Hargita, 1970. október (3. évfolyam, 229-255. szám)

1970-10-18 / 244. szám

1970. OKTÓBER 18. VASÁRNAP UHANT a hold, suhant, mintha lába se lenne, Vi­­gyori pofáját könnyezni akaró felhő cafatokba mosta. Szél mászkált a lomb között, s a fűben, a harmaton szikráztak a csillagok. Bogár duruzsolt, tücsök zenélt, csimasz mocorgott a föld alatt. Fülünket a zajnak támasztottuk, arcunkat fű simo­­ gattá, záróra előtti szemünk bot­­ladozott az égen, s hevertünk,­­elterpeszkedtünk az ég alatt. Anyám rekedtre ordibálta m­agát: fiam, jöjj haza! *- Csendet lehelt az éjszaka, sö­tét sem volt, hideg sem, meleg­­sem, pénzünk sem. A bolond fűszálat rágott, kan­­ásin bámulta a szájában rezgő­­zööldség végét, aztán messzire köpte. Fent, a mélykékben fész­ket csinált magának a hold. Megtelepedett. Először csak egy, aztán ugatni kezdett a többi ku­tya is. Tolvaj jár valahol. Vagy a vén bakter rosszat álmodott. Jf A bolond minden este énekelt. Vén és a bolond minden este ki­­'mentünk a hatalmas jegenye a­­lá, és hátamat a gyűrött kérgű törzsnek vetve hallgattam a 'bolond énekét. — Miért énekelsz? ' — Hogy halljak valamit. Csak a bolonddal lehettem egy­edül. Apám szétszórta magát a 'gyermekek között, ha hat heten­ként egy napra hazajött. Mindig három lejt adott. Hatalmas te­nyerét a fejemre tette, és azt mondta: már nagy fiú vagy,­­igaz? Amikor egyedül voltam, fur­csa gondolatok járkáltak a fe­jemben, de nyugodtan elmond­hattam a bolondnak, mert úgy­­sem értette. Csak annyit tudott, hogy mesét mondok, amit hall­gatni kell. Mielőtt beszélni kezd­tem volna, azt kérdezte: szép mese lesz? — Igen, szép mese lesz — ha­zudtam a bolondnak, mert tud­tam, hogy nem tudok szépeket. Anyám is szétszórta magát a gyermekek között, mi is szétszó­ródtunk egymás között. Aztán én hallgattam, hallgat­va a bolond énekét. „Enyhe szellő suttogott, és elvitte a...“ — Mit vitt el? — Nem tudom, nem emlék­szem már. — Egyszer majd el fogok menni innen — mesél­tem a bolondnak. — Te azért kijöhetsz ide, és énekelhetsz. Az emberek szépet álmodnak, ha hallgatják az éneked. — Azt hiszem, szépen éneke­­­­lek, mert hallom, amit éneke­lek. — Én pedig már messze já­rok, ki tudja hol.. . — Ne menj el­­— kért a bo­lond. — Egyszer majd elmegyek. — Miért? — Nem tudom. — Én­ is elmentem egyszer... Akarod, hogy veled menjek? — Hová? Ugattak, nyüszítettek, csahol­tak. Vinnyogtak a kutyák, pedig a bakter semmit sem álmodott. Kunkori botjával megpiszkálta a füvet, kucsmáját a pofája felé taszította, s dünnyögve megszó­lalt: — Attok egy szivart? Kunkori botját a fűre tette, s lassan, mint a bakterek, maga is letelepedett. Rágyújtottunk. A bakter félig be­falta a cigar­et­tát, meggyújtott vége kétszarvú bajsza közepén parázslott. — Bakternek való szivar — mondta. — Elviszel magaddal? — kérdezte a bolond. — Keresett anyád — szólt a bakter — mondtam, itt lehecc. Már messze jártam. A folyó hídján is átmentem, a dögkút mellett is elhaladtam, mogyoró­bokrok között szekérkerék ta­posta úton vitt a lábam, össze­bogozott bak­ancsaim a vállamon fityegtek, gondolataim előttem jártak. — Nem haragszol, hogy azt mondtam, hogy itt lehecc, mert te mindig itt vagy, amikor már este lett, nem igaz? — Amikor este lett, mind a ketten itt vagyunk — szólt sér­tődötten a bolond. Előttem jártak a gondolata­im. — Üzeni, menj haza — düny­­nyögte a bakter. — Késő lehet. Nyálas cigarettája sercegett, még slukkolt egy utolsót, fele­melkedett, kecmergett egy da­rabig, kunkori botját kezébe vette. Ismét nyüszíteni kezdtek a kutyák. Megmozdult a hold is, s elindult észak felé. Délnek tartó felhők törölgették az eget. A bolond énekelt. És ahogy énekelt, énekével szétfröcskölte a nyálát: „Enyhe szellő sutto­gott, és elvitte a . ..