Hargita Népe, 1996. október (8. évfolyam, 193-215. szám)

1996-10-25 / 211. szám

5 A bizonytalanság szomorúsága - Deák Ferenc tollrajz-sorozata - Az álmok és látomások, a szabad képzettársítások, a kordában tartott tudat alatt kavargó ösztönélet hatása olyan korokban válik dominánssá, amikor az ember (meg vágyai) és a valóság eltávolodik egymástól, úgy is mondhatnánk, amikor a realitás elviselhetetlenné vagy kínos kalodává válik a humánum számára. A mélyen érző művész és a világ közé olyan korlát ékelődik ilyenkor, melyet csak a felfokozott fantázia, a hét lakat alatt őrzött ábrándok tudnak áttörni. Jelenünkre különösen jellemző a valóság megfoghatatlanná válása; összetettségében, rétegzettségében elemezhetetlenné vált, csupán egyes részei ismerhetők meg (és rögzíthetők)-teljes mélységben elérhetetlen. S mondhatjuk belenyu­godva: a teljesség­ élménye tovatűnt? Az ember, aki felismeri önnön tudatában a világ szétesését, arra is kénytelen rádöbbenni, hogy e folyamatnak közvetve ő is részese, s elszigetelődését a fantázia szárnyalásával próbálja ellensúlyozni. S valóban, a realitás és fantázia egybemosódik korunkban, a valóság gyakran olyan lényeket eredményez (elég ha csak a tévéhíradókat követjük, s elvonatkoztatunk mindattól, amit nap mint nap személyesen tapasztalunk meg), meghaladják a legmerészebb képzelődést is. Minden elképzelhetővé válik: realitás és fantasztikum egymásba olvad, kölcsönösen áthatol egymáson. Mindennek tudatában Deák Ferenc elfogulatlan, nyitott szűrővel áll szemben ezzel a világgal, s közben párhuzamba, állítja az elképzeltek eltervezet­tet. Legutóbbi tollrajz-sorozata a nemrégiben megjelent Versek­ben tündöklő Erdély. Magyar költők erdélyi verseinek gyűjte­ménye a Gyulafehérvári Sorok­tól mind a mai napig című vers­antológiát (a Szentimrei Jenő ál­tal szerkesztett (1941) gyűjte­ményt Lisztóczky László egé­szítette ki) illusztrálja. Átáram­­lott rajta a környezet, e versek millió benyomása, s szabad fo­lyást engedett hirtelen képzet­­társításainak (ismerői azt is tudják, egy-egy véglegesített rajz­ akár több tucatnyi kroki, vázlat eredménye), így szüle­tett élményei révén a valóság- és képzeletrétegek összemo­sódtak: egy újfajta valóság szü­letett, a versek Deák Ferenc tolmácsolása szerint. Az erdélyi grafika mesterének fokozatosan alakult, bővült művészi-emberi problema­tikája, de a változások, átalakulások, letisztulások mélyén ott munkált a folyamatosság is, a művésznek önmagával való belső azonossága, amely a szemlélődő költői életérzéstől, a szenvedő ember kínjának felmutatásáig az önmagába rejtőző szubjektivitásnak és a passzív, meditatív önfeláldozásra hajló mentalitásnak különféle aspektusait fogalmazza­­ meg. Művészete hangsúlyozottan embercentrikus, ami a tárgyak által determinált korban­­hitvallásként is hat. Az antológia verseinek illusztrálása ürügyén is a kor központi kérdéseit élezi ki, jó lehet a válaszadással, a kiút megjelölésével adós marad, ilyet mindössze sugall és sejtet-ám meseszerű lényei súlyos tartalmak hordozói. A tollrajzokat valami állapotszerűség jellemzi, az alakok elsősorban saját szubjektivitásukat képviselik. Drámákat látunk itt: az áldozatot (Szállj le, holló, szállj le; Hervay Gizella: Mosónők) és­­ hóhérokat, a népéért kesergő tehetetlen embert (Erdély veszedelméről, Medgyes Lajos: A puszta templomok) és a pusztító árral szembeszálló nyakas kurucot (Székely kurucok dala), a “termetre is talán daliásabb” agyafúrt, szabadságát féltő székelyt (Jakab Ödön: A székely), a vénen is virágszemű pásztorasszonyt (Sinka István: Sinka nagyanyám) stb. - differenciált érzelmek és szenvedélyek mozgatják őket. Bár az ábrázolt alakok kilétéről csekély, de lényeges eligazítást ad (megérzett attribútumok feltüntetésével), az arcok, figurák mégsem konkretizálódnak teljesen, nem válnak individuálisakká, inkább valami­lyen elvontságot, típusszerű általános