Hargita, 1969. július (2. évfolyam, 154-179. szám)

1969-07-27 / 176. szám

M­ég nagyon sokan vagyunk — sajnos —, akik nem tisz­táztuk legalább önmagunk számára Petőfi hagyatékának ránk­eső részét. Felzaklatott agyunk, különböző divatoktól dagadó éle­tünk egy kézlegyintéssel túltette magát mindig ezen a kérdésen. Azt mondogattuk gépiesen, amit annak idején az iskolában tanul­­j­unk, hogy ti. Petőfi nagy költő, sőt egyike a legnagyobbaknak..., és megtoldottuk azzal, hogy sze­rencsés korban élt, amikor nagy dolgok történtek..és így tovább, és így tovább­.. Aztán, ha jöttek az évfordulók újra elmondtuk szaj­­kó-mondókánkat, s ezzel be is fe­jeztük ezt az egész ügyet. Most újra itt van az ünnepi al­kalom. Nem tudom, hogyan, mi módon állunk, veselkedünk neki a jó Petőfinek? Szegény jó Ady Endre! Lám, legutóbb ő húzta ki a lutrit, közösen, szépen kiderítet­tük róla, hogy elég vékonyka e­­resztés volt, hisz jóformán egyik kezünkön megtudjuk számolni, hogy hány valamirevaló verset írt (még szerencse, hogy Ady Endre Petőfi le­tt ránk­ eső hagyatéka az ilyesfélékre már akkortájban, amikor még élt és írogatott, nem sokat adott.) Mondom, előre irtózom és félek, hogy lám, mi minden derül ki még szegény jó Petőfi Sándorról is — aki ráadásul nem is írt mondjuk egy ,,Fekete zongorát“, amit ha nagyon akarunk, hát nem is értünk meg, ennek szerfölött ö­­rülünk. Petőfi csak egyszerűen szép, jó, érthető verseket írt és És büszkék vagyunk rá, hogy verseit számtalan nyelvre lefor­dították, hogy a nép úgy énekli ezeket a verseket, mintha nem is Petőfi, hanem ő maga írta volna. Ezekre mi ma mind büszkék va­gyunk — de tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be őszintén, hogy például az utóbbi egy eszten­dőben fia Petőfi verset sem olvas­tunk el. (Tisztelet az esetleges ki­vételeknek!). Petőfi számunkra még mindig egy kicsit kuriózum, egy nagy cso­da, egy üstökös, egy lobogó hajú kölyök... Fétis. Hivatalból a leg­nagyobb magyar költő. A legnagyobb költő, de nem úgy mint nagyapámnak. Mert neki is a legnagyobb költő. A legnagyobb mindazok közül, akik éltek, és va­laha is élni fognak. De neki azért a legnagyobb, mert hosszú estéken, isten tudja hányadikszor olvasva Petőfi verseit, valahogy, nem a költővel, hanem az emberrel érint­kezik, nem a verseket, hanem a lélek rezdüléseit olvassa. Nagya­pám Petőfiről nem tudna tán tíz mondatot sem elmondani. Ő csak­ egy újabb „nótát“ tudna eldudo­­rá­zni, amit egyik téli estén „ta­lált ki“ valamelyik Petőfi verset olvasva. Irigylem őt ezért a nótáért, mert én még egyet sem tudtam ilyet „kitalálni“. Molnos Lajos érted, hattok,szent világszabadság. A SZÉKELYEK. Nem mondom én: előre, székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiúk; Ottan kíván harcolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. Úgy mennek a halál elébe ők , mint más ember mennyegzőre men. Virágokat tűznek kalapjaik Mellé s dalolnak a harc mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. Halála? Talán meg sem halt... Mert ha élete olyan volt, mint tündöklő égi­test a költészet és a harc mennyboltján, halála a legendák ködébe burkolta- Mintha természetfölötti erő ragadta vol­na el a csatatérről, egyetlen nyom,­ e­­gyetlen biztos emlékjel nélkül, így hát a költő üstökösként maradt meg az u­­tókor tudatában, szikrázó csúccsal — rövid életével — és a legendák hosszú uszályával,­­amelyek körülveszik végső óráján. Mihai Bemuc Vannak más — szerfölött ritka — köl­­­­tők is, akik