“ Mit vitt el? — És egyszer majd fogod ma­gad és elmész? — érdeklődött nyálát törölgetve a bolond. — Lehet, már holnap indulok. — Vígy magaddal. Vígy ma­gaddal — könyörgött a bolond. — Pénzt kereshetsz velem. Ki­állítasz az utcasarokra és éne­kelek. Leteszem a kalapom a földre,­­és az emberek beledobál­ják az aprópénzeket. Tudod, te kell, hogy tudd, jól énekelek, és az emberek biztos hálásak lesz­nek, aprópénzeket dobnak a ka­lapomba ... — M­ennem kell, keresett a­­nyám — mondtam, hogy elhall­gattassam a bolondot, mert tud­tam, hogy egyszer elmegyek, és nem viszem magammal a bolon­dot. — Keserűség vagy, fiam — mondta anyám, mikor otthon a megmerevedett rántott pity­ák­át döfködtem. — Vigyázz, fiam, az emberek nem szeretik a keserű­séget. — Mit szeretnek, anyám? — Feküdj le, fiam. Jobb, ha lefekszel. Reggel kikísért a vonathoz.­­ A bolond a fa alatt várt, a ha­talmas jegenye alatt, háttal a földnek, szemben az éggel. Hal­kan dudorászott. Megöregedett. Fehérrel vegyült a fekete a fe­jén. És az égen suhant a hold, suhant, mintha lába se lenne. Vigyori pofáját könnyezni aka­ró felhő cafatokba mosta. Szél mászkált a lomb között, s a fű­ben, a harmaton szikráztak a csillagok. ■— Megjöttél? — kérdezte a bolond. — Vártál? — Nem tudom. Aztán felém fordult. — Miért mentél el nélkülem? — Mindig velem volt egy da­rab, egy darabocska bolond. — És énekelt? — Énekelt — hazudtam. — Miért hazudsz? — Nem tudom. — Gyáva vagy? Bogár duruzsolt, tücsök ze­nélt, csimasz mocorgott a föld alatt. Fülünket a zajnak támasz­tottuk, arcunkat fű simogatta, szemünk az ég fényeiben botla­dozott, s így hevertünk, elter­peszkedtünk az ég alatt. — Énekelj — mondtam —, énekelj. — Mesélj — mondta —, me­sélj. Csendet égyelt az éjszaka, sö­tét sem volt, hideg sem, meleg sem. Gaál Péter fiatand­ettek M­ UNKÁSSÁGA iránt érzett személyes vonzó­dásom késztetett arra, hogy felkutassam az állami levéltárban Benedek Elek diák­éveire vonatkozó adatokat, önvallomáso­kat, iskolai értesítőket, pályaindulásának első próbálkozásait. Íme, hogyan emlékezik visz­­sza Benedek Elek a Székely Közélet 1926. június 26-i számában a székelyudvarhelyi kollégiumba jövetelére : „...egy székely gazdaember félkar­ral ölelte ki az édesanya karjai közül egy szőt­tes ruhás, patkós csizmás, nyolc éves fiúcskát, s ültette le maga mellé a dombosan megrakott szekér szendülésébe. Keservesen sírt az édes­anya, hogy ily korán leszakítják kebléről a leg­kisebb és legkedvesebb gyermekét, de a fiúcska könnyezve-kacagva vigasztalta: ne sírjon édes­anyám! Visszajövök hat hét múlva, vissza, vissza! 1867-et írtak akkor. A diákot vivő szekereknek hosszú sora kígyózott át a Bikaerdőn; háromszé­ki és erdővidéki nagy és kis diákok vidám éne­kétől zengett-zúgott az erdő ... s ez a szekér vitte, vitte hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn át Udvarhely felé, amelyet tündérvárosnak rajzolt meg a mesékkel táplált gyermeki képzelet.” Az elemi iskola első két osztályát szülőfalujá­ban, Kisbaconban végezte. Apja, Benedek János, tudós embert akart nevelni fiából, és ezért a har­madik elemi osztályba már Udvarhelyen íratja be. Ekkor