Megyei Tükör, 1969. január (2. évfolyam, 51-54. szám)
1969-01-04 / 51.szám
CZEGŐ ZOLTÁN filágnyi holnap Sírvam kátrányos földre koppan, füzes ereje sincs, úgy látom, ehhez a télhez. (Egy kicsit átok, mikor az ember hallgatni, de szólni sem képes.) — Hát szólalj, szabadság arról ki teremtett. Bonts ki a szavaid tiszta figyelemnek. Brazil vagy székely tanyákon, ha kinek kedve sírni támad —, bontsd ki a melleid ez ikervilágnak ! — Szólalj, szabadság ! Szavaid hasábfák legyenek a tűzön, mely annyi idő után mindig csak pislákol. Nézd, mint rohadt banánhéj, tapad tanya csend a terveket vajúdó súlyos éjszakákon. Szólj az életért — s kopjafát adok felkiáltójelnek, kettőspont anyák könnye lesz, kik negyedszázada háborút temetnek. Szólalj, szabadság ! Szavad el ne nyomja békében sem nagyképű gépek zakatolása. Légy vizünk, kenyerünk, kenyéren s vizen tarts, hogy éretted való gyönyörű rabságunk mindenki lássa. Riad a szó, tüze sincs, ereje sincs talán ehhez a harchoz, ma még kátrányos földre koppan. Szólalj, szabadság ! Magamat is lássam fényekre bukó világnyi holnapokban. Túrós LászlóHalálra láncoltatott lány 6-7 megyei TÜKÖR VEZEKLÉS Hogy szeretni kezdtem, s szeretni tudom a művészetet, neki köszönhetem Gyermekkorom parlagon pangó képzeletét az ő szellemében született arcorc népesítették be. Kund Abigéljét — a Sepsiszentgyörgyön őrzött Tetemrehívás változaton — úgy csodáltam, mint valami földöntúli szépséget, olyant, amilyent csak a művészet szent templomában tudnak teremteni. Áhítattal vegyes csodálkozással vándoroltam időről-időre a képei közé, és szívtam magamba a belőlük áradó fényt, életet, emberi tisztaságot... S most, amikor évtizedek múltán kezembe veszem a tollat, hogy róla írjak, tele vagyok aggódó szeretettel, tévelygő bizonytalansággal. Vajon el tudom-e mondani mindazt, amit szeretnék, s amit el kell mondanunk róla? Át tudom-e vinni azt a tiszteletet, mely bennem él, a fehér lapokon tornyosuló betűrengetegben? S szavakká, mondatokká tudom-e átvarázsolni a képek nyomasztó áhítatát? S sikerül-e kellő erővel kifejeznem az immár több mint négy évtizede hason mester előtt az utókor oly soká megkésett hódolatát? Fogadd el tőlem, te szellem, te a műveidben immár örökkön élő lélek, emberség, te súlyos-komor emlék ezt a dadogó vezeklést. Tudom, hogy többet, érdemelnél. De ezt a keveset is a szívemből adom. Legyen ez igazi vigasztalásod. Hatvannyolc évet élt, s ebből hatvanöt szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön töltött , amíg a tanulmányait folytatta, addig is haza-hazarándult Budapestről és Münchenből „bérces hazájába“. Ez a város adta, ez indította el rövidreszabott tündökletes ívelésű pályájára, s ez lett koporsója, ide vonult vissza eltemetkezni a tülekedés, a kenyérharc, a prályatársak irigykedései elöl Mint valami különleges tünemény, váratlanul előbukkanó üstökös, úgy tűnt fel kora művészetében Tizenkilenc éves volt, és már remekműveket festett Huszonkét -huszonhárom éves korában születtek legjelentősebb alkotásai, a Rakovszky Bertalan arckép és a Tetemrehívás. Nyitva állt előtte az érvényesülés, a nagyratörés lehetősége, de ő nem tudott elszakadni a szülőföldtől. Jobban szerette szűkebb hazáját, mint a sikereket, s nem akarta felváltani a Deinen patak melletti rejek paradicsomát, parkszerű környezetbe épített műtermét a bizonytalan lehetőségekkel ,,Hazahívták az erdélyi csillagok“. ..Korának legnagyobb arcképfestője volt.