Megyei Tükör, 1968. április (1. évfolyam, 7-11. szám)
1968-04-06 / 7. szám
Vélemények: „A klub tevékenysége? Lapos körforgás, kérem. Rekordidő alatt beindul valami, s rekordidő alatt dől dugába. Elhiheti, ha mondom, hiszen én 1945 óta tevékenykedem (Kraffl Pál, a textiliskola aligazgatója). „Nincs semmi ott, ami érdekelne, lekötne. Valamikor volt sakk csapat. Most nincs semmi" (Szőcs Gyula munkás). „Nincs is klubtevékenység. Nincs, aki szervezzen valamit“ (Bara Éva fonónő). „Ha egy lány oda elmegy, azt mondják róla, hogy ...“ (Lázár Angela szövőnő). „A klubban csak TV-et lehet nézni vagy sakkozni. Ezért nem mennek a lányok oda. Hátul van egyetlen terem, ahol mindenki próbál“ (György Teréz, az üzem szakszervezeti bizottságának elnöke). „Nincs klubélet! Nincsenek lehetőségeink“ (Szilágyi Jenő, a klub igazgatója) A textilgyár megyénk legnagyobb üzeme. Több mint2500 munkást foglalkoztat. Ebből körülbelül 900 fiatal. Mivel töltik szabadidejüket a fiatalok, milyen szórakozási lehetőségeket nyújt, és milyeneket nyújthatna a textilgyári munkásklub . Ezekre a kérdésekre formálódott a válasz, miközben elbeszélgettünk az üzem 120 dolgozójával, szakszervezeti vezetőkkel, kultúraktivistákkal. A helyzet meglepő... A megkérdezettek közül három ember válaszolta azt, hogy rendszeresen tevékenykedik a klubban. Ezek közül is kettő, a már bácsiknak nevezhetők csoportjába tartozik. Miért nem járnak a fiatalok a klubba? A kérdésre adott válaszok mind egy csomópontba futnak össze: nincs megfelelő szervezés Akinek van udvarlója, az azzal szórakozik, akinek nincs . .. A fonoda bejáratánál fiatal lányok csoportja. A szórakozásról kérdezem őket. Aklub tevékenységéről. „Én még soha nem voltam a klubban. Azt mondják, aki oda jár, az rosszféle" — egy feketeszemű lányka válasza ez. Egy másik legyint. „Én nem mondhatom, hogy nem voltam soha, hiszen a gyűléseket ott tartják". „Szórakozás? — emeli fel tekintetét egy másik. Én szívesen mennék a tánccsoportba, de nem hívott senki". Pörögnek a válaszok. Nevetgélésekkel, legyintésekkel cifrázva. „Akinek udvarlója van, az azzal sétál. Klub? Esetleg beülünk a Súgásba. Ott lehet táncolni is." S akinek nincs udvarlója? „Az keressen magának. Persze jobb lenne, ha a fiúkkal valahol egy feketekávé vagy hűsítő mellett elbeszélgethetnénk olyan helyen, ahol nem számít pofátlanságnak, ha más asztaltól kérik fel az embert . . . Valahol kellene ismerkednünk is . . . A klubban egyelőre csak csipkednek. Szóval és kézzel is.“ Elég, elég unalmas . . . Szóval nagyon unalmas A feszédében inkább férfiak dolgoznak. Itt is sok a fiatal. Legtöbbjük esti líceumba jár. Az a véleményük, hogy poros könyvrecenziókkal, színvonalatlan előadásokkal nem lehet semmit elérni, csupán azt, hogy senki se menjen a klubba. „Nyolc órás meló, tanulás, esti líceum, s akkor szabad időmben is azt hallgassam, amit az iskolában is hallhatok. Az más lenne, ha . . ." A mozitermet vissza kellene adni a klubnak, a gyűléseket, szakmai továbbképzést máshol tartani, figyelembe venni az ifjúság reális érdeklődését, igényeit. Kérdezem, mindezt elmondták-e valahol. — „Igen kérem, kiosztottak még tavaly valami kérdőíveket. Sokan megírtuk a véleményünket. Őszintén. Javaslatokat is tettünk. Közmunkára ajánlkoztunk. De semmi foganatja. Minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Vagy rosszabbodik. Elég, elég unalmas . . Szóval nagyon unalmas a klub tevékenysége". Papírok, papírok ... S az álmodozó ember A klub könyvtárában beszélgetünk az igazgatóval, Szilágyi Jenővel. A márciusi tevékenység naplóját mutatja. Fokos regiszter. Hogy mi minden van benne? Az üzemből négyszáz munkás tevékenykedik rendszeresen a klubban. Csupán márciusban az állandó tevékenységek (eszperantó, bélyeggyűjtő, fotókör, fúvós zenekar, gitáregyüttes, színjátszó csoport, tánccsoport, szólisták, páros tánc, esztrád csoport) mellett az emberek által szép számban látogatott rendezvényekről számol be a füzet. Hogy csak egy párat említsek: bál a kanlinban, március 8 megünneplése könyvismertetők, szimpozion Ion Creangă életéről, mesedélután a gyerekeknek, technikai előadások stb. Mikor megkockáztatom a kérdést, vajon miért nem tud mindezekről 120, adhoc megkérdezett munkás, a válasz lemondó-nosztalgikusan hangzik : „Az üzem nem adja meg a megfelelő segítséget. Egy ember nem tud mindent elintézni. Javasoltam, hogy a KISZ-el közösen csináljunk munkatervet, hogy hívjanak meg a gyűléseikre. Ilyesmit még nem sikerült elérnem". Az áprilisi terv is elég egyoldalú. Szimpozionok, könyvismertetések, úgynevezett szórakoztató vasárnapok. Mondom a fiatalok igényeit, javaslatait. „Tudok róluk. Kérdőíveket osztottam szét, még a tavaly. Aztán lemondtam róluk, mert csak rossz hatással vannak a tevékenységre. (!) Nem tudjuk megtenni, amit kívánnak tőlünk, s akkor inkább . Szóval ez így" nem klub, kérem A mozitermet legelőször is ki kellene üríteni. Az előcsarnokba nappali bárt gondoltam A terembe tánctermet asztalokkal, kis fotelekkel, az udvarra szökőkutat, meg aztán fedett uszodát. Csak így lehetne valamit tenni. De azt mondják álmodozó vagyok... Én nem vagyok hibás . . ." Senki sem hibás tulajdonképpen? Vagy talán mindenki? A kérdésre nehéz válaszolni, de annyi tény, hogy a szórakozás bizonyos fokig minden dolgozónak egyéni, személyes problémája is. És az is igaz, hogy az igények, de még az álmodozás sem old meg semmit. Osztjuk György Teréz elvtársnő, a szakszervezeti bizottság elnökének véleményét. Először azt kell megtennünk, ami nem kerül százezrekbe. De azt meg kell tenni ! A fotelek meg a szökőkút, a fedett uszoda és nappali bár bizonyosan elkészül idővel. De addig is meg kell kezdeni valahol a klub klubbá alakítását. Valahol ott, ahol a fiatalos lendület, a hazafias munkára való ajánlkozás lelkesedése hamar gyümölcsözik. És lehet ott, hogy magunkban a tehetetlenséget, kishitűséget, az előítéleteket és a nem törődést felszámoljuk. Kerestély Ferenc Senki se hibás?! Azt a kis csupasz jószágot hm-lom között, egy szekrény tetején fedeztem fel. Gyanús, fehér szál vezetett arra. Mentem a nyomon. Ahogy kiemeltem a barikádra emlékeztető dobozhalom mögül, meglepetésszerűen megszólalt emberi nyelven: ...„Pontos időjelzést adunk"... Egy óra volt. A munkásszállás lakói csak három után érkeznek haza. Jutott idő tehát arra, hogy fényképészünkkel végigjárjuk a szobákat. Nyilván senki nem szereti, ha munkakörének, elvégzett munkájának réseit, hézagait, foltjait nézegetik. Kicsit így voltunk Takács András gondnokkal is, aki nagyon udvariasan bár, de megpróbálta „szuggerálni", hogy melyik szobát nézzük meg. Nem valami példátlanul kárivó dolog, csupán az a kontraszt döbbentett meg, ami a munkásszálló egyes szobái között van. Vegyük sorba: itt van az 5-ös. Vaságy, takarosság, rádió, reprodukciók és könyvek. Rengeteg könyv, újság. V. L., K. Cs., B. E. laknak itt a technikusok. A nyolcórai munka után ide hazajönni, valóban pihenést jelenthet. Úgy érzem ők maguk is OTTHONUKNAK érzik ezt a helyet. Na, de menjünk tovább. Viszszafelé számoznak, így érünk el a 3-asba. Valami példátlan rendetlenség fogad, a színskála összes színeiben pompázó ruha- és alsóneműk hevernek az ágyakon, a szőnyeggé lefokozott pokrócon úgy — becslésem szerint — két héttel ezelőtti sár éktelenkedik, az asztalon egy hideglakoma maradékai, szekrények tetején csizma, doboz, kimustrált cipő, újságok, betonvas és a szóban forgó, különben felismerhetetlen hangszóró. De ez, mint mondottam, megszólalt. Hogy