Hargita Népe, 1995. október (7. évfolyam, 193-213. szám)
1995-10-20 / 206. szám
Utolsó beszélgetés Gelu Pateanuval Gelu Pateanuval - kolozsvári magyar becenevén Gyaluval - egy irodalmi előadáson találkoztam először. Magas, szikár alakjával és ezüstszürke, hátul copfba fogott hajával, okos szemével messziről kitűnt a tömegből. Meghívott vendégként szerényen válaszolt a műsorvezető kérdéseire. Nem vádolt és nem vádaskodott. Nem panaszkodott hazájára, pedig lett volna miért, hiszen több évet töltött száműzetésben a Duna-csatornáinál, s munkásságáért, magyarbarátságáért, majd pedig 1990-es magyarországi áttelepüléséért hazaáruló ellenségnek bélyegezték. Pedig nem tett mást, mint amit esze és szíve diktált: műfordításaival akarta megtanítani népét szót érteni a szomszédos magyarsággal, hogy a szomszédság ne török átok legyen. Nem szívet és hazát cserélt, hanem álmait és szabadságvágyát követte, amikor Magyarországra költözött. Innen, a szomszéd várból próbált meg hidat építeni két nép, a két szomszédos szellemvilág közé petroniusi, kissé szertartásos eleganciájával, hogy a jelen szakadékai ne válasszák el a békés jövőtől a Kárpát-medencének ezt a modern Európához csatlakozni kívánó két országát. Amikor Gelu Pateanuval ezt a rádiós stúdióbeszélgetést készítettem, egyikünk sem gondolt arra, hogy ez lesz az utolsó, hiszen hetven éve ellenére fiatalos frissességgel dolgozott, oktatott az ELTE román tanszékén, tanulmányokat írt és fordított magyarról románra. Mivel úgy érezte, hogy már elég hagyományos interjút készítettek vele, róla, közös beszélgetésünket egy versének felolvasásával kezdte. -Gyalu, ön ezt a versét 1953-ban román nyelven írta, és később, 1983-ban fordította le magyarra... - Kerek harminc esztendőre rá. És éppen az Ars poeticával történt meg, hogy lefordítva magyarra ott volt előttem egy térkép fehér foltokkal. - Mik voltak ezek a fehér foltok ezen térképen? - A logikai kapcsolások hiánya. És akkor a fordítás alapján kreáltam a magyar változatot, amely eredeti lett, és visszadolgoztam a román ősszöveget a magyar szöveg logikája szerint, és akkor ezt megmutattam románul tudó barátaimnak, akik azt mondták, hogy jobb lett. Egy nyelven írni csak akkor lehet, ha vagy eleve beleszülettünk a kultúrába, vagy olyan korán vehetjük föl vele a kapcsolatot, hogy anyanyelvi és szülőföldi szinten épülünk bele. Ez velem csak a magyar kultúrával összefüggésben történt meg. Nem feledtette el velem, nem törölte ki a génjeimből azt, amit a román kultúra rám hagyományozott, de amikor már értettem, hogy mi a magyar kultúra, amikor föl tudtam mérni a különböző régiókat, ahol a magyar kultúra többet tett, többet adott az embereknek, akkor kezdtem el tudatosan magyarul írni, és ebből aztán az lett, hogy áttértem teljesen a magyar nyelvű írásra. Ennek persze voltak érzelmi okai is, mert nagyon korán ellentétbe kerültem a román szellemiség bizonyos területeivel. Úgy éreztem, hogy szellemi kifosztottságban élek, olyan értelemben, hogy a román szellemi tartalmakat egy bizonyos beállításban próbálták évszázadok óta mindig beletáplálni a románságba,, és én ezt nem tudtam elfogadni, annál is kevésbé, mivel az alapmeggyőződésem az, hogy ha valakit azzal áldott vagy átkozott meg a sors, hogy alkot vagy megpróbál alkotni, annak teljesen független szellemnek kell lennie. Ezt a függetlenséget a román kultúrkörben roppant nehéz kiélni, mert az ember állandóan hűséghiány vádjával találja magát szemben, másrészt aztán amikor belső és külső okok igazán elszakítottak az őseredetemtől, akkor elég széles választási skálámadódhatott volna, hogy hol telepedjem meg. - Hosszú út vezetett Kolozsvártól Budapestig. Az ön családja, ha jól tudom, román anyanyelvű, mégis már kora gyermekkorában megtanították anyanyelvi szinten a magyarra, éppúgy, mint a románra. - Igen, ez így volt. Én egészen kiskoromban