nemcsak a nép között élnek, de lényükben hordozzák a népet, s az emberiség legtisztább eszményei talál­nak helyet tudatukban... , Ilyen költő Petőfi, a dühös Petőfi, a bölcs Petőfi, a legszeplőtelenebb lángolá­sok Petőfije, aki oly hasonló Bălcescu­­hoz, a mi Bălcescunkhoz, a legmeré­szebb emberi szárnyalások Balcescujá­­hoz, ahhoz a Balcescuhoz, aki minden nép szabadságának és igazságának tu­data. Eugen Jebeleanu Ki merne nekik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, repülnek mint a szél, s űzik Az ellenséget mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. LÖVÉR ELEK, Petőfi L&autMip­QllL'l­l LUl­MiUlL kízikatCL Az egyház kívánságára részérőli terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmatosabb fürkészéseim és bizonyos­ságot adó adataim tökéletesen meggyőzőnek affelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatereket össze­járván ennek s a külföldről jött több nemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre ha szükséges volna lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallo­mása, kiket bizonyságtételért bármikor fölhívatok. Nevezetesen: Udvarhelyszékben, Keresztúron lakó gyógyszerész — kinek ne­vét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanúul fölhím magamat kötelezem — ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén,­­­beli tuda­kozásaimra ezt felelé. Petőfi Sándort azon pillanatban lát a­utójára, midőn ez kozákok által körülvétetve szakasztatott el a futó hadsereg­től. Ezentúl többet nem látták s a valószínűség ottani­ elvesztét bizo■e nyitja, mit még hitelesebbé tesz. Udvarhelyszék katonai parancsnok­a Hayte azon állítása mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért föl járván a halottak között talált egy holttestet, mit öltönye és alakja leírásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismeri. ■&/‡'ο ■'*/;* ' ’***' /: ,j ' .zz/... - 'V / •./• V. '/ ! ___ z,....... @ / / ' + `•:' é, :@v.... ....... £ 2..­ . -z. -V .-...Z,­Szendrey Júlia e nyilatkozatát Deák István siklódi tanító fedezte fel. Halála után a dokumentumot Vlahicán élő családtagjai őrzik, akiknek ezúton mondunk köszönetet, amiért másolatát közlés végett szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátották. Pest, július 21 1850 SZENDREY JÚLIA (spanyolviaszban pecsétgyűrű) HORVÁT GYULA (spanyolviaszban pecsétgyűrű)" -' ~-e_. j ^ +A,­­­- * * S« * i /* - ' "...................... - -.U,/ -m. . ..Jy •** " . ...... -J- ■ .... L . ■ ■ f-*-. . .... ..... .... .l Z­. - '.Zy, ---- --­.....f,e , s/.y '.«Er - ■ í/.?" v fz.Xy.* ------------- -■ rj y­. .y . / - . - yi-Z,- z. . - 'Z— — . .--y.z.y ■A-y'-'. ■■ -/wráti/ .-„i- .z&eUyimm zi y, y ,..... . - y yZ y... —.... — y y.~ -S. -A . m \ Szendrey Júlia ismeretlen kéziratának fény­képmásolata Petőfi igazi arca (daguerrotypia) Petőfi fája A fehéregyházi emlékmű mellett ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér, enyhe napóra sima lapjaként szerteterül. Karcsún harcosok emlékoszlopa rajta; az árnya körbeforog talaján súlyosan, szüntelenül, s napról napra eléri, mutatja a gy­ászteli percet, azt, amidőn a hadak forgatagába veszőn földre bukott­­); felszállt egy’­­nagy hószínű lepke — lázadó lelke — odább lengve a kába mezőn. Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér, olvadt öblű harang, könny­et hullat az ég. Gazdátlan paripákon a patkó döngve tüzet vet, visszhangként belezeng nyugtalan szelleme még. Senki se tudja a percet s nem leli senki njomát. Egy százada rejti a föld, őrzi őt fukarul, s megborzong, ha az árnyék mánusa, körbeforogva, jelzi a pillanatot: itt tűnt el nyomtalanul Veronica Porumbacu KISS JENŐ fordítása e­g­y a Esztendőn­ként vissza tér — Néprege Kászon vidékéről — Akár hiszitek, akár nem, mé­gis elmondom nektek, hogy Pe­tőfi nem hótt meg a segesvári csatatéren. Nem hótt meg, ha­nem csak elbúdosott. Elsőbben a törökbúza födökön búdokolt, aztán későbben bevette magát a hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdőségekben, meg az égbenyúló hatalmas sziklák kö­zött... Hogy es hett véna meg, mikor százan és ezeren jöttek meg a se­gesvári ütközetből székely atya­­fiúk, akik mind onnan menekül­tek, és akiknél jobban senki sem ism­erte Petőfi Sándort, a lelkes magyar költőt s nem is szerette jobban senki, mint ők, akik semmit sem tudtak mon­dani róla. Nem tudták, mi lett vele, pedig együtt valának, mi­kor a kozákok megszalasztották a gyalogosokat abban a neveze­tes csatában. Hát nem es­­ett meg Petőfi Sándor, hanem még ma is és úgy lehet, hanem csak kevesen hiszik el. Amint mondom az előbb, be­vette magát a nagy hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdő­ségekben, meg az égbenyúló ha­talmas sziklák között, fel s alá mendegélve, hegyről a völgybe, völgyekből a havasokra, így ke­rült a Kászoni havasokra, fel­kapaszkodott a Nemere hátára, meg a Lóhavas tetejére, budokolt a Firtos hegy oldalán, minde­nütt, ahol székelyek laknak. Hát amint ment, mendegélt, szökdö­­sött kőrös-kőre, kapaszkodott fel­felé a meredek hegyoldalakon, egyszercsak elért, ahoz a hely­hez, ahol a firtosvári hegyi szel­lem lakik. Ennek a szellemnek úgy­ e tűtk és hallottátok hirit? Hát hogy ne hallottátok volna!? Ott lakott az abban a fehér kat­lanban, ahol a Vargyas patak bebújik a fehér sziklák alá, az­tán a hegy, a Csudálókő másik oldalán bukkan elé. Ott egy mélységes mély barlang mélyén őrizte azt a sok drágaságos kin­cset, amelyet tündérek gyűjtöt­tek vel oda össze. Szépségesen szép fehér cseléd vet ez a hegyi szellem, tudta ugyan, hogy Petőfi már nős ember, de nem sokat törődött ő azzal. Nagyon megtet­szett neki a szép, magashomlo­­kú, feketehajú, szigorú (sovány) költő, s egy szempillantás alatt megszerette. Nyomban kezdte el csalogatni magához be a barlang­ba, de Petőfi nem akart bem­en­­ni oda. Hát künn beszélgettek a barlang bejárata előtt, ahol a szellem­asszony hamarosan meg­tapasztalta, hogy mi a legkedve­­sebb Petőfinek. Örökké a haza sorsáról, meg a szabadságról be­szélgetett neki. Odavitte a csil­logó arany és ezüst kincseket neki, csakhogy lecsalogassa vele Petőfit a fehér barlang mélyé­be, de héjába csillogtatta az ara­nyakat, héjába kínálgatta vele a költőt, mert Petőfi örökkélig az elveszett csata után burcsáló­­dott, rá se nézett a sok kincsre és drágaságra. Hát mit gondolt, mit nem a fehér szellem­asszony, végül így szólt Petőfihez: — Hallod-e ifjú költő, ha ne­ked nem es kell a kénes, meg ez a sok drágaság, az nagyon jól vagyon, hanem hát gondold csak meg jól, mennyi sok katonát ál­líthatnál ennek az árán, akikkel legyőzhetnéd az ellenséget!? Ez egyszer jól eltalálta a szel­lemasszony, mert addig, ide, s aindig tova, hogy egyszer csak becsalogatta Petőfit a barlangba. Abban a szempillantásban, hogy a költő betette lábát a barlang­ba, a szellemasszony elzárta a barlang kijárását és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki on­nan. Telt-múlt az idő, a szegény lépre csalt költő meg es