Hargita, 1983. június (16. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-19 / 144. szám

„Szellem és jelentés tiszta ragyogása“ - VILLÁMINTERJÚ SZILÁGYI ZOLTÁNNAL­­ Nemrégiben értékes kisfilm bemutatót tartottak Gyergyó­­szentmiklóson és Toplicán Szilágyi Zoltán és Nagy La­jos két fiatal bukaresti művész animációs filmjeit. Szilágyi Zol­áéról ismeretes, hogy két évvel ezelőtt A gordiuszi csomó filmje számos nemzetközi és hazai díjat nyert, tavaly az Aréna film­jére figyelt fel a filmszakma, itthon és külföldön egyaránt, az dén a Monológ című munkájával jutott be az amiency-i nemzet­közi fesztiválra. A két városunk abban a szerencsés helyzetben van, országosan is — a megyei mozivállalat figyelmét dicséri és­­- ahol mindhárom Szilágyi filmet vetítették. — Két esztendeje a Hargita, ha jól emlékszem, elsők között közölt interjút veled, akkor arról beszéltél, hogy a rajzfilm az al­kotó korlátlan lehetősége, az ember esélyeinek fontolgatása, elmondtad, hogy szeretnél gon­dolkodtató rajzfilmeket készíte­ni felnőtteknek. Hol tartassz két év után ? — Ott tartok, hogy csak a Har­gitának adok interjút komo­lyabbra fordítva a szót, el kell mondanom, hogy jött egy új kol­legám, Nagy Lajos, mindketten Marosvásárhelyen a művészeti­ben végeztünk, Kolozsvárott az egyetemet, együtt dolgozunk az Animafilmnél. Amikor legutóbb Gyergyóban voltam, akkorra fe­jeztem be az Arénát, az idén áprilisban készültem el a Mono­lóggal. Az Aréna akárcsak elő­ző filmem, nem hagyományos struktúra, engerni a nézőt, olyan értelemben, hogy 10 perc alatt nem csomagolhatja ki a cukor­kát, nem próbálhatja ki a szék kényelmét, s arra gondolhat, hogy én vagyok a hibás. Egyéb­ként én magam sem szórakoz­tam, amikor készítettem, nem is annak szántam. Az emberek haj­lamosak arra, hogy valami mást keressenek, abban amit látnak, a filmben csak az van, amit lát­nak, csak az van, ami látszik. — Milyen utat futott be az A­­réna ? — A spanyolországi Espinhol­­ban megnyerte az Ezüst Delfin díjat, akárcsak egy évvel előtte A gordiuszi csomó. Zágrábban a grafikai nagydíjat, a Balkán filmfesztiválon II. díjat nyert, itt nemcsak animációs filmek verse­nyeztek. Itthon a Megéneklünk, Románia fesztiválon I. díjat, a KISZ Központi Bizottságának I. díját a Filmszövetség első díját nyerte. — További tervek ? — A monológot említettem, most van nemzetközi zsűri előtt, szeretnék továbbra is jó animá­ciós filmeket készíteni, sikert ér­ni el velük, öregbíteni a hazai animációs filmgyártás nemzetkö­zi tekintélyét. Vagyunk néhá­nyan a stúdióban, akik képesek vagyunk erre. Következik a filmvetítés, a Mo­nológ, az Aréna. Nehéz elmon­dani tömören miről szólnak. He­lyette Andrei Brezianu A Hét­ben megjelent írását idézném : „Hangsúlyosan modern fogan­­tatású , több rétegű és szinkre­­tiikus­ művészettel van dolgunk, amely lefegyverző könnyedség­gel elegyíti a sokféle ösztönzést és utalást : korunk fotóművésze­tét és régmúlt idők dombormű­veinek sugallatait , a televízió jeleit, a zenét, a pantonímet , a térépítkezés művészetét, vala­mint mindhárom műben — egy szavak nélküli, erősen összefo­gott, melankolikus hangulatú költemény érzetét, olyan költe­ményét, amely inkább zamatos és csípős ízű, mintsem édeskés. Az így keletkezett belső feszült­ség nemcsak nagy horderejű gondolati üzenetet továbbít, ha­nem meghatározza azt is, aho­gyan a rajzfilm sajátos, döntő fontosságú eszköze, a mozgó rajz céltudatos egységbe foglal­ja a mondanivalót... S vajon, várhatunk-e értékesebb ajándé­kot kortársaink művészetétől, mint amilyen a szellem és a je­lentés tiszta ragyogása Szilágyi Zoltán filmjeiben ?" Reméljük városaink mindenik filmszínhá­zában — ismertetővel egybeköt­ve— látni fogjuk