Megyei Tükör, 1969. november (2. évfolyam, 98-102. szám)
1969-11-08 / 99. szám
Kazányi tartózkodásom idején több napon át társamul szegődött Bulát Szulejmánov szibériai születésű de most Kazányban élő és dolgozó, fiatal tatár költő. Hasznos és kellemes volt a társasága Hasznos mert jól ismerte városi és környékét, kellemes mert Uiapadhatlannak bizonyult anekdoták dolgában, így aztán bármerre is jártunk, bármit is néztünk meg mindenre tudott egy -egy szép, naiv legendát vagy bírt pletykiit. Akár a több évszázados vár, a város jelképének is gyakran használt. Szürümbike bástyájánál akár néprajzi múzeumban vagy tatai temetőben időztünk, mindig adódott valami számomra érdekes apróság amit feljegyzésre is érdemesnek találtam. De mit is tettem volna fiatal barátom nélkül a Mardzani mecsetben? Mert elvegyülni még csak elvegyültem a szép, szikár, szakállas, jobbára öreg tatárok tömegében, de amikor imára szólított a müezzin, gyámoltalanul forgolódni kezdtem, s tekintetemben ott lehetett a segítségkérés, mert Bulát szó nélkül számomra is ..betájolta" Mekkát, és ..beállított" engem is, hogy így aztán végig és feltűnés nélkül részese lehessek a nekem egzotikum-számba menő, előbb allah-tiszteleti, majd a szunnita mohamedán temetési szertartásnak. Pedig különben, legalábbis ahogy ottani ismerőseim és barátaim később mondták ,okom lehetett volna rá, hogy az én keleti képemmel ne érezzem magam feszélyezve az új környezetben. És csakugyan ... Az egyik januári estén szállásomra térőben bementem egy szolgálatos gyógyszertárba porokat, vitamin-féléket vásárolni nátha és köhögés ellen Elég sokan voltak. Szép, szabályos kis sor alakult, a végére húzódtam. Haladtunk, haladtunk, de egy adott pillanatban „elakadt“ a sorunk. A „kisablak“ elé egy öreg anyóka ért. Valamit kért tatárul, de a fehérköpenyes, balti szőkeség nem értette, mit mond. Erre a nénike eljött az ablaktól, végignézett a soron, s minden bizonnyal valamennyiünk közül egyedül engem nézhetett tatárnak, mert hozzám lépett, s ezt mondta : — Szín tátárme ? (Maga tatár ?) én akkor már értettem, mit jelent ez, de válaszolni még nem tudtam rá. Érthető segítőkészségemben már-már ..bevezettem“ volna egész tatár ..nyelvtudásom", mondani akartam : álma. szákál. -bállá, de tudtam, hogy ez tatárul, csak azt jelenti, amit magyarul az alma, szakáll, balta, s ezzel nem menne sokra egyikünk sem, hát csak vonogattam a vállam, mire az anyóka csalódottan továbbállt, hogy keresse a „maga emberét“. Engem ott a sorban, valami hirtelen támadt szomorúság nyomasztott. .. „Az ezerhárom torony" városában Moszkvában ezúttak csak átutazónak számíthattam, mert mindössze hét napot töltöttem itt. Menet kettőt, jövet ötöt. És most nem a „hatalmas tatár tortára“ emlékeztető Kreml kincseit csodáltam, sem az aranyozott hagymakupolás bizánci remeket ,a Basszinosz székesegyházat. Hogy úgy mondjam, a „hagyományos" látványosságokon már jóval előbb átestem. Még Kazányban, az egyetemen lejegyeztem néhány, kevésbé reklámozott múzeum és képtár címét, egy nagyon szerény matematika professzor hívta fel reájuk a figyelmem, s a színházplakátokról írtam ki az engem érdeklő előadásokat. így állott össze a programom összeállt, de a teljesítése már nem ment olyan simán. Sorra vettem az engem érdeklő múzeumokat, de nem mindeniket nézhettem meg, mert jó néhány épp átrendezés alatt állott. Közöttük olyan jelentősek is, mint a Dosztojevszkij és a Majakovszkij irodalmi múzeum. (Ha jól emlékszem a Majakovszkij múzeum már 19 film óta „rendez“.) Minden idevágó bosszúságomért viszont kárpótolt két nap. Az egyiket az egykori moszkvai Tolsztoj kúrián, a másikat pedig Gorkij utolsó moszkvai lakásán töltöttem, ahol az író unokája, Marfa