nevelő célzattal-e, vagy nem, azt nem tudom, de mindenesetre rendkívül szomorú állapotban. Ne firtassuk, hát •szoba lakói — bükszádi, rétyi, karácsonyfalvi, kászoni bejárók. Az adminisztrátor nyilván zavarban van, bár nem okoljuk őt. Sem a megnyomorodott elektronikus csodabogárért, sem a szemet bántó sárért, sőt az ágyakon levő színes panoptikumért sem. Nem egyetlen szoba a harminckettő közül, ami magán viseli lakói s a február végi latyak jegyét. Az otthonban 176 ember él. A 176 ember után két takarítónő takarít. Persze, időnként ki lehetne rázni, porolni a sáros pokrócokat, de 176 ember tunyaságát nem lehet egykönnyen eltüntetni. Az otthon tisztaságára azok nem vigyáznak, akik tulajdonképpen csak afféle hétközi szálláshelynek tekintik, s szombaton haza mennek a falujukba. Aki itt akar élni, s kötve van az otthonhoz, hiszen pihenésének, szórakozásának színhelye, az az adott feltételek között emberi környezetet tudott kialakítani maga körül. Ott van az M 5-ös szoba példája. Maradjunk a szórakozásnál. Az otthonnak klubja, könyvtára van. A könyvtár éppen zárva, de a klubban van valami élet: a második váltásban dolgozó fiatal-emberek ütik a kis fehér labdát. Kihasználják a klub „holt szezonját", mert az a helyzet, hogy ez a klub egyúttal a szakképesítő tanfolyam tanterme is, gyűlésterem is. Az adminisztrátor sorolja a rendezvény-lehetőségeket: hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön nem, mert akkor éppen kurzus van. Pénteken gyűlés. Viszont szombaton van bál. Ki vesz részt ezen? Hát a munkások. Magunkban replikázunk, hogy lehet a klub egyetlen állandó jellegű rendezvényét éppen szombaton tartani, amikor az itt lakók nagy többsége éppen hazamegy? Ha hétközben, két szakmai kurzus között néha időt szakítanának arra, hogy felolvassanak, ismertetőt tartsanak ezeknek az embereknek, időnként a szép emberi szó, a színjátszás, a zene is helyet kapna a klub ,,anti-profilú" programjában, talán reggel kevesebb szemét maradna a szobákban, több lenne a könyv, nem forgatnák ki jó hangszórói mivoltából a hangszórót, s a takarító asszony is nyomdafestéket inkább tűrő nyilatkozatokat adna az ittlakókról. Ha baj van, az bizony kétgyökerű. Nem állíthatjuk azt, hogy a vállalat illetékes alkalmazottai a felelősek azért a kontrasztért, de azt sem, hogy a falvakból bejáró, többnyire szakképzetlen munkások mindent megkapnak itt, hogy legalább második otthonuknak érezzék a munkásotthont. Élnek itt családok is, de túlnyomóan inkább nőttek fiatalemberek, laknak. Nem lenne rossz a nyolc óra munka utáni szabadidejüket tartalmasan, szépen főleg kollektív jelleggel, lekötni. Ez plusz energiákat, szívet és némi áldozatkészséget kívánna az építkezési vállalat funkcionáriusaitól. Ez a, főleg szellemi, áldozat nemcsak az otthon tisztaságában, a munkások lelkében „amortizálódnék", de talán a munkaidő kieséseket, a felelőtlen munkát is leszorítaná. Tehát érdek. Az anyagi ráfordítással nincs baj. Kevés olyan építkezési vállalat van az országban, amely hasonló körülményeket biztosítana (anyagilag!) munkásainak. Az épület körülbelül 900.000 lej beruházással épült, a berendezés is megér 100 200.000 lejnyit. Állítólag készül már az ikerblokk másik tömbjének terve is, itt fog felépülni, ugyanezen a telken. Szállást biztosít majd újabb 150—200 munkásnak. Nem lenne rossz, ha a vállalat a dicséretre méltó anyagi önzetlenség mellett valami más, „szellemi önzetlenséget“ is tanúsítana, hogy ne csak szállás, de otthon legyen a munkásotthon. Kevesebb lenne így az összetört ablak, a felborított WC-kagyló, a szemét, na, és az a szerencsétlen difuzor sem került volna ilyen nehéz helyzetbe, hogy sorsát ennyire a szívemre vegyem. Magyari Lajos Otthon legyen a szállás Megyei TÜKÖR 3