Elek még csak nyolc esztendős volt, a legfiatalabb az osztálytársai között. A III. és IV. osztályt kitűnő eredménnyel végezte el. Gyengéje csak a rajz és az ének volt. Az elemi osztályok elvégzése után beiratkozik az I. középtanodai osztályba. Ezekben az években is osztályának leg­jobb tanulója. Ezt igazolja az 1869/70-ik tanév­ben kiadott osztálybizonyítványa is, Imre István osztályfő idejében: erkölcse jó, — figyelme éber, — szorgalma dicséretes, rajz és ének jó, a többi tantárgyból a latintól az állattanig, valamint az évi érdemjegye is kitűnő. Az órákon pontosan megjelent, 6 év alatt csupán 52 igazolt mulasz­tása volt, az is betegség miatt. Az V. középtanodai osztály sok újat hozott Be­nedek Elek diákéletében. Ebben az évben lépett be az ifjúsági önképzőkörbe. Felismeri az önképzőkör jelentőségét és min­den tudásával és tehetségével harcol a kör ügyé­ért. Az önképzőkörbe való bekapcsolódása iro­dalmi­­ pályájának előkészítő szakaszát képezi. Benedek Elek 1875-ig a munkában tevékenyen részt nem vesz, neve sem szerepel a felszólalók között - csupán hallgatja az ott lefolyt vitákat. Nem is csoda, mert ekkor még csak újonc volt, s a vitákban a „szó” az idősebb diákokat illette. 1875. szeptember 5-én beválasztják az önképző­kör vezetőségébe, pénztári ellenőrnek. Elek a megállapított tagdíjnál jóval többet fizet a kör pénztárába, ezzel is igazolja hozzáállását az ön­képzőkör tevékenységéhez. Köri tevékenységét a beérkezett művek bírála­tával kezdi meg. Már első bírálataiból kitűnik, hogy komoly kritikai érzékkel, irodalmi, művészi, formai követelménnyel lép fel. Alig 16 éves, de idősebb kollegái írásait a legtöbb esetben visz­­szautasítja, vagy javításra szorulónak tartja. Az 1876. április 29-i ülésre Benedek Elek be­nyújtja első önálló munkáját, a pályázat egyet­len „Székely népdalgyűjteményét". Az elfogadott munkájáért a tiszteletdíjat megkapta. Az 1876. május 14-én tartott köri ülésen fel­nyitják a beküldött jeligés leveleket. A „Diák” című szatirikus verset Benedek Elek írta. Költe­ményét a bíráló bizottság jónak minősítette, és egy helyet kapott „A Székely Udvarhelyi Ref­­ollégium önképző kör Emlék Könyvé”-ben (1873 :381), melynek néhány versszaka így hangzik: Megértem hát valahára A gyermekkor elteltét, Midőn szidás, verés nélkül Nem telhetett el egy hét, önképzőköri munkáján kívül önművelésre gon­dol. Angol, francia költeményeket tanul, és ma­gánszorgalomból, tanulmányként, lefordítja Zam­­firescu „Balada víntului" című versét, melyet az önképzőkör gyűlésén ,elő is terjeszt. Benedek Marcell apjáról írt tanulmányában (Különlenyo­mat az Irodalomtörténeti Közlemények 1955 1. számában) így emlékezik meg az önképzőkörben kifejtett nyelvészeti-fordítói tevékenységéről: „ ... mint az önképzőkör tagja, lefordított egy román verset és az eredetivel együtt úgy adta át a vezető nagyképű tanárnak, mint franciát. A tanár az önképzőkör ülésén elmondta, hogy a fordítást gondosan összehasonlította a francia eredetivel, stb. Az ifjú kollégista végrehajtotta életének­ egye­düli irgalmatlan cselekedetét: felállt és kijelen­tette, hogy a vers nem francia, hanem román. Erre csak dadogással és bizonyítvány elrontással lehet válaszolni." Elek apó így emlékezik vissza a magyar-román szellemi kapcsolatokra : „A román kétségtelen mesélt a magyarnak, úgyszintén a magyar is a románnak; íme, a testvériség megvalósulása a mesevilágban.” Szimbolikus cselekedet az