Hargita Népe, 2003. november (15. évfolyam, 254-278. szám)
2003-11-25 / 274. szám
NÉPRAJZ 2003. november 25. István Sámuel (Sándor) - Fenyőkútról indult székely fafaragó Korond községben jelenleg nyolc család tizenöt tagja viseli az István vezetéknevet. A név első említését 1627-ből találjuk. Egyik ősük részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban is, ott szerezte a családnak a Bajusz ragadványnevet. Idős István Lajos egyik unokaöccse Fenyőkéri Alszeg nevű részéből 1969-ben került a köröndi gimnázium padjaiba. Különleges, érdeklődő természete hamar kedvesté tette az 1951-ben született Isván Sámuelt. Érettségi után a szocialista iparosítás politikája sodorta a fiatal fiút. Erdély legfejlettebb ipari városába, Brassóba került 1973-ban, a traktorgyárba. Kitanulta a vasesztergályos Szakmát és öt évig dolgozott ott, de nem szerette meg igazán. Olyan helyre kívánkozott, „ahol a kenyeret magyarul lehetne kérni”. Meghallotta, hogy Kézdivásárhelyen beindult a csavargyár, ahová a hazakerült háromszéki szakemberek meghívták és szívesen fogadták. 1978 óta él ebben a városban, melyet megszeretett és családot is itt alapított. A mindennapi gyári munka utáni olvasáson kívül még vágyott valamire, valami hasznos tevékenységre. Haszmann Pálék tanítványa Meghallotta, hogy Csernátonban Haszmann Páléknál lehetne fafaragást tanulni, mely faragótábor már 1973-tól működött folyamatosan. 1978 óta ennek rendszeres résztvevője lett, ahol nemcsak a gyakorlati faragást sajátította el, de az értékes könyvtár polcain rendelkezésére álltak mindazon néprajzi könyvek, melyek fontosak voltak számára a székely népművészet értékeinek megismerése érdekében. Itt a hagyományok ápolását és tiszteletét élesztgették a Haszmann testvérek talán az egész Kárpát-medence magyarságának számára. Több száz kopjafát és legalább másfél száz székely kaput készítettek Csernátonban. Az első székely kapu, amelyen dolgozott, s amelyre ma is büszke, az esztelneki erdésznek készült. Az azóta eltelt negyedszázad alatt több tucat székely kaput faragott, jó néhányat ezek közül Magyarországon, Kecskeméten, Pilisszentkereszten és a pálos kolostor felkérésére. Faragott kopjafái számára pontosan már nem is emlékszik: Kézdivásárhelyen tíznél többet, Szentendrére hármat, Esztergomba kettőt, Kiskunfélegyházára egyet készített. Emlékmű az 56-os mártírnak Valamennyi közül a legemlékezetesebb a Kézdivásárhely 56-os mártírja, Kónya Béla István emlékére állított impozáns méretű kopjafája, mely a református temető ravatalozóháza előtti kis téren áll. „Álljon ez a hármas kopjafa minden ártatlanul megalázott, meggyilkolt, szülőföldjéről elbujdosni kényszerített székely emlékére - mondta István Sámuel. - Nem véletlenül véstem bele zágoni Mikes Kelemen sokatmondó szavait: „Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, Isten minket úgy segéljen”. A hajdani Orbai-, Kézdi- és Sepsiszéken megtalálható, a legrangosabb néprajzi forrásmunkákban is előforduló kopjafaminták felhasználásával készült e kopjafa. Az Erdély-szerte és külföldön is ismert és elismert szaktekintélyek, Bandi Dezső és a Haszmann testvérek sokat segítettek, biztattak, szakmai tanácsokkal láttak el. A kopjafákat nem a magam dicsőségére faragtam. Anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállaltam elkészítésüket. Bokor Zoltán polgármester mindenben támogatott, munkára biztatott. Én