Hargita Népe, 2003. november (15. évfolyam, 254-278. szám)

2003-11-25 / 274. szám

NÉPRAJZ 2003. november 25. István Sámuel (Sándor) - Fenyőkútról indult székely fafaragó Korond községben jelenleg nyolc család tizenöt tagja viseli az István vezetéknevet. A név első említését 1627-ből találjuk. Egyik ősük részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban is, ott szerezte a családnak a Bajusz ragadvány­nevet. Idős István Lajos egyik unoka­öccse Fenyőkéri Alszeg nevű ré­széből 1969-ben került a köröndi gimnázium padjaiba. Különleges, érdeklődő természete hamar ked­vesté tette az 1951-ben született Isván Sámuelt. Érettségi után a szocialista ipa­rosítás politikája sodorta a fiatal fiút. Erdély legfejlettebb ipari vá­rosába, Brassóba került 1973-ban, a traktorgyárba. Kitanulta a vas­esztergályos Szakmát és öt évig dolgozott ott, de nem szerette meg igazán. Olyan helyre kíván­kozott, „ahol a kenyeret magya­rul lehetne kérni”. Meghallotta, hogy Kézdivá­­sárhelyen beindult a csavar­gyár, ahová a hazakerült három­széki szakemberek meghívták és szívesen fogadták. 1978 óta él ebben a városban, melyet meg­szeretett és családot is itt alapí­tott. A mindennapi gyári munka utáni olvasáson kívül még vá­gyott valamire, valami hasznos tevékenységre. Haszmann Pálék tanítványa Meghallotta, hogy Csernáton­­ban Haszmann Páléknál lehetne fafaragást tanulni, mely faragó­tábor már 1973-tól működött fo­lyamatosan. 1978 óta ennek rend­szeres résztvevője lett, ahol nem­csak a gyakorlati faragást sajátí­totta el, de az értékes könyvtár polcain rendelkezésére álltak mindazon néprajzi könyvek, me­lyek fontosak voltak számára a székely népművészet értékeinek megismerése érdekében. Itt a ha­gyományok ápolását és tisztele­tét élesztgették a Haszmann test­vérek talán az egész Kárpát-me­dence magyarságának számára. Több száz kopjafát és legalább másfél száz székely kaput készí­tettek Csernátonban. Az első székely kapu, amelyen dolgozott, s amelyre ma is büsz­ke, az esztelneki erdésznek ké­szült. Az azóta eltelt negyedszá­zad alatt több tucat székely kaput faragott, jó­ néhányat ezek közül Magyarországon, Kecskeméten, Pilisszentkereszten és a pálos ko­lostor felkérésére. Faragott kopjafái számára pon­tosan már nem is emlékszik: Kézdivásárhelyen tíznél többet, Szentendrére hármat, Eszter­gomba kettőt, Kiskunfélegyházá­ra egyet készített. Emlékmű az 56-os mártírnak Valamennyi közül a legemléke­zetesebb a Kézdivásárhely 56-os mártírja, Kónya Béla István em­lékére állított impozáns méretű kopjafája, mely a református te­mető ravatalozóháza előtti kis téren áll. „Álljon ez a hármas kopjafa minden ártatlanul megalázott, meggyilkolt, szülőföldjéről el­bujdosni kényszerített székely emlékére - mondta István Sámu­el. - Nem véletlenül véstem bele zágoni Mikes Kelemen sokat­mondó szavait: „Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, Isten minket úgy segéljen”. A hajdani Orbai-, Kézdi- és Sep­­siszéken megtalálható, a legran­gosabb néprajzi forrásmunkák­ban is előforduló kopjafaminták felhasználásával készült e kopja­fa. Az Erdély-szerte és külföldön is ismert és elismert szaktekinté­lyek, Bandi Dezső és a Hasz­mann testvérek sokat segítettek, biztattak, szakmai tanácsokkal láttak el. A kopjafákat nem a ma­gam dicsőségére faragtam. Anya­gi ellenszolgáltatás nélkül vállal­tam elkészítésüket. Bokor Zoltán polgármester mindenben támo­gatott, munkára biztatott. Én nem tartom