Hargita Népe, 2004. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

2004-09-10 / 213. szám

2004. szeptember 10. MŰVELŐDÉS: Válaszlevél Sütő András íróhoz Tisztelt Sütő András! Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy Tamási Áron hajdani temetésének a körülményei körül keletkezett nézeteltérésünket, illetve véleménykülönbségünket (a témában kettőnk között még elmúlt év őszén lezajlott magánlevelezés után!) a nagy nyilvánosság elé tárja (Szabadság, 2004. július 13., valamint másodközlésben a Hargita Népe szeptember 3-i számában). Ezen egyszerű oknál fogva kényszerültem arra, hogy magam is hasonlóképpen - a nyilvánosság előtt - válaszoljak. .Előzetesként azonban - kifejezetten az Olvasó tájékoztatására - közölnöm kell bizonyos információkat. Magam is farkaslaki vagyok. Horribile dictu, Tamási Áron rokona. Sőt, temetésén, Csíkszeredái segédlelkészként, szülőfalum akkori orgonistájának (Jakab Endre) a távolléte, egészen pontosan sorkatonai szolgálata miatt a kántori feladatkört is elláttam. Tehát a szó szoros értelmében szem- és fültanúja vagyok a korabeli eseményeknek és a kommunista román hatalom meg a rendkívüli körülmények teremtette fejleményeknek és hangulatnak. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy Tamási Áront farkaslaki temetésén egyedül (!) az akkori helybéli plébános (néhai Birton István) búcsúztatta, aki ebben a minőségében számomra a történet koronatanúja. Halála előtt a búcsúbeszéd szövegét, a temetésről általa készített színes fényképalbumot, a koporsó vasúti útját igazoló két táviratot (MÁV és CFR), az anyaországban akkoriban megjelent néhány újságcikket és az egyetlen, Áron temetésével kapcsolatos levelet is - további megőrzés végett - rám testálta. Tisztelt Sütő András, régi meggyőződésemet, miszerint Tamási holtteste nem fordult meg a dél-erdélyi Lupény vasútállomásán, továbbra is fenntartom. Az írásbeli bizonyító dokumentumok (és csak azok, nem pedig az „elszállt” - verba volant - ma már nem ellenőrizhető szóbeli vallomások!), amelyek birtokomban vannak és megtekinthetők nálam, a következők: 1. Két „eredeti” távirat a MÁV-tól és a CFR-től. Nem hamisítványok ezek, s nem is „fetisizált hitvány papírok”, hanem megsárgult, kissé időfogarágta korabeli bizonylatok. (A „hamisítvány látszatát az keltheti, hogy a két táviratban a vagon számának három első számjegye nem egyezik. Viszont a korabeli tisztviselő „elírása” ellenére a táviratok tartalma tökéletesen megegyezik azzal, amit Tamási Gáspár a Vadon nőtt gyöngyvirágban a holttest utazásáról leír.) 2. Birton István plébános 1975-ben (!) keltezett, számomra „perdöntőnek” számító magánlevele, amelyet az Erdély-szerte közismert versmondónak (György Dénes) írt majdnem tíz (!) évvel a temetés megtörténte után, s amelyben - többek között - szó szerint ez olvasható: Kedves Dénes bátyám!... Tamási Áron földi maradványai hazaszállításával kapcsolatban is eléggé elterjedt felfogás volt, hogy előbb a zsil-völgyi Lupényba szállították, s onnan került Udvarhelyre, illetve Farkaslakára. A budapesti MAV igazgatósága táviratot küldött Tamási Gáspár címére Farkaslakára: CFR 162659 számú, 23 órakor (1966. június 7-én éjjel) induló vagonban via Lökösháza - Curtici 660 számú vonattal Tamási Áron holttestét technikai okokból közvetlenül fenti címre irányítottuk. (Egyidejűleg felkértük a Romtrans Bucureşti-t Önnel érintkezést felvenni azzal, hogy az Ön által kifizetett fuvardíjat térítse vissza Önnek.) A Bucureşti-i CFR igazgatósága június 8-án du. 17.30-kor küldött táviratában ez áll: Din Budapesta a fost expediat cu vagonul 156659 decedatul Tamási Aron la adresa Dvs. (comuna Lupeni, raion Odorheiu, reg. Mureş, staţia Odorheiu). Vagonul a trecut azi frontiera Curtici. Luaţi legătura imediat cu staţia Odorheiu pentru îndeplinirea formalităţii lor. Ez a vagon 1966. június 9-én du. megérkezett Segesvárra, ahonnan este 8-kor csatolták a személyvonathoz, és megérkezett Székelyudvarhelyre este 10 órakor. Azt mindenki jól tudja, hogy a vagonokat a rendezőpályaudvarokon csoportosítják. Nehezen képzelhető el, hogy ilyen rövid időben még a Zsil-völgyét is megjárja. Mindezeket személyes tudomásulvétel végett közöltem, hogy lássad, miként is állnak a dolgok. (Az álló betűvel írt és zárójelbe tett két kis szövegrészt Birton nem idézte - J. G.) A dolgok lényegén ezek az apróságok semmit sem változtatnak. Fő az, hogy ABEL véglegesen hazatért mindenképpen, s ott nyugszik, ahová végakarata szerint kívánkozott. (Lásd Kányádi Sándor T. A. sírjára című költeményét, amely a nagy író odüsszeája végetérésének állít művészi emléket.) 