is, amikor diáktársá­val, Sebesi Jobbal, népköltészeti gyűjtő útra in­dul Udvarhely megyében. Gyűjtésük a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési gyűjteményében je­lent meg. A diákélet várva várt mozzanata akkor és most is az utolsó tanítási nap, a nagy vakáció kezdete. "Hazatérését az Ifjú Erdély 1929 szeptemberi szá­mában így írja le: „A nyári vakációra rendsze­rint az „apostolok szekerén" jöttem haza az ud­varhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indul­tunk aztán faluról-falura, oszlott-foszlott, fogyott a csapat. .. Olasztelek után már csak egyedül maradtam.” Az 1877-es év az udvarhelyi tartózkodás utolsó esztendeje. Alig 18 éves, nagy tervekkel készül az életre. A kollégiumi évek és az önképzőkör­­közel hozták az irodalomhoz, kialakították egye­nes, soha részre nem hajló jellemét, önérzetét, lelki egyéniségét. Érettségi bizonyítványából idézzük a követke­zőket: „ ... melyek szerint nevezett Benedek Elek a szabályszerű kívánatoknak elsőrendű osztály­zatra megfelelvén, ezen bizonyítvány erejénél fogva, egyetemre érettnek ítéltetett." Érettségije után a budapesti egyetem bölcsé­szeti fakultását hallgatja, majd az írás termé­keny esztendői következnek. 1925-ben így em­lékezik meg addigi munkásságáról: „... csak sejtem, hogy körülbelül százharminc kötet köny­vet írtam, de sem a kisbaconi, sem a budapesti könyvtáramban nincs meg valamennyi könyvem, - mit mondok: valamennyi? - még harmada sincs meg. Úgy vagyok a könyveimmel, mint a tizenkét kömíves volt a Déva várával; gyermekeim össze­gyűjtik, rakosgatják a könyveimet, s egy esztendő sem telik belé, széjjelhordják, ellopkodják. Hadd lopják! Jó jel, ha könyvet lop a magyar.” Benedek Elek gyakran visszatér Székelyudvar­helyre, író-olvasó találkozókon ő a konferáló. Jó alkalom ez számára, hogy „fiait” bekonferálja a hallgatóságnak. Az olvasók közül sokan tőle hal­lanak először Bartalis Jánosról, Sipos Domokos­ról, Szentimrei Jenőről, Tompa Lászlóról... Egy udvarhelyi találkozón beszéli meg először „fiaival” öregkora legszebb gondolatát, egy Szé­kely Népművelő Társaság megalakításának ter­vét. A Székely Közélet 1929. június 2-i számában a következőket írja a Székely Népművelő Társa­sággal kapcsolatosan: „Nekünk nem szabad le­törni a Jelen sok és nagy gondjai alatt. Nekünk meg kell ifjodnunk, véndiákok, s minden gondo­­dolatunkat, minden törekvésünket, minden mun­kánkat a jövő nemzedék szolgálatába kell állí­tanunk. Ennek kell szentelnünk minden erőt, min­den lelkességet, minden elszántságot, minden ki­tartást, ami székely őserőnkből még fennmaradt... Feltámasztani a székely népművészetet ősi ere­detiségében, ősi szépségében, s kivinni a világ piacára, hadd lássák VILÁGSZERTE népünk el­méjének találékonyságát, lelkének művészi érzé­két, kezének ügyességét. Lássák és csodálják." Utoljára 1927 tavaszán látogat Udvarhelyre. A ■kollégium diáksága határtalan lelkesedéssel fo­gadta a már híressé vált öreg mesemondót. Va­dász Béla kis harisnyás kollégista a következő szavakkal köszöntötte: „Drága jó Nagyapó! Mi, a kis székely diákok, a Tégedet nagyon szerető unokáid, kiknek annyi szépet meséltél a táltosokról, a szegény pásztor­fiúból lett királyfiról, meg a gőgös, koldussá vál­tozó gazdagról, elmondjuk Neked, drága jó Nagyapó, hogy amit Nagyapó írt, mesélt nekünk, mind a szívünkbe zártuk, s azzal megyünk ki az életbe ! Mert Nagyapó arról beszélt mindig, hogy a jó, a nemes, az igaz mindig győzedelmeskedik, a gonosz, a hitvány — minden látszólagos sikere dacára — örökké elbukik !