Hargita Népe, 1995. október (7. évfolyam, 193-213. szám)

1995-10-20 / 206. szám

Utolsó beszélgetés Gelu Pateanuval Gelu Pateanuval - kolozsvári magyar becenevén Gyaluval - egy irodalmi előadáson találkoztam először. Magas, szikár alakjával és ezüstszürke, hátul copfba fogott hajával, okos szemével messziről kitűnt a tömeg­ből. Meghívott vendégként szerényen válaszolt a műsor­vezető kérdéseire. Nem vádolt és nem vádaskodott. Nem panaszkodott hazájára, pedig lett volna miért, hiszen több évet töltött száműzetésben a Duna-csatornáiná­l, s munkásságáért, magyarbarátságáért, majd pedig 1990-es magyarországi áttelepüléséért hazaáruló el­lenségnek bélyegezték. Pedig nem tett mást, mint amit esze és szíve diktált: műfordításaival akarta megtaníta­ni népét szót érteni a szomszédos magyarsággal, hogy a szomszédság ne török átok legyen. Nem szívet és hazát cserélt, hanem álmait és szabadságvágyát követte, ami­kor Magyarországra költözött. Innen, a szomszéd vár­ból próbált meg hidat építeni két nép, a két szomszédos szellemvilág közé petroniusi, kissé szertartásos elegan­ciájával, hogy a jelen szakadékai ne válasszák el a békés jövőtől a Kárpát-medencének ezt a modern Európához csatlakozni kívánó két országát. Amikor Gelu Pateanuval ezt a rádiós stúdióbeszélge­tést készítettem, egyikünk sem gondolt arra, hogy ez lesz az utolsó, hiszen hetven éve ellenére fiatalos frissesség­gel dolgozott, oktatott az ELTE román tanszékén, tanul­mányokat írt és fordított magyarról románra. M­ivel úgy érezte, hogy már elég hagyományos interjút készítettek vele, róla, közös beszélgetésünket egy versének felolva­sásával kezdte. -Gyalu, ön ezt a versét 1953-ban román nyelven írta, és később, 1983-ban fordította le magyarra... - Kerek harminc esztendőre rá. És éppen az Ars poeticával történt meg, hogy lefordítva magyarra ott volt előttem egy térkép fehér foltokkal. - Mik voltak ezek a fehér foltok ezen térképen? - A logikai kapcsolások hiánya. És akkor a fordítás alapján kreáltam a magyar változatot, amely eredeti lett, és visszadolgoztam a román ősszöveget a magyar szö­veg logikája szerint, és akkor ezt megmutattam románul tudó barátaimnak, akik azt mondták, hogy jobb lett. Egy nyelven írni csak akkor lehet, ha vagy eleve beleszület­­tünk a kultúrába, vagy olyan korán vehetjük föl vele a kapcsolatot, hogy anyanyelvi és szülőföldi szinten épü­lünk bele. Ez velem csak a magyar kultúrával összefüg­gésben történt meg. Nem feledtette el velem, nem töröl­te ki a génjeimből azt, amit a román kultúra rám hagyo­mányozott, de amikor már értettem, hogy mi a magyar kultúra, amikor föl tudtam mérni a különböző régiókat, ahol a magyar kultúra többet tett, többet adott az embe­reknek, akkor kezdtem el tudatosan magyarul írni, és ebből aztán az lett, hogy áttértem teljesen a magyar nyelvű írásra. Ennek persze voltak érzelmi okai is, mert nagyon korán ellentétbe kerültem a román szellemiség bizonyos területeivel. Úgy éreztem, hogy szellemi ki­­fosztottságban élek, olyan értelemben, hogy a román szellemi tartalmakat egy bizonyos beállításban próbál­ták évszázadok óta mindig beletáplálni a románságba,, és én ezt nem tudtam elfogadni, annál is kevésbé, mivel az alapmeggyőződésem az, hogy ha valakit azzal áldott vagy átkozott meg a sors, hogy alkot vagy megpróbál alkotni, annak teljesen független szellemnek kell lennie. Ezt a függetlenséget a román kultúrkörben roppant ne­héz kiélni, mert az ember állandóan hűséghiány vádjá­val találja magát szemben, másrészt aztán amikor belső és külső okok igazán elszakítottak az őseredetemtől, akkor elég széles választási skálám­­adódhatott volna, hogy hol telepedjem meg. - Hosszú út vezetett Kolozsvártól Budapestig. Az ön családja, ha jól tudom, román anyanyelvű, mégis már kora gyermekkorában megtanították anyanyelvi szinten a magyarra, éppúgy, mint a románra. - Igen, ez így volt. Én egészen kiskoromban nem