Hargita Népe, 1999. december (11. évfolyam, 282-305. szám)
1999-12-30 / 304. szám
t . ■şgm V ajon mi jár a szobrok fejében?... Arra a sunyi kicsinyességre gondolva, ahogy a román vezetők a jó szomszédságot s a visszamenőleges érvényű megbékélést akarják eljátszani mostanában, az aradi vértanúk elbontott emlékművének sorsában is csak hangsúlyozni szeretném, hogy formáját, esztétikai értékét tekintve bármilyen is egy-egy szobor, a tartalmáért szoktunk ragaszkodni hozzá. Az emlékművek csak porhüvelyei annak, hogy mit tartunk, mit érzünk múltunk jó híréről. Intelligencia és árnyalatérzék kérdése viszont, hogy mibe keveredhetünk (nem régi szobrok, hanem) régi tényállások fenntartása révén. Fenntartása közben. Fenntartása fejében. Vagyis amikor senki nem akar engedni a negyvennyolcból. „Hideg szobor vagy, meg sem értenéd” - legyinthetnénk a szomszédságra, egymásra, önmagunkra, hiszen bő készletünk van előregyártott áriákból és operettkettősökből. De Mohácsokból és Trianonokból is. Ezért a nagyobbik baj, hogyha a tényekre, az igazságra kell legyinteni, bármilyen nemes cél követelje újra és megint a kompromisszumokat. Mert újra meg újra tizenhármaink, ezerháromszázaink, egymillió háromszázezreink mártírizálódnak újabb október hatodikán, hiába szállhat fel állítólag szabadon már a páva Jilavára, Doftánára, Szamosújvárra, Vácra, Ljubljankára, az Andrássy út 60-ra, a vármegyeházára. Megaláztatásunk barguzinjaira. Nincs bármire, mindenre alternatíva. „Én magammal akarok békében élni, nem a világgal” - írja Petőfi 1848. szeptember 8-án válaszában Vörösmartynak. Ez tulajdonképpen viszontválasz. Valami olyan lelki-szellemi hadműveletsorban, melyet ő maga kezdett el a „Nem én tépem le homlokodról, magad téped le a babért” motívumot bevető híres támadásával, s amelyik nem kettőjük, hanem az egész, nyárra lelassult március tizenötödike baját világítja át. A magyar politikai teknotika nagy rétegei nem egyforma sebességgel mozogtak. Mint soha. Máshol tartott például Petőfi, és máshol nem is Vörösmarty, hanem az egész elkezdett forradalom. Most, mikor ezt a programot meghirdeti, a költő már túl van jóval a nyári „első szabad választások” körüli személyes csalódásokon, mondhatni: tragédián, kiábránduláson abból, hogyan is működik a nép. Hát még 48-49 közepe táján se úgy, mint a Föltámadott a tengerben megelőlegezett látomásban! A látszólagos leszorítottság, melyben hej de csinompatkós mélabú, hetykeség és szabadságvágy vegyül, gyűl halomba - ahányszor csak véget ér az ordítozó ünneplés, lazul a szorítás -, valami miatt sosem lép működésbe többé, nem sikerült erőműbe fogni nagyra hivatott energiáit. Ezeket a szépreményű energiákat! Mert ötvenhat elfojtásának energiája is végül is, mint rendes hegy, szült egy 89 óta fogóból fogóba tántorgó egeret. Hallgassunk egy pillanatra oda, mit mond a költő, mikor nem versben íratja körül a maga híresen egyetlen és legkedvesebb gondolatát: „Ha valamely eszme világszerűvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani. És ilyen most a respublika eszméje. Azonban a monarchiának van még jövendője nálunk... ezért nem kiáltottam ki a respublikát, nem lázítottam (mint rámfogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá... A keresztyén vallásnak csak tizenkét apostola volt, mégis elterjedt, hogyne terjedne el a respublika, melynek már annyi apostola van és annyi mártírja volt!...” Ha a „teltek-múltak az évek” mesefordulatát is Petőfire átszámítva akarjuk itt megadni, akkor az egész fontos és rettenetes, de lám, túlélhető próba utóidejét úgy mondjuk el, ahogy az írva vagyon Az apostol utolsó passzusának elején: „Vénült, kihalt a szolganemzedék”... De még mielőtt kihalt volna a mindig megerőltetőbb beletörődéstől és kiegyezéstől, a mindig könnyebb lekerekítéstől mint eléreállítástól, előbb szobrot állított - ha már síremléket nem tudott - sokat dicsért és agyonidézett géniuszának. E szobor avatása táján fordulhatott meg a pesti parton Blagoje Brancic (1860-1915) szerb költő is, aki ezt a verset írta; benne egy érdekes nosztalgia nemes árnyalatának irigysége. Végül adjuk át a szót Cs. Szabó Lászlónak, aki a Petőfiek (München, 1973) című könyvében így sóhajt fel, visszavarázsolva felülmúlhatatlan esszébűvészetének cilinderébe ezt a palackba soha úgyse férő szellemet és annak bármiféle földi (bronz)mását: a szobor rossz, mert hamis. Olyan korban emelték, amely szintén hazug volt. Petőfit kisajátították a Kiegyezés epigonjai, s a szoboralak a szoborállítókról tanúskodik, az ő képviselőjük. Nemesi jurátus, daliás bálkirály feszít a talapzaton, ezt az ifjút Szendrei Ignácék repesve fogadták volna vejükké. Nem