Peskova, fogadott rokoninak is beillő közvetlenséggel és melegséggel. Egy délelőtt kimentem a Novogyevicsje kolostor temetőjébe. Gogol és Csehov, Majakovszkij és Osztrovszkij sírjához. Tapogtam végig a januári fagyban a huzatos temetői utakon, s közben hunyorítottam a hócsillámokon szikrázó napfényben, amikor megszólaltak a kolostor harangjai. Dél lehetett. Ekkor jutott eszembe Blaise Cendrars. Az „ezerhárom torony" harangja közül jó néhány búgott, zengett, betöltötte a környéket. Volt ebben valami fenséges. Valami ehhez hasonlót hallhatott Cendrars is amikor itt járt? Jeszenyin sírját egy kisebb külvárosi temetőben találtam meg. Még csak nem is főhelyen. A síron viszont friss élővirágok — ciklámen, szekfű — a hó közé fagyva. Legfeljebb órákkal azelőtt tehették oda. Színházjegy szerzéssel külföldiek számára, legalábbis Moszkvában, az Inturist szakosított irodái foglalkoznak — hetekkel előre. De például a Taganka negyed Szovremenyik színház előadásaira nem vállalják. Nem, mert itt csinálják a legmodernebb Brecht, Dürrenmatt vagy éppen Gogol előadásokat, itt avatnak nem egy fiatal tehetséges szerzőt. A férőhelyek száma pedig jóval az igények mögött marad. És hogy mennyire nem érzékelhettem itt azt a konkurrenciát, amelyet a film és a televízió a színházzal folytat, elég ha megemlítem például, hogy estéről-estére tömeg várakozik a Nagyszínház előtt fölösleges jegyre, vagy hogy nem lehetett jegyet kapni az akkoriban jubilált Sztcanyiszlávszkij színháza a MITAT IfiCO-ik (!) Éjjeli menedékhely Költőavatás A moszkvai Írók Központi Háza mellett működik a Barátok köre. Irodalom- és művészetpártolók, rajongók társasága ez. A kör minden szerdán este összejövetelt tart. Elnöke a neves, népszerű író, Lev Kasszil. Hallatlanul nagy az érdeklődés az összejövetelek iránt. A műsor mindig változatos, érdekes. Azon a szerdán például, amikor ott jártam, Kasszil igen szellemes bevezetője után volna, de Borisz Polevoj következett közbejött amerikai útja miatt nem jelenhetett meg. Oleg Zsdanov ismert balettművész hispániai emlékeiről beszélt, amit húsz, országos kiállítást járt saját festményével illusztrált. Andrej Voznyeszenszkij legújabb verseiből szavalt, s a versek létrejöttének indítékait körülményeit is elmondta. Egy fiatal zongorista, a szófiai VIT nyertese Chopinből játszott. Két érdemes művész (akik említésre is érdemesek volnának, de a nevüket nem jegyeztem fel) egy jelenetet mutatott be az elfogult szülőről és a „védtelen“ osztályfőnökről. (Szívem szerinti volt a szöveg és a játék is.) Larisza Golubkina pedig avatott tolmácsolásban legújabb könnyűzenei termésből mutaatott be néhány számot. Rasszis meglepetésnek szánta a két középiskolás lány — egy gombli és egy lovi — fellépését. A két diáklány a televízió által rendezett versenyen, az országból Moszkvába feljutott százas döntő mezőnyében került a két első helyre. Nagy tetszéssel fogadta a közönség, a jelenlévő költők és kritikusok is verseiket. Imponáló volt, ahogy mindketten magabiztosan, felnőttesen viselkedtek, komolyan vették és természetesnek tekintették költői voltukat. Az ünnepélyes pillanatot egyszerűségében és őszinteségében egyaránt szabályos költőavatásnak éreztem. A lgilletékesebb nyilvánosság előtt. Költők, írók, kritikusok, irodalomértők társaságában. Az „újoncok" másnap léptek fel a televízióban. Nevüket is feljegyeztem valahova. Úgy érzem, hogy hallani fogunk még róluk. Fábián Lajos JEGYZETEK SZOVJETUNIÓBÓL SZÍN TÁTÁRME? SEBEK Az orvos : Hathónapos magzat volt. Piti lett volna. Ha még három hétig késik a terhesség megszakítás, akkor életképes gyereket kellett volna elvennünk A páciens . Fájl. Most is ég a seb. Azt mondták a doktor bácsiék, hogy