is érzékeltem, hogy az, hogy mi két nyelvet is beszélünk, nem általános. Aztán rájöttem, hogy nem így van. A szüleimet és az ő elődeiket az vezette erre, hogy mivel Erdélyben éltek, erdélyi románok voltak, s legtöbbjük olyan foglalkozást űzött, amelyhez kellett az akkori államnyelvet, a magyart beszélni, például édesapám ügyvéd volt. Most képzeljen el egy ügyvédet, aki tol­máccsal kínlódik a bíróság előtt. Ez elképzelhetetlen lett volna. Másrészt az, hogy minél többet kapjanak a kul­túrából, tette a családomat kétnyelvűvé. De azoknak az őseimnek is köszönhető, akik valamikor nagyon régen katolizáltak, mert nem görög katolikusok vagyunk, te­hát nem 1700-as unitusok, hanem azelőtti római katoli­kusok, ami az én felfogásomban spontán, alkati nyitás volt Európa felé. - Ügyvédnek tanult ön is az egyetemen, mint édesapja. Mégsem szerzett diplomát. Mi ennek az oka? - Részint nem szerettem volna, hogy édesapám bele­­kényszerítsen a jogászgyakorlatba. Ő azt akarta, hogy örököljem az irodáját, így mégis elvégeztem az egyete­met. 1947 őszén vizsgáztam utoljára jogfilozófiából. Magát a diplomát a romániai joggyakorlati okok miatt nem szereztem meg. Ugyanis mire én végeztem, az állami kötelező kihelyezés már törvénybe iktatódott. 1947-ben a kihelyezés visszautasítása népérdek elleni cselekedet volt, a törvény szabotázsnak tekintette, és a szabotázst egyértelműen hét és fél évi börtönnel sújtot­ták. Én Kolozsvártól több oknál fogva nem akartam megválni, és ezért az volt a legkézenfekvőbb, hogy nem szerzem meg a diplomát, mert így nem vagyok kihe­lyezhető. - Mihez kezdett ezután? - Úgyis tudtam mindig, hogy én csak írni fogok, mindegy, hogy milyen diplomát szerzek. Közben leve­lezés útján tanulgattam a brüsszeli politikai tudo­mányok és diplomáciai főiskolán. Apám nagyon szeret­te volna ugyanis azt is, hogy politikus legyek. Én ezt nem akartam, meg is vert a Jóisten, mert ugyan nem lettem politikus, de rengeteget kell foglalkoznom poli­tikával, ami nekem nem tetszik, de olyan a helyzet, hogy muszáj csinálni. Lényegében már 1940 óta írtam, sőt egynéhány versemet közölgették is itt-ott, de aztán na­gyon hamar kézbe vették a szélsőjobboldali vasgárdis­ták az irodalmi életet is. Azoknak nem voltam hajlandó kéziratot adni. Aztán jött a háború. Jött a kategorikus, szélsőbaloldali kommunista uralom. S már szó sem lehetett arról, hogy én mint szerző föllépjek, mert priu­szunk volt, mivel apám gazdag ember volt, szabad foglalkozású volt, földbirtokos is volt, ellenzéki volt, én szintúgy. Akkor eszembe jutott, hogy írni mégis mu­száj. A fiókomnak írtam, ez nem is volt nekem problé­ma. Úgy gondoltam akkor, ha én azonnal bekapcsoló­dom az írásaimmal a pillanatnyi körforgásba, akkor ez engem fölkap, és esetleg abba a tévhitbe ringatom ma­gam, hogy mindez az időtállás garanciája, majd csaló­dom. Azt mondtam magamnak, hogy Gyalukám, te csak írj, mégiscsak jobb lesz befejezni az életet azzal a re­ménnyel, hogy hátha tényleg időtállót alkottál. Közben én már benne éltem a magyar kultúrában, már ismertem a magyar kultúra értékeit, és döbbenten tapasztaltam, hogy román körökben ezt vajmi kevéssé ismerik. Ez volt a második oldala annak a döntésemnek, hogy úgy fogom kikerülni a közlés tilalmait, hogy fordítok. Annál is inkább, mivel ez kiváló kirakat volt. Nagyon sokáig például a Nyugat szemében elfedte a román nacionál­­kommunizmust. Addig Romániában nem valami nagy dicsőségnek tekintették a műfordítást (nagyon kevés nagy román alkotó nyúlt műfordításhoz). S az, hogy én meg akartam ismertetni a magyarokat a románsággal, nekem azonnal meghozta a jutalmamat. Emiatt bizo­nyos fokú védettséget élveztem. Ennek köszönhető, hogy majd hatvankötetnyi műfordítói termésről szá­molhatok be. Bár lényegében megrendelésre dolgoz­tam. Nagyon kevésszer érvényesülhetett az én koncep­cióm, így sajnos ez a hatvan kötet nem egyforma értékű, rengeteg protokoll keveredett bele. De hát azért nem tudta elkerülni a román irodalomtörténet, hogy Borne­misza Pétertől Örkény Istvánig, Németh Lászlóig jó néhány értéket sikerült az asztalra tennem. - Sőt, annyira jól sikerültek, hogy Magyarországon előbb ismerték el az ön műfordítói tevékenységét, mint Romániában. - Igen, ez így igaz. Én 1981-ben kaptam meg az Artisjus műfordítói díját. 