3. Tamás(i) Gáspár (az író öccse, akit néhány évvel később én búcsúztattam) két könyve, amelyek közül az első ( Vadon nőtt gyöngyvirág) 1970-ben, a második pedig 1982-ben jelent meg. Mint úgymond „legilletékesebb”, mindkettőben megemlékezik a temetésről, de a holttest lupényi „utaztatásáról” egy fél szót sem ejt, pedig hát (esetleg ilyen alcímmel: Abel a halálban) érdekes és „regényes” részlete lehetett volna színes és akkortájt nagy sikert aratott írásainak. Gáspár bácsi, mint aki édestestvérként a budapesti temetési szertartáson is részt vett, a Vadon nőtt gyöngyvirágban a nagyon fontos időpontokra vonatkozóan ezt közli: Az indulás ideje Budapestről 1966. június hetedikéneste volt, és az érkezés ideje a székelyudvarhelyi állomásra június kilencedikén este volt, és ezt az éjszakát a székelyudvarhelyi temető halottasházában töltötte (210. oldal). A második könyvben, illetve a bővített kiadásban, a „harmadik rész”-t szó szerint így indítja: Az írásom harmadik részét azzal kezdem, hogy megírjam a drága bátyám halála után történt eseményeket. Én azt hiszem, hogy senki sem illetékesebb erre az írásra, mint én, hiszen én vagyok a legközelebbi, aki erre az írásra hivatott, és részletesen ismerem az eseményeket (276. oldal). No comment. A Szabadság - és utólag a Hargita Népe - hasábjain leírt közléseink összevetését és mérlegelését az általunk idézett bibliai igék jegyében (keressétek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket) a magam részéről az Olvasóra bízom. Önt viszont írásművészete iránti őszinte nagyrabecsüléssel és a kisebbik testvér szeretetével szívélyesen köszöntöm. Kolozsvár, 2004. július 14. JAKAB GÁBOR A júniusi budapesti Könyvhéten a könyvstandunkhoz jött egy férfiú, aki miután ismételten kikérdezett, hogy biztosan Csíkszeredából jöttünk-e, azt kérdezte: - Azt mondják, Csíksomlyón az idei pünkösdi búcsún megjelent az égen a turulmadár. Ugye, igaz? - Mit szólna ehhez Ipolyi, kérdeztem én is, de csak magamban, hangosan udvariasan azt mondtam: - Nem tudunk róla, nem hallottuk. Az illető(„ugye, igaz”) nyilván lelkes bólogatást várt, mert dühösen így szólt: - Kinek a nevében beszél? Megmondták, hogy igaz. Sokan látták. Én hiszem... Hogy örvendett volna Ipolyi Arnold egy szemtanúnak, hiszen Magyar mythologia című munkájában ezt írta: „A Turul névből határozatlan magyarázatai mellett, mivolta teljesen meg nem határozható ". Mert mit is tudott ő a Turulról? „Sajátságos eredetiségű, tisztán nemzeti, tündéri madár alakú védnemze, eszközli már Almos a magyar fejedelmi dinasztia alapítójának születését. Őstörténeti hagyományunk Turulja egyfelől az ős hun mondába ér le, míg másfelől az egész magyar történeti hagyományon keresztülvonul... Már Attila győzelmes hadi zászlóin a Turul, koronás sasmadár alakja lengett, mely jelkép és cím alatt a magyar nemzet Géza idejéig hadakozott és kormányoztatott... " Sólymot és saskeselyűt is jelentett... hely- és személynévként is létezett: volt turuli prépostság, Turul várában volt fogva tartva Kun László neje, Erzsébet és egy Turul nevű gróf jószágai hagyományozásáról is fönnmaradtak adatok... Ipolyi Arnold 1823 őszén született Stummer Ferenc Hont megyei főszolgabíró és felesége, Szmrecsányi Arzénia első gyermekeként. Mint életrajzírói följegyezték, már ifjúkorában nemcsak ragyogó elme, a magyarság történetének szenvedélyes kutatója volt, hanem igencsak segítőkész, emberséges lelkész is. 1849-ben, amikor a zohori vidéket, ahol ő plébános volt, kolera