SZ. Z. mindhá­rom filmjét. Bálint András ANA BLANDIANA MELYIKÜNK Amikor elmegy, Nem tudom, melyikünk hagyja el a másikat Mikor kinyújtom karomat. Nem tudom — önmagam keresem-e ? Amikor így szólok : szeretlek — Nem tudom — magamnak mondom-e S akkor éget a szégyen. Egykor Tudtam, hogy milyen vagy karcsú és magas. Tudtam, hol kezdődsz el. S én hol érek véget. Könnyen megtaláltam Ajkadat, nyakad. Kulcscsontod, a vállad Tudtam: ez az ajkad, S ez­­ az én emlékem. Szerettük egymás kezét fogni.. Melyikünket győzték le? Ki maradt meg ? Kié ez a test ? Enyém vagy a tied ? S melyikünk után Fog el úgy a vágy ? Éppen csak hogy némán, Fogcsikorgatva, hunyorítva Nehezen tudlak Legyőzni magamban. Bán Péter fordítása Az 1500-as évek közepén Csíkban e­­gyetlenegy városka volt : Csíkszereda. Ko­rábban létesült, de születési bizonyítványát csupán 425 éve, hogy kiállították. A sza­badságlevél, amelyet János Zsigmond anyja, Izabella 1558-ban adott ki, a tö­röknek járó adót leszámítva, adómentes­séget és vásártartási jogot biztosított Sze­redé­nak. A városok ősi, íratlan törvénye érvé­nyesült, hogy éppen itt Al- és Felcsíkról érkező, a Nagyerdőn át Udvarhelyről, va­lamint Gyímesen és Szépvízen keresztül Moldvából jövő utak találkozásánál ala­kult ki. Azóta meglátogatták nevesek és névtelenek, szívesen látott vendégek és hívatlanok is. I. Rákóczi György itt a Mikóújvárban, 1635-ben parancsolja meg tisztségviselői­nek, hogy akiket zászló alá írattunk ,ka­tonának ,igazságokban megoltalmazzák". 1661 őszén mindent felperzselő ha­dakkal érkezett, ahogyan írta, „a szé­kely vilajetbe“ (tartományba) egy bün­tető hadjárattal Evlia Cselebi török utazó, krónikás. A Tolvajoson, írja, „a magyarok sok minaret nagyságú gályagerendát dön­töttek le... Különféle ördöngösséggel he­gyet és völgyet torlasszal eltöltvén úgy, hogy a torlaszon bemenni is lehetetlen volt.“ Mire „a madár lovú tatárokat balra a hegyekbe küldték, három órányi járásra", a török lovasság jobb felől ke­rülte meg a tábort. A védőket bekerí­tették. „Anno 1661. Die 21 octombris — jegyez­te fel Kájoni János — az pogányság egész Csíkot elrablóban. „A külvárost — vagyis Csíkszeredát, így a török krónikás — elfoglaltuk, minden zsákmányt elosztottunk". „A vár és a város elpusztult. A pusztulás teljes volt. A győzelmes harcosok örvendtek és vígan­­­goltak" — idéztem újból Evlia Cselebit. " 4 000 kocsi holmit raboltak, 9 000-nél többen pedig „az ellenségvédőszű tatá­rok fogságába jutottak". Erdély 100 évig, Csík még tovább si­ratta ezt a török-tatár dúlást. Teleki József úti jegyzései 1799-ből ér­tékes adatokat őriztek meg számunkra. Csíksomolyáról írja, hogy a „Klastrom biblothécája majd mind régi könyvekből áll... A Klastromhoz tartozik a Gymná­­zium szemináriummal (bentlakással) e­­gyütt, most 357 a tanulók száma", majd így folytatja : Csíkszeredát „katonaszé­kelyek lakják, nem nagy, csak 83 házból áll, de négyszer esztendőben jó vásárai vagynak". Negyven év múltán a haladó gondol­kodás egyik erdélyi harcosa, Szentiváni Mihály, jó megfigyelő, kritikus szellem, a Nemzeti Társalkodóban Vándor alá­írással Csíkról, Gyergyóról közölt cikk­sorozatot . A csíki „szétszórt szigetekben minden felől feltűnendő faluk nagy ki­terjedésű, sűrű és jó épületei, fehérló falai, gondos kerítései távolról sejtetik a rendszerető szorgalmas szabad népet. . . a jól mutató Csíkszeredai vár ősi idők­re emlékeztető bástyái és sáncai... s mindezek egy panorámába olvadva va­lóban méltók lennének egy tájfestő mű­vészi ecsetjére". 