Megyei Tükör, 1970. január (3. évfolyam, 108-111. szám)
1970-01-10 / 108. szám
(Folytatás az első oldalról) Nem lenne szükség ilyen nagy bevezetőre, ha minap újabb hasonló témával nem találkozom. A sepsiszentgyörgyi korfui gyerekgyógyászatárt jártam, bevallom, eredetileg azzal a szándékkal, hogy kinyomozzam , mi a helyzet azzal a három gyerekkel akiket immár hónapok óta nem látogatnak meg szüleik, sorsukra hagyták őket, s nyilván előbbutóbb gyerekházba jutnak. Valamiképpen tehát, a kézdivásárhelyi gyerekház adminisztratív bajainak leltározása után, az érdekelt, honnan jönnek ide s az ehhez hasonló menhelyekre a gyerekek ? Bizonyára sokan tudják már, hogy 1967 — 1968-ban országosan megyénkben legkisebb volt a csecsemőhalandóság. S ezt nem is felejtem el felemlíteni Strömpel Endre főorvosnak, mintegy zavaromat leplezve a hivatalos adattal, első hivatalos beszélgetésünkben. Az igaz ugyan — s vádoljanak majd elfogódottsággal —, hogy már évek óta ismerem ezt a kitúrná embert, de hivatalosan még nem volt dolgom vele, s most kicsit talán szégyellem is ezt a minőségemet. Nem szándékom megrajzolni portréját, mert már tudok róla annyit, hogy nem merek ilyen feladatra vállalkozni. Az is eszembe jutott a beszélgetéskor, hogy nemrég két folyóiratban is olvastam hálás szülők köszönetét, melyet a sepsiszentgyörgyi kórház gyerekosztályához és annak főorvosához intéztek, de most annál inkább butának tűnt ezt felemlegetni, hogy a sorsukra hagyott gyerekek felöl kérdezősködöm. Az ,,esetek“ köré, melyeket röviden elmondott a főorvos, ismét sötét történeteket kerekíthetnék, megfelelő érzelmi színezettel, s meg is tenném talán, ha tudnám, hogy azok a szülők, akik elhagyták ezt a három gyereket, egyáltalán olvasnának újságot. Hiszen elsősorban hozzájuk kellene szólni, nem csak az írott szó által, hanem — amennyiben végső esetben ez szükséges — a törvény szavával. Ahhoz a bodzafordulói asszonyhoz, aki — a körorvos állítása szerint — egy disznópajtában tartotta gyerekét, aki most kétéves, s május óta (mikor születési súlyával szállították be) itt fekszik, még nem tud ülni, mosolyogni, beszélni. Ha jól tudom, az anyával szemben semmilyen törvényes eljárás nem indult meg. A másik gyereket szülei még a nyáron behozták valamilyen könnyebb betegséggel, aztán téglavetéshez szerződtek, s azóta még a milícia is hiába keresi őket, hogy rég felgyógyult gyereküket magukhoz visszavegyék. Mondom, a szülőkkel kellene „beszélni“, de az igazság az, hogy ezek a szülők nem csak korunk anyagi, hanem szellemi és lelki kultúráját sem birtokolják olyan mértékben, hogy erről a témáról szót lehetne érteni velük. Egy gyereket viszont a kórház vezetősége nem enged vissza szüleihez, azzal az indoklással, hogy azok nem gondozzák megfelelőképpen, s az — a szülők nyolcadik gyereke— a minimális ellátásban, gondozásban nem részesült. Ne morfondírozzunk most azon, hogy a segítséget, a humánumot néha erőszakosan kell érvényesíteni, inkább felemlítem azokat a példákat, melyeket mintegy hónappal ezelőtt a kézdivásárhelyi gyerekház kartotékjaiból jegyeztem ki magamnak. Minden beutalt gyereket a szociális helyzetükről szóló referátum kísér, s az azokban felsorolt adatok megegyeznek a gyerekgyógyászaton hagyott gyerekek adataival is: szétzilált családi helyzet, árvaság, félárvaság, beteg szülők, rossz anyagi vagy lakáskörülmények, a gondozás hiánya stb. A helyzetek ismétlődnek. A kórházival analóg esetet is kijegyeztem akkor: a gyereket nem adják ki, hiába kérik szülei. Mert a szülők — bár ebben az esetben erkölcsileg alkalmasak a gyerek nevelésére — nem tudják különben biztosítani a gyerekek nevelését. Humanizmusunk érvényesítésének egy kényszerű módjáról beszéltem. Elkerülhető lenne ez a rátukmált jótétemény, ha adott esetben, a családok helyzetén javítanánk. Ilyen összefüggésben tűnik ki Strompel Endre főorvos kijelentésének igazsága : egy társadalom szociális jólétét a gyerekhalandóságon is mérik. Ne vonjunk le az egyedi esetekből általánosító következtetéseket. Csakhogy ezek az „egyedi esetek“ elég gyakoriak. Elsősorban bizonyos néprétegeknél. Gyakoriságuk egyenesen összefügg a családok társadalmi, kulturális helyzetével, dotálásával. Mint egy évvel ezelőtt a beiskolázás kapcsán írtam a cigánycsaládok helyzetéről, a vándorlásról, mely lehetetlenné teszi a gyerekek rendszeres oktatását. Ne csak a cigányok vándorszellemével magyarázzuk ezt. Inkább azzal, hogy az idegen munkaerő jobb javadalmazásban részesül így történhet meg például, hogy messze vidékre szerződnek téglát vetni, mikor lakhelyükön vagy annak közelében is működik téglaprés. Nyilvánvaló a migráció gazdasági oka. Abban a cikkben idéztem egy véleményt, mely szerint a falvak, a termelőszövetkezetek háztáji iparának megteremtésével, illetve fejlesztésével helyhez lehetne kötni — legalábbis jórészben — az elvándorlókat Egy belső kórházi ágy kapcsán ismét vissza kell térnem a szülők felelősségének, kulturáltságának kérdéséhez. Számtalanszor panaszkodtak már a szülők, hogy a gyerekosztály alkalmazottai , főként az ápolónők tiszteletlenül, durván beszélnek velük. Megesik. A főorvos is bevallja. Csakhogy . .. Aki egy kicsit is utánagondol, megértheti, milyen veszéllyel jár a gyerekgyógyászaton tett látogatás, mikor messziről, emberek közül érkezve a fertőzés ezer lehetőségét hozza magával a felnőtt, a szülő. Azok mellé a csecsemők mellé, akiknek erre szükségük van, kórházba utalják az anyákat is. Azon túl... Eredetileg : a látogatás is tilos ezen az osztályon. Nemegyszer megtörtént azonban, hogy a mamák a bezárt ajtóknak estek, hogy feltörjék, nemegyszer belopakodnak a gyerekekhez, nem gondolva a veszélyre, s olyan esetet is eljegyeztek, hogy egy relieviUt szülő arcul ütötte az ápolónőt. A sepsiszentgyörgyi kórház gyerekosztálya sokáig helyhiánnyal küszködött. Most ez megoldódott, s így a házi fertőzés veszélyét is nagyban csökkentették, mert sikerült elszigetelni a fertőző betegeket. Ha ezelőtt minden negyedikötödik gyereket viszontláttak itt valamilyen újabb betegséggel, most csak minden huszonötödiket kénytelenek újra beutalni. Igaz, az épület — mely nem ilyen