Megyei Tükör, 1969. november (2. évfolyam, 98-102. szám)

1969-11-08 / 99. szám

TAR­KAROLY ZŰRÖS NAP A gépműhelyben egyhangúan zúg­tak a motorok­. A fiú úgy érezte, csend van körülötte. Amikor gondo­lataival volt elfoglalva, nem érzé­kelte a tompa­­ ligássá összekuszáló­dó zajokat. — Na, mi az, miért nem vála­szol ? ! A háta mögül jött a hang. Vissza­húzta a kést a forgórészbe fogott darabtól, és kiegyenesedett. A no­­teszes ember állt mögötte. — Mit akar ? — vetette oda neki kurtán. Nem szerette ezt a fontos­kodó, korlátolt embert. — Szereti a munkáját ? — kér­dezte bárgyú érdeklődéssel a note­­szes. — Imádom — válaszolta a tőle telhető legnagyobb komolysággal a fiú. — Nahát, csak így tovább, ifjú elvtárs! Ki kell érdemelnie a bi­zalmat ... — Ceruzájával belepisz­kált a noteszébe. A fiú tudta, hogy munkaeredményét másolja a gra­fikonról. — Jó — lökte a fiú a rögtönvá­laszt, és ráhajolt az esztergapadra. Később, amikor újabb munkadara­bot fogott a gépbe, látta, hogy a no­teszes sorra veszi az embereket. Kér­dez és jegyez. Bélát kikerülte. — Lépj le, édesapám ! De sürgő­sen, mert ha jól értesültem már zuz­­marás a munkahelyed ! — Ilyeneket mondott neki a múltkor, és nagy­­főnöknek titulálta. A noteszes em­ber akkor sajnálnivalóan hülye ké­pet vágott, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhúzta a csíkot. a Béla szavai szúrnak, égetnek, mint ruha alá pattanó fémforgács. Ő mindenkivel így beszél, nála nincs pardon, hízelegni még senki sem hallotta. — Idefigyelj, te gilisztnbelü! Te, szögletes facsiga! K­t ha vért­­« sirsz, akkor is megcsinálod a nor­mád, vagy sürgősen lelépsz. Elme­hetsz például hőscincérnek ...­­­ ta­nácsolta egyszer a fiúnak Béla. — Na ja ! — felelte a fiú, és ös­­­szehaverkodott Bélával. De a noteszes embereket sajnál­ta. Figyelte, miért olyan szöglete­sek, kibírhatatlanul unszimpatiku­­sak és sajnálatra méltóak. — Tőlem egész nap sétálhatnak az ilyenek. Le és fel... — mondta később Bélának, aki erre nagyon felhúzódott. — Te, fiam, hülye vogy ! — Bizonyos idő után mindenki bezsong egy kicsit. — De, édesapám ,ezek akarnoko­k. Ami egy-két évtizede testhezálló volt, most kiábrándító. — Kitartást sokan tanulhatnának tőlük. va. — Te, fiú, te máris be vagy zsong­Mondd, nem vagy te székreke­déses ? Az agyadra ment a ganélé, mi ? — Azt hiszem, az a mi bajunk, hogy rengeteget dumálunk... — Szóval, te brosúrákat olvasol ? ! — Nem mondok igazat ? ! — De mennyire. Mondd, melyik vércsoportba tartozol ? — Miért ? — Csak. Ugyanis lehet, hogy szük­séged lesz egy kis vérátömlesztésre, mert mindjárt kipofozom belőled a hülyeséget. — Mi van ? Csak nem vagy ide­ges. Hát már neked sem lehet meg­mondani az igazat ? ! Telefonhoz hívták a fiút. Jutka je­lentkezett a vonal végén. A fiú nem szerette, hogy Jutka időnként fel­hívja a gyárban. Csak a kapunál beszélgethettek, s a kapus minden beszélgetés ut«­» elvárta a feldecne n­oii­t. A kapus imrekezett hanyag mozdulattal zsebre vágni a ymrt, közben szüntelenül vigyorgott. — Hallá, Sanyi ? — Igen. Tessék. — Önendek, hogy megkereslek. Búgott a lány hangja a telefon­ba. — Én nem — felelte a fiú. — Tréfálsz ? — Nem tréfálok! — Nem ? _ Nem! — mondta erélyesen a fiú, és a másik füléhe­ igazította a telefonkaszylót. — Na, no hülyéskedj ! — Nem szoktam hülyéskedni. — Jössz héttől moziba ? A lány hangja kérlelő volt. A fiút idegesítette ez a hangnem, szerette volna mielőbb befejezni a beszélge­tést. — Nem hiszem mondta a tele­fonkagylóba. — És holnap... Holnap, ugye fel­jössz ? Kicsit remegd a b­d­ka hangja. — Igen — mondta a fiú — hol­nap felmegyek. — És aztán . . Aztán, hova me­gyünk ? — Meglássuk . .. — Meglátjuk — javította ki a lány. A fiú hirtelen nem tudta volna megmondani, hányszor javította már ki ezt a hibát a lány. — Szervusz — ordította a fiú, és lecsapta a telefonkagylót. A műhely nagy, fémkeretes abla­kain forrón sütött be a nap. A mes­ter kiáltása olyan volt, mint egy kurjant­ás : — Fiúk! Lehúzni a függönyöket ! — Nyomás — sürgette a fiút Bé­la, és leengedték a függönyöket. Szemnyugtató árnyék terült a mű­helyre — Most aztán megpreckelhetjük — biztatta őket Béla modorában a mester. — Hajtsa magát, akinek lóvé kell — mondta Béla. Senkinek sem volt kedve vele vi­tatkozni. FEKETE JÓZSEF Valami tiszta, ősi egyszerűség su­gárzik első munkáiból (Paraszt fej). Aztán a gótikus formákkal egyszer­re megjelent művészetében az áhí­tat. Ez a finom, misztikumban ágya­zott, t­yucsodt csodálkozás. Csodálko­zás az életen, az élet sejtelmessé­­gein, s magán a csodán, a nagy-nagy rejtelmén, aminek a neve: Lót. És az a neve : Világ. Benne az ember­rel. A sok mindent nem értő, de annyi mindenen elámuló emberrel (Épületdekorációk, kapureliefek). Majd átsütött a szobrokon a lelket munkáló emberség. A­z­ élet értel­mének, meleg szépségének a megta­lálása (Anyaság, Almaszedő relief).­­ Legújabban : zártak, tömbszerűek a munkái. Lesimultak a formák, el­tűnt róluk minden felesleges. Csak an­­yit bont ki a köböl, a márvány­ból, amennyi elég ahhoz, hogy meg­sejtessen az életből valamit. És ez a sejtelmes, alig megfogható érte­lem, vibrálása az észnek az értelem­nek, az emberi érzelmeknek, ez a művészet. Ez az, amit magyarázni a­­lg tudunk, csak érezni. Sejtjük az idegszálainkkal, lemérjük a pulzu­sunk lüktet­ésével. Magunkba szív­juk a tüdőnkbe beármuzó levegő­vel, s bejut onnan a sejtjeinkbe, vé­gigszalad az agytekervények rejte­­keibe. Tiszta hitvallás ez, hitvallása annak, hogy szép ez így. Szép, ha tartalmas tud lenni az élet. S még a fájdalom is művészetté nemesedő gyökereket tud venni a lélekben (Szemben a halállal. Idill. Egyen­súly). 2103. június 1- én született Vajda­hun­yadon. (Tavaly múlt 65 éves.) 1921 és 27 között végezte el a bu­karesti képzőművészeti főiskolát, majd ott maradt dolgozni egészen 1940-ig. Tér­szobrokat, épü­letdekorá­­ciókat, reliefeket készített (Monu­mentul aviației, Igazságügyi minisz­térium kapureliefje stb.), rendsze­resen részt vett a Salonul Oficial tárlatain, s több ízben nyert díjakat munkáival (1930 : II. díj). 1940 óta Nagyvúrádon él. Egyéni kiállításai voltak : Buka­restben (1934, 1936, 1937, 1946 és 1961), Budapesten (1942 és 1944) és Nagyvá­radon (retrospektív kiállítás, 1964. december 30 és 1965. január 17 kö­zött). Ő készítette országunk egyik ha­tásos, talán legexpresszívebb erejű emlékművét, a gyulafehérvári vár bejáratával szemben elhelyezkedő, monumentális hatású Horia, Cloșca és Crișan szobrot. Az utóbbi években készített, mo­dern hatású szobraival Belgiumba készül egyéni kiállítást rendezni. Talán igaz a mondás : az értéke­ket nem lehet véka alá rejteni. Nem lehet letagadni. Mert azok élnek tő­lünk függetlenül is. S képesek arra, hogy újra és újra feltámadjanak. Gazda József 6-7 megyei TÜKOR induló balra . A matrózoknak Riadó : Sorakozz menetkészen ! Ne beszélj a veszélybe, ne pletykázz ! Csitt, szónokok is ! Beszéljen most maga, Mauser elvtárs. Az Ádám-Éva féle törvényt tegyük ravatalra. Ide­gebénknek nincs ma fé e. Balra ! Balra ! Balra ! Hej, kékzubbonyosok ! Rajta ! Tengerre fel ! Vagy tán eltompult a páncélosok orra, s hajónk csak ül a tatján ? Hadd, hogy koronáját rázza a brit oroszlán, üvöltve diadalra. A kommünt senki le nem igázza Balra ! Balra ! Balra ! Ott, a kínok hegyein túl majd szűz és napos lesz a táj. Irány előre !­­ Millió láb, indulj ! s míg éhség, pusztulás van - meg ne állj. Csak öntsön körötted acélból lávát a gyülevész, a bérelt banda. Az oroszt nem gyűri le az Antant. Balra ! Balra ! Balra ! Homályba vonhat sasszemet a pára ? Úrrá lehet a régi újra itt ? Szorítsd a világ torkára a proletárok ujjait. Ki a mellett ! Rajta a dobbal ! Zászlókat a mennyei falra ! Ki lépett ott ki jobbal ? Balra ! Balra ! Balra ! (Fordította : Hegedűs Géza) Mark Chagall VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ

Next