“ Különös meggyőző erővel jellemezte alakjait. Arcképei, tanulmányfejei, zsánerjei eleven embereket örökítettek meg, igazakat, szenvedőket, nagy ralni valóitokat félénkeket és gyanútlanokat, átlagtípusokat, olyan statisztákat és modelleket, akik a kulisszák mögött is többet mondtak a lélekről, a valóságról, a világról, mint a történelem színpadának szereplői Nagy emberábrázoló művész volt a szó igaz értelmében. Az arcra kiülő szenvedélyeket, a lélek apró rezdüléseit, a sors játékát az emberrel, ezeket ábrázolta oly meggyőző erővel, mint kevesen abban a korban. Kompozícióit is kiválóan jellemzett, elmélyülten megfestett arcú emberek népesítik be. Akik élnek, éreznek, szenvednek és örülnek. Emberművész volt Gyárfás Jenő. Ember-festő Léleklátó igaz ember. Színekkel és ecsettel költő látnok. És a sors kitaszítottja is. Olyankor indult el, amikor kora érzéketlen volt az igazság, a mélység befogadására. S úgy kellett végigélnie az életét, hogy kevesen értették csak meg. Mostohán elfelejtették. Még városa is, amelyet elhagyni nem tudott, amelyet annyira szeretett. Kriptája lett, rejtekhelye, magányosságának passzív szemlélője, tragikus sorsának rideg kovácsa. Elrejtette a festőt, és elrejti még mai napig is az emlékeket. El kell felejtenünk a múlt bűneit. Vezekelnünk kell Gyárfás Jenő emléke előtt. Meg kell tisztítanunk azt a portól, napfényre kell vinnünk az értékeket. Hogy győzzön az igazság, s legalább városától részesüljön abban az elismerésben, amelyet megérdemel. A sepsiszentgyörgyi múzeumiban mintegy fél tucat Gyárfás-kép látható. Ott van a Tetemrehívásnak egy nagyszerű változata A már öreg mester idézte fel rajta ifjúkorának oly nagy visszhangot keltett, számára annyi elismerést és szomorúságot hozó témáját. Élnek mita az arcok, ma is parázslanak róluk a szenvedélyek, s sejtetik, hogy milyen festői képességekkel rendelkezett alkotójuk. A Glasser Bálintarckép a nagy portréfestőt állítja elénk. Céltudatos, kissé erőszakos tekintetű ember néz le róla ránk. Nem rokonszenves, nem barátságos, de a művészi igazmondás széppé teszi mégis. Ez a kép példázza legtisztábban az egész Gyárfás-életműből, hogy milyen velőbelátóan mély tudott lenni. Mennyire realista, igazmondó volt a szó valós értelmében... A hatalmas, sok négyzetméter felületre festett Gábor Áron halála már mást példáz. Azt, hogy a hosszas hallgatásban, visszavonultságban veszített ábrázoló erejéből, de művészi hitéből semmit sem. Több mint négy évtized telt el azóta, hogy a nagy remete, a sorsával, életével kora közönyösségét vádoló nagy művész végleg megpihent. Hamvait a vártemplom melletti temető családi kriptája, képeit pedig jórészt azok a tűzhelyek őrzik, ahol még becsülik az a nevét. Ahol szeretik művészetét Hiszem, hogy a méltó emlék nem késik. Hogy ez a név egyre tovább, annál tisztább csillogással fog élni az emberek tudatában S ha ma még ébreszthetni is kell, a holnap fiainak már ő lesz az ébresztője Mini példaadás. Mini látnokság. Mint művészi nagyság. Gazda József (Gyárfás Jenő most készülő monográfiája elé) BIRÓ LEVENTE búcsúzik Ha jól emlékszem, Kótsi Patkó János színész uramról mesélik, hogy búcsúelőadásán kijött a rivaldáig, s meghívta az igen gyér számú közönséget vacsorára a gázsijából. Nagyon fájhatott a szíve a színész úrnak, annyira, hogy a pénz se kellett neki, pedig igazán ráfért volna... Régi történet ez a búcsúzó színészről. Mondok egy újabbat. Bíró Levente búcsúzik. Csak a barátoktól búcsúzik, vendéglői asztaloknál. A színház elfelejtette a megújuló búcsúelőadást. Pedig Bíró Levente búcsúzása többet érdemelt volna egy kabarétréfánál vagy egy újsághírnél. Sajnálnám, ha most, „a nagy lendület, a nagy távlat“ megfojtaná a bensőséges kis ünnepeket... Meg aztán nemcsak nagy feladataink vannak a világon. És Bíró Levente húsz és fél éven át a sepsiszentgyörgyi színház egyik első színésze volt. Nem „méltatom“ : búcsúzása