Hargita, 1970. október (3. évfolyam, 229-255. szám)
1970-10-18 / 244. szám
1970. OKTÓBER 18. VASÁRNAP UHANT a hold, suhant, mintha lába se lenne, Vigyori pofáját könnyezni akaró felhő cafatokba mosta. Szél mászkált a lomb között, s a fűben, a harmaton szikráztak a csillagok. Bogár duruzsolt, tücsök zenélt, csimasz mocorgott a föld alatt. Fülünket a zajnak támasztottuk, arcunkat fű simo gattá, záróra előtti szemünk botladozott az égen, s hevertünk,elterpeszkedtünk az ég alatt. Anyám rekedtre ordibálta magát: fiam, jöjj haza! *- Csendet lehelt az éjszaka, sötét sem volt, hideg sem, melegsem, pénzünk sem. A bolond fűszálat rágott, kanásin bámulta a szájában rezgőzööldség végét, aztán messzire köpte. Fent, a mélykékben fészket csinált magának a hold. Megtelepedett. Először csak egy, aztán ugatni kezdett a többi kutya is. Tolvaj jár valahol. Vagy a vén bakter rosszat álmodott. Jf A bolond minden este énekelt. Vén és a bolond minden este ki'mentünk a hatalmas jegenye alá, és hátamat a gyűrött kérgű törzsnek vetve hallgattam a 'bolond énekét. — Miért énekelsz? ' — Hogy halljak valamit. Csak a bolonddal lehettem egyedül. Apám szétszórta magát a 'gyermekek között, ha hat hetenként egy napra hazajött. Mindig három lejt adott. Hatalmas tenyerét a fejemre tette, és azt mondta: már nagy fiú vagy,igaz? Amikor egyedül voltam, furcsa gondolatok járkáltak a fejemben, de nyugodtan elmondhattam a bolondnak, mert úgysem értette. Csak annyit tudott, hogy mesét mondok, amit hallgatni kell. Mielőtt beszélni kezdtem volna, azt kérdezte: szép mese lesz? — Igen, szép mese lesz — hazudtam a bolondnak, mert tudtam, hogy nem tudok szépeket. Anyám is szétszórta magát a gyermekek között, mi is szétszóródtunk egymás között. Aztán én hallgattam, hallgatva a bolond énekét. „Enyhe szellő suttogott, és elvitte a...“ — Mit vitt el? — Nem tudom, nem emlékszem már. — Egyszer majd el fogok menni innen — meséltem a bolondnak. — Te azért kijöhetsz ide, és énekelhetsz. Az emberek szépet álmodnak, ha hallgatják az éneked. — Azt hiszem, szépen énekelek, mert hallom, amit énekelek. — Én pedig már messze járok, ki tudja hol.. . — Ne menj el— kért a bolond. — Egyszer majd elmegyek. — Miért? — Nem tudom. — Én is elmentem egyszer... Akarod, hogy veled menjek? — Hová? Ugattak, nyüszítettek, csaholtak. Vinnyogtak a kutyák, pedig a bakter semmit sem álmodott. Kunkori botjával megpiszkálta a füvet, kucsmáját a pofája felé taszította, s dünnyögve megszólalt: — Attok egy szivart? Kunkori botját a fűre tette, s lassan, mint a bakterek, maga is letelepedett. Rágyújtottunk. A bakter félig befalta a cigarettát, meggyújtott vége kétszarvú bajsza közepén parázslott. — Bakternek való szivar — mondta. — Elviszel magaddal? — kérdezte a bolond. — Keresett anyád — szólt a bakter — mondtam, itt lehecc. Már messze jártam. A folyó hídján is átmentem, a dögkút mellett is elhaladtam, mogyoróbokrok között szekérkerék taposta úton vitt a lábam, összebogozott bakancsaim a vállamon fityegtek, gondolataim előttem jártak. — Nem haragszol, hogy azt mondtam, hogy itt lehecc, mert te mindig itt vagy, amikor már este lett, nem igaz? — Amikor este lett, mind a ketten itt vagyunk — szólt sértődötten a bolond. Előttem jártak a gondolataim. — Üzeni, menj haza — dünynyögte a bakter. — Késő lehet. Nyálas cigarettája sercegett, még slukkolt egy utolsót, felemelkedett, kecmergett egy darabig, kunkori botját kezébe vette. Ismét nyüszíteni kezdtek a kutyák. Megmozdult a hold is, s elindult észak felé. Délnek tartó felhők törölgették az eget. A bolond énekelt. És ahogy énekelt, énekével szétfröcskölte a nyálát: „Enyhe szellő suttogott, és elvitte a . ..