nem is érzékeltem, hogy az, hogy mi két nyelvet is beszélünk, nem általános. Aztán rájöttem, hogy nem így van. A szüleimet és az ő elődeiket az vezette erre, hogy mivel Erdélyben éltek, erdélyi románok voltak, s legtöbbjük olyan foglalkozást űzött, amelyhez kellett az akkori államnyelvet, a magyart beszélni, például édesapám ügyvéd volt. Most képzeljen el egy ügyvédet, aki tolmáccsal kínlódik a bíróság előtt. Ez elképzelhetetlen lett volna. Másrészt az, hogy minél többet kapjanak a kultúrából, tette a családomat kétnyelvűvé. De azoknak az őseimnek is köszönhető, akik valamikor nagyon régen katolizáltak, mert nem görög katolikusok vagyunk, tehát nem 1700-as unitusok, hanem azelőtti római katolikusok, ami az én felfogásomban spontán, alkati nyitás volt Európa felé. - Ügyvédnek tanult ön is az egyetemen, mint édesapja. Mégsem szerzett diplomát. Mi ennek az oka? - Részint nem szerettem volna, hogy édesapám belekényszerítsen a jogászgyakorlatba. Ő azt akarta, hogy örököljem az irodáját, így mégis elvégeztem az egyetemet. 1947 őszén vizsgáztam utoljára jogfilozófiából. Magát a diplomát a romániai joggyakorlati okok miatt nem szereztem meg. Ugyanis mire én végeztem, az állami kötelező kihelyezés már törvénybe iktatódott. 1947-ben a kihelyezés visszautasítása népérdek elleni cselekedet volt, a törvény szabotázsnak tekintette, és a szabotázst egyértelműen hét és fél évi börtönnel sújtották. Én Kolozsvártól több oknál fogva nem akartam megválni, és ezért az volt a legkézenfekvőbb, hogy nem szerzem meg a diplomát, mert így nem vagyok kihelyezhető. - Mihez kezdett ezután? - Úgyis tudtam mindig, hogy én csak írni fogok, mindegy, hogy milyen diplomát szerzek. Közben levelezés útján tanulgattam a brüsszeli politikai tudományok és diplomáciai főiskolán. Apám nagyon szerette volna ugyanis azt is, hogy politikus legyek. Én ezt nem akartam, meg is vert a Jóisten, mert ugyan nem lettem politikus, de rengeteget kell foglalkoznom politikával, ami nekem nem tetszik, de olyan a helyzet, hogy muszáj csinálni. Lényegében már 1940 óta írtam, sőt egynéhány versemet közölgették is itt-ott, de aztán nagyon hamar kézbe vették a szélsőjobboldali vasgárdisták az irodalmi életet is. Azoknak nem voltam hajlandó kéziratot adni. Aztán jött a háború. Jött a kategorikus, szélsőbaloldali kommunista uralom. S már szó sem lehetett arról, hogy én mint szerző föllépjek, mert priuszunk volt, mivel apám gazdag ember volt, szabad foglalkozású volt, földbirtokos is volt, ellenzéki volt, én szintúgy. Akkor eszembe jutott, hogy írni mégis muszáj. A fiókomnak írtam, ez nem is volt nekem probléma. Úgy gondoltam akkor, ha én azonnal bekapcsolódom az írásaimmal a pillanatnyi körforgásba, akkor ez engem fölkap, és esetleg abba a tévhitbe ringatom magam, hogy mindez az időtállás garanciája, majd csalódom. Azt mondtam magamnak, hogy Gyalukám, te csak írj, mégiscsak jobb lesz befejezni az életet azzal a reménnyel, hogy hátha tényleg időtállót alkottál. Közben én már benne éltem a magyar kultúrában, már ismertem a magyar kultúra értékeit, és döbbenten tapasztaltam, hogy román körökben ezt vajmi kevéssé ismerik. Ez volt a második oldala annak a döntésemnek, hogy úgy fogom kikerülni a közlés tilalmait, hogy fordítok. Annál is inkább, mivel ez kiváló kirakat volt. Nagyon sokáig például a Nyugat szemében elfedte a román nacionálkommunizmust. Addig Romániában nem valami nagy dicsőségnek tekintették a műfordítást (nagyon kevés nagy román alkotó nyúlt műfordításhoz). S az, hogy én meg akartam ismertetni a magyarokat a románsággal, nekem azonnal meghozta a jutalmamat. Emiatt bizonyos fokú védettséget élveztem. Ennek köszönhető, hogy majd hatvankötetnyi műfordítói termésről számolhatok be. Bár lényegében megrendelésre dolgoztam. Nagyon kevésszer érvényesülhetett az én koncepcióm, így sajnos ez a hatvan kötet nem egyforma értékű, rengeteg protokoll keveredett bele. De hát azért nem tudta elkerülni a román irodalomtörténet, hogy Bornemisza Pétertől Örkény Istvánig, Németh Lászlóig jó néhány értéket sikerült az asztalra tennem. - Sőt, annyira jól sikerültek, hogy Magyarországon előbb ismerték el az ön műfordítói tevékenységét, mint Romániában. - Igen, ez így igaz. Én 1981-ben kaptam meg az Artisjus műfordítói díját. 