1849 júliusában a hadak útját járva utazott át Csíkon Petőfi Sándor. Utolsó levelét feleségéhez július 29-én írta Ma­rosvásárhelyről : „Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána ru­gaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck felé, ott találkoz­tunk vele... Előbbeni levelemben írtam, hogy Csík­szeredának és Kézdivásárhelynek gyö­nyörű vidéke van, Sepsiszentgyörgyé ta­lán még szebb, a város is jobban tet­szik". Orbán Balázs meglepődik, amikor lát­ja, hogy „Szereda olyan kicsiny helység, melynél nagyobb, városiasabb küllemmel bíró faluja Csíknak akárhány van. Az egészet két utca alkotja (a mai Virág, valamint a Petőfi és Coşbuc utcák), melyek egyenes (derék) szögben találkoznak s egy T alakot adnak... apró földszintes, deszkával fedett házikók, csak néhány kis­szerű bolt, néhány iparos és sütő cég, s a sok korcsmát jelölő gyalult forgács­cég sejteti, hogy a városban vagyunk." „Csík székháza a szeredaiak ellenke­zése miatt, nem itt, hanem Somlyón é­­pült". A város két követet küldött az országgyűlésbe, akár a nagyobb erdélyi városok. Arra az időre emlékezett T. Nagy Imre, közíró, a csíki földműves iskola neves igazgatója : „Gyermekkoromban sokszor elcsi­kóztam Szeredába gabonaárulni..., a városháza előtt állottunk meg a sze­kérrel, egyik kedvtelésem volt az előttem nagy pietásban állott épület körül les­­kedni..., a földszinten pálinkát árultak, jól lehetett látni a festett kalapokkal, minden szájban pipával jövő-menő falu­siakat, akik rendre egy porciót hörpint­­gettek... udvarán állottak az árus pa­dok. . . pogácsás és cigánypecsenyés asz­talok, melyek heti és országos vásárok al­kalmával a piacra kerültek..." Éppen 100 éve jelent meg K. Nagy Sándornak a riportkönyve A székelyföl­dön és az Al-Dunán címmel. Itt olvassuk : „A Hargitáról elragadó kilátás nyílik Csíkra, a csillogó szalag gyanánt szeliden kanyargó Olt, falakkal tarkázott fenyvesekkel körített gyönyörű völgyébe... ... Csíkszereda kedves központ­ja e vidéknek habár csak főutcáján néhány emeletes ház ad egy kis városias színe­zetet neki, és mivel központja egy nagy vidéknek, azért helyeztek ide bíróságo­kat, közigazgatási hatóságokat, stb. Az alig 1300 lakossal bíró város neve­zetességét képezi a déli oldalon jó ál­lapotban lévő vár. Nemcsak négyszög­letes négy bástyatorony, hanem az egész vár is lakható, s katonaság laktanyájául szolgál, aminek lehet tulajdonítani, hogy a kapuk, ajtók és minden főrészek feke­te-sárgára (császári színekkel) vannak festve, a kapu felett pedig kívül-belül, egy-egy kiterjesztett szárnyú nagy kétfejű sas van, ijesztgetve így a magyar szel­lemet. ... A vár mellett van a földműves iskola melynek igazgatója igen szívesen meg­mutogatja a jól berendezett tanszobákat, hol természettani eszközök, gyűjtemények, könyvtárak is vannak, megmutatja, hogy a növendékek milyen szép előmenetelt tettek a fafaragószarban — megmutatja a növendékek által rendbentartott istállókat, gyönyörű tehenekkel, borjúkkal, csikókkal — levisz a tágas csűrbe, hol a növendé­kek által használt munkaeszközök van­nak, aztán elmondja, hogy az iskolát Csíkmegye tartja fenn - van 60 ösztön­díj. .. az idén volt 56 növendék kik közül egy sem szándékszik más gazdászatába menni. Tehát Csíkmegye nagy áldozatokat hoz, hogy gyermekeit okszerű földművesekké nevelje, kitűnő földműves iskolát tart fenn." 100 év óta sok minden megváltozott, sok víz lefolyt az Oltón. Szőcs János A VÁROS EMLÉKEZETE Kilátó... a rádióban Cseke Gábor írta Szál a rádió című cikkében (Előre, 1983. jú­nius 3., pénteki szám) : . „A rádióállomások világtájókat hoznak meghitt közelségbe. Marosvásárhely negyedszázada van jelen az éter középhullámú sávjában. (...) Dicséretes a kimondott törek­vés : olyan műsorokat celebrálni, hogy a két szöveg közötti zeneszám helyett a hallgató a kétezerre közötti szöveget lesse . .. Mert a rá­dió nem akkor kerül nyeregbe, amint