történne változás, ha ledőlne. Még akkor sem, ha eltüntetnék a talapzat helyét. Ifjú szívekben s mindig tovább élnek az emlékeztető szent helyek, a határtalan Kiskunság, Koltó, a Pilvax kávéház, Múzeumkert, Segesvár és - legyen rá bizonyság ez a hosszú tűnődés - még olyan helyek is, amerre nem járt, a párizsi Montrouge és Saint-Méry utca s a kommunárdok emlékfala a Pére Lachaise temetőben. Hol érted haltak meg, szent világszabadság. Lászlóffy Aladár Fölszállott a szobor MŰVELŐDÉS r*m mmm 1999. december 30. Tisztelgés Petőfi élő emlékének Szobrot állítottak Fehéregyházán Petőfi Sándornak. Július 31-e óta ott áll a kiskunfélegyháziak szép ajándéka a Múzeumkertben. Az ünnepségről, a szoborállítási ceremóniáról annak idején részletesen tudósítottunk lapunkban, beszámoltunk a PEN klubok szervezte székelykeresztúri írói találkozóról is. Neves költők, irodalomtörténészek idézték Petőfi emlékét több nyelven, mégis értve, becsülve egymást. Az emlékezők között volt Lászlóffy Aladár is, aki ezúttal nem saját versét mondta el, egy szerb költő Petőfiről írt költeményét olvasta fel. Petőfi lett Petrovicsból, magyar a szerbből, akár neheztelhetne is érte a délszláv tollforgató, de ő nem teszi, megbocsát neki, hisz „nem egy népnek, minden népeknek dalolt...” Születésének közelgő évfordulóján Petőfi élő emléke előtt tisztelegve idézzük Blagoje Brancic (1860-1915) szerb költő versét (Fordította Csuka Zoltán). Blagoje Brancic Petőfi Sándor budapesti szobra előtt Emlékművet kaptál, rajta igaz képed, Nagysága betölti az egész környéket, Kit arra visz lába, meg kell állni annak, Lássa dicsőségét Petőfi Sándornak - S lássa a magyarok mélységes háláját, Hogy becsüli meg népe a sajátját. Én se mentem úgy el, hogy ott meg ne álljak. Hogyan engedett volna tovább a csodálat? Hadd lássam, kire üz arcának vonása, Ki a magyar népnek büszke, dicső álma. Bűn ez, bizony, nagy bűn, nékem megbocsássák Ifjú szédületem ártatlan túlzását: Ha megérintem itt az érzékeny leplet, S idézem a regét, a rég elfeledtek Hogy így történt, az már csak a szerb szerencse, Most ne gondoljunk rá - mindenki felejtse. Én se szólok többé, és ha könnyem támad, Letörlöm, ne sértsem isteni múzsádat. Hiszen velük mentél, de ha megszólaltál, Nem egy népnek, „minden népeknek” daloltál... S elegendő vigasz van ebben minékünk, Hogy mégse teljes így a mi veszteségünk. Dalaid fajtádnak elmondták, feltárták, Hogy miként szeresse honát, szabadságát, S azokból mi is mind híven megtanuljuk, Véreinkért harcunk hogyan is harcoljuk, Dalod mindenkié nékünk is daloltál, S így már a mi sebünk sem olyan nagyon fáj, Hódolok hát néked nagy világ költője, Ami volt, az immár nem kerékkötője, Hogy egy szerb talán most köszönthessen téged Nagy világ költője: dicsőség fenéked! Ámbár könnyebb volna előtted most szívem. Ha miénk maradhatsz, ami voltál, híven. Srbadija, Újvidék, 1884. Az 1999. július 11-én felállított fehéregyházi Petőfi-szobor (BORBÁT 11 GUSZTÁV felvétele) Siklódy Ferenc arcképcsarnoka Aradon született 1910. szeptember 21-én (meghalt Nagybányán 1991 -ben.) A budapesti Képzőművészeti Főiskolán egy évig Szőnyi István tanítványa volt. Félbeszakítva tanulmányait, a nagybányai művésztelepen képezte magát tovább. Itt telepedett le, s itt tevékenykedett haláláig. Nemcsak a táj, de a nagybányai festői hagyományok is évtizedekig lekötötték a figyelmét. Észrevéve azonban az emberek magányát, az élet kietlenségét s a mindennapok tragikomédiáját és velejáró emberi figuráit, hirtelen változtatott addigi szemléletén. Művészetének az ember lett a központi témája - nem átvitt, hanem konkrét értelemben. Expresszív indulatú formákkal és erőteljes színekkel jelenítette meg a mindenkori hangulatot szemléletesen kifejező - nem egy esetben táji - környezetben. A gyergyószárhegyi Barátság képzőművészeti alkotótábor hűséges látogatója volt, a Lázár-kastélyban emléktermet rendeztek be munkáiból. a* o’V' ■ i*\ » Király László A Vistai harangláb Sose hagyd el azt, ami Uram. Ne hagyd hazád azt, ami van. Ne hagyd el, mi a Sajó mentén Elhagyott, dadogó, vak keresztény. Erdélyi ember, elhagyatott. Tatárvert haranglábban bújtatott. Sosem bírsz hazádon végigvágni. Halálos erdélyi lárifár. Ám ím barátid mosolya itt Fölvonja az öröklét zászlait. S özönlik sok békés bárhol-bátor. Tünt-ezredeki szomorú hazánkból. S múlik a hó - mintha térzenék Tűnt menetelését érzenék Emberek, kiknek élete ráért. Meghalni lassú, lusta hazáért. Csakhogy a szerelem nem akármi. Sok tudott szeretni - haza-halálni. Ócska lesz végül - kurva - szerelme. S gyönyörű, mint a lobogónk selyme. •A -VícJTAL - KEF-TEnPLOn * Ee5 -HAíWGLAd Debreczeni László rajza