betege­­dett, a rabságban. Észrevette baját a szellem­asszony, látta, hogy beteg a költő és mivel úgy gondolta, hogy tíz esztendő alatt úgy és elfelejtette eddig, hogy mi történt a nagyvilágban, hát kieresztette Petőfi Sándort a se­tét barlangból, ahol fogvatartotta vöt,, Petőfi Sándor, a mi nagy köl­tünk pedig, hogy a kéneseket nem kapta vöt meg, bánatában többet nem es mene haza a falu­jába, hanem azóta és ott borong azok között a nagy hegyek kö­zött, megy, meneget erdőböl-er­­dőbe, hegyröl-völgybe, völgyből, hegyre, szökdösik kőröl-kőre, kapaszkodik a meredek hegyol­dalakon, egyik vidékről megy a másikra, Kászon vidékére és eljö minden áldott esztendőben egyszer. Megáll a kopac­semere tetején, onnan lenéz a völgybe, a kicsi székely házakra, hosszan nézelődik, egyet-egyet sóhajt, s osztán továbbmenjen... Ha megpihen, elment tovább menjen a ma nagy költőnk, s aki lássa őt hófehér hajával, lo­bogó köpenyegivel, annak szüve összefacsaródik bánatában. A­­merre Petőfi Sándor elhalad, a népek lehajolnak a földre, meg­simogassák a lába nyomát, hogy fájdalmat ne okozzanak neki, a Kárpátok bujdosó szellemének... Bardócz Dénes elbeszélése nyomán közli DUKA JÁNOS Rendjén való, hogy a nép következetesen hisz a túlélés tényé­ben. Képtelen elhinni, hogy egy kard halálos sebet ejthet a költő testén. Nagyobbnak tartja, semhogy egy ütközet elveszejthetné fiát. A mesék legkedvesebb harmadik gyereke, a mindig győző be­csületes, a hamubasült-útravalóval-elinduló sorsa a Petőfié. Ezért nem foghatja golyó, nem fakasztja vérét kard. S ha tán meghalna, hát újratámad másnap. Sokan látnák, amint délutáni sétára indul, vagy pipára gyújt. Mi ez, kérdeznénk, füllentés? Nem. Egyszerűen képtelenség belenyugodni a halhatatlanságra­ hiva­­tott romlásába. Ha százszor halna meg, hát százszor kötöznénk nagy türelemmel csontra a zilált izmokat, öltenénk meg az összehasado­­zott bőrt, illesztenénk egy darab meleget a jegeces szembogárba, adnánk a legméltóbb gondolatokat az iszonyúan csendes agyba, önmagát reinkarnálja a nép Zrínyin, Balassin, Petőfin, József Atti­lán keresztül. OLÁH ISTVÁN Petőfi Sándor sírköve a székely­keresztúri temetőben Még most, százhúsz esztendő múltán sora tudunk beletörődni a halálába. Valahányszor újrapergetjük viszontagságos és a világirodalomban is páratlanul gazdag­ áldású rövid életét, melynek utolsó, még jól kivehető élességű koc­kája éppen az a keresztúri éjszaka volt­­, hirtelen káprázni kezd a szemünk, egymásba szaladnak a képek. A zűrzavarban még fölvillan a giccsestől a magasztosig rajzolt korok, ízlések, egyének formálta arca; látni véljük — amint maga írta — fújó paripák száguldó patái alatt, összetiporva, vagy az életét men­tő ember őszinte riadalmával befordulni a kukoricás­ba. Aztán a hangját, melyet minden magnószalagnál hívebben generációk dobhártyája regisztrált s őrzött meg máig, a hangját elnyeli az acéls­zörej, a trombita hangja, az ágyúdörej. Elszakad a film. Hiába próbáljuk összetoldani, nincs folytatás. Csak a moccanatlan kukoricatáblákat látjuk a fehéregyházi sikon s a fölötte nagyon maga­san kéklő júliusi eget. És ma, százhúsz esztendő után sem tudunk bele­törődni. Elszorul a torkunk az emlékezéstől. És hi­szem, hogy az utánunk jövő generációkat is ugyanígy nyugtalanítja majd a magyar irodalom mohácsa, mert szeretnék, ha örökkön élhetett volna. Pedig, ha tárgyilagosan szemléljük az azóta eltelt s a Petőfi-tartású költőknek nem éppen kedvező tör­ténelmi időket, nagy kő