Hargita, 1969. július (2. évfolyam, 154-179. szám)
1969-07-27 / 176. szám
Még nagyon sokan vagyunk — sajnos —, akik nem tisztáztuk legalább önmagunk számára Petőfi hagyatékának ránkeső részét. Felzaklatott agyunk, különböző divatoktól dagadó életünk egy kézlegyintéssel túltette magát mindig ezen a kérdésen. Azt mondogattuk gépiesen, amit annak idején az iskolában tanuljunk, hogy ti. Petőfi nagy költő, sőt egyike a legnagyobbaknak..., és megtoldottuk azzal, hogy szerencsés korban élt, amikor nagy dolgok történtek..és így tovább, és így tovább.. Aztán, ha jöttek az évfordulók újra elmondtuk szajkó-mondókánkat, s ezzel be is fejeztük ezt az egész ügyet. Most újra itt van az ünnepi alkalom. Nem tudom, hogyan, mi módon állunk, veselkedünk neki a jó Petőfinek? Szegény jó Ady Endre! Lám, legutóbb ő húzta ki a lutrit, közösen, szépen kiderítettük róla, hogy elég vékonyka eresztés volt, hisz jóformán egyik kezünkön megtudjuk számolni, hogy hány valamirevaló verset írt (még szerencse, hogy Ady Endre Petőfi lett ránk eső hagyatéka az ilyesfélékre már akkortájban, amikor még élt és írogatott, nem sokat adott.) Mondom, előre irtózom és félek, hogy lám, mi minden derül ki még szegény jó Petőfi Sándorról is — aki ráadásul nem is írt mondjuk egy ,,Fekete zongorát“, amit ha nagyon akarunk, hát nem is értünk meg, ennek szerfölött örülünk. Petőfi csak egyszerűen szép, jó, érthető verseket írt és És büszkék vagyunk rá, hogy verseit számtalan nyelvre lefordították, hogy a nép úgy énekli ezeket a verseket, mintha nem is Petőfi, hanem ő maga írta volna. Ezekre mi ma mind büszkék vagyunk — de tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be őszintén, hogy például az utóbbi egy esztendőben fia Petőfi verset sem olvastunk el. (Tisztelet az esetleges kivételeknek!). Petőfi számunkra még mindig egy kicsit kuriózum, egy nagy csoda, egy üstökös, egy lobogó hajú kölyök... Fétis. Hivatalból a legnagyobb magyar költő. A legnagyobb költő, de nem úgy mint nagyapámnak. Mert neki is a legnagyobb költő. A legnagyobb mindazok közül, akik éltek, és valaha is élni fognak. De neki azért a legnagyobb, mert hosszú estéken, isten tudja hányadikszor olvasva Petőfi verseit, valahogy, nem a költővel, hanem az emberrel érintkezik, nem a verseket, hanem a lélek rezdüléseit olvassa. Nagyapám Petőfiről nem tudna tán tíz mondatot sem elmondani. Ő csak egy újabb „nótát“ tudna eldudorázni, amit egyik téli estén „talált ki“ valamelyik Petőfi verset olvasva. Irigylem őt ezért a nótáért, mert én még egyet sem tudtam ilyet „kitalálni“. Molnos Lajos érted, hattok,szent világszabadság. A SZÉKELYEK. Nem mondom én: előre, székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiúk; Ottan kíván harcolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. Úgy mennek a halál elébe ők , mint más ember mennyegzőre men. Virágokat tűznek kalapjaik Mellé s dalolnak a harc mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. Halála? Talán meg sem halt... Mert ha élete olyan volt, mint tündöklő égitest a költészet és a harc mennyboltján, halála a legendák ködébe burkolta- Mintha természetfölötti erő ragadta volna el a csatatérről, egyetlen nyom, egyetlen biztos emlékjel nélkül, így hát a költő üstökösként maradt meg az utókor tudatában, szikrázó csúccsal — rövid életével — és a legendák hosszú uszályával,amelyek körülveszik végső óráján. Mihai Bemuc Vannak más — szerfölött ritka — költők is, akik nemcsak