megnyugszom. Édesanyámék félne vették volna a gyereket. Úgy ég a seb .. val Az ügyész : A nevelőapát kült ,r ávaló nemi közösülés vádjával vizsgálati fogságban tartjuk. Nem vallotta be tettét. Vallomásában az alkoholra hárít mindent. Pedig önként vállalta a felelősséget ennek a gyermeknek az életéért, mikor örökbe fogadta A páciens tizennégy éves. S máris tele az élete nyomasztó emlékkel, zűrzavaros gonddal. Szülei nem törődtek vele, így került egyik nagynénjéhez, akitől gyerektelen házaspár fogadta örökbe. Szerették a gyereket. Ő is ragaszkodott hozzájuk. Jó kezekbe került. Az apa postás, többször maradt a szomszéd faluban éjszakára is. A lányka vitte neki az ételt. Aztán . . . 1968 tavaszán a lányka nem jött haza egyik nap csak reggel. Nem aggódott senki, hiszen az apjánál volt. Haja nem történhetett. A kislány . Akkor történt meg először. Azt mondta édesapám. No. y ne féltek. Fájt, ele máskor már nem fájt. S akkor, mikor törtöm vissza, elállta egy legény az utam. Vele is megtörtént. Nem emlékszem, hogy ki volt. Azután otthon a konyhában aludtam, és édesapám kijött minden héten egyszer hozzám. Azt mondta, nem lesz gyermekem. Aztán a tanító bácsi észrevette az iskolában. Elvitték az orvoshoz. Az ügyész : Akkor már az ötödik hónapban volt. De előtte, az első hónap után az anya észrevette a rendellenességet. Szóvátette a családban, az apa füle hallatára. Biztosan felhűlt. a leányka — vette védelmébe az apa. S aztán minden ment tovább, mint régen. Míg az iskolaigazgató észre nem vette. Az apa első alkalommal megfenyegette a lányt, később már nem volt erre szükség. Tizennégy éves gyermekről van szó ... A törvény értelmében, mivel nem vérfertőzésről van szó, nem lett volna feltétlenül szükséges a terhesség megszakítása. Hiszen három-négy hét múlva már élő emberpalánta életét oltotta volna ki a kés. De a körülmények, az emberség és a felelősségérzet megkövetelte ezt a műtétet. Azoknak a felnőtteknek az embersége és felelőssége akik ezt jobban érezték, mint a szülök. Az ügyész: Az anya mindenképpen menteni szeretné a férjét. Ezért beszélte rá a lányt, hogy más férfira is valljon. Ezért ígérte neki, hogy eltartják a gyereket, ha megszüli. A lányka vallomást tett egy férfira, de mikor felszólították, hogy felismerje, akkor visszavonta ezt a vallomást. Ugyanakkor az apa kérte, hogy nemzőképességét megvizsgálják, mert — úgy érvel — soha senkitől nem volt gyereke. Az ügynek ez az egyetlen homályos pontja, bár a lányka vallomása világossá teszi. De mindentől függetlenül, a bűntény súlyossága nem a körülmények, hanem inkább a gyerek (a tizennégy éves lány) fejlődésére, életére kiható tényezőkben rejlik. A kislány : Nagyon fáj az operáció. De már kiszedték belőle a szálakat. A doktor bácsi azt mondotta, gyorsan felgyógyulok, és megnyugszom. Most le szeretnék feküdni. .. Kezét csókolom. Alázatos, megrettent, fásultan-közönyös a hangja. A szemében korát meghazudtoló fájdalom homályosodik, az a fájdalom, mely túl korán jött vész életét életébe, s mely talánmegváltoztatja. A hivatalos szervek mindent megtettek, hogy felelősségre vonják az ötvenhat éves férfit, aki a gondjaira bízott gyerekélettel visszaélt. A közvélemény pedig bizonyosan törvényt ül az asszony fölött is, aki anyaként nem tudta megóvni a kislányt az ilyenfajta veszélytől. De mindannyiunk felelősségérzetét fel kell serkentenie ennek az esetnek, mindannyiunknak, főleg a kislány közvetlen környezetének — azon kell munkálkodni, hogy szeretettel — gyereknek kijáró evó-vezérlő szeretettel — felejtessük el vele a történteket, adjuk vissza bizalmát a felnőnek iránt, hogy kiköszörülhessük az emberségen felelőtlenül ejtett csorbát. Tömöry Péter 10 megyei TÜKÖR II. évfolyam 99. szám