1979-ben jártam először Ma­gyarországon szocialista útlevéllel és akkor kaptam a Magyar Írók Szövetségétől a megtisztelő figyelmet, a Pro Literis Hungaritis plakettet. Ezt a világ egyik leg­nagyobb kitüntetésének tartom. Erre duplázott rá az Artisjus, mire aztán a román írószövetség észbe kapott és 1981-ben ők is megadták az írószövetség műfordítói díját Mikes Kelemen törökországi leveleiért. - A kortársai mennyire tudták elfogadni ezt a nem beilleszkedést, ezt az antimodernséget? - Különcködésnek tekintették. Azt mondták, hogy felvág, lényegében komolytalan pasas. Először is ren­getegszer nősült, meg a magyaroknak a barátja. Egy komoly román ezt nem teszi, főleg azt, hogy magyarok­kal bar­át­kozzon. Nekem az egész államhatalommal kel­lett szembenéznem, szembenállnom. Tudtam, hogy ezért a fizetség az, hogy valahol a periféria legszélén fogok élni. De ez nekem jó volt, mert ez volt az én házam, ami az én váram lett. Ebben váltam olyan erővé, hogy észre sem vettek, de az, amit én csináltam, az eszközeimhez, lehetőségeimhez képest nagyon komoly tett volt: meg akartam ismertetni az én népemmel a magyar népet és a magyar kultúrát. POÓR TÜNDE Ars poetica Bújtam az anyag titkát Faust mesterrel én, és Krisztus mellett vizek csalóka tükrét jártam; lomb simogatott lágyan az Olajfák Hegyén, de felfelé nem néztem, csak mosolyomba zártam. Még őrzöm egy szilánkját a cölöpépítménynek, éltetve sejtjeimben őslápok látomását; bús homlokom redőin az örök jelek égnek, idézve Zarathustrát és földi vonulását. Görnyedtem rabszolgául, mikor az isten-ember Kheops másolta köbe az öröklétet....Jaj, és rohantam a széllel a dermedt végtelennek, mikor halál volt minden és ördögi kacaj. Hömpölygő folyamokkal öntöztem rónaságot, és voltam én iszap, de aranypor is tán, és zengő pacsirtaszó, a hajnal­ba fellángolt­­ király, akinek kincse a daliás volt csupán... Kolozsvár, 1953. Énlaka, 1983. MŰVELŐDÉS 1995. október 20. KOVÁCS ANDRÁS Zsoltáros történet Még egy tartozásom törlesztve. Megint jut időm a továbbra is érkező levelekre figyelni. Mintha tesztelném: szerény számadásom üzenetéből ki mit fo­gott a maga hullámhosszán? Volt, aki példázatot (legtöbben), mások históriai adalékot, megint mások egyenesen témát, de aki csak anyagot lelt benne, az is jelentke­zett. ...jövő péntek esti összejövete­lünkön beszélek az eset szimboliká­járól (rabbi)... ellenállási témájú re­gényen dolgozom, van benne egy szombatista, máris szombatosra írom át, s ami a legfontosabb: keres­tem hozzá a történelmi hátteret, és íme! (író)... azonnal állítsa le a könyv itteni kiadását, hajdan kazá­rok lakta helyen arcokat fényképez­tem, küldöm a képeket, mind az ön arca! a székely szombatosok kazár előzménye, szerintem, nem vitás! pergessen vissza még ötszáz évet a honfoglaló nyolcadik törzsig: a ha­mu alatt izzó parázs valami csodás lángra lobbanását látjuk! (műkedve­lő, de annál rámenősebb történelem­kutató) ... feltétlenül találkoznunk kell. Filmet forgatnék a négyszáz éves hagyaték őrzőivel, anyagiak, minden biztosítva, külföldi érdeklő­désre is számíthatunk (filmrendező) ... keresem az itt összegyűjtött anya­got, tudom, hogy van, elküldöm, s írok még neked arról is, hogy mit jelent itt is "másnak lenni" (kolozs­­vári-tel-avivi történész). Midőn így szálldostak felém a to­vábbi visszajelzések, közülük is éle­sen kivált az egyik: jött Anikó mély­repülésben (hogy a szókép táján ma­radjak)... Nemrég jártam szülőfalu­jában azzal a szándékkal, hogy az ön nyomdokain haladva és más