magam „művésznek” vagy ehhez hasonlónak, én csupán elő­deink jelrendszerével teletűzdelt népművészetünk egyszerű kuta­tója, csodálója és szerény gya­korlója vagyok. Kodály mondta: „A kultúrát nem lehet örökölni, az elődök kultúrája egykettőre el­párolog, ha minden nemzedék újra és újra meg nem szerzi ma­gának”. Örömmel tölt el a tudat, hogy az emberek megállnak a kopjafák előtt. Érzem, munkám nem volt hiábavaló. A Nagy Mózes-napok idején Esztelneken az egykori alapító iskola helyén állított kopjákat is ő faragta. Nemcsak székely kapukat, kop­jafákat faragott, hanem bútoro­kat, használati tárgyakat, dísztár­gyakat is. Kiállítások Magyarországon Felesége, Mária kézdivásár­­helyi születésű és szintén nép­művészettel foglalkozik: faliké­peket, szőnyegeket, szőtteseket készít. Több magyarországi te­lepülésen volt már közös kiállí­tásuk: Szentendrén, Mezőhe­gyesen, Leányfalun, Esztergom­ban, Kiskunfélegyházán, Sze­geden, Budapesten is. 1997-ben Hatvanban volt nagy sikerű ki­állításuk. Még abban az évben álmodta meg és készítette el Tóth István asztalosmester se­gítségével a hatvani Ady Endre Könyvtár előterébe azt az iro­dalmi életfát, melynek avatásá­ra 1998. április 17-én került sor. A két kopjafa között feszülő ki­terjesztett szárnyú turulmadár teste adta az alapját a rézből ké­szült életfának, a hajtások men­tén burjánzó levélkékbe vésték bele az „írástudók” neveit. Ugyan­is a könyvtárban végzett búvár­kodás eredményeként kiderült, hogy bizonyíthatóan több mint 150-re tehető a neves és jelen­tős alkotók száma, akik valaha is megfordultak itt a Zagyva Partján: Ady Endrétől József At­tilán át Ratkó Józsefig, Balassi Bálinttól Petőfi Sándoron át Thomas Mannig terjedt a ran­gos névsor. Persze „ma is élők és küzdők” is felkerültek a pa­pírlapra. A 250 cm magas 185 cm széles kompozíciót egyhe­tes megfeszített munkával fa­ragták ki. 2000. augusztus 3-án Buda­pesten a Magyarok Házában nyi­tották meg István Sámuel és Ist­ván Mária közös kiállítását. Meg­nyitóbeszédében Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Kár­pát-medencei régiójának elnöke azt hangsúlyozta, hogy a szé­­kelység egykoron az ország hatá­rait védte, napjainkban pedig a hagyományokat. Millenniumi és testvérvárosi Emlékmű Kéziővásárhely és Hatvan önkormányzata 1992-ben Hat­vanban írta alá a két település kapcsolatát szentesítő testvér­­városi szerződést. 2000 nyarán István Sámuel egy hónapra megint Hatvanba „költözött”, hogy elkészítse a város Millen­niumi és Testvérvárosi Emlék­művét, melyet 2000. október 22-én, a magyar nép nagy nem­zeti ünnepe előtti napon avat­tak fel, megalapozva ezzel a Millenniumi és Testvérvárosi Emlékpark létrejöttét. A kilenc kopjafa közül három Hatvané, a többi hat a testvérvárosoké. A három központi oszlopra ősi motívumok kerültek: a hun Nap, a Napba repülő madár, több száz éves virágminták. A testvérvárosok egy-egy kopja­fát kaptak, s mindenikre az il­lető város nevét, lakóinak szá­mát és Hatvantól való távolsá­gukat véste rá: Kézdivásárhely 23 000 lakos, 770 km, Massluis 33 000-1530, Tavemelle Val Di Pesa 10 000-1070, Beregszász 20 000-260, Járóévi 28 000-530, Kokkola 35 000-3790. Munkáinak értékeléseképpen számtalan díjat tudhat magáénak; nehéz lenne kiválasztani, me­lyikre lehetne a legbüszkébb! Népművészeti faragványai ma már más kontinenseken is hirde­tik az ősi székely népművészet értékeit. Kopjafák Rodostóba A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 