nem tartom magam „művésznek” vagy ehhez hasonlónak, én csupán elődeink jelrendszerével teletűzdelt népművészetünk egyszerű kutatója, csodálója és szerény gyakorlója vagyok. Kodály mondta: „A kultúrát nem lehet örökölni, az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra és újra meg nem szerzi magának”. Örömmel tölt el a tudat, hogy az emberek megállnak a kopjafák előtt. Érzem, munkám nem volt hiábavaló. A Nagy Mózes-napok idején Esztelneken az egykori alapító iskola helyén állított kopjákat is ő faragta. Nemcsak székely kapukat, kopjafákat faragott, hanem bútorokat, használati tárgyakat, dísztárgyakat is. Kiállítások Magyarországon Felesége, Mária kézdivásárhelyi születésű és szintén népművészettel foglalkozik: faliképeket, szőnyegeket, szőtteseket készít. Több magyarországi településen volt már közös kiállításuk: Szentendrén, Mezőhegyesen, Leányfalun, Esztergomban, Kiskunfélegyházán, Szegeden, Budapesten is. 1997-ben Hatvanban volt nagy sikerű kiállításuk. Még abban az évben álmodta meg és készítette el Tóth István asztalosmester segítségével a hatvani Ady Endre Könyvtár előterébe azt az irodalmi életfát, melynek avatására 1998. április 17-én került sor. A két kopjafa között feszülő kiterjesztett szárnyú turulmadár teste adta az alapját a rézből készült életfának, a hajtások mentén burjánzó levélkékbe vésték bele az „írástudók” neveit. Ugyanis a könyvtárban végzett búvárkodás eredményeként kiderült, hogy bizonyíthatóan több mint 150-re tehető a neves és jelentős alkotók száma, akik valaha is megfordultak itt a Zagyva Partján: Ady Endrétől József Attilán át Ratkó Józsefig, Balassi Bálinttól Petőfi Sándoron át Thomas Mannig terjedt a rangos névsor. Persze „ma is élők és küzdők” is felkerültek a papírlapra. A 250 cm magas 185 cm széles kompozíciót egyhetes megfeszített munkával faragták ki. 2000. augusztus 3-án Budapesten a Magyarok Házában nyitották meg István Sámuel és István Mária közös kiállítását. Megnyitóbeszédében Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei régiójának elnöke azt hangsúlyozta, hogy a székelység egykoron az ország határait védte, napjainkban pedig a hagyományokat. Millenniumi és testvérvárosi Emlékmű Kéziővásárhely és Hatvan önkormányzata 1992-ben Hatvanban írta alá a két település kapcsolatát szentesítő testvérvárosi szerződést. 2000 nyarán István Sámuel egy hónapra megint Hatvanba „költözött”, hogy elkészítse a város Millenniumi és Testvérvárosi Emlékművét, melyet 2000. október 22-én, a magyar nép nagy nemzeti ünnepe előtti napon avattak fel, megalapozva ezzel a Millenniumi és Testvérvárosi Emlékpark létrejöttét. A kilenc kopjafa közül három Hatvané, a többi hat a testvérvárosoké. A három központi oszlopra ősi motívumok kerültek: a hun Nap, a Napba repülő madár, több száz éves virágminták. A testvérvárosok egy-egy kopjafát kaptak, s mindenikre az illető város nevét, lakóinak számát és Hatvantól való távolságukat véste rá: Kézdivásárhely 23 000 lakos, 770 km, Massluis 33 000-1530, Tavemelle Val Di Pesa 10 000-1070, Beregszász 20 000-260, Járóévi 28 000-530, Kokkola 35 000-3790. Munkáinak értékeléseképpen számtalan díjat tudhat magáénak; nehéz lenne kiválasztani, melyikre lehetne a legbüszkébb! Népművészeti faragványai ma már más kontinenseken is hirdetik az ősi székely népművészet értékeit. Kopjafák Rodostóba A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 