úgyis csak azoknak esemény, akik ismerik, tudják, hogy ki Bíró Levente, a művész és az ember ... Most próbál egy nagyot, talán utoljára : megpróbál kilépni abból a bűvös körből, melyet a húszéves kisvárosi színészkedés vont köré. Nagyot és mást akar. Ne vádolja senki hűtlenséggel s itt volt végig a legnehezebbjén. Művészi ambíció hajtja el, nem érdek. Hiszen itt is nagy színésznek ismerték el, s élhetett volna békés-boldogan a nyugdíjazásig... Azonban tudja ő, amit tud : egy körön belül csalóka a nagyság, s újat kell próbálni mindig, önmagához kell mérnie magát az embernek. Bátor ember Bíró Levente. Sajnálom, hogy elmegy. A színészt csak állandó jelenléte mentheti meg a feledéstől. Mert fájdalmas közhely, hogy a színész művét csak a közönség emlékezete és a kritika őrzi. Az is meddig ... Bíró Levente sem pénzt akart, akárcsak Kótsi Patkó János uram, hanem akarta érezni, hogy nem hiába dolgozott. Mert szép kínos feladat úgy alkotni, hogy tudjuk : egyszer elfelejtik, legfennebb a híre marad, de nem az eredmény. Nagyon emberi érzés, hogy az ember csak maga tudja mérni saját eredményeit, lehetőségeit. Bíró Levente felmérte ezt és elmegy. Többre, jobbra. Bárcsak sikerülne neki... Tudom, nem szabad a sajnálattal maradni. A magyar nyelvű színjátszásnak mindenkor és mindenütt szüksége van olyan művészekre, mint Bíró Levente. És mégis... Csíki László Gyárfás Jenő ( Dobos tanulmány) amit rögtön el kell olvasni ' VILLANÁSOK CSÍKI LÁSZLÓ 1Oga Hisz ön az álmokban, uram ? A tenyérjóslásban pedig aztán ugyan valóst kell tenni valaminek, mert ha az ujjlenyomatok alapján meg lehet különböztetni az embereket egymástól, akkor, ugyebár, mindenkinek külön ujja, tenyere van, s nem hiába van ilyen — más, mint a másé — tenyere valakinek... Leszámítva a forradásokat, melyek a kriminalisztikában jó nyomként szerepelhetnek ..., de ugye, most a tenyérjóslásról beszélünk ... Ez tudományos is, kérem, hiszen a darwinisták szerint sincs két egyforma egyed a földön, már pedig — nem számítva a rokkantakat és az esetleges abnormis eseteket — a földön kétszer annyi kéz van, mint egyed, ami a változatosságot nagyban elősegíti, ugyebár ? ! Logikus, nem ? Az ön kíváncsisága is természetes. Nevezzük ezt — látom szereti így : tudományosan — a megismerés vágyának, s ez pedig — lásd tudománytörténet — szintén az emberiség haladását szolgálta, mondhatnám : sine qua non feltétele volt annak... Ön tehát szeretné tudni a jövőt... Na, hiába tagadja. Ugyan, kérem, ha a múltját ki tudom olvasni a tenyeréből — ellenőrizheti, hogy mennyire pontosak —, akkor a jövőjének is ugyanannyi esélye van szavaim szerint beteljesedni, mint múltjának. Egy kicsit általánosítva : múltunk bizonyossága, kezessége jövőnknek. Világos, nem ? Úgy na. Látja, nem történt semmi. De miért szorítja ökölbe a kezét, uram ? Esetleg vannak múltjában olyan dolgok, melyeket nem kíván idegenek tudomására hozni... Félti tőlem a titkát ? Ez azt jelenti : fél, hogy valóban kiolvasom a tenyeréből. Egyszóval hisz a tenyérjóslásban. De Ön, ön, akinek olyan nagy szüksége van a bizonyosságra .... Inkább semmi bizonyosság, mintsem kellemetlen legyen ? Fél a jövőjétől ? Ez ugyanazt jelenti : hisz a tenyérjóslásban. Másként miért félne, hogy a bizonyosság itt a kezemben , a kezében. Láthatja, uram, a tenyérjóslás a minden. Egy kicsit költőien , saját kezünkben gyűl össze múltunk, jövőnk, hitünk ... Költői, de logikus, ugye? S erre — a tenyérjóslásban való hitre — pedig csak én tudom önt ráébreszteni. Sarlatánnak gondol ? Legyen. De akkor nem kell félnie attól, hogy igazam lesz múltját és jövőjét illetően. Tehát bátran mutathatja a tenyerét. Mondjuk