jelleget őriznek meg. A versekből kölcsönzött, megőrzött szituációk általános emberi, pszichikai, lelki vonásait emeli ki, s úgy aktuali­zálja őket, mintha egy régi drámai szöveget vinne színpadra modern felfogásban a korabeli díszletek nélkül. Deák Ferenc a magányt és a nyugtalan vágyakozást tükrözi, az önmagába zárt ember’ két jellemzőjét: tollrajz-sorozata a bizonytalanság szomorúságát sugározza. S szemlélete varázsvesszőjével átlényegítve, kezén minden költészetté válik. Még maga a költészet is. SZATMÁRI LÁSZLÓ TOLLAS TIBOR Indiánsirató Sütő Andrásnak» A turistának csak látványosság, de nekik szent hely. Ősök szelleme védi a törzset. A tenyérnyi ország körül figyelő hódítók szeme. Szélfútta arcukon ránc se rebben. A hunyó napnak bőrszín sugarát kortyolják, halk szavuk ismeretlen fohász, tekintetükben néma vád. Kezük nyomán még szőttesek őrzik és agyagkorsók virágdíszei a megölt múltat, - tengerből csöppnyit - , királyi nép kincsét hirdeti. Uj hódítók gyűrűjébe zárva is él a nép, nem tud kiáltani. Sorsuk a kopjafák némasága..r. Ők­ a Kárpátok indiánjai.­­Taos (New Mexico), indián rezervá­tum, 1984 nyarán] MŰVELŐDÉS 1996. október 25. Tűzben tisztult zománcok - A nyírbátori zománcmírhely bemutatkozása - Világunk tükre a művészet - közhelyesült már a kijelentés, de kétségtelenül továbbra is indokolja azt, hogy képző- és iparművésze­­tünk általános helyzetét környezetkultúránk­kal és (miért ne?) közművelődésünkkel összefüggésben vizsgáljuk. Annál is inkább, mert mindenik­kor művészete, mesterséges környezete, tárgyi világa szükségképp (akár az alkotó deklarált szándéka ellenére is) tükre és modellje lesz a világnak. Azon már csak csüggedve morfondírozhatunk el, hogy éle­tünk színpadát hovatovább nagyiparilag elő­állított sorozattermékek árasztják el. Persze, ez önmagában meg egyáltalán nem volna pe­joratív tendencia, hiszen a sorozat­ban termelt (tömeg)árut nem mennyisége minősíti és te­szi azzá ami (gondol­junk csak *3 népművé­szet nagyszámú és azonos formájú, funkciójú s tartalmú tárgyaira), hanem az előállítás miértje és módja. Ami nyil­ván nem véletlenül vált az utóbbi száza­dokban oly meghatá­rozóvá­­ lévén, hogy a tömegigény kielégítése tényleg szükségszerű köve­telmény. A művészet fogalma - az emberi lényeg szem elől tévesztése nélkül - nem társítható közvetlenül a techni­kailag bármilyen tetszetős formába öltöztetett tucattermék fogalmával. Az alapvető kérdés megmaradt tehát: szükségszerű-e, hogy a mű­vészet e gazdasági-társadalmi kötöttség miatt egyszer s mindenkorra a tömegigény kiszol­gálására degradálódjon? És ugyan mi lehet a jó szándékú és bizakodó válasz: természete­sen nem. S a kolozsvári Gy. Szabó Béla Galéria múlt héten megnyitott tárlata csak megerősít bizakodásunkban. Ezen a nyírbátori csoportos kiállításon a “kollaborációs műfaj” újabb megnyilvánulá­sának lehetünk tanúi. A nagymúltú zománc­­műhely tagjainak ez az együttműködése leg­alább annyira természetes, mint amennyire tudatos toleranciából fakad. Munkáik más és más egyéni sajátosságokat tükröznek. Gon­dolkodásmódjuk, szemléletük hasonló, sőt képépítkezési technikájuk is, ám mindeni­­küknél más és más a megjelenítés formakin­cse, különbözőek a jeleszközök és eltérőek a kompozíciók is. Somlyói és zilahi bemutat­kozásuk után most Kolozsváron is megtekint­hettük a zománcműhely míves darabjait, megpróbáltuk értelmezni e formákat és jelké­peket, amelyek által alkotóik mértéket és egyensúlyt kerestek nagyobb világunk és a mikrokozmosz, ember és természet, egyén és közösség, anyagi lét és transzcendencia kö­zött. Hiszen a kör a transzcendens, a megis­merés határain túli, a tapasztalatok feletti for­mákat­ jelent(het)i: a négyzet, a szögletes alakzatok a földre utalhatnak, de egymástól elválaszthatatlanul. Az arany, sárga, piros a megfoghatatlan, a kék, a zöld a földi világ. Az életfa, folyó, kert, madár, kapu, sárkány, glo­rias