“ Mit vitt el? — És egyszer majd fogod magad és elmész? — érdeklődött nyálát törölgetve a bolond. — Lehet, már holnap indulok. — Vígy magaddal. Vígy magaddal — könyörgött a bolond. — Pénzt kereshetsz velem. Kiállítasz az utcasarokra és énekelek. Leteszem a kalapom a földre,és az emberek beledobálják az aprópénzeket. Tudod, te kell, hogy tudd, jól énekelek, és az emberek biztos hálásak lesznek, aprópénzeket dobnak a kalapomba ... — Mennem kell, keresett anyám — mondtam, hogy elhallgattassam a bolondot, mert tudtam, hogy egyszer elmegyek, és nem viszem magammal a bolondot. — Keserűség vagy, fiam — mondta anyám, mikor otthon a megmerevedett rántott pityákát döfködtem. — Vigyázz, fiam, az emberek nem szeretik a keserűséget. — Mit szeretnek, anyám? — Feküdj le, fiam. Jobb, ha lefekszel. Reggel kikísért a vonathoz. A bolond a fa alatt várt, a hatalmas jegenye alatt, háttal a földnek, szemben az éggel. Halkan dudorászott. Megöregedett. Fehérrel vegyült a fekete a fején. És az égen suhant a hold, suhant, mintha lába se lenne. Vigyori pofáját könnyezni akaró felhő cafatokba mosta. Szél mászkált a lomb között, s a fűben, a harmaton szikráztak a csillagok. ■— Megjöttél? — kérdezte a bolond. — Vártál? — Nem tudom. Aztán felém fordult. — Miért mentél el nélkülem? — Mindig velem volt egy darab, egy darabocska bolond. — És énekelt? — Énekelt — hazudtam. — Miért hazudsz? — Nem tudom. — Gyáva vagy? Bogár duruzsolt, tücsök zenélt, csimasz mocorgott a föld alatt. Fülünket a zajnak támasztottuk, arcunkat fű simogatta, szemünk az ég fényeiben botladozott, s így hevertünk, elterpeszkedtünk az ég alatt. — Énekelj — mondtam —, énekelj. — Mesélj — mondta —, mesélj. Csendet égyelt az éjszaka, sötét sem volt, hideg sem, meleg sem. Gaál Péter fiatandettek M UNKÁSSÁGA iránt érzett személyes vonzódásom késztetett arra, hogy felkutassam az állami levéltárban Benedek Elek diákéveire vonatkozó adatokat, önvallomásokat, iskolai értesítőket, pályaindulásának első próbálkozásait. Íme, hogyan emlékezik viszsza Benedek Elek a Székely Közélet 1926. június 26-i számában a székelyudvarhelyi kollégiumba jövetelére : „...egy székely gazdaember félkarral ölelte ki az édesanya karjai közül egy szőttes ruhás, patkós csizmás, nyolc éves fiúcskát, s ültette le maga mellé a dombosan megrakott szekér szendülésébe. Keservesen sírt az édesanya, hogy ily korán leszakítják kebléről a legkisebb és legkedvesebb gyermekét, de a fiúcska könnyezve-kacagva vigasztalta: ne sírjon édesanyám! Visszajövök hat hét múlva, vissza, vissza! 1867-et írtak akkor. A diákot vivő szekereknek hosszú sora kígyózott át a Bikaerdőn; háromszéki és erdővidéki nagy és kis diákok vidám énekétől zengett-zúgott az erdő ... s ez a szekér vitte, vitte hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn át Udvarhely felé, amelyet tündérvárosnak rajzolt meg a mesékkel táplált gyermeki képzelet.” Az elemi iskola első két osztályát szülőfalujában, Kisbaconban végezte. Apja, Benedek János, tudós embert akart nevelni fiából, és ezért a harmadik elemi osztályba már Udvarhelyen íratja be. Ekkor Elek még csak nyolc