300. évfordulójára készülvén, engedtessék meg, hogy idézzek Ferenczy Lajos Tibor Levélféle a szomszédba, Kézdire című cikkéből: „Kedves barátom, Sándor! Bizonyára meglepődsz, hogy nyilvános levélben szólok hozzád, mikor oly közel lakunk egymáshoz... Szóltam hozzád nyílt levélben a diktatúra éveiben is... Nem szándékom tovább dicsérni évtizedes munkád nagyszerű eredményeit, az anyaországban állított székely kapuk sikerét, jelképes üzeneteit. Annál inkább szeretném önzetlenségedet és emberségedet közhírré tenni, ami szabadidős szenvedélyeddel, a fafaragással kapcsolatos. Írtak már a hármas kopjafa-kompozíciódról, amely szoborként díszíti választott lakóvárosodat, s amit ajándékként adtál polgárainak. Azt kevesebben tudják, hogy annak kicsinyített mását, a Háromszéket - Sepsi-, Kézdi-, Orbai-szék - jelképező kopjafa-triót faragtad meg és ajándékoztad a Mikes-túra résztvevőinek, illetve általuk küldted a radostói Rákóczi Múzeumnak. Most kissé megkésve tudatom veled, hogy kérésednek eleget tettünk, nagy műgonddal és hozzáértéssel elkészített munkád méltó helyre került. Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy megérkezésünk másnapján - jelenlétével az esemény fontosságát és nagyszerűségét igazolandó - személyesen Magyarország isztambuli konzuljának adhattuk át, a Mikes Líceum ajándékaival egyetemben. Filmeztük, lefényképeztük, amint Mikes Kelemen piciny szobájában átveszi ajándékainkat és a „tenger mormolását” azóta is hallgató kicsiny egyszerű faasztalkára helyezi a magyar állam tulajdonát képező Rákóczi-Mikes Múzeum immár végleges és el nem tulajdonítható örök díszeként... Hát igen, kedves barátom, ezt a köszönőlevelet még a Rodostóba való végleges elindulás lázas készülődésének napjaiban kellett volna megírnom és elküldenem. Mert neked csak annyi kívánságod volt (az anyagi honoráriumról nem is akartál hallani, azt mondtad, hogy ennyivel tartozol a Rákóczi-szabadságharc, a kuruc bujdosók emlékének), hogy készítsünk fényképet róla, amikor megérkezünk. Kollégáim filmezték és fényképezték is. Ha nem tévedett a tiszteletbeli konzul, Vásáry István úr, évente száz-százhúszezer magyar turista fogja megtekinteni a múzeum többi, ereklyeként őrzött berendezéseivel, képeivel, bútoraival és a szabadságharc megannyi tárgyi emlékével együtt. Mondom, megkéstem a köszönettel, de azt is be kell vallanom, hogy a nekünk címzett sok-sok gratulációból téged is megilletne egy rész! Téged és azt a zágoni faragó társadat, aki a tizenöt kicsiny kopjafa-stafétabotba belevéste mindannyiunk nevét, azokét, akik nehéz fanatizmussal vállalták ezt a nem könnyű utat... Ha utólagosan is, ha megkésve is, de fejezze ki hálánkat, elismerésünket, köszönetünket ez a nyilvános levél, kedves barátom. A Törökországot megjárt Mikes-túra tagjainak nevében szeretettel üdvözöl barátod, Ferenczy Lajos Tibor.” István Sámuelt 2003-ban három magyarországi kiállításra is meghívták: Gyöngyösre, Tapolcára és Veszprémbe. Meghívták a hollandiai testvérvárosba Massiuisba is. Koronára is meghívhatnák Ilyen sikerek után talán illendő lenne, ha az őt útjára indító Korond is meghívná a szülőföldjéhez mindig hűen ragaszkodó fiát egy kiállításra, aki nagyobbik lányát is néprajzos szakembernek taníttatta, a Székely Nemzeti Múzeumban kapott néprajzos állást. SZŐCS LAJOS A Transilvania Bank 2003. október 7-től jelen van Hargita megyében is.