esik le a szívünkről. Mennyi megaláztatástól, megalkuvástól, hány erőszakos hálái­tól vagy éppen öngyilkosságtól mentesült abban a fehéregyházi csa­tában, melynek tulajdonképpen az ő halála adott történelmi jelentőséget. Mert az igazat megvallva, voltak ta­lán Bemnek — sok dicső győzel­me közt — ennél nagyobb csata­­vesztései is, az erdélyi hadjárat ide­jén talán épp az, amikor „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, hogy, mintha inkább győzelemként éppen, mert Petőfi tudósít róla, tárgyilagosan. Mindent megtettünk, amit kívánt a becsület... Tízannyi volt az ellen. Győznünk nem lehetett... Nem véletlenül fordult nyelvem Petőfi Sándor hozzánk­ írott összes műveiből éppen erre a katoná­san tárgyilagos négy sorra, szántszándékkal válasz­tottam ünnepi elmélkedésünk egyik textusául, annak bizonyítására, hogy a legszenvedélyesebb költőnk egy­ben mennyire, a szó legnemesebb értelmében tárgyi­lagos, igazmondó volt. Ez a fajta józanság, szinte azt merném mondani, azóta is egyedülálló a magyar köl­tészetben. Ennek a négy sornak köszönhető, hogy a vízaknai ütközetet — maga a vers s a hadtörténeti dokumentumok állítása ellenére is­ — megnyertük. Talán zsenijének ez a józanság többlete emeli ki Petőfi Sándort nemcsak mint költőt, de mint gondol­kodót is kora nagyjai közül s teszi az egész forradalom és szabadságharc legtisztábban látójává. Fájdalom, hogy nem vették komolyan, hogy senki sem hallga­tott rá, mint ahogyan Ady, József Attila vagy a ma­gyar költészet annyi más nemzeti-történelmi közteher­viselője sem talált soha halló fülekre az aktív politi­kában. Innen a magyar költészet annyit hánytorgatott, túlságos nemzeti-történelmi tehertétele, mely mint állítják, gátolja e költészet egyetemes érvényre ju­tás és e történelmi kort kevéssé vagy egyáltalán nem ismerő népeknél. Van ebben igazság. De az is bizo­nyos, hogy egyetlen irodalom sem készül direkt világ­irodalomnak. Egy nép, egy nemzet történelmi adott­ságai, lehetőségei minden korban, mai szóval élve, el­kötelezik a költőt. Ha talán a politika maradéktalanul tudta volna képviselni a nép érdekét, kevesebb há­­­rult­ volna belőle a költőkre. Petőfit azonban itt sem érheti vád. Költészetének egyetemes humánus értékeit, nem kell bizonygatnom. Szinte röstellem is fölemle­getni, hogy számtalan nyelvre fordították s fordítják ma is verseit. De lehet-e költészetének politikai vo­natkozásait is csupán nemzetinek mondanunk, ha így volna sem vonna le semmit értékéből! Ne feled­jük, maga a magyar történelem állt abban a pillanatban világtörténelmi szinten. Heine szűknek érezte magán a német zekét a magyar név hallatára. Az ifjú Renan meg azt írja, ha el is buktak Európa forradalmai, a szabadság ügye nincs veszve, amíg annak ügyét föl nem adták a magyarok. Persze ettől­ még lehetett volna a költő szűkkörűen nemzeti, sőt provinciálisan nacionalista is, de nem Petőfi, aminek bizonyítására nem föltétlenül szükséges a sokat idézett Egy gondolat bánt engemet című vershez folyamodnunk, noha jogosan lehetünk büszkék a tőle származó világszabadság szavunkra. De milyen egye­temes, politikailag fogalmazva, milyen, internaciona­lista töltése van annak is, amikor így kiált föl a végveszél­yben: Ha nem születtem volna is magyarnak, a néphez állanék ezennel én,... de az vala­­élne bennünk, s méghozzá milyen Az ezennel szón legalább akkora a nyomaték, a történelmi nyomaték, mint azon, hogy magyarnak. Külön elemzést érdemelne ennek a hivatali, szürke ezennel-nek ez a csodálatos esztétikai, ritmikai és tar­talmi előléptetése. Olyan bravúr ez a maga nemében, mint amikor a zsenialitás s a körülmények szerencsés összeműködésével, egy eladdig szürke, kisvárosi jegy­zőből hirtelen Arany János lesz. Az ezennel itt azt jelenti: „Európa csendes, újra csendes /Elzúgtak forra­dalmai... /Szégyen reá! lecsendesült és /Szabadságát nem vívta ki...