esztendős volt, a legfiatalabb az osztálytársai között. A III. és IV. osztályt kitűnő eredménnyel végezte el. Gyengéje csak a rajz és az ének volt. Az elemi osztályok elvégzése után beiratkozik az I. középtanodai osztályba. Ezekben az években is osztályának legjobb tanulója. Ezt igazolja az 1869/70-ik tanévben kiadott osztálybizonyítványa is, Imre István osztályfő idejében: erkölcse jó, — figyelme éber, — szorgalma dicséretes, rajz és ének jó, a többi tantárgyból a latintól az állattanig, valamint az évi érdemjegye is kitűnő. Az órákon pontosan megjelent, 6 év alatt csupán 52 igazolt mulasztása volt, az is betegség miatt. Az V. középtanodai osztály sok újat hozott Benedek Elek diákéletében. Ebben az évben lépett be az ifjúsági önképzőkörbe. Felismeri az önképzőkör jelentőségét és minden tudásával és tehetségével harcol a kör ügyéért. Az önképzőkörbe való bekapcsolódása irodalmi pályájának előkészítő szakaszát képezi. Benedek Elek 1875-ig a munkában tevékenyen részt nem vesz, neve sem szerepel a felszólalók között - csupán hallgatja az ott lefolyt vitákat. Nem is csoda, mert ekkor még csak újonc volt, s a vitákban a „szó” az idősebb diákokat illette. 1875. szeptember 5-én beválasztják az önképzőkör vezetőségébe, pénztári ellenőrnek. Elek a megállapított tagdíjnál jóval többet fizet a kör pénztárába, ezzel is igazolja hozzáállását az önképzőkör tevékenységéhez. Köri tevékenységét a beérkezett művek bírálatával kezdi meg. Már első bírálataiból kitűnik, hogy komoly kritikai érzékkel, irodalmi, művészi, formai követelménnyel lép fel. Alig 16 éves, de idősebb kollegái írásait a legtöbb esetben viszszautasítja, vagy javításra szorulónak tartja. Az 1876. április 29-i ülésre Benedek Elek benyújtja első önálló munkáját, a pályázat egyetlen „Székely népdalgyűjteményét". Az elfogadott munkájáért a tiszteletdíjat megkapta. Az 1876. május 14-én tartott köri ülésen felnyitják a beküldött jeligés leveleket. A „Diák” című szatirikus verset Benedek Elek írta. Költeményét a bíráló bizottság jónak minősítette, és egy helyet kapott „A Székely Udvarhelyi Refollégium önképző kör Emlék Könyvé”-ben (1873 :381), melynek néhány versszaka így hangzik: Megértem hát valahára A gyermekkor elteltét, Midőn szidás, verés nélkül Nem telhetett el egy hét, önképzőköri munkáján kívül önművelésre gondol. Angol, francia költeményeket tanul, és magánszorgalomból, tanulmányként, lefordítja Zamfirescu „Balada víntului" című versét, melyet az önképzőkör gyűlésén ,elő is terjeszt. Benedek Marcell apjáról írt tanulmányában (Különlenyomat az Irodalomtörténeti Közlemények 1955 1. számában) így emlékezik meg az önképzőkörben kifejtett nyelvészeti-fordítói tevékenységéről: „ ... mint az önképzőkör tagja, lefordított egy román verset és az eredetivel együtt úgy adta át a vezető nagyképű tanárnak, mint franciát. A tanár az önképzőkör ülésén elmondta, hogy a fordítást gondosan összehasonlította a francia eredetivel, stb. Az ifjú kollégista végrehajtotta életének egyedüli irgalmatlan cselekedetét: felállt és kijelentette, hogy a vers nem francia, hanem román. Erre csak dadogással és bizonyítvány elrontással lehet válaszolni." Elek apó így emlékezik vissza a magyar-román szellemi kapcsolatokra : „A román kétségtelen mesélt a magyarnak, úgyszintén a magyar is a románnak; íme, a testvériség megvalósulása a mesevilágban.” Szimbolikus cselekedet az