“ Élete utolsó éveiben is tevékenyen dolgozik, munkája egybefonódik a „Cimbora" lap szerkesz­tésével. 1929 tavaszán a „Nagyapó üzeni” című rovattal kiszélesíti a lap levelező táborát. 1929. augusztus 17-én munka közben hull ki a kezéből a toll. „Fő, hogy dolgozzanak..." - írja utolsó szavait. Példaadóbb módon még írószerszám nem ragozta a „dolgozni” igét. Vofkori György, tanár Diák vagyok... rég óhajtom, Régen várt e rang e cím! Oly jól esik egyszer, másszor Elmerengni előnyin. Van is abban tán okosság Azt tanulni, mit nem kell! Nem tudják az esztelenek, Mit tesz: „élj az idővel"! Nem tudják ők felfogni a Tánczvigalmak nagy becsét, Hol tér nyílik tanulgatni A szerelem „abc"-ét. nFŐ, HOGY DOLGOZZANAK. n ION PÁL 75 ÉVES Vannak emberek, sze­mélyiségek, akiknek a te­vékenysége nem szorít­kozik csupán az alkotás­ra, hanem munkásságuk­ban éppúgy helyet kap a cselekvő részvétel a poli­tikai és államéletben, mint maga az alkotás. Ilyen ember Ion Pál is. Ion Pál neve elválaszt­hatatlan a hazai mun­kásmozgalomtól, amely­nek egész életét szentelte, és elválaszthatatlan a tör­ténelemkutatástól, amely­nek munkásságát szen­telte. De Ion Pál neve elválaszthatatlan az iro­dalomtól is, amelynek je­les művelője, Balcescu é­letét filológiai-történelmi pontossággal megelevení­tő regénye sokaknak ked­venc olvasmánya. S ha mindezekhez hozzávesz­­szük még, hogy mint a kül­földi kultúrkapcsolatokkal foglalkozó intézmény el­nöke azon munkálkodik, hogy hazánk szellemi éle­tét, örökbecsű kulturális örökségét és a ma művé­szi alkotásait szerte a vi­lágon megismerjék, úgy kirajzolódik előttünk a ma­ga teljes egészében Ion Pál életútja. Ez az életút, a maga töretlenségében, hasonlatos a nagy román hazafiak, a Kogalnicea­­nu­k ,a Ion Ghica-k élet­­útjához, akik életüket és munkásságukat a népszol­gálat ügyének, a nép szel­lemi felemelkedésének szentelték. Születésnapja 75. év­fordulóján jó egészséget, friss, lankadatlan alkotó­kedvet kívánunk Ion Pál további munkásságához. Val­omásos Szíve szerint — amint a bevezető­ben mondja — minden eddigi köny­vének, így a legutóbbinak is a „Val­lomások" címet adta volna az Év­gyűrűk* szerzője Szemlér Ferenc —de ezt már „elorozta" előle Rousseau. Nos, a nagy francia író — látszólag — szerénytelenebb volt, őt nem za­varta, hogy a világirodalom már ré­gebbtől számon tart egy „Vallomá­sok" címet, A Szent Ágostonét. Minden könyv megköveteli a maga címét, a legtalálóbbat, a legjobbat, a megmásíthatatlant és egyben u­­tánozhatatlant is, hiszen a címhez a szerző neve is hozzátartozik. Ép­pen legműveltebb íróink egyike Szemlér Ferenc, ne tudná ezt ? De­hogynem tudja : a cím­adás gon­dolatával csupán ürügyet teremt magának arra, hogy az olvasó fi­gyelmét a könyv lényegére terelje. Tulajdonképpen minden szépiro­dalmi mű egyben vallomás is. A történelmi tárgyú regény , éppen úgy, mint a napja­nk emberét ábrá­zoló novella , vagy szerelmes vers. Ez a vallomás hol közvetlen - hol áttételes , prózában persze az ön­életrajzi írás a legközvetle­nebb, de senki se vonhatja kétségbe, hogy az hű arcképéhez nemcsak az tar­tozik, amit önmagáról mond, amit esetleg a társai mondanak róla, hanem az is, ahogy ön a környe­zetéről, az emberekről, a társada­lomról vélekedik. Az Évgyűrűk közvetlen és köz­vetett értelemben is gazdag val­lomásom