a nép között élnek, de lényükben hordozzák a népet, s az emberiség legtisztább eszményei találnak helyet tudatukban... , Ilyen költő Petőfi, a dühös Petőfi, a bölcs Petőfi, a legszeplőtelenebb lángolások Petőfije, aki oly hasonló Bălcescuhoz, a mi Bălcescunkhoz, a legmerészebb emberi szárnyalások Balcescujához, ahhoz a Balcescuhoz, aki minden nép szabadságának és igazságának tudata. Eugen Jebeleanu Ki merne nekik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, repülnek mint a szél, s űzik Az ellenséget mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. LÖVÉR ELEK, Petőfi L&autMipQllL'll LUlMiUlL kízikatCL Az egyház kívánságára részérőli terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmatosabb fürkészéseim és bizonyosságot adó adataim tökéletesen meggyőzőnek affelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatereket összejárván ennek s a külföldről jött több nemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre ha szükséges volna lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallomása, kiket bizonyságtételért bármikor fölhívatok. Nevezetesen: Udvarhelyszékben, Keresztúron lakó gyógyszerész — kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanúul fölhím magamat kötelezem — ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén,beli tudakozásaimra ezt felelé. Petőfi Sándort azon pillanatban lát autójára, midőn ez kozákok által körülvétetve szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentúl többet nem látták s a valószínűség ottani elvesztét bizo■e nyitja, mit még hitelesebbé tesz. Udvarhelyszék katonai parancsnoka Hayte azon állítása mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért föl járván a halottak között talált egy holttestet, mit öltönye és alakja leírásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismeri. ■&/‡'ο ■'*/;* ' ’***' /: ,j ' .zz/... - 'V / •./• V. '/ ! ___ z,....... @ / / ' + `•:' é, :@v.... ....... £ 2.. . -z. -V .-...Z,Szendrey Júlia e nyilatkozatát Deák István siklódi tanító fedezte fel. Halála után a dokumentumot Vlahicán élő családtagjai őrzik, akiknek ezúton mondunk köszönetet, amiért másolatát közlés végett szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátották. Pest, július 21 1850 SZENDREY JÚLIA (spanyolviaszban pecsétgyűrű) HORVÁT GYULA (spanyolviaszban pecsétgyűrű)" -' ~-e_. j ^ +A,- * * S« * i /* - ' "...................... - -.U,/ -m. . ..Jy •** " . ...... -J- ■ .... L . ■ ■ f-*-. . .... ..... .... .l Z. - '.Zy, ---- --.....f,e , s/.y '.«Er - ■ í/.?" v fz.Xy.* ------------- -■ rj y. .y . / - . - yi-Z,- z. . - 'Z— — . .--y.z.y ■A-y'-'. ■■ -/wráti/ .-„i- .z&eUyimm zi y, y ,..... . - y yZ y... —.... — y y.~ -S. -A . m \ Szendrey Júlia ismeretlen kéziratának fényképmásolata Petőfi igazi arca (daguerrotypia) Petőfi fája A fehéregyházi emlékmű mellett ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér, enyhe napóra sima lapjaként szerteterül. Karcsún harcosok emlékoszlopa rajta; az árnya körbeforog talaján súlyosan, szüntelenül, s napról napra eléri, mutatja a gyászteli percet, azt, amidőn a hadak forgatagába veszőn földre bukott); felszállt egy’nagy hószínű lepke — lázadó lelke — odább lengve a kába mezőn. Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér, olvadt öblű harang, könnyet hullat az ég. Gazdátlan paripákon a patkó döngve tüzet vet, visszhangként belezeng nyugtalan szelleme még. Senki se tudja a percet s nem leli senki njomát. Egy százada rejti a föld, őrzi őt fukarul, s megborzong, ha az árnyék mánusa, körbeforogva, jelzi a pillanatot: itt tűnt el nyomtalanul Veronica Porumbacu KISS JENŐ fordítása egy a Esztendőnként vissza tér — Néprege Kászon vidékéről — Akár hiszitek, akár nem, mégis elmondom nektek, hogy Petőfi nem hótt meg a segesvári csatatéren. Nem hótt meg, hanem csak elbúdosott. Elsőbben a törökbúza födökön búdokolt, aztán későbben bevette magát a hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdőségekben, meg az égbenyúló hatalmas sziklák között... Hogy es hett véna meg, mikor százan és ezeren jöttek meg a segesvári ütközetből székely atyafiúk, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem ismerte Petőfi Sándort, a lelkes magyar költőt s nem is szerette jobban senki, mint ők, akik semmit sem tudtak mondani róla. Nem tudták, mi lett vele, pedig együtt valának, mikor a kozákok megszalasztották a gyalogosokat abban a nevezetes csatában. Hát nem esett meg Petőfi Sándor, hanem még ma is és úgy lehet, hanem csak kevesen hiszik el. Amint mondom az előbb, bevette magát a nagy hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdőségekben, meg az égbenyúló hatalmas sziklák között, fel s alá mendegélve, hegyről a völgybe, völgyekből a havasokra, így került a Kászoni havasokra, felkapaszkodott a Nemere hátára, meg a Lóhavas tetejére, budokolt a Firtos hegy oldalán, mindenütt, ahol székelyek laknak. Hát amint ment, mendegélt, szökdösött kőrös-kőre, kapaszkodott felfelé a meredek hegyoldalakon, egyszercsak elért, ahoz a helyhez, ahol a firtosvári hegyi szellem lakik. Ennek a szellemnek úgy e tűtk és hallottátok hirit? Hát hogy ne hallottátok volna!? Ott lakott az abban a fehér katlanban, ahol a Vargyas patak bebújik a fehér sziklák alá, aztán a hegy, a Csudálókő másik oldalán bukkan elé. Ott egy mélységes mély barlang mélyén őrizte azt a sok drágaságos kincset, amelyet tündérek gyűjtöttek vel oda össze. Szépségesen szép fehér cseléd vet ez a hegyi szellem, tudta ugyan, hogy Petőfi már nős ember, de nem sokat törődött ő azzal. Nagyon megtetszett neki a szép, magashomlokú, feketehajú, szigorú (sovány) költő, s egy szempillantás alatt megszerette. Nyomban kezdte el csalogatni magához be a barlangba, de Petőfi nem akart bemenni oda. Hát künn beszélgettek a barlang bejárata előtt, ahol a szellemasszony hamarosan megtapasztalta, hogy mi a legkedvesebb Petőfinek. Örökké a haza sorsáról, meg a szabadságról beszélgetett neki. Odavitte a csillogó arany és ezüst kincseket neki, csakhogy lecsalogassa vele Petőfit a fehér barlang mélyébe, de héjába csillogtatta az aranyakat, héjába kínálgatta vele a költőt, mert Petőfi örökkélig az elveszett csata után burcsálódott, rá se nézett a sok kincsre és drágaságra. Hát mit gondolt, mit nem a fehér szellemasszony, végül így szólt Petőfihez: — Hallod-e ifjú költő, ha neked nem es kell a kénes, meg ez a sok drágaság, az nagyon jól vagyon, hanem hát gondold csak meg jól, mennyi sok katonát állíthatnál ennek az árán, akikkel legyőzhetnéd az ellenséget!? Ez egyszer jól eltalálta a szellemasszony, mert addig, ide, s aindig tova, hogy egyszer csak becsalogatta Petőfit a barlangba. Abban a szempillantásban, hogy a költő betette lábát a barlangba, a szellemasszony elzárta a barlang kijárását és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan. Telt-múlt az idő, a szegény lépre csalt költő meg es betegedett, a rabságban. Észrevette