is, amikor diáktársával, Sebesi Jobbal, népköltészeti gyűjtő útra indul Udvarhely megyében. Gyűjtésük a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési gyűjteményében jelent meg. A diákélet várva várt mozzanata akkor és most is az utolsó tanítási nap, a nagy vakáció kezdete. "Hazatérését az Ifjú Erdély 1929 szeptemberi számában így írja le: „A nyári vakációra rendszerint az „apostolok szekerén" jöttem haza az udvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk aztán faluról-falura, oszlott-foszlott, fogyott a csapat. .. Olasztelek után már csak egyedül maradtam.” Az 1877-es év az udvarhelyi tartózkodás utolsó esztendeje. Alig 18 éves, nagy tervekkel készül az életre. A kollégiumi évek és az önképzőkörközel hozták az irodalomhoz, kialakították egyenes, soha részre nem hajló jellemét, önérzetét, lelki egyéniségét. Érettségi bizonyítványából idézzük a következőket: „ ... melyek szerint nevezett Benedek Elek a szabályszerű kívánatoknak elsőrendű osztályzatra megfelelvén, ezen bizonyítvány erejénél fogva, egyetemre érettnek ítéltetett." Érettségije után a budapesti egyetem bölcsészeti fakultását hallgatja, majd az írás termékeny esztendői következnek. 1925-ben így emlékezik meg addigi munkásságáról: „... csak sejtem, hogy körülbelül százharminc kötet könyvet írtam, de sem a kisbaconi, sem a budapesti könyvtáramban nincs meg valamennyi könyvem, - mit mondok: valamennyi? - még harmada sincs meg. Úgy vagyok a könyveimmel, mint a tizenkét kömíves volt a Déva várával; gyermekeim összegyűjtik, rakosgatják a könyveimet, s egy esztendő sem telik belé, széjjelhordják, ellopkodják. Hadd lopják! Jó jel, ha könyvet lop a magyar.” Benedek Elek gyakran visszatér Székelyudvarhelyre, író-olvasó találkozókon ő a konferáló. Jó alkalom ez számára, hogy „fiait” bekonferálja a hallgatóságnak. Az olvasók közül sokan tőle hallanak először Bartalis Jánosról, Sipos Domokosról, Szentimrei Jenőről, Tompa Lászlóról... Egy udvarhelyi találkozón beszéli meg először „fiaival” öregkora legszebb gondolatát, egy Székely Népművelő Társaság megalakításának tervét. A Székely Közélet 1929. június 2-i számában a következőket írja a Székely Népművelő Társasággal kapcsolatosan: „Nekünk nem szabad letörni a Jelen sok és nagy gondjai alatt. Nekünk meg kell ifjodnunk, véndiákok, s minden gondodolatunkat, minden törekvésünket, minden munkánkat a jövő nemzedék szolgálatába kell állítanunk. Ennek kell szentelnünk minden erőt, minden lelkességet, minden elszántságot, minden kitartást, ami székely őserőnkből még fennmaradt... Feltámasztani a székely népművészetet ősi eredetiségében, ősi szépségében, s kivinni a világ piacára, hadd lássák VILÁGSZERTE népünk elméjének találékonyságát, lelkének művészi érzékét, kezének ügyességét. Lássák és csodálják." Utoljára 1927 tavaszán látogat Udvarhelyre. A ■kollégium diáksága határtalan lelkesedéssel fogadta a már híressé vált öreg mesemondót. Vadász Béla kis harisnyás kollégista a következő szavakkal köszöntötte: „Drága jó Nagyapó! Mi, a kis székely diákok, a Tégedet nagyon szerető unokáid, kiknek annyi szépet meséltél a táltosokról, a szegény pásztorfiúból lett királyfiról, meg a gőgös, koldussá változó gazdagról, elmondjuk Neked, drága jó Nagyapó, hogy amit Nagyapó írt, mesélt nekünk, mind a szívünkbe zártuk, s azzal megyünk ki az életbe ! Mert Nagyapó arról beszélt mindig, hogy a jó, a nemes, az igaz mindig győzedelmeskedik, a gonosz, a hitvány — minden látszólagos sikere dacára — örökké elbukik !