“ Aztán elcsendesedik egészen Európa. Most már igazán azt gondolhatják fönn az égben, hogy elenyé­szett a világ. A költő eltűnt azon a júliusi napon. Kezdetét vette a halhatatlanság s a legendák szüle­tése. És nincs bizonyság, ma sincs felőle. Azt kell hinnünk, bármikor megjelenhet. Szentegyháza, a köl­tészet, ahová belépni mezítláb is szabad, melynek ő nyitotta fel egyetlen rántással ajtaját, azóta is nyitva áll. És azóta is a magyar költészet minden hitvitázója, esztétikai felekezetire való tekintet nélkül, abban a szentegyházban vagy annak pitvarában zsinatai, s A k­é­k­­­ö még a legelvakultabb eretnekek is csak félve s félve, a foguk között sziszegve merik káromolni, mert hátha egyszercsak megjelenik ítélő ostorával, de ugyanúgy retteghetik azok is, akik legendás életéből próbálnak bálványt emelni művei, gondolatai elé. Ne feledjük el a legendákat is hívei, az olvasók szőtték csodálato­san tiszta és valóban legendákra méltó nagy­ áldású rövid élete és rejtélyes halála köré. Az olvasók, akik fütyülnek a hitvitákra és olvassák, rongyosra olvassák összes költeményeit. Az olvasók, a nehezen silabizá­­lók s a nagy műveltségűek egyaránt, maga a nép, akinek a Petőfi név egyben költőt jelent: a költőt. Ezért mondják bizakodva-reménykedve az induló poé­tára, hátha egy új Petőfi lesz belőle. Gyönyörű és nyomasztóan súlyos örökség. Ezért kell türelemmel lennünk azok iránt, akik talán egy új szentegyház ajtaját próbálják nyitogatni. Távol áll tőlem még a szándéka is, hogy ez ünnepi alkalommal valamiféle kerekded portréval szolgáljak, melyben aztán gyönyörködhet az olvasó a következő évfordulóig. Sem Petőfi, sem népes tábora nem szorul ilyesmire. Szándékom csupán annyi volt, hogy hozzá fűződő legbensőbb érzéseimnek s — ha megengedik — érzéseinknek pár szó erejéig hangot adjak, s hogy költészetének, emberi nagyságának egy­két olyan vonását emeljem ki, mely fölött el szokott siklani a túlságosan romantika-éhes buzgalom vagy amelyet sokszor a karikatúráig torzított a nemzeti vagy éppen internacionális sematizmus. Végezetül hadd idézzem újra a legendás székely­keresztúri Petőfi-sírt gonddal és szeretettel ápoló Farkas Gábor nyugdíjas tanító bácsit, aki azt mondta egyik nyáron, leereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyugszik-e, nem tudhatjuk, de akkora költő volt, akár minden faluban is lehetne sírja. Kányádi Sándor júliusi A (9)alatt Egy gondolat bánt engemet Egy gondolat bánt engemet: Agyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyergyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eger-földet rázó mennydörgés dönt le.. Ha majd minden rabszolga-nép lármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!“ S ezt elharsogják Elharsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velők megütközik; Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki­szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéls­zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva. — Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász­zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

Next