1979-ben jártam először Magyarországon szocialista útlevéllel és akkor kaptam a Magyar Írók Szövetségétől a megtisztelő figyelmet, a Pro Literis Hungaritis plakettet. Ezt a világ egyik legnagyobb kitüntetésének tartom. Erre duplázott rá az Artisjus, mire aztán a román írószövetség észbe kapott és 1981-ben ők is megadták az írószövetség műfordítói díját Mikes Kelemen törökországi leveleiért. - A kortársai mennyire tudták elfogadni ezt a nem beilleszkedést, ezt az antimodernséget? - Különcködésnek tekintették. Azt mondták, hogy felvág, lényegében komolytalan pasas. Először is rengetegszer nősült, meg a magyaroknak a barátja. Egy komoly román ezt nem teszi, főleg azt, hogy magyarokkal barátkozzon. Nekem az egész államhatalommal kellett szembenéznem, szembenállnom. Tudtam, hogy ezért a fizetség az, hogy valahol a periféria legszélén fogok élni. De ez nekem jó volt, mert ez volt az én házam, ami az én váram lett. Ebben váltam olyan erővé, hogy észre sem vettek, de az, amit én csináltam, az eszközeimhez, lehetőségeimhez képest nagyon komoly tett volt: meg akartam ismertetni az én népemmel a magyar népet és a magyar kultúrát. POÓR TÜNDE Ars poetica Bújtam az anyag titkát Faust mesterrel én, és Krisztus mellett vizek csalóka tükrét jártam; lomb simogatott lágyan az Olajfák Hegyén, de felfelé nem néztem, csak mosolyomba zártam. Még őrzöm egy szilánkját a cölöpépítménynek, éltetve sejtjeimben őslápok látomását; bús homlokom redőin az örök jelek égnek, idézve Zarathustrát és földi vonulását. Görnyedtem rabszolgául, mikor az isten-ember Kheops másolta köbe az öröklétet....Jaj, és rohantam a széllel a dermedt végtelennek, mikor halál volt minden és ördögi kacaj. Hömpölygő folyamokkal öntöztem rónaságot, és voltam én iszap, de aranypor is tán, és zengő pacsirtaszó, a hajnalba fellángolt király, akinek kincse a daliás volt csupán... Kolozsvár, 1953. Énlaka, 1983. MŰVELŐDÉS 1995. október 20. KOVÁCS ANDRÁS Zsoltáros történet Még egy tartozásom törlesztve. Megint jut időm a továbbra is érkező levelekre figyelni. Mintha tesztelném: szerény számadásom üzenetéből ki mit fogott a maga hullámhosszán? Volt, aki példázatot (legtöbben), mások históriai adalékot, megint mások egyenesen témát, de aki csak anyagot lelt benne, az is jelentkezett. ...jövő péntek esti összejövetelünkön beszélek az eset szimbolikájáról (rabbi)... ellenállási témájú regényen dolgozom, van benne egy szombatista, máris szombatosra írom át, s ami a legfontosabb: kerestem hozzá a történelmi hátteret, és íme! (író)... azonnal állítsa le a könyv itteni kiadását, hajdan kazárok lakta helyen arcokat fényképeztem, küldöm a képeket, mind az ön arca! a székely szombatosok kazár előzménye, szerintem, nem vitás! pergessen vissza még ötszáz évet a honfoglaló nyolcadik törzsig: a hamu alatt izzó parázs valami csodás lángra lobbanását látjuk! (műkedvelő, de annál rámenősebb történelemkutató) ... feltétlenül találkoznunk kell. Filmet forgatnék a négyszáz éves hagyaték őrzőivel, anyagiak, minden biztosítva, külföldi érdeklődésre is számíthatunk (filmrendező) ... keresem az itt összegyűjtött anyagot, tudom, hogy van, elküldöm, s írok még neked arról is, hogy mit jelent itt is "másnak lenni" (kolozsvári-tel-avivi történész). Midőn így szálldostak felém a további visszajelzések, közülük is élesen kivált az egyik: jött Anikó mélyrepülésben (hogy a szókép táján maradjak)... Nemrég jártam szülőfalujában azzal a szándékkal, hogy az ön