“ Élete utolsó éveiben is tevékenyen dolgozik, munkája egybefonódik a „Cimbora" lap szerkesztésével. 1929 tavaszán a „Nagyapó üzeni” című rovattal kiszélesíti a lap levelező táborát. 1929. augusztus 17-én munka közben hull ki a kezéből a toll. „Fő, hogy dolgozzanak..." - írja utolsó szavait. Példaadóbb módon még írószerszám nem ragozta a „dolgozni” igét. Vofkori György, tanár Diák vagyok... rég óhajtom, Régen várt e rang e cím! Oly jól esik egyszer, másszor Elmerengni előnyin. Van is abban tán okosság Azt tanulni, mit nem kell! Nem tudják az esztelenek, Mit tesz: „élj az idővel"! Nem tudják ők felfogni a Tánczvigalmak nagy becsét, Hol tér nyílik tanulgatni A szerelem „abc"-ét. nFŐ, HOGY DOLGOZZANAK. n ION PÁL 75 ÉVES Vannak emberek, személyiségek, akiknek a tevékenysége nem szorítkozik csupán az alkotásra, hanem munkásságukban éppúgy helyet kap a cselekvő részvétel a politikai és államéletben, mint maga az alkotás. Ilyen ember Ion Pál is. Ion Pál neve elválaszthatatlan a hazai munkásmozgalomtól, amelynek egész életét szentelte, és elválaszthatatlan a történelemkutatástól, amelynek munkásságát szentelte. De Ion Pál neve elválaszthatatlan az irodalomtól is, amelynek jeles művelője, Balcescu életét filológiai-történelmi pontossággal megelevenítő regénye sokaknak kedvenc olvasmánya. S ha mindezekhez hozzáveszszük még, hogy mint a külföldi kultúrkapcsolatokkal foglalkozó intézmény elnöke azon munkálkodik, hogy hazánk szellemi életét, örökbecsű kulturális örökségét és a ma művészi alkotásait szerte a világon megismerjék, úgy kirajzolódik előttünk a maga teljes egészében Ion Pál életútja. Ez az életút, a maga töretlenségében, hasonlatos a nagy román hazafiak, a Kogalniceanuk ,a Ion Ghica-k életútjához, akik életüket és munkásságukat a népszolgálat ügyének, a nép szellemi felemelkedésének szentelték. Születésnapja 75. évfordulóján jó egészséget, friss, lankadatlan alkotókedvet kívánunk Ion Pál további munkásságához. Valomásos Szíve szerint — amint a bevezetőben mondja — minden eddigi könyvének, így a legutóbbinak is a „Vallomások" címet adta volna az Évgyűrűk* szerzője Szemlér Ferenc —de ezt már „elorozta" előle Rousseau. Nos, a nagy francia író — látszólag — szerénytelenebb volt, őt nem zavarta, hogy a világirodalom már régebbtől számon tart egy „Vallomások" címet, A Szent Ágostonét. Minden könyv megköveteli a maga címét, a legtalálóbbat, a legjobbat, a megmásíthatatlant és egyben utánozhatatlant is, hiszen a címhez a szerző neve is hozzátartozik. Éppen legműveltebb íróink egyike Szemlér Ferenc, ne tudná ezt ? Dehogynem tudja : a címadás gondolatával csupán ürügyet teremt magának arra, hogy az olvasó figyelmét a könyv lényegére terelje. Tulajdonképpen minden szépirodalmi mű egyben vallomás is. A történelmi tárgyú regény , éppen úgy, mint a napjank emberét ábrázoló novella , vagy szerelmes vers. Ez a vallomás hol közvetlen - hol áttételes , prózában persze az önéletrajzi írás a legközvetlenebb, de senki se vonhatja kétségbe, hogy az hű arcképéhez nemcsak az tartozik, amit önmagáról mond, amit esetleg a társai mondanak róla, hanem az is, ahogy ön a környezetéről, az emberekről, a társadalomról vélekedik. Az Évgyűrűk közvetlen és közvetett értelemben is gazdag vallomásom könyv, önmagáról, élete