baját a szellemasszony, látta, hogy beteg a költő és mivel úgy gondolta, hogy tíz esztendő alatt úgy és elfelejtette eddig, hogy mi történt a nagyvilágban, hát kieresztette Petőfi Sándort a setét barlangból, ahol fogvatartotta vöt,, Petőfi Sándor, a mi nagy költünk pedig, hogy a kéneseket nem kapta vöt meg, bánatában többet nem es mene haza a falujába, hanem azóta és ott borong azok között a nagy hegyek között, megy, meneget erdőböl-erdőbe, hegyröl-völgybe, völgyből, hegyre, szökdösik kőröl-kőre, kapaszkodik a meredek hegyoldalakon, egyik vidékről megy a másikra, Kászon vidékére és eljö minden áldott esztendőben egyszer. Megáll a kopacsemere tetején, onnan lenéz a völgybe, a kicsi székely házakra, hosszan nézelődik, egyet-egyet sóhajt, s osztán továbbmenjen... Ha megpihen, elment tovább menjen a ma nagy költőnk, s aki lássa őt hófehér hajával, lobogó köpenyegivel, annak szüve összefacsaródik bánatában. Amerre Petőfi Sándor elhalad, a népek lehajolnak a földre, megsimogassák a lába nyomát, hogy fájdalmat ne okozzanak neki, a Kárpátok bujdosó szellemének... Bardócz Dénes elbeszélése nyomán közli DUKA JÁNOS Rendjén való, hogy a nép következetesen hisz a túlélés tényében. Képtelen elhinni, hogy egy kard halálos sebet ejthet a költő testén. Nagyobbnak tartja, semhogy egy ütközet elveszejthetné fiát. A mesék legkedvesebb harmadik gyereke, a mindig győző becsületes, a hamubasült-útravalóval-elinduló sorsa a Petőfié. Ezért nem foghatja golyó, nem fakasztja vérét kard. S ha tán meghalna, hát újratámad másnap. Sokan látnák, amint délutáni sétára indul, vagy pipára gyújt. Mi ez, kérdeznénk, füllentés? Nem. Egyszerűen képtelenség belenyugodni a halhatatlanságra hivatott romlásába. Ha százszor halna meg, hát százszor kötöznénk nagy türelemmel csontra a zilált izmokat, öltenénk meg az összehasadozott bőrt, illesztenénk egy darab meleget a jegeces szembogárba, adnánk a legméltóbb gondolatokat az iszonyúan csendes agyba, önmagát reinkarnálja a nép Zrínyin, Balassin, Petőfin, József Attilán keresztül. OLÁH ISTVÁN Petőfi Sándor sírköve a székelykeresztúri temetőben Még most, százhúsz esztendő múltán sora tudunk beletörődni a halálába. Valahányszor újrapergetjük viszontagságos és a világirodalomban is páratlanul gazdag áldású rövid életét, melynek utolsó, még jól kivehető élességű kockája éppen az a keresztúri éjszaka volt, hirtelen káprázni kezd a szemünk, egymásba szaladnak a képek. A zűrzavarban még fölvillan a giccsestől a magasztosig rajzolt korok, ízlések, egyének formálta arca; látni véljük — amint maga írta — fújó paripák száguldó patái alatt, összetiporva, vagy az életét mentő ember őszinte riadalmával befordulni a kukoricásba. Aztán a hangját, melyet minden magnószalagnál hívebben generációk dobhártyája regisztrált s őrzött meg máig, a hangját elnyeli az acélszörej, a trombita hangja, az ágyúdörej. Elszakad a film. Hiába próbáljuk összetoldani, nincs folytatás. Csak a moccanatlan kukoricatáblákat látjuk a fehéregyházi sikon s a fölötte nagyon magasan kéklő júliusi eget. És ma, százhúsz esztendő után sem tudunk beletörődni. Elszorul a torkunk az emlékezéstől. És hiszem, hogy az utánunk jövő generációkat is ugyanígy nyugtalanítja majd a magyar irodalom mohácsa, mert szeretnék, ha örökkön élhetett volna. Pedig, ha tárgyilagosan szemléljük az azóta eltelt s a Petőfi-tartású költőknek nem éppen kedvező történelmi időket, nagy kő esik le a szívünkről. Mennyi