300. évforduló­jára készülvén, engedtessék meg, hogy idézzek Ferenczy Lajos Tibor Levélféle a szomszédba, Kézdire című cikkéből: „Ked­ves barátom, Sándor! Bizonyá­ra meglepődsz, hogy nyilvános levélben szólok hozzád, mikor oly közel lakunk egymáshoz... Szóltam hozzád nyílt levélben a diktatúra éveiben is... Nem szándékom tovább dicsérni év­tizedes munkád nagyszerű ered­ményeit, az anyaországban ál­lított székely kapuk sikerét, jel­képes üzeneteit. Annál inkább szeretném önzetlenségedet és emberségedet közhírré tenni, ami szabadidős szenvedélyed­del, a fafaragással kapcsolatos. Írtak már a hármas kopja­fa-kompozíciódról, amely szo­borként díszíti választott lakó­városodat, s amit ajándékként adtál polgárainak. Azt keveseb­ben tudják, hogy annak kicsi­nyített mását, a Háromszéket - Sepsi-, Kézdi-, Orbai-szék - jelképező kopjafa-triót farag­tad meg és ajándékoztad a Mi­­kes-túra résztvevőinek, illetve általuk küldted a radostói Rákóczi Múzeumnak. Most kis­sé megkésve tudatom veled, hogy kérésednek eleget tettünk, nagy műgonddal és hozzáértés­sel elkészített munkád méltó helyre került. Abban a megtisz­teltetésben volt részünk, hogy megérkezésünk másnapján - je­lenlétével az esemény fontossá­gát és nagyszerűségét igazolan­dó - személyesen Magyaror­szág isztambuli konzuljának adhattuk át, a Mikes Líceum ajándékaival egyetemben. Fil­meztük, lefényképeztük, amint Mikes Kelemen piciny szobájá­ban átveszi ajándékainkat és a „tenger mormolását” azóta is hallgató kicsiny egyszerű faasz­talkára helyezi a magyar állam tulajdonát képező Rákóczi-Mi­­kes Múzeum immár végleges és el nem tulajdonítható örök dí­szeként... Hát igen, kedves barátom, ezt a köszönőlevelet még a Rodostóba való végleges elindulás lázas ké­szülődésének napjaiban kellett volna megírnom és elküldenem. Mert neked csak annyi kívánsá­god volt (az anyagi honorárium­ról nem is akartál hallani, azt mondtad, hogy ennyivel tartozol a Rákóczi-szabadságharc, a ku­ruc bujdosók emlékének), hogy készítsünk fényképet róla, ami­kor megérkezünk. Kollégáim fil­mezték és fényképezték is. Ha nem tévedett a tiszteletbeli kon­zul, Vásáry István úr, évente száz-százhúszezer magyar turista fogja megtekinteni a múzeum többi, ereklyeként őrzött beren­dezéseivel, képeivel, bútoraival és a szabadságharc megannyi tárgyi emlékével együtt. Mon­dom, megkéstem a köszönettel, de azt is be kell vallanom, hogy a nekünk címzett sok-sok gratu­lációból téged is megilletne egy rész! Téged és azt a zágoni fara­gó társadat, aki a tizenöt kicsiny kopjafa-stafétabotba belevéste mindannyiunk nevét, azokét, akik nehéz fanatizmussal vál­lalták ezt a nem könnyű utat... Ha utólagosan is, ha megkésve is, de fejezze ki hálánkat, elis­merésünket, köszönetünket ez a nyilvános levél, kedves bará­tom. A Törökországot megjárt Mikes-túra tagjainak nevében szeretettel üdvözöl barátod, Fe­renczy Lajos Tibor.” István Sámuelt 2003-ban há­rom magyarországi kiállításra is meghívták: Gyöngyösre, Ta­polcára­ és Veszprémbe. Meg­hívták a hollandiai testvérvá­rosba Massiuisba is. Koronára is meghívhatnák Ilyen sikerek után talán illen­dő lenne, ha az őt útjára indító Korond is meghívná a szülő­földjéhez mindig hűen ragasz­kodó fiát egy kiállításra, aki na­gyobbik lányát is néprajzos szakembernek taníttatta, a Szé­kely Nemzeti Múzeumban ka­pott néprajzos állást. SZŐCS LAJOS A Transilvania Bank 2003. október 7-től jelen van Hargita megyében is.

Next