első feléről, ifjúságáról és férfikoráról vall benne a szerző — és az önéletrajzi részeket, fejezeteket, novellákkal, publicisztikai írásokkal, rövid esszékkel váltogatta, mintear kiegészítésül, bővítésül önarcképéhez. A címe kitűnő, Jobb, találóbb, kifejezőbb, mint a „Vallomások" lett volna. Éppen a közvetlen és közvetett vallomássor időt, korszakot is érzékeltető váltakozása miatt. A Fia Szemlér teljes egészében ma írta volna ezt a könyvet, szerkezeti remeknek mondanám ; az írások azonban 26-30-40 éve kelteződtek, nem is feltétlenül kötet számára íródtak (elsősorban a publicisztikai ihletésűekre gondolok) — mégis egységes kötetté állnak össze szerzőjük ízlése, kifinomult szerkesztői készsége jóvoltából. Egy kiváló hazai magyar író életútjának az első felét vázolják és illusztrálják. A Szemlér jellegzetesen erdélyi ember - erdélyi literátus. Életművét döntően meghatározza a szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföld - nem is annyira nyelvi értelemben, mint inkább gondolkodásban. Székelyudvarhelyen született, értelmiségi család gyermeke, ebbenSzemlér Ferenc : Évgyűrűk. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1970 a környezetben nőtt fel ; prózaíróként azonban stílusában nem próbálta azt az utat követni, amelyet Tamási Áron a csillagos egekig épített ki magának, amelyről kiindulva csak ketten találták meg hazai magyar íróink közül a maguk epigon-mentes útját : Sütő András és Szabó Gyula. Erdélyi ember Szemlér , anyanyelve mellett már gyerekkorában elsajátította a másik két nyelvet is, amely ezen a tájon honos : a románt és a németet. Nyelvtudása nemcsak a románok, németek művelődési életének, irodalmának a jobb megértéséhez segítette, hanem emberi kapcsolatok teremtését is lehetővé tette számára, olyan kapcsolatokét, amelyek nemzetiségéhez, anyanyelvéhez ragaszkodó, de nemzeti elfogultságtól mentes életfelfogást, gondolkodásmódot alakított ki az íróban - és mert a történelem mindig megkövetelte az írótól, hogy szenvedélyesen törődjék népük sorsával. Ebben a gondolkodásmódban gyökerezik Szemlér valóságlátása és a felszabadulás után megnyilatkozó szocialista hazafiasága is. További világnyelvek elsajátítása, műveltsége pedig lehetővé tették az író számára, hogy erdélyi magyar értelmiségi mivoltát az európai műveltség összefüggéseiben láthassa. Ebben pedig a legjobb erdélyi literátusok hagyományos útját követi k A szülőföld. Innen indulnak ki, ide térnek vissza Szemlér táguló évgyűrűi. A szoros értelemben vett szülőföldre, Székelyudvarhelyre és a tágabbra gondolok, amely már Segesvárt, Brassót is befogja, hogy aztán az egész országra kiterjedjen. A fókusz azonban Székelyudvarhely marad: itt tanulta meg anyanyelvét, itt eszmélt a világra. Az itt megismert emberek — no meg a segesváriak — hagyták benne a legmélyebb nyomot: a szülők, nagyszülők és Nánika -akitől az Udvarhely-környéki tájnyelv ízei ragadtak reá. Csaknem bántóan tárgyilagosan ír azokról az emberekről, akik kedvesek voltak neki — a gyermekkori tájak leírásánál is mértékkel melegszik fel. „Száraz pipás" lenne? Szó sincs róla: szemérmes író. Mondatai, sőt, bekezdései is keveset árulnak el érzelmeiből — ezek csak az írások egészén sülnek át teljes értékű emberi melegséggel. Érdekes , amikor Szemlér nem közvetlenül vall önmagáról — például a kötetbe foglalt publicisztikai írásokban — egyszeriben szenvedélyessé