megaláztatástól, megalkuvástól, hány erőszakos háláitól vagy éppen öngyilkosságtól mentesült abban a fehéregyházi csatában, melynek tulajdonképpen az ő halála adott történelmi jelentőséget. Mert az igazat megvallva, voltak talán Bemnek — sok dicső győzelme közt — ennél nagyobb csatavesztései is, az erdélyi hadjárat idején talán épp az, amikor „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, hogy, mintha inkább győzelemként éppen, mert Petőfi tudósít róla, tárgyilagosan. Mindent megtettünk, amit kívánt a becsület... Tízannyi volt az ellen. Győznünk nem lehetett... Nem véletlenül fordult nyelvem Petőfi Sándor hozzánk írott összes műveiből éppen erre a katonásan tárgyilagos négy sorra, szántszándékkal választottam ünnepi elmélkedésünk egyik textusául, annak bizonyítására, hogy a legszenvedélyesebb költőnk egyben mennyire, a szó legnemesebb értelmében tárgyilagos, igazmondó volt. Ez a fajta józanság, szinte azt merném mondani, azóta is egyedülálló a magyar költészetben. Ennek a négy sornak köszönhető, hogy a vízaknai ütközetet — maga a vers s a hadtörténeti dokumentumok állítása ellenére is — megnyertük. Talán zsenijének ez a józanság többlete emeli ki Petőfi Sándort nemcsak mint költőt, de mint gondolkodót is kora nagyjai közül s teszi az egész forradalom és szabadságharc legtisztábban látójává. Fájdalom, hogy nem vették komolyan, hogy senki sem hallgatott rá, mint ahogyan Ady, József Attila vagy a magyar költészet annyi más nemzeti-történelmi közteherviselője sem talált soha halló fülekre az aktív politikában. Innen a magyar költészet annyit hánytorgatott, túlságos nemzeti-történelmi tehertétele, mely mint állítják, gátolja e költészet egyetemes érvényre jutás és e történelmi kort kevéssé vagy egyáltalán nem ismerő népeknél. Van ebben igazság. De az is bizonyos, hogy egyetlen irodalom sem készül direkt világirodalomnak. Egy nép, egy nemzet történelmi adottságai, lehetőségei minden korban, mai szóval élve, elkötelezik a költőt. Ha talán a politika maradéktalanul tudta volna képviselni a nép érdekét, kevesebb hárult volna belőle a költőkre. Petőfit azonban itt sem érheti vád. Költészetének egyetemes humánus értékeit, nem kell bizonygatnom. Szinte röstellem is fölemlegetni, hogy számtalan nyelvre fordították s fordítják ma is verseit. De lehet-e költészetének politikai vonatkozásait is csupán nemzetinek mondanunk, ha így volna sem vonna le semmit értékéből! Ne feledjük, maga a magyar történelem állt abban a pillanatban világtörténelmi szinten. Heine szűknek érezte magán a német zekét a magyar név hallatára. Az ifjú Renan meg azt írja, ha el is buktak Európa forradalmai, a szabadság ügye nincs veszve, amíg annak ügyét föl nem adták a magyarok. Persze ettől még lehetett volna a költő szűkkörűen nemzeti, sőt provinciálisan nacionalista is, de nem Petőfi, aminek bizonyítására nem föltétlenül szükséges a sokat idézett Egy gondolat bánt engemet című vershez folyamodnunk, noha jogosan lehetünk büszkék a tőle származó világszabadság szavunkra. De milyen egyetemes, politikailag fogalmazva, milyen, internacionalista töltése van annak is, amikor így kiált föl a végveszélyben: Ha nem születtem volna is magyarnak, a néphez állanék ezennel én,... de az valaélne bennünk, s méghozzá milyen Az ezennel szón legalább akkora a nyomaték, a történelmi nyomaték, mint azon, hogy magyarnak. Külön elemzést érdemelne ennek a hivatali, szürke ezennel-nek ez a csodálatos esztétikai, ritmikai és tartalmi előléptetése. Olyan bravúr ez a maga nemében, mint amikor a zsenialitás s a körülmények szerencsés összeműködésével, egy eladdig szürke, kisvárosi jegyzőből hirtelen Arany János lesz. Az ezennel itt azt jelenti: „Európa csendes, újra csendes /Elzúgtak forradalmai... /Szégyen reá! lecsendesült és /Szabadságát nem vívta ki...