az adást az éterbe ereszti, ha­nem amikor­­ meghallgatják." Nos, szerdán estefelé magam is azon tűnődtem, vajon hányan hallgatták meg a marosvásárhelyi rádió irodalmi-művészeti napló­ját ? Ez a műsor valóban a nagyvilágot Akunfika hozta meghitt közelségbe ,egyébként o­­lyan rovata ez a stúdiónak, amelyet - bízvást állíthatjuk - a rendszeres hallgató várva­ vár. Nemrégiben napilapunk néhány munkatársának közreműködésével készült el az irodalmi-művészeti napló, Nagy Miklós szerkesztőnek, mondhat­nánk, egyik sorozata a műhely-jellegű műsor. A legutóbbi, az em­lített szerdai a másik vonulatba tartozott, igen jól szerkesztett zenei-irodal­mi-művészeti kilátó volt, az eseményben minden esetben az értékre figyeltetve. A gazdag anyagból most egy beszélgetésre és egy megemlé­kezésre térünk ki. Nagy Miklós, Molnár Dénes marosvásárhelyi gra­fikusművésszel beszélgetett el az idei humor-szalon eseményeiről, értékéről. Molnár Dénes grafikus a karikatúra elismert művelője, humoros, szatirikus, groteszk rajzait néhány évvel ezelőtt a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozata kötetben is megjelentette. Az említett humor­szalon ha nem is páratlan, de országos viszonylatban ritka vállalkozása : az itt-ott tevékenykedő karikaturisták munkáit mutat­ják be időközönként egy nagyobb figyelmet érdemlő kiállításon. A rádió­szerkesztő és a grafikus, a tárlat főszervezője beszélgetése bizonyára meggondolkodtatta a műfaj kedvelőit : többek között felfigyelhettünk arra a megállapításra, hogy a karikatúra e me­­gyeközi tárlat tanúsága szerint is­­ hovatovább az amatőrök terü­lete marad, márpedig az ötlet, bármilyen frappáns is legyen az, sokat veszít értékéből, hatásából, ha tökéletlen a rajz, ha a képi fogalmazás kezdetleges. Azt ugyan biztató jelnek tartotta Molnár Dénes, hogy az idei tárlaton több képzőművészeti-főiskolás hallgató, illetve pályakezdő művész jelentkezett, mint máskor, ám kérdés, néhány év eltelte után nem vesztik el ők is humorukat, mint má­sok annyian ? Emlékezzünk, az ókori orvostudomány a szervezet nedveit nevezte humornak, és azt tanította, hogy arányuk és keve­redésük befolyásolja az ember kedélyvilágát és temperamentumát. .. Dehát a humornak, s képi kifejeződésének, a karikatúrának (amely a tréfa mögött is megőrizheti komolyságát, és nemcsak szatirikus, de érzelmes, keserű vagy groteszk elemeket is vegyíthet), a művészet kezdete óta szerepe, funkciója volt... A témába vág Oláh Tibor kritikus megemlékezése is, a szerdai „naplóban" Jaroszlav Hasek munkásságát méltatta, a népszerű cseh író születésének 100. évfordulója alkalmából. Hasek riporterként kezdte irodalmi pályafutását, éleshangú szatirikus karcolatokat írt a széteső osztrák monarchiáról, a legújabb kutatások szerint, több mint 1200 írása jelent meg rövid életében. Katona volt az I. világ­háborúban, majd orosz hadifogságba esett, ott aztán a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom hatására belépett a bolsevik pártba, harcolt a Vörös Hadseregben, hazatérte után írta meg főművét a Svejk (1921) című antimilitarista regényét. A nagyszabásúra terve­zett műnek csak négy kötetét írhatta meg (az ötödik már barátja, K. Vanek munkája). Svejk, a magát együgyűnek tettető katona a világirodalom népszerű hőseinek sorába emelkedett, Don Quijote­­tal, vagy Don Juannal egy sorban emlegetik, alakja, a regény hu­manista üzenete ma is időszerű, mint jegyezte meg Oláh Tibor, napjainkban, amikor a világ bizonyos tájain többet beszélnek a ra­kétákról, mint az emberekről. Hasek művét színpadra és filmre is átdolgozták, mit is kiáltott Svejk egy adott pillanatban, a lövészárok­ból kimászva ? — ,,Ne lőjetek, itt emberek vannak !" Véli József

Next