válik, sőt fiatalkori novelláiban érzelmes is. Vigyázzunk: nem érzelgős. Érzelmes. Elsősorban a „Szondi két apródja”, ,,A tudás fája” és a „Gyémántpo könyv bár” című írásokra gondolok. Romantikus hajlamú fiatal íróra utalnak. Válogatott írásainak gyűjteményéből kitanácsolnám mind a hármat. „Zsengék” — mondanám róluk. Ebben a kötetben azonban jól meghatározható, jelentős helyük van. Teljesebbé teszik a fiatal Szemlérről alkotott képünket. * Alapvető követelmény minden könyv iránt — hogy ne legyen unalmas. Ne anja az aki számára íródott. A jó technikai szakkönyvet bizonyára feszült érdeklődéssel olvassák a szakemberek. Ugyanezt teszik azok is, akik a filozófia iránt érdeklődnek, ha jó bölcseleti könyv kerül a kezükbe. A szépirodalom olvasóközönsége a legtágabb rétegződésű. A prózaíró, a költő — József Attila szavaira emlékeztetve — égési népéhez szól. Bevezetőjében Szemlér eltöpreng azon, vajon az Olvasó nem teszi-e le a könyvét, amikor rájön, hogy „Megint valami gyónás vagy ilyesmihez hasonló .. Az „Évgyűrűk” valóban gyónás. Mértéktartó, őszinte. Mértéktartó, amennyiben csak a legfontosabbak elmondására szorítkozik, és őszinte, mert minden szava valósághitelű, akkor is, amikor — saját szavaival — „csapdát” állít az olvasónak, hogy „sajátomnak vallott és mutatott álarcom védelmében voltaképpen tőlem idegen tényeket és tárgyakat, vagyis a tárgyi valóságot mutatom be...” Ezek a tények, ez a tárgyi valóság azonban igen jelentőssé válnak a Szemlér könyvében, pillanatig se hatnak „idegen" elemként — mert igazak. Szorosan hozzátartoznak a szerző életéhez, az ábrázolt korszakhoz. Az igazat mondás elsőrendű követelmény - de nem minden. Igaz könyv, igaz írás még lehetne unalmas is. Akkor nem unalmas egy könyv, ha újat tud mondani az olvasónak. A szépirodalmi műnek úgy kell újrjit mondania, hogy az olvasó akkor is magára ismerjen benne, azonosulni tudjon a könyv hősévelhőseivel, az íróval, ha korban, érdeklődési körben teljesen különbözik a hősöktől, az írótól. Minden regényben, jó novellában fel kell fedeznünk a saját jobbik énünket, valami újat kell megtudnunk önmagunkról, a környezetünkről. Ez pedig az írás szuggesztív erején, az író szerkesztő és ábrázolókészségén — a tehetségén múlik. Szemlér könyvének a legnagyobb érdeme, hogy nemcsak részleteiben, egészében is érdekfeszítő olvasmány, sőt azt hiszem, nem vetem el a sulykot, ha azt mondom, hogy egészében jobb, érdekesebb, sokkal jelentősebb, mint részleteiben. Fodor Sándor Köves meder Csak a nyári partok békességét ne.... A szittyó fölé hajló fűzfaágat, mit nem az erő tartott meg, s nem is az alázat, csakhogy út nincs már semerre, sem válasz egy ágnyi üzenetre. Csak a nyári partok békességét ne ... A kövek közé merült csutakot mi szántás után kacagó koponya, csak azt mondhatja miért elhallgatott, s a gyökerektől megkötött part, bomló katona már a szögesdróton, (micsoda béke ha ez a kapuja), s az se kell, hogy újból megemoljen, csak a nyári partok békességét ne, a szopósnyi patakot, ahogy gügyög neki, hisz tudjátok, a gyermek felejthet, férfi a bajt csak kiheverheti. PÁLL LAJOS KÉT VERSE Sófalva Hallgat Kodáros borzong a Finnya, öröm-seregemnek vezér tinó híja. Asott út alatt két ősz kővé válott, jöttömre kökény nyit nehéz vörös lángot. Szememmel bejárom mi a nyárból maradt, völgyekre engedek, úrként köd-agarat. (A szerző illusztrációja) HARGITA 3. OLDAl