szentek mind-mind jelképes tartalommal jelennek meg ugyan itt, de aki jelentésüket nem ismeri, annak éppúgy artisztikus formá­ció marad, mint amennyire csak geometrikus forma, teszem azt a négyzet, vagyis egyszerű jelek maradnak, szépségesek vagy taszítóak, ám semmi esetre sem abban a jelképrendszerben, melyben önmagát kívánta kifejezni az illető művész. Mert abból a mélységes vi­lágképből merítenek, mely akár az életfa, akár a folyó vagy kapu jelké­pében távoli világokat köt össze, s mely népdalainkkal, egész népművé­szetünkkel, Ady és József Attila köl­tészetével átmentődött mai művésze­tünkbe. S ha megértjük ezt a jelkép­­rendszert, a szárny nem csupán szár­nyat jelent majd, de beleérezzük a sza­badság lendületét is, a nap és a hold nem csupán egy-egy égitestet, de a világmindenséggel való kapcsolatot is jelenti. Lehet, hogy már a székely ka­pun is elvesztette a sárkány és kígyó eredeti jelképi értelmét, de most is felcsillanhat még megvilágosító képe. S hogy lehetséges-e az egyetemes vi­lágképi rekonstrukció nagyrészt funk­ciójukat vesztett jelképekkel - ez még elválik. Gondolom, ez a kiállítás is segít a válaszadásban. A zománcművészet technikája manufaktu­rális ügy, nem közvetlen kifejezési eszköz, mint mondjuk a festészet vagy a grafika, ha­nem a gondolati átvitel tartósan összeolvasz­tott fém és üveg bonyolult formája. Aki úgy akarja ezt megoldani, hogy elemi hibákat, vízfoltokat, repedéseket ne ejtsen, homályos­nak, zavarosnak maradt átlátszó zománcokat ne égessen, csupán a technológia teljes birto­kában teheti meg. Viszont nem minden zo­mánccal bajlódó sajátítja el e mesterséget vagy inkább mívességet, s ha igen, nem biz­­­tos, hogy művészi rangra is emeli ezt,­hiszen éppen viszonylagos egyszerűsége, egyáltalán megtanulhatósága, a próbaköve is egyben - s tudjuk, a könnyű látszat eredményei a leg­csábítóbbak. De mi is a zománc? S mi a zománcműves­­ség? A zománcok könnyen olvadó bó­­raxos üvegek, ame­lyeket fémek bevo­nására használnak, hogy ezáltal speciális színt és fényt nyerje­nek el. Olvasztásuk után némi vízzel és kao­linnal finom porrá őrlik, majd az így nyert zománciszap­pal vonják be a zsírtalanított és megtisz­tított fémfelületet, hogy szárítás után ún. muffelkemencékben 800-900 °C-on kiéges­sék. A zománcművesség különböző techniká­ja szerint, a díszítendő alapra az előírt rajz szerint vagy kis fémszalagokat forrasztanak, s az így keletkezett rekeszeket zománccal töltik ki (rekeszzománc), vagy a rajznak meg­felelően kimélyített alapba ágyazzák (beágya­zott zománc, limoges-i zománcnak is nevezik az eljárást kidolgozó közép-franciaországi városról, ahol rendszeresen megrendezik a rangos zománc-biennálét). Ha pedig a reke­szeket alkotó, élére állított vékony fémszala­gok helyett filigránsodronyt alkalmaznak, ak­kor sodronyzománcról beszélünk (ez külön­ben a 15-16. századi magyar ötvösművészet kedvelt technikája volt, melynek kiváló ered­ményei a Győrött őrzött Szent László herma vagy az esztergomi Keresztény Múzeum kin­cse, Luky Benedek kelyhe), de a szakiroda­­lom számon tartja a kölni vagy rajnai zomán­cot is, a hideg zománcot, s ennek egyik kü­lönlegességét, az erdélyi zománcot, majd a reliefzománcot s a trébelt, a rond-bosse zo­máncot, a festettet, s még hosszan sorolhat­nánk e művesség eljárásait. Végül is nem ez a fontos, inkább az, hogy a tűzben izzított és megtisztult zománc áttételes művészetében miként veszítik el ezek az alko­tások a technika árulkodó jegyeit, s miként vál­nak természetesekké, közvetlenekké. A nyírbá­tori zománcokban, a műgondban, a színekben megsejthetjük, érzékelhetjük a szépség mögötti őszinte kitárulkozást. Érezhetjük, itt nem képi sémákról van szó, nem artisztikus rutinmunká­ról, sokkal inkább tudatos, szívós küzdelemről, az átmentésért, átadásért, a befelé­ forduló ember felismeréseinek közléséért. SZATMÁRI LÁSZLÓ Sípos Sára: Teremtés

Next