játékból, szórakozásként. Mondja azt, hogy csak játékból... Hogy nem hisz a tenyérjóslásban . . Mondja ezt magának. Mindegy, hogy mit mond magára. Mulassa a tenyerét. •Jaj, hiszen önnek készen a kezében, u- TOMPA ERNŐ egy elkallódott tehetség monológja Mit beszél, uram ? Kifogásolja miért iszom annyit ? Annak ellenére, hogy rám bízták ennek a figyél-baját. Én nem annak ellenére, hanem falunak éppen azért iszom. Nézze, sok iskolám nincsen, de gazdákodni azért tudok. Belémszívódott a föld szeretete mint jófajta bagószag a kabátba. Egymásnak adjujm a kapanyelet a családban, jó uram, akár a sportolók a stafétabotot. Engem akkor miért nem hallgat meg senki ezen a keserves világon ? Na, egészségére ! Csal: kezembe nyomnak egy papirost, (ele számokkal, s itt van Gergő, csináld meg. Oldottam meg ennél nehezebb feladatokat azzal a fejemmel, amit éppen úgy adtunk át egymásnak, nemzedékről nemzedékre, mint a kapanyelet. Katonaviselt ember vagyok én. Az első vonalban feküdtünk, de a géppuskafészket mindig kilőtték. Ha valaki csap emelte fejét, a lövészgödör fölé bumm ’. Fütyült a golyó. Az őrmester két napig pásztázta távcsővel a terepet. Azt mondotta, sehol semmi gyanús, amíg őt is úgy kupán nem lőtték, hogy két méterrel odébb állott meg a páncélsisakja. Meresztettem én is a szemem a futóárokból, egy csenevész bokor mögül. De csak óvatosan, mert az őrmestert mi temettük el egy falubelivel. Egyszer látom, hogy az egészen közeli árokparti körtefára varjú akar szállni A legfelső ágra. De gyorsan visszahúzza a lábát, verdes egy kicsit a szárnyával, károg és eliszkol. Áhá ! A géppisztollyal óvatosan odahúzok egy sorozatot a korona alsó felére. Semmi! A közepére. Semmi! A tetejére. Supp! Lekalimpál azonnal egy alak, mint a denevér. Estefelé felkúsztam az árkon a fáig, nem volt ott senki, csak vérnyomok s egy kenyértarisznya Jó ideig nem zavarta a géppuskásokat senki Hát én a békéhez is értek, uram ! Csak hagyjanak gondolkozni. Na, egészségére ! ÉVADNYI FESZTIVÁL Az élmény még friss: egy egész színi évadot láttam két hétbe tömörítve. És micsoda gazdag évadot — román, magyar és német előadásokat, Caragiale és Delavrancea, Lovinescu és Baranga, Tamási Áron és Victor Eftimiu, Moliére és Goldoni, Capek és Wilder, Robert Thomas és Jura Soyfer darabokat... Hogy csak műkedvelők játszottak? Akik látták a Pitești-i Sorfina Săceanut és Marta Diaconut a teljes műsorra kikerekedő Csehov— O’Neill—Vulpescu egyfelvonásosokban (Gioconda , és a többiek címen) egyedül vagy kettesben, az élmény hatása alatt megfeledkeztek erről. Akik megtapsolták a nagyváradi művelődési ház magyar színjátszóit Albert Maltz avantgardista, munkáshagyományokat idéző egyfelvonásosában vagy a kolozsváriak Osbornt-remeklését (világoljárt barátom öt, hivatásos színpadon látta a darabot — ehhez mérte őket) zavarba jöttek: hol végződik a műkedvelés, és hol kezdődik a művészet? A kolozsváriak — vissza kell térnünk rájuk — Goldonitól Osborne-ig jutottak el. Bisztrai Mária és Horváth Béla irányításával, Szervátiusz Tibor díszletei között olyan érett, olyan modern előadást produkáltak, hogy érdemes lenne turnét szervezni az előadásukkal, ha lenne szerv, amelyik felkarolná ezt az ötletet. Dehát nemcsak ők érdemelnének szélesebb nyilvánosságot. A mangáliaiak (Robert Thomas bűnügyi vígjátékát, a csapdát mutatták be csiszolt, szép előadásban) a sors kegyeltjei — a tengerparti üdülőkben kéthetenként váltakozik a közönség, az ország színe előtt játszanak tulajdonképpen. De a többiek? Felsorolni is nehéz lenne, hány előadás érdemelne szűkebb pátrián túli közönségsikert Tamási Áron Énekes madarát a zetelaki művelődési otthon színjátszói mutatták be — azoknak