sújtotta, ő sorra látó A székely Turulmadár gatta a betegeket és megpróbált vigaszt nyújtani, ami nem volt könnyű, mert a lakosság többsége szlovák volt, és Ipolyi csak maga készítette szótár segítségével szólhatott hívei anyanyelvén. A Magyar mythologia 1854-ben jelent meg, s Ipolyi nevét egy csapásra ismertté tette. Munkásságáról érdemes följegyezni, hogy nagyrészt neki köszönhető annak az 1880-as archeológiai vizsgálatnak az előkészítése, amelyen a magyar szent koronát tanulmányozták. „A magyar szent korona eddig megjelent leírásai s ábrái sem a valóságnak, sem a műarcheológiai tudomány mai állásának nem felelnek meg - hívta föl Ipolyi két évvel a vizsgálat előtt a tudományos világ figyelmét, s emiatt több fontos kérdést megoldatlanul hagynak. " A vizsgálatra különféle hivatalos személyiségek, főrendi és képviselőházi küldöttek, koronaőrök, miniszterek és Magyarország prímása jelenlétében került sor, szigorú fegyveres őrizet alatt. Kiderítették, hogy a korona leírásai és a róla készült rajzok valóban nem felelnek meg a kor követelményeinek. Az akkor készített új rajzok és leírások jó száz éven keresztül egyedüli forrásai voltak majd a regáliák tanulmányozásának. Ipolyi szerénységére jellemző, hogy amikor 1871-ben besztercebányai püspök lett, szándékosan néhány nappal a beiktatása előtt érkezett a városba, hogy a szokásos, fényes beiktatási ünnepségekre fordítandó pénzösszegnek nemesebb célt találjon: megvendégelte a város szegényeit és az agg papok megélhetésén segített egy tetemes összeggel. A magyar képzőművészet története is hálával emlegetheti a nevét: 1880-tól az Országos Képzőművészeti Társulat elnöke volt, saját jövedelméből festészeti pályadíjat alapított, amelynek nyertese volt többek között Lotz Károly, híres Hunyadi János halála és Szent István című képeivel. Ipolyi 1886-ban halt meg, röviddel nagyváradi püspökké való kinevezése után. Hogy honnan röppent föl a csíksomlyói turulmadár - nem tudhatom. Sólyom nem lehetett, az biztos. De talán egy sasmadár körözött az égen, valaki fölmutathatott rá s vicces kedvében így szólt: — Ejsze, egy turulmadár röpdös odafent, s ha nem egyéb székely turulmadár. Ugye, igaz? S ha eddig itthon nem tudtunk róla, most, íme, én igyekeztem közkinccsé tenni e csodás dolgot. KOZMA MÁRIA Fekete-fehér Kalász Márton Holt kert Élve ez sem: a kis lappangó fa. Szépít ilyenkor távol egy világot, amely nekünk itt lent: lehet szép. (Megcsaltuk, mondták, a szemet. Magad ma elmédet, más e kedvét is. Gátlóvá vontuk a messzeséget.) Mintha az illat, amelyet onnan most tárt lelkifolyosó, méznek átröptet egy fuvallat, írva akár az üde rombolás kedvezményében: nem volna ihlet. Majd a titokzatos megtévesztés hálója vonná be személyed, elpártolna lopva egy érzék tőled. Megpendült az ép foglalat -mérték, hogy bárhol mi kihordozható. Képzetünk: épp nem hordozható ki semmi. Lehetne távlatunk annyi közelség, fáztunk néhány lépésre a kígyózó fától. Gyermek, fékezve bölcsességében e torz kő is, s hogy ebben volt kényes megtorlani - tehet éberré alkunk, nem ridegebb lelkűlét, ma kiforgat. (Abban, ami mértéket ad, már a botránkoztatás vonzata, kényesebb.) Pavane Hogy valamit nem jól csináltak - zúdul hirtelen a rejtett vízöntőrendszer felhőszakadása a tisztás közepén álló pávánkra: legjobban a látogatók tömege ernyedt meg. Akár az univerzum derűs csarnokában vétett volna el valaki váratlanul tragikusan egy gombot. Én?, érzi-e a látogató, melyik építmény felhős zárlalára nézhetne föl. Sértetten az égre, ijedten hiába néz: épp hol Isten s valamely szolgálatos kerub képe villan el magyarázkodva a víz-rés mögött. Lent a páva révült gyámolatlanságban s némaságban vár; nem lehet látni, szívdagály szoríthatja máris így: tudatos földi rémület, amely csak halandót érhet ? Ilyen pompába épült lénynek nem sajátja. S amit égi kert közepén kiválasztott jelenség ma sem érdemel. Más e szolgálat, más itt, rettenetes vétségeinkben is, a halál. 70 éve, 1934. szeptember 8-án született a költő, József Attila-díjas, a Magyar Írószövetség elnöke.