Megyei Tükör, 1969. november (2. évfolyam, 98-102. szám)

1969-11-08 / 99. szám

“ tEONYID MARTINOV alázatból Alázotból vers nem lesz, csak gyalázat, 9 nem segít írni az elövigyázot , 9 ne megvetés alkosson satnya vázat, nem ! Hagyd diktálni az ihlet-szülte lázat ! (Fordította : Jobbágy Károly) ANNA AHMATOVA hiszen tudom Hiszen tudom : van még nyugalmas élet valahol, langyos, tiszta fény alatt... Palánkra dőlve, hosszan elbeszélget a szomszéddal a lány, s egy arra tévedt méh hallja csak a gyengéd szavakat... Mi­­ ünnepélyesen, kínlódva élünk. Találkozások szertartásait végezzük keserűn. Szél ront közébünk, és szánkról félszavakat leszakít. És mégsem adnánk semmiért e várost, mely tündöklött s szenvedett, a könnyű fényt a Néva-jég felett, nap-nem-látta, komor kerteket, a múzsa csendes énekét. (Fordította : Rab Zsuzsa) ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ sétálok, oly könnyű most a kedvem Sétálok. Oly könnyű most a kedvem ! Csillog a rét, az eső elállt. Nevedet sem tudom, ismeretlen elvtársam, sosem látott barát. Hol estél el, és melyik csatában, s mikor vajon, nem is sejthetem. Elestél, hogy éltető hazádban minden szebb és boldogabb legyen. Légy vidám a rét fölött, te pára ! Megyek, bennem élet zakatol. Kezemben egy orgonának ága rezgett, s elvesztettem valahol. Ne bánkódj, elvtársam és barátom, hogy fekszel, s nem tudsz dalolni már, hisz én — örökösöd e világban — sem kérek magamnak más halált. (Fordította : Lothár László) GONG Az október 18-án közölt előzetes­ben vázoltuk azt a talajt, azt a tár­sadalmi környezetet, mely sajátossá teszi Tömöry családi háromszögét. A mű megértése szükségessé teszi néhány, más természetű viszonyu­lás vizsgálatát is. A családi há­romszög és a Madáchtól idézett végkifejlés szerepeltetése előtérbe hoz egy konvenciót, melynek nem megdöntését, hanem megfejtését cé­lozza a szerző. A alaphelyzet talán egy Páskándi verssel ragadható meg a legtömörebben : Feleség­e ismerős arany Bányászod lelkét, s újra van. S ha felbukkan a sarkon egy fruska, remegsz, amint egy alkimista, hogy belőle is aranyad legyen, te — istentelen ! (Ismerős arany) Az idézet és a vele jellemzett színmű egy moralistát sejtet. Meg­győződhetünk arról, hogy a felvá­zolt — de nem teljes mértékben ki­épített történet — nem abszurd, a­­mit egyesek úgy nyugtáztak , hogy a dráma „reményteljesen közérthe­tő". Szükség volt-e erre a biztató jelzőre ? Sajnos,, igen, mivel egy furcsa, az irodalom és általában a művészet természetétől teljesen ide­gen igény kezd ismét terjedni. Ha valaki tollat, ecsetet vagy hegedűt vesz­ít kezébe, nyilván valami köz­lendője van, vívódásaiban mások részvételére számít. Tömöry például azért tárja elénk a házassági rend­szerben kialakult illúziók vitáját, hogy a szerző és a vele együtt me­ditáló nézők valahogy elkülöníthes­sék a morálist az immorálistól, me­lyet az avasodás terminusával nevez. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy valamilyen más módszerrel dolgo­zik, mint a hagyományos, ugyancsak tévesen realistának kikáltott színját­szás, amit az előadás rendezője így ragadott meg egy költői pillanatá­ban : — Tömöry ebben a drámában a sorok közöttit írta meg ! — a reá­lis cselekvések és dialógusok tudati indítékait és kísérőit. Ismét Páskándihoz kell nunk példáért: — nagyon fordul­furcsa játék. Szegény Vilkár, és adott hely­zetben mindkét felesége, Weisskopf úr sorsára jut : szépen, nyílt szí­nen, leemelik az agyboltozatát, hogy megmérjék, mit is érnek a gondo­latai, illúziói. Tagadhatatlan tehát az abszurd látásmód hatása is, vala­mit örökölt tőle. Lényeges különb­ség, hogy a konvenciót szükségsze­rűségként fogja fel. Mit rejt Vilkárék agyboltozata ? Szép, de nagyon szegényes gondo­­latrendszert. A férj tudatából na­gyon sokáig hiányzik a feleség ér­telme. Mint ahogy az előadás folya­mán megtudjuk, valamikor létezett, de a jó családi életért , a prakti­kusság-, a kényelem-, a problém­át­­lanság-, a konvenciók mielőbbi as­­­szimilálásáért, a világ teljes kire­kesztéséért folytatott hajszában egy doboz szardíniává degradálódott. U­­gyanez következik be az illúzióval is még rövidebb idő alatt, mond­hatnék : drámaibban. Kevesebbet is hoz, mindössze 11 frissebb eroti­ku­­mot. Kezdetben a férfi kormányzó­jának szerepében tetszeleg, ez is új Vilkár számára. De rosszul játssza ezt a szerepet, kiiktatja a választás lehetőségét, szóba sem jöhet Vilkár másik oldalának , ki nem mondott igazságaiban vállalásai kockázatai­ban