácsolás minőségére vonatkozóan nem kaptak elégséges adatokat. A felmérés alapján a következő adatokat készítették, azaz a siketeknek legyen joga profi tolmácsra mind jelről hangra, mind fordítva. Fontos a tolmácsképzés „hogyanja", megfelelő képzés nélkül nem lesz elegendő profi tolmács. Ugyancsak fontos a tolmácsok részére megfelelő munkahelyek biztosítása, melyek megélhetést biztosítanak. A WFD örömmel tapasztalta, hogy a felmérés alapján megindult a fejlődés. A siket közösségek azonban megijedtek ettől, mivel úgy érezték, hogy ezáltal nő a tolmácsok hatalma. Ezért ellenezték a tolmácsszervezetek felállítását, mivel így a siket szervezetek felelőssége is megnőtt. A szakma fejlődésen ment keresztül, eljutott a professzionális tudáshoz. A professzionális munkakörökben emelt szintű elvárások jelentkeztek. A jelenlegi európai helyzet a következő: szükséges a tolmácsnál egy alaptudás, melyhez párosul a megfelelő képzés és ez hosszú időt igényel. Megjelent a társadalmi elfogadás a szakma irányában és kialakulóban van a szükséges gazdasági alap. A kapcsolatokban megjelent a távolság, azaz, az „atyáskodó” magatartást felváltotta egy szolgáltatói viszony. Példaként említették, hogy a beteg és az orvos között - amely egy szintén bizalmat feltételező kapcsolat - nem kötelező a barátság, azaz nincs helye a bizalmaskodásnak. A tolmácsok többnyire kettős szerepbe kényszerülnek. Elvárják tőlük a közösségi szerepet és a semlegességet is, amely képtelenség. Ezen a nyelv átértékelésével lehet változtatni. A fejlődés feltétele az önálló tolmácsszervezetek létrehozása és a hozzájuk kapcsolódó emelkedő szintű oktatás, mivel így helye lesz az oktatásnak. Sajnos eddig a szövetségek között - siketek, ill. tolmácsok szervezetei - konfliktusok alakultak ki. A tokiói kongresszust követően áttörés következett be, megnőtt az igény a profi tolmácsok irányába, amely szükségessé tette a képzés fejlesztését, a munkakörülmények javítását, az Etikai Kódex létrehozását, betartását és ezekben a feladatokban kiemelkedő szerepe van a nemzeti siket szervezeteknek. A képzésnél fontos, hogy egyetemi szintű legyen és a felvételnél tesztet töltsenek ki a jelentkezők jeltudásukról. A jelentkezők előtanfolyamon vettek részt, melyek egy évesek, ez hetente öt napon keresztül napi négyórás tanulást jelent. A tanfolyamok célja, hogy a folyamatos kommunikációt a hétköznapi szinten elsajátítsák a tanulók. Ennek érdekében foglalkoznak a siketek történetével, kultúrájával, nyelvével, általános nyelvészettel és a jelnyelv nyelvtanával. A tanfolyam kétlépcsős, azaz első a jelnyelv megértése, második a használata. A felhasznált programokban szerepel az előzőeken kívül a beszélt nyelv, az ujj-ABC, az átírás és elemzés, a jelírás, a kétnyelvűség funkciója, a kisebbségi kultúra, szocionyelvészet, a siketség meghatározása orvosi, szociális, nyelvészeti és pszichés szempontból, hazai és nemzetközi siket szervezetek, kultúrák és oktatások témái is. Az egyéves programot követően felmérést csinálnak a hallgatókról és csak azok léphetnek tovább, akik megfeleltek. A tolmácsképzés kétéves, nappali tagozaton zajlik. Ebből féléves az összefüggő gyakorlat, amely az elegendő tapasztalatszerzés érdekében van előírva. A jelelést folyamatosan fejlesztik. Mivel a tolmácsok különböző típusúak, ezért párokat alakítanak ki a harmonikus együttdolgozás érdekében és így kapnak különböző feladatokat. Fontos, hogy meg tudják ragadni az értelmi mondanivalót és azonos szinten tudják átvinni jelre. Gyakorolják az egyenletes tempójú tolmácsolást, törekednek a folyamatosságra. El kell sajátítaniuk az Etikai Kódexet, melyet alkalmazni is tudni kell. Beszédtréningeken vesznek részt, a helyes visszafordítás érdekében gyakorolják a páros ill. a csoportos tolmácsolást. Különböző koncentráció- és memóriafejlesztő gyakorlatokat végeznek. Pszichológiai órákon foglalkoznak a tolmács helyzetével, a tolmácsok döntési szituációival, hogy tudjanak konfliktusokat, helyzeteket kezelni. A záró vizsga több részből áll. Tudniuk kell beszélt nyelvről jelre és visszafele is tolmácsolni. Párbeszédes tesztet készítenek (helyzetgyakorlat), írásban etikai kérdésekre válaszolnak, helyzetgyakorlatban problémamegoldást végeznek. A diploma megszerzését követően többéves gyakorlat szükséges. Ebben a munkában hallóknak és siketeknek együtt kell dolgozniuk! Nagyban segíti a munkát, ha megfelelő mennyiségű és minőségű videoanyag áll rendelkezésre, hogy különböző jelnyelveket, eltérő szituációkat ismerhessenek meg a hallgatók. A már aktív tolmácsoknál folyamatosan figyelni kell a fizikai kondíciót, a pszichés állapotot, hogy minél kevesebben hagyják el a munkát. Több speciális betegséget is megfigyeltek a tolmácsoknál. Mindig azonos izomcsoportokra terjedtek ki a húzódások, melyeket a kutatási eredmények is igazoltak, azaz hogy a hát, a nyak, a kezek, a vállak és a csuklók fájdalma, zsibbadása és gyulladása a leggyakoribb. Ennek okai, az állandó izomtónusból (megfeszítettség) eredően a merev állás (vállak), a sok azonos mozdulat (csuklók), a túl hosszú munkaidő és a folyamatosan jelentkező stresszhelyzetek. A siket szülők halló gyermekeiből lett tolmácsok azonos gondokkal küzdenek, így tehát nincs különbség a tolmácsok között. Éppen ezért fontos, hogy a tolmácsok párban ill. csoportban dolgozzanak. Megfelelő székük, kellő világításuk és ivóvizük legyen. Biztosítani kell a lehetőséget a testmozgásra, ismerjenek stresszcsökkentő eljárásokat, szervezzünk nekik találkozási lehetőségeket, hogy gondjaikat megbeszélhessék más tolmácsokkal. Az előadók előadásuk végén ismételten hangsúlyozták, hogy a felelősség közös ebben a munkában siketek és hallók számára. A JOSZ részéről ennek az előadásnak köszönhetünk a legtöbbet. Példázta számunkra azt a harmonikus és baráti együttműködést siket és halló ember között, amely szükséges az alkotó munkához és indulatos vitáktól mentes. Mind a jelnyelvi tanfolyamok, mind a tolmácsképzés fejlesztéséhez útmutatóul szolgált. Nyilvánvalóvá vált, hogy a JOSZ által megkezdett úton kell tovább haladni a gyakorló tolmácsok továbbképzésében és felhívta a figyelmünket a tolmácsolással járó betegségekre, veszélyekre. Az előadástól visszaigazolást kaptunk tevékenységünk helyességére és arra meggyőződésünkre, hogy a siketek és a tolmácsok közösségeinek egymásért, együtt kell dolgozniuk. Köszönjük, hogy ott lehettünk. Kovács Zsuzsanna, a JOSZ elnöke HALLÁSSÉRÜLTEK ‘96/3 5