könyv, önmagáról, é­­lete első feléről, ifjúságáról és férfikoráról vall benne a szerző — és az önéletrajzi részeket, fejeze­teket, novellákkal, publicisztikai írá­sokkal, rövid esszékkel váltogatta, mintear kiegészítésül, bővítésül ön­arcképéhez. A cím­e kitűnő, Jobb, találóbb, kifejezőbb, mint a „Vallo­mások" lett volna. Éppen a közvet­len és közvetett vallomás­sor időt, korszakot is érzékeltető váltakozása miatt. A Fia Szemlér teljes egészében ma írta volna ezt a könyvet, szerkezeti remeknek mondanám ; az írások azonban 26-30-40 éve kelteződtek, nem is feltétlenül kötet számára íródtak (elsősorban a publicisztikai ihletésűekre gondolok) — mégis egy­séges kötetté állnak össze szerzőjük ízlése, kifinomult szerkesztői kész­sége jóvoltából. Egy kiváló hazai magya­r író életútjának az első felét vázolják­­ és illusztrálják. A Szemlér jellegzetesen erdélyi em­ber - erdélyi literátus. Életművét döntően meghatározza a szűkebb és tágabb értelemben vett szülő­föld - nem is annyira nyelvi érte­­lemben, mint inkább gondolkodás­ban. Székelyudva­rhelyen született, értelmiségi család gyermeke, ebben­­Szemlér Ferenc : Évgyűrűk. Krite­­rion könyvkiadó, Bukarest, 1970 a környezetben nőtt fel ; prózaíró­ként azonban stílusában nem pró­bálta azt az utat követni, amelyet Tamási Áron a csillagos egekig épített ki magának, amelyről kiin­dulva csak ketten találták meg hazai magyar íróink közül a maguk epi­­gon-mentes útját : Sütő András és Szabó Gyula. Erdélyi ember Szemlér , anya­nyelve mellett már gyerekkorában elsajátította a másik két nyelvet is, amely ezen a tájon honos : a ro­mánt és a németet. Nyelvtudása nemcsak a románok, németek mű­­velődési életének, irodalmának a jobb megértéséhez segítette, hanem emberi kapcsolatok teremtését is lehetővé tette számára, olyan kap­­csola­tokét, amelyek nemzetiségéhez, anyanyelvéhez ragaszkodó, de nem­zeti elfogultságtól mentes életfel­fogást, gondolkodásmódot alakított ki az íróban - és mert a történelem mindig megkövetelte az írótól, hogy szenvedélyesen törődjék népük sorsával. Ebben a gondolkodásmódban gyökerezik Szemlér valóságlátása és a felszabadulás után megnyilat­kozó szocialista hazafiasága is. To­vábbi világnyelvek elsajátítása, mű­veltsége pedig lehetővé tették az író számára, hogy erdélyi magyar értelmiségi mivoltát az európai műveltség összefüggéseiben láthas­sa. Ebben pedig a legjobb erdélyi literátusok hagyományos útját kö­veti­­ ­k A szülőföld. Innen indulnak ki, ide térnek vissza Szemlér táguló évgyű­rűi. A szoros értelemben vett szülő­földre, Székelyudvarhelyre és a tá­­gabbra gondolok, amely már Seges­várt, Brassót is befogja, hogy aztán az egész országra kiterjedjen. A fó­kusz azonban Székelyudvarhely ma­rad: itt tanulta meg anyanyelvét, itt eszmélt a világra. Az itt megis­mert emberek — no meg a segesvá­riak — hagyták benne a legmélyebb nyomot: a szülők, nagyszülők és Nánika -akitől az Udvarhely-környé­ki tájnyelv ízei ragadtak reá. Csaknem bántóan tárgyilagosan ír azokról az emberekről, akik ked­vesek voltak neki — a gyermekkori tájak leírásánál is mértékkel meleg­szik fel. „Száraz pipás" lenne? Szó sincs róla: szemérmes író. Monda­tai, sőt, bekezdései is keveset árul­nak el érzelmeiből — ezek csak az írások egészén sülnek át teljes érté­kű emberi melegséggel. Érdekes , amikor Szemlér nem közvetlenül vall önmagáról — például a kötetbe fog­lalt publicisztikai írásokban — egy­szeriben szenvedélyessé válik, sőt