Hargita Népe, 2008. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

2008-08-09 / 183. szám

IV._______________________________MŰHELY____________________ Térrel, korral összhangban alkotni (Folytatás az I. oldalról) Először is a kort, amelyben dr. Pál Gábor ügyvéd, sze­nátor, Csík megye képviselője élt, pontosabban az 1883 és 1968 közötti időszak jellemzőit. Majd a műemlék épület adta tényezőket, így született meg az elképzelés, hogy a 19. század eleji féldomborművek hangulatát idézve készíti el az műalkotást, amely a boltívbe süllyesztve is érvényesülni tud. „Nem szeretek a részletek fölött sem elsiklani, így ugyancsak 19. század eleji díszítőelemeket vittem be az alkotásba” - magyarázza a művész, majd hozzáteszi, mindössze tíz-ti­zenöt centiméterrel nagyobb a féldombormű az élet nagyságú arányokhoz képest. A köztéri alkotások, szobrok esetén ugyanis szerencsés figyelembe venni, hogy a szem perspektívájában kisebbnek tűnhet az alkotás attól függően, hogy mnyen magasra kerül. A szóban forgó alkotás kivitele­zése, a tervet is beleértve, egy jó hónapot vett igénybe. Kárpátki Zoltán egészséges önkritikával mérlegel: ha nincs zúgolódás, tán tetszik a csíkszeredaiaknak. Tény, hogy Pál Gábor leszármazottai az elsők között gratuláltak a művésznek, mert úgy érezték, a házról mostantól valóban nagyapjuk köszön rájuk. Azt is örömmel nyugtázták, hogy klasszikus értelemben közelített a feladathoz, így alkotása Pál Gábor személyiségét és karakterét egyaránt tükrözni. Izgalmas munkák itthon is A temesvári Nyugati Egyetem szobrászat szakán oklevelet szerzett fiatal szobrászművész öt évig dolgozott Magyarországon kőrestaurátorként. Patinás kőépületek, kastélyok, a Szent István-bazilika, a Mátyás-templom stb. díszítőelemeit, ornamentikáját restaurálta. Ez lett a művész vizuális közlési módjainak egyik kedvelt formája, a másik pedig az önálló munkáiban megfogalmazott üzenet tolmácsolása. Jelenleg Csíkszeredában restaurátorként dolgozik. A stukkók és különböző díszítő kőelemek helyreál­lításánál találkozunk nevével. 2006-ban a Szent Kereszt-templom köveit, ajtókőkeretét és az oromfal kőrészét restaurálta. A vulkáni hamuból álló, tufás andezitek, amelyeket könnyű volt faragni, sajnos nem bizonyultak időtállónak, így szükség volt a szakszerű kezek munkájára. E munka során a templom sekrestyéjének bejárati ajtókerete szolgált szakmai szempontból a legizgalmasabb kihívásként. Sajnálatos tény, hogy az 1758-ból való kőkeretet a 19. század elején stokkoló kalapáccsal „restaurálták”, így annak formai kecsességét, a díszek élességét eltüntették. „Ezt már én sem akartam helyreállítani, csak a lyukakat, a villa­mossági dobozokat, kábeleket és csöveket szedtem ki a kövekből, így azt statikailag megerősítettem, és a hiányzó részeket egészítettem ki, így láttam a leghelyénvalóbbnak. Ugyanakkor igyekeztem visszaadni, tükrözni elődeink mesterségbeli tudását” - mondja a munkát alázattal végző művész. A népművészetet késő reneszánsz stílussal ötvöző, kőből készült ajtókeretet ma már e megtisztított formájában csodálhatjuk meg, láthatjuk, amint a Földanyából kiinduló, kétoldalt fölfelé kúszó életfa a szentségeket jelképező hét ágban miként folytatódik. Ugyancsak évekkel ezelőtt dolgozott Sárpátki Zoltán a Korona vendéglő ornamentikáján, valamint az erkély rekonstr­­ukcióján. Bár itt gipszelemekről és műkőről volt szó, a neobarokk műemléképület helyreállítása is izgalmas feladat volt. Az idén pedig a Piac utcai Daradics-ház díszítőelemein dolgozott. Bár ez utóbbi nem műemlék épület, dicséretes, hogy gazdája igényt tartott annak szakszerű felújítására. - Amikor hozzálátunk egy feladathoz, először szakszerű tisztítást végeztetünk az épületen. Rendszerint a restau­rátor határozza meg, hogy homokfúvót vagy gőzborotvát használjon a tisztító cég, vagy netán vízzel is eltávolítható a piszok. A vegyszeres tisztítás csak utolsó megoldás marad. Ezután felmérjük, hogy milyen a kő állaga, ha már nagyon tönkrement, akkor azt vagy szilárdítani (ennek is többféle módja van a kő alapanyagától függően, hogy az mészkő, homokkő stb.) vagy pedig hidrofobizálni kell, hogy jobban szellőzzön. Csak ezután következik a tulajdonképpeni kiegészítés, ami műkőből, a két- vagy háromkomponensű anyagból áll. Végül ezt természetes vas-oxidokkal színezzük, hogy a pótlás is megkapja a kő eredeti színét - vezetett be a kőrestaurálási teendőkbe Sárpátki. Mint mondta, azt is figyelembe szokás venni, hogy a barokk épületek elemeit még kiegészítik, de a reneszánszban készült épületek kövei esetén csak tisztítást alkalmaznak és hidrofobizálást. A kiegészítő anyag kiválasztásánál mindig fontos, hogy homogén anyaggal dolgozzanak, ami ugyanúgy reagál a hidegre-melegre, mint maga a kő, és ha évtizedek múltán mégis az fogalmazódna meg, hogy a kiegészítés nem