“ Aztán elcsendesedik egészen Európa. Most már igazán azt gondolhatják fönn az égben, hogy elenyészett a világ. A költő eltűnt azon a júliusi napon. Kezdetét vette a halhatatlanság s a legendák születése. És nincs bizonyság, ma sincs felőle. Azt kell hinnünk, bármikor megjelenhet. Szentegyháza, a költészet, ahová belépni mezítláb is szabad, melynek ő nyitotta fel egyetlen rántással ajtaját, azóta is nyitva áll. És azóta is a magyar költészet minden hitvitázója, esztétikai felekezetire való tekintet nélkül, abban a szentegyházban vagy annak pitvarában zsinatai, s A kékö még a legelvakultabb eretnekek is csak félve s félve, a foguk között sziszegve merik káromolni, mert hátha egyszercsak megjelenik ítélő ostorával, de ugyanúgy retteghetik azok is, akik legendás életéből próbálnak bálványt emelni művei, gondolatai elé. Ne feledjük el a legendákat is hívei, az olvasók szőtték csodálatosan tiszta és valóban legendákra méltó nagy áldású rövid élete és rejtélyes halála köré. Az olvasók, akik fütyülnek a hitvitákra és olvassák, rongyosra olvassák összes költeményeit. Az olvasók, a nehezen silabizálók s a nagy műveltségűek egyaránt, maga a nép, akinek a Petőfi név egyben költőt jelent: a költőt. Ezért mondják bizakodva-reménykedve az induló poétára, hátha egy új Petőfi lesz belőle. Gyönyörű és nyomasztóan súlyos örökség. Ezért kell türelemmel lennünk azok iránt, akik talán egy új szentegyház ajtaját próbálják nyitogatni. Távol áll tőlem még a szándéka is, hogy ez ünnepi alkalommal valamiféle kerekded portréval szolgáljak, melyben aztán gyönyörködhet az olvasó a következő évfordulóig. Sem Petőfi, sem népes tábora nem szorul ilyesmire. Szándékom csupán annyi volt, hogy hozzá fűződő legbensőbb érzéseimnek s — ha megengedik — érzéseinknek pár szó erejéig hangot adjak, s hogy költészetének, emberi nagyságának egykét olyan vonását emeljem ki, mely fölött el szokott siklani a túlságosan romantika-éhes buzgalom vagy amelyet sokszor a karikatúráig torzított a nemzeti vagy éppen internacionális sematizmus. Végezetül hadd idézzem újra a legendás székelykeresztúri Petőfi-sírt gonddal és szeretettel ápoló Farkas Gábor nyugdíjas tanító bácsit, aki azt mondta egyik nyáron, leereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyugszik-e, nem tudhatjuk, de akkora költő volt, akár minden faluban is lehetne sírja. Kányádi Sándor júliusi A (9)alatt Egy gondolat bánt engemet Egy gondolat bánt engemet: Agyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyergyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eger-földet rázó mennydörgés dönt le.. Ha majd minden rabszolga-nép lármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!“ S ezt elharsogják Elharsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velők megütközik; Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér kiszivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acélszörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva. — Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyászzenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!