fiatalkori novelláiban érzelmes is. Vigyázzunk: nem érzelgős. Érzelmes. Elsősorban a „Szondi két apródja”, ,,A tudás fája” és a „Gyémántpo­ könyv bár” című írásokra gondolok. Ro­mantikus hajlamú fiatal íróra utal­nak. Válogatott írásainak gyűjte­ményéből kitanácsolnám mind a hármat. „Zsengék” — mondanám róluk. Ebben a kötetben azonban jól meghatározható, jelentős helyük van. Teljesebbé teszik a fiatal Szem­­lérről alkotott képünket. * Alapvető követelmény minden könyv iránt — hogy ne legyen unal­mas. Ne anja az­­ aki számára író­dott. A jó technikai szakkönyvet bi­zonyára feszült érdeklődéssel olvas­sák a szakemberek. Ugyanezt teszik azok is, akik a filozófia iránt érdek­lődnek, ha jó bölcseleti könyv kerül a kezükbe. A szépirodalom olvasó­­közönsége a legtágabb rétegződé­sű. A prózaíró, a költő — József At­tila szavaira emlékeztetve — égési népéhez szól. Bevezetőjében Szemlér eltöpreng azon, vajon az Olvasó nem teszi-e le a könyvét, amikor rájön, hogy „Megint valami gyónás vagy ilyes­mihez hasonló .. Az „Évgyűrűk” valóban gyónás. Mértéktartó, őszinte. Mértéktartó, a­­mennyiben csak a legfontosabbak elmondására szorítkozik, és őszinte, mert minden szava valósághitelű, akkor is, amikor — saját szavaival — „csapdát” állít az olvasónak, hogy „sajátomnak vallott és mutatott ál­arcom védelmében voltaképpen tő­lem idegen tényeket és tárgyakat, vagyis a tárgyi valóságot mutatom be...” Ezek a tények, ez a tárgyi valóság azonban igen jelentőssé válnak a Szemlér könyvében, pilla­­­­natig se hatnak „idegen" elemként — mert igazak. Szorosan hozzátar­toznak a szerző életéhez, az ábrá­zolt korszakhoz. Az igazat­ mondás elsőrendű kö­vetelmény - de nem minden. Igaz könyv, igaz írás még lehetne unal­mas is. Akkor nem unalmas egy könyv, ha újat tud mondani az ol­vasónak. A szépirodalmi műnek úgy kell újrjit mondania, hogy az olvasó akkor is magára ismerjen benne, a­­zonosulni tudjon a könyv hősével­­hőseivel, az íróval, ha korban, ér­deklődési körben teljesen különbö­zik a hősöktől, az írótól. Minden re­gényben, jó novellában fel kell fe­deznünk a saját jobbik énünket, va­lami újat kell megtudnunk önma­gunkról, a környezetünkről. Ez pedig az írás szuggesztív erején, az író szerkesztő és ábrázolókészségén — a tehetségén múlik. Szemlér köny­vének a legnagyobb érdeme, hogy nemcsak részleteiben, egészében is érdekfeszítő olvasmány, sőt azt hi­szem, nem vetem el a sulykot, ha azt mondom, hogy egészében jobb, érdekesebb, sokkal jelentősebb, mint részleteiben. Fodor Sándor Köves meder Csak a nyári partok békességét ne.... A szittyó fölé hajló fűzfaágat, mit nem az erő tartott meg, s nem is az alázat, csakhogy út nincs már semerre, sem válasz egy ágnyi üzenetre. Csak a nyári partok békességét ne ... A kövek közé merült csutakot mi szántás után kacagó koponya, csak azt mondhatja miért elhallgatott, s a gyökerektől megkötött part, bomló katona már a szögesdróton, (micsoda béke ha ez a kapuja), s az se kell, hogy újból megemoljen, csak a nyári partok békességét ne, a szopósnyi patakot, ahogy gügyög neki,­­ hisz tudjátok, a gyermek felejthet, férfi a bajt csak kiheverheti. PÁLL LAJOS KÉT VERSE Sófalva Hallgat Kodáros borzong a Finnya, öröm-seregemnek vezér tinó híja. Asott út alatt két ősz kővé válott, jöttömre kökény nyit nehéz vörös lángot. Szememmel bejárom mi a nyárból maradt, völgyekre engedek, úrként köd-agarat. (A szerző illusztrációja) HAR­G­ITA 3. OLDAl

Next