he­lyénvaló, és el kell távolítani, akkor azt meg lehessen tenni, el, ami igencsak közkedvelt lenne. Egy teljes Csíki-me­dencét átfogó, első és második világháborús emlékmű jelen­létét is hiányolja a városból, de a parkokban is szívesebben látna egy-egy köztéri alkotást. Mint mondja, Csík nagy szülötteiről, Nagy Imréről, Nagy Istvánról, Márton Áronról stb. sincsen egész alakos köztéri szobrunk. A múlt héten avatott féldombormű A ma emberéhez is szóljon a szimbólum Minimális sajtóvisszhangja volt csupán a pünkösdva­sárnapi újtusnádi ünnepségnek, amikor a település központjában álló első és második világháborús emlékmű­re helyezett turulmadarat, Sárpátki Zoltán újabb köztéri alkotását felavatták. E felkérés előzménye volt az a tavalyi eset, amikor a műemlékvédelemtől értesítették a kőresta­urátor Sárpátkit, hogy Újtusnádon egy jármű kiütötte a fogadalmi kőkeresztet, és a mintegy húsz darabra tört emlékmű szakszerű beavatkozást igényelt. Ezt követően jött idénre a felkérés Tusnád község polgármesterétől, Rafain Endrétől, hogy az újtusnádi világháborús emlék­műre, a nyolcvanéves kőtalapzatra készítsen egy turulma­darat. Sárpátki ennek a felkérésnek sem kisebb lelkiisme­retességgel tett eleget. Végignézte a művészettörténetben számon tartott turulmadár-ábrázolásokat, kezdve Emese álmától az újabb ábrázolásokig. A dokumentálódás során figyelt fel­­arra, hogy még korábbról is van említés a totemállat kapcsán, a krónikások feljegyzése szerint ugyanis Attila pajzsára piros alapon egy fekete turul­madár volt festve. Majd számba vette, hogy a kardot tartó, historikus madárábrázolást megelőzően szokás volt még Földanyát helyezni a madár karmai közé, vagy épp Hunort és Magort, ezáltal a nemzetet szimbolizálva. A nagyszentmiklósi kincseken látható első turulábrá­zolásokat is figyelembe véve, végül úgy döntött, hogy a ma emberének nem szükséges ilyen formában megjelení­teni a totemállatot, nem helyezett kardot sem a madár karmai közé, hanem egy hun-avar ékszerdísz elemeit bontotta ki plasztikáikig. Alkotói szabadságának bizonyí­téka az is, hogy nála a madár megérkezik, leszáll. „Kitár­tam a szárnyait, és úgy ábrázoltam, hogy leszáll a turul, mert én még látok erőt a népben. Ha egy totemállatot ma kell megmintázni, nem szabad figyelmen kívül hagyni a jelenlegi magyarsághelyzetet, mert az a szim­bólum a ma emberének is kell üzenjen valamit” - fogalmaz Sárpátki, akinek bronzból öntött turulmadara sasszerű, markáns vonalú. Valójában három madárfajta alapján mintázta azt meg: a szirti-, a rétisas, valamint a sólyomalakú hár­pia vonalait ötvözte. Az újtusnádi obeliszken álló turulmadár Művészszemmel nézve Csíkszeredát Sárpátki úgy véli, több olyan helyes tere van Csíkszere­dának, amely esetében egy jó szobor jelentené a megoldást. „Úgy tűnik, nálunk még mindig a figuratív alkotásokra van igény, abban találják meg az emberek az esztétikumot. S bár igaz, hogy a művésznek formálnia kellene a közízlést, ehhez előbb lehetőséget kell kapnia” - mondja mosolyogva, majd alternatívákat kezd sorolni. A központi áruház előtti virágágyások helyére egy szökőkutas térplasztikát képzel Amikor Sárpátki Zoltán alkot Természetesen az egyéni alkotások terén éli ki Sárpátki Zoltán is mindazt, amire úgy érzi, hivatott. „Különböző organikus, dekoratív elemeket használva próbálok alkotni. Nekem ez az, ami igazából energiát ad. Van úgy, hogy egy adott témára dolgozom, van úgy, hogy megragad maga a természet, egy vers, vagy valami olyasmi foglalkoztat, amivel kapcsolatosan az érzéseimet, gondolataimat plasztikalag szeretném megfogalmazni. Nem más ez, mint egy állandó küzdelem a formatanom és közöttem” - vallja. Műtermében többnyire nonfiguratív munkákat találunk. „A figurával csak az a bajom, hogy az emberi test megformálásá­hoz modell kellene” - ad mindjárt választ. Legtöbbször az or­ganikus és geometrikus elemek összhangját keresi. „Fontos, hogy úgy fogalmazd át azt a formát, hogy ne törd meg a síkot, ugyanakkor térbe is helyezzed. Valahogy úgy próbálom megol­dani ezeket a kis kompozícióimat plasztikalag, hogy valamit sugalljak a nyomás alatt élő ember számára. Erről szól az egyik hármas munkám, a Viszonyok című is, amit úgy értem el, hogy két szobrot egymáshoz annyira közel mintáztam meg, hogy azok összetaszításából egy harmadik jöjjön lét­re, épp az, amit a két szobor negatívja ad. Igazából ez az összhang kellene éltessen bennünket, de nem könnyű megtalálni. A tükröződés, az inoxszal való játék is tudatos volt, persze” - magyarázza. Sárpátki Zoltán alkotásaiból újabb kiállítás - Csillag István grafikus munkáival együtt - jövőben Marosvásárhelyen lesz látható. Addig még néhány térplasztika, bronszobor elkészül a műteremmé nemesedett csíkszentkirályi istállóban. És még az esztendő újat is tartogathat tarsolyában... 2008. AUGUSZTUS 9.

Next