olvas­mányaim alapján, most közelebbről megismerjem azokat az embereket. A szombatosok zenei hagyatékát akarom összegyűjteni, feljegyezni. Úgy érzem, az életem egyik leg­szebb vállalkozása. Izgatottan gon­dolok rá, hogy mi kincset rejtenek a lebontásra ítélt poros padlások. Hát még a sírok!... (Gyors válaszom mi másról szólt volna, mint a mai való­ságról. Hiába.) ...másodszor vagyok itt, még nem kezdtem munkához, egyelőre el sem árulom szándéko­mat, szeretnék előbb közel férkőzni a telkekhez. Többen máris szívesen vála­szolnak kérdéseimre, rokonszenves embe­rek, megkedveltem őket... (Egyesek a fa­luban: - Mit keres itt ez a fiatalasszony? Azt mondja, otthon férje, két gyermeke van. - Mások a dolog értelmét keresőn: - Biztosan zsidó! - A’biza lehet,­­újabb levelemben nem visz rá a lélek ekkora buz­galmat tovább hűtö­­getni. Keressen.­ ...harmadszor va­gyok itt, a falu már ismer, majdnem min­denki szívélyes. Át­mentem más faluba is elbeszélgetni egy nénivel. Nem tudom, sikerül-e még egyszer jönnön az idén, de megpróbálom, s akkor önnel is szeretnék sze­mélyesen találkozni... (Meg­hatott válaszomat már így írom alá: András bácsi.) Pánczél Anikó kutatómunkáját nem jutalmazta a megérdemelt si­ker. Én és az olvasó, persze, ezt előre tudtuk, a csalódástól megóv­hatta volna magát a lány, ha ránk hallgat... És milyen jó, hogy nem hallgatott ránk! Mert végül is a mi kedves Ani­­­kónk talált erdélyi szombatos zenei emléket. Lakhelyének metropolisá­ban, és ott is a Zeneakadémián. Itt vannak előttem a kottalapok: négy lapon tizenegy szombatos ének, a dallamot leíró hangjegyek alatt a megfelelő verssorok dúdo­­lására kínálják fel magukat, s nem is csak magyarul, de még egy vi­lágnyelven (németül) is, nemzet­közi forgalmazásra szánva hajda­nában. Van közöttük péntek estére szóló, de pészachra vagy sátoros ünnepre való is, és az sem hiány­zik, amit vihar előtt kell énekelni, midőn eldördül az ég. 1902-ben a község véneinek éneke után "tet­ték kottára és összhangosították". Utána a helyszínen ellenőrizték, ahol is három vénember s a rabbi aláírásával hitelesítette. Igen, így kell azt énekelni, így tanultuk az öregektől! Én csak forgatom a la­pokat, kegyelettel. De a bevezető oldalon látottakhoz van már­­ hal­lásom is. Kapásból kiszűrni a ma­gyarázó szöveg nyilvánvaló elírá­sait. Esztétikai élvezettel felér a régi kézjegyek mögé embereket, akaratokat, érzéseket képzelni. Nem is kell erőltetnem a képzeletet. A lapon öt fénykép reprója látható. Három falu- és két csoportkép abból a század eleji esztendőből. Az egyi­ken öreg ház udvaráról kihajló gö­­csörtös vén fa árnyékában, galamb­­dúcos székely kapu előtt két székely ember áll, mélyen szemre húzott bundasapkában, posztóujjasokra aláhulló hosszú szakállal. Két Ko­vács, Dán az egyik. Samu a másik. Dánnak még zenei hallása is lehe­tett, mert az ő éneke után kottázott a gyűjtő. Nézzék meg jól ezt a Kovács Dánt, mert ez angol testvérekkel leve­lezett hittudományi dolgokról a szá­zadfordulón!... A falukép­­ épp mint ma (1988. K.A.), csak ami rajta rozo­ga volt, az ma tán még rozogább, ami részlet kivehetetlen, az úgyis múlan­dó. Hát igen, az arcok elmosódtak a többszöri reprodukció során, de fi­gyeljék meg, ahogy ők ketten ott áll­nak, azt a dacos tartást, azt a két pon­tot, ami a szemeket jelöli, ahogy, nyil­ván, süt belőlük a tűz, ahogy ez az egész jellemkép hosszú szakásban folytatódik... Ennyi reprodukálódott az arcok­ból, valamivel kevesebb, mint amennyi különös sorsuk históriájá­ból fennmaradt. Anikó, kedves, sajnos egyiket sem tudom már azonosítani valame­lyik felmenőmként, köszönöm mégis a szép "családi emléket". Mindez maradandó. Ez a maradan­dó. Mert azt Maga is tapasztalta kedves lányom, hogy ebben a histó­riában már csak szaporodnak - s nem is sokáig - a változhatatlanság­­ból felénk néző arcok. Fotó: Erdélyi Lajos Az oldalt szerkeszti: SZATMÁRI LÁSZLÓ

Next