nyomdokain haladva és más olvasmányaim alapján, most közelebbről megismerjem azokat az embereket. A szombatosok zenei hagyatékát akarom összegyűjteni, feljegyezni. Úgy érzem, az életem egyik legszebb vállalkozása. Izgatottan gondolok rá, hogy mi kincset rejtenek a lebontásra ítélt poros padlások. Hát még a sírok!... (Gyors válaszom mi másról szólt volna, mint a mai valóságról. Hiába.) ...másodszor vagyok itt, még nem kezdtem munkához, egyelőre el sem árulom szándékomat, szeretnék előbb közel férkőzni a telkekhez. Többen máris szívesen válaszolnak kérdéseimre, rokonszenves emberek, megkedveltem őket... (Egyesek a faluban: - Mit keres itt ez a fiatalasszony? Azt mondja, otthon férje, két gyermeke van. - Mások a dolog értelmét keresőn: - Biztosan zsidó! - A’biza lehet,újabb levelemben nem visz rá a lélek ekkora buzgalmat tovább hűtögetni. Keressen. ...harmadszor vagyok itt, a falu már ismer, majdnem mindenki szívélyes. Átmentem más faluba is elbeszélgetni egy nénivel. Nem tudom, sikerül-e még egyszer jönnön az idén, de megpróbálom, s akkor önnel is szeretnék személyesen találkozni... (Meghatott válaszomat már így írom alá: András bácsi.) Pánczél Anikó kutatómunkáját nem jutalmazta a megérdemelt siker. Én és az olvasó, persze, ezt előre tudtuk, a csalódástól megóvhatta volna magát a lány, ha ránk hallgat... És milyen jó, hogy nem hallgatott ránk! Mert végül is a mi kedves Anikónk talált erdélyi szombatos zenei emléket. Lakhelyének metropolisában, és ott is a Zeneakadémián. Itt vannak előttem a kottalapok: négy lapon tizenegy szombatos ének, a dallamot leíró hangjegyek alatt a megfelelő verssorok dúdolására kínálják fel magukat, s nem is csak magyarul, de még egy világnyelven (németül) is, nemzetközi forgalmazásra szánva hajdanában. Van közöttük péntek estére szóló, de pészachra vagy sátoros ünnepre való is, és az sem hiányzik, amit vihar előtt kell énekelni, midőn eldördül az ég. 1902-ben a község véneinek éneke után "tették kottára és összhangosították". Utána a helyszínen ellenőrizték, ahol is három vénember s a rabbi aláírásával hitelesítette. Igen, így kell azt énekelni, így tanultuk az öregektől! Én csak forgatom a lapokat, kegyelettel. De a bevezető oldalon látottakhoz van már hallásom is. Kapásból kiszűrni a magyarázó szöveg nyilvánvaló elírásait. Esztétikai élvezettel felér a régi kézjegyek mögé embereket, akaratokat, érzéseket képzelni. Nem is kell erőltetnem a képzeletet. A lapon öt fénykép reprója látható. Három falu- és két csoportkép abból a század eleji esztendőből. Az egyiken öreg ház udvaráról kihajló göcsörtös vén fa árnyékában, galambdúcos székely kapu előtt két székely ember áll, mélyen szemre húzott bundasapkában, posztóujjasokra aláhulló hosszú szakállal. Két Kovács, Dán az egyik. Samu a másik. Dánnak még zenei hallása is lehetett, mert az ő éneke után kottázott a gyűjtő. Nézzék meg jól ezt a Kovács Dánt, mert ez angol testvérekkel levelezett hittudományi dolgokról a századfordulón!... A falukép épp mint ma (1988. K.A.), csak ami rajta rozoga volt, az ma tán még rozogább, ami részlet kivehetetlen, az úgyis múlandó. Hát igen, az arcok elmosódtak a többszöri reprodukció során, de figyeljék meg, ahogy ők ketten ott állnak, azt a dacos tartást, azt a két pontot, ami a szemeket jelöli, ahogy, nyilván, süt belőlük a tűz, ahogy ez az egész jellemkép hosszú szakásban folytatódik... Ennyi reprodukálódott az arcokból, valamivel kevesebb, mint amennyi különös sorsuk históriájából fennmaradt. Anikó, kedves, sajnos egyiket sem tudom már azonosítani valamelyik felmenőmként, köszönöm mégis a szép "családi emléket". Mindez maradandó. Ez a maradandó. Mert azt Maga is tapasztalta kedves lányom, hogy ebben a históriában már csak szaporodnak - s nem is sokáig - a változhatatlanságból felénk néző arcok. Fotó: Erdélyi Lajos Az oldalt szerkeszti: SZATMÁRI LÁSZLÓ