a fiai-lányai, akik 1946-ban erdélyi körúton arattak sikert a színházakban mindaddig megbukott darabbal. Nem lehetne feltámasztani ezt a hagyományt is ? A fesztivál a műfaji sokrétűség sikerét is jelentette: történelmi színművek, hazai élő darabok, vígjátékok, modern drámák, balladafeldolgozások, irodalmi estek, dramatizált népszokások, monológok, összeállítások tarkították a műsort. S a résztvevőket dicséri, hogy csak elvétve méretezték erőiken túl az előadásokat. A Garagiale-fesztivál nagy hiányérzetét számomra Kovászna megye távolmaradása keltette Öt megyéje van mindössze ennek az országnak, ahonnan nem jutottak fel az országos döntőbe: Góri, Ölt, Szatmár, Tulcea és Kovászna. A megyei művelődés- és művészetügyi bizottság még fiatal ahhoz, hogy ezért a hátát tartsa, az okos elemzés, a következtetések levonása, és az elkövetkező két év munkája azonban rá hárul. És máris hozzá kell fogni , roppant nagyok az igények S ha a következő két évben ugyanilyen iramban növekednek, akkor különösen sok a tennivaló. Vajnovski Kázmér A TALÁLKOZÁS ÖRÖME A húszas évek rügyező, éledő korszakában egy kolozsvári diákszobában az élet értelmét kereste néhány koravén, háborút járt fiatalember. A romok és a halál évei után az építés, az alkotás szomja égeti őket, tenni akarnak valamit, hát belevágnak bármibe, hogy erejüket kipróbálják, hasznossá legyenek. Novella-pályázat is jó erre, bár ki tudja, melyikükben milyen más irányú képesség feszül. Erre a pályázatra írja élete első novelláját Tamási Áron. A pályamű babért hoz, a Szász Tamás, a pogány olyan írói erőt sejtet, amilyen kevés volt akkor a csírázó romániai magyar irodalom kertjében. A helyét kereső fiatalember útját meghatározta, s ez az út az egyetemes magyar irodalom legmagasabb csúcsai felé vezet — kísérletek, útvesztők örömei és keservei között, de egy igen nagy tehetség hajtóerejével. Tamási székely írő — ez nemcsak származásának, emberi-írói gyökereinek talaját, de írásművészete belső, legmélyebb jellegét jelenti. Vád és csodálat volt e jelző miatt osztályrésze, féltették provincializmustól, félresiklástól, öncélú tájnyelvi bravúroktól, misztikumtól — Tamási a maga útját járta. Az út bizonyítéka a mű, mely éppen elentmondásaiban, végleteiben tűnik ma nagyszerűnek, öntörvényei szerint tökéletesnek. Tamási székely író — de a székelysors, életszemlélet, lélek írója, mely nem csupán székely, de minden külsőségen túl emberi — így lesz a mű egyetemes, béklyói, nehezékei ellenére is. Mélységei, távlatai talán csak a bartóki, kodályi mércével mérhetők, jelrendszerük is hasonlóan áttételes. A gyökerekig kutatott le Tamási, hogy egy többékevésbé zárt etnikum lelki természetének emberi fényeit felvillantsa. Sokszor a romantikus szárnyalású fantázia szárnyain, de még többször a társadalmi igazság komm földönjáró közegében. Egymást követő regényei, a Szűzmáriás királyfi és a Czimeresek, az Ábel és a Jégtörő Mátyás, egy írói szemlélet vibrálásának végleteit mutatják : a panteisztikus romantikától a maró társadalombírálatig, a népmese létfilozófia keretévé lényegítésétől társadalmi pikareszkké földiesítéséig. De közben novelláinak olyan nagyszerű sora születik meg, amelyek az életművön belül elfeledtetik az igazi nagy ábrázoló regény hiányát, írói erényei ezekben körvonalazódnak legteljesebben és a lényeget eltakaró, zavaró jegyek nélkül. Sok nagynevű kritikusa vallja, hogy e novellák megírása önmagában is irodalmunk legnagyobbjai közé emelné Tamásit. E termésből válogatott az Irodalmi Könyvkiadó első Tamási-kötete. Régvárt könyv ez, nagy örömmel fogadott ajándék, s bizony egyet kell értenünk az előszót író Sütő Andrással : „A Tamási körül lezajlott sok évtizedes vitában a monografikus igényű kritika bizonyára rendet teremt majd. Ha az efajta munka rövid idő alatt egyáltalában lehetséges, csakis a kollektív eszmecsere útján lehetséges. Aminek elengedhetetlen feltétele, hogy a szélesebb közönség, a második világháború után felnőtt nemzedék is megismerkedjék Tamási Áronnal.“ (magyart) ::) Tamási Áron: Rendes feltámadás. Válogatott novellák, Irodalmi Könyvkiadó Bukarest, 1968. A FIATAL Bözödi prózája Az igazi tehetség törvényhozó : új műfajokat szab, megváltoztatja az esztétikát, átgyúrja a nyelvet. Tamási Áron nagy vívmánya, hogy az irrealitás új, illanó elemeit párolta ki a halál szélén mókázó, a balladát szinte táncoló székelység természetéből Nagy újdonsága : a költészet tenyerén lebegtetett realitás. Bözödi György első regénye, regény eshett balladája, a Nyugtalan pásztorok is e lírai égtáj alatt fogan, egy költészet fullánkjával mindmáig tartósan megsebzett tollon Csakhogy a maradostetői szerelmi gyilkosság, azon a forrt nyári délutánon, a két majorház közt — a két pásztorlegérfy halálos botpárbaja — a nyelv, színek, hangulatok délibábgs Urai lebegése alatt végzetszerűen komisz tragédia, melyet a költészet sem tud irreálissá tenni. Szenvedéseken és roppant magányon kicserzett erők csapnak össze végzetszerűen a vackorfa alatt s Séra János örök boldogtalansága meg Kuncz Minya halála a legkomorabb realizmus aszfalt színeivé ragyog Élet. kegyetlen keserves pipiford hogy a lírára igen, de idalizálásra nem hangolt író, bekerékpározván a székely megyéket, kötésig a fényekbe merüljön, s néprajzi, történeti, jogi tudását felhasználva megírja a két háború közti falukutató szociográfia egyik mesterművét. A Székely bánja a szó szigorú értelmében „tény-irodalom“, tele sereg arcpirítóan igaz felfedezéssel. Ez a vállalkozás egyszer s mindenkorra megszabta Bözödi György műfaji sokarcúságát Legyen vers, esszé, emlékezés, történelmi tanulmány vagy rövid próza amit ír, mind a defoei-true relation — „igaz beszámoló“-k családjába tartoznak, s termő utánérzésként is dokumentum értékűek és súlyúak. Ilyenek Bözödi elbeszélései is. Ez a kötet; tizenötöt közöl a felszabadulás előtti termésből s minden vallomásos líraiságuk ellenére — illetve ezzel együtt — a tények tisztelésén s a józan ítéleten izmosodott kritikai hangvételű realizmus termékei. A dicséretekben meglehetősen fukar Gaál Gábor joggal írta a fiatal szerzőnek . ..Novellája meglepett, elbűvölt Meglepett, hogy a valóban művészi’ milyen bravúrral ragad’a meg a szociális vonatozással együtt“ Nyílt titok, hogy a szigorú kritikus éppen Bözödi’öl várta az igazi ,,falu-tárgyú" realista romániai magyar regény megírását. Szélesebb horizontú műve, Romlás csak részben teljesítette az igényt, mivel témájábanábrázolásában a harmincas évek értelmiségének a’keresései, vívódásai felé tolódott közeg azonban változatlan maradt : a falu. Viszont az egymásután sorjázó elbeszélések a Repedt csuporig, Recht néni feltámadásáig egy lélekharang lelkiismeretét fellármázó konok komorságával szólnak egy székely mélytengeri világról, tágabban az emberről és annak lehetőségeiről. A csipkelődő humor, derűsebb évődés csappaszománt a tényekből szilárdult világ sötét, gyakran nyomasztó kanarászán Egy mélyen realista alkat, nézi sajgó szemmel a világot, mely ugyan az Ábeleké, de melyre a ’mese fele lendült képzelet csak balzsamot hozhat s nem megváltást. Ahhoz a történelem tektonikájára volt szükség. . Veress Dániel * Bözödi György : Nyugtalan pásztorok. Lírai kisregény Elbeszélések. Irodalmi Könv .kiadó Bukarest, 1968 Romániai Magyar Írók sorozat. A bevezetőt I Izsák József írta. II. évfolyam ál. szám