való osztozás. Új élettartalom nem alakulhat ki, visszatér az érzé­sek elbanalizálódásának, jelzésekké redukálódásának folyamata. Ilyen körülmények között lesz visszatéré­se szükségszerűség. Nem vette el a cselekvés szabadságát, emléke többet ér Zitánál. Képes, éppen sa­­­­ját maga megméretése folytán, rend­re visszaépíteni az előzményeket, még azokat is, melyek nem vele kap­csolatban történtek. Igazi élettárssá válik, sőt a gyermek vállalásával megerősíti az új helyzetet. Vissza­térése több, mint a közismert lélek­tani tétel érvényesülése : nemcsak egy új érzelmi élmény, hanem egy új, dialektikusan kialakult minő­ség. A cselekvést és a helyzetet jellem­ző tudati indítékról és kísérő jelen­ségekről beszéltünk, vagyis a gon­dolati világ közvetlen feltárásáról. Ez egyben sajátos forma­nyelvet e­­redményez. Már töb­ben megírták például, hogy Samuel Beckett meg­jelenése óta (jelenleg Nobel-díjas) egészen más értékskálát kell találni a színpadi jelenségek megítélésére. Egyesek bele is nyugodtak a szok­ványos színpadi m­egelevenítésen c­­sekt újabb érvágásba, és azt is kezd­ték elviselni (a közönség egy része külön örvend ennek), hogy a nagy eszméket ezentúl nem tételesen fej­tik ki ravaszul ide-oda beszőtt ex­pozék formájában. A GODOT leg­híresebb replikája : „Estragon — Nos, induljunk ?­­ Vladimir — igen, induljunk. / Nem mozdulnak /“. Be­ckett felismerése Brâncuși szobraira emlékeztet a nézőnek kell gondol­koznia, neki kell megfogalmaznia a számára üdvözítő eszméket. A drá­ma megteremti a meditáció állapo­tát, betáplálja a szükséges ténye­ket, helyzeteket, viszonyulásokat. Ez­után nem mehet úgy haza, tegyük fel, mint a vendéglőből, ahol a fo­gyasztáson kívül mindent elvégeztek helyette. A problémát saját magá­nak kell megoldania. A sajátosan a banálisra formált szövegek épp azt területet elevenítik fel, melyen az író tettenérte embertársait — a helyzetek, tények, viszonyulások ki­választása és elrendezése önmagá­ban is igazságok és eszmék felfede­zését jelenti. Lehet, hogy rövid időn belül a mai groteszkre, parabolára, tragikomikus sokk­hatásokra vagy az értelmetlenre vadászó értelmezé­sek tragikus ízléstelenségeknek fog­nak tűnni. Kiss Attila rendező mun­kájában éppen az az érték, az új­szerű, hogy halálosan komolyan vette a darab minden sorát, és ké­pes volt a gondolati terek fluktuá­ciójának rögzítésére. Sajátos poézist teremtett az árnyékok kezelésével. A szereplők közötti kapcsolatot az illúzióteremtőn keresztül valósította meg, az árnyékok, a párhuzam, el­lentét vagy az egyensúly pillanatait lepték meg. A stúdió egy új játék­stílus bölcsőjévé vált, mely épp a spekulatív úton összefércelt megele­­venítgetés légkörét lúgozta ki. A sze­replők sokszor pont az ellentétét csi­nálták annak, amit „színpadikig­’ el­vártunk tőlük — ezzel döbbentett rá, hogy az emberi viszonyulások nem jönnek létre olyan olcsón,­ ta­lán éppen az volt a póz, amit eddig láttunk hasonló helyzetekben. A szereplők munkáját elsősorban Molnár Gizella értékelve alakítá­sát kell kiemelnünk. Rendkívül komplex folyamatot érzékeltet. Kez­detben egy teljesen kiürült viszony szürkeségét hordja a vállán. Előny­telen helyzetben van, még azt is más­tól tudjuk meg, hogy miként jutott ide. A második részben egy asszony katarzisát játssza le, anélkül, hogy közvetlenül szembeszáll,.r.tnn vala­melyik ellenfelével. És végül tisz­tán, a gondolatok logikájával új helyzetet, új minőséget épít fel. A tények masszivitásával, dísztelen szépségével hat. Borbáth Ottilia, ez a mű belső paradoxona, egy árnyalattal konk­rétabb személyt elevenít meg — a reálissá vált illúziót. Elsősorban a pillanatok megérzését értékelhetjük alakításában. Megérzését, nem meg­­játszását. Ez bőven elég ahhoz, hogy érzékeltesse az illúzió szegénységét, összeomlását. Csergőffy László alakítása proble­matikusat­!). Vilkár a szabadságra ítélt ember, aki azonban csak kon­venciók között válogathat. Alkata predesztinálja erre. Gyenge ember, éppen úgy újratermeli a megszokást, mint illúziói. Lázadozásait el lehet intézni egy jó irányból jött repli­kával : „mindent túlkomplikálsz“. Csergőffy rendkívül jól érzékeltette a szerepnek ezt a vonatkozás­át. A­­dósunk maradt viszont a szabadság, az illúzióteremtés momentumaival. Árnyalatokra gondolok, melyek Mol­nár Gizella közelébe hozhatták vol­na, melyek felerősítették volna a belső ellentét mindkét oldalát. Sieliránszky István KÉSZEN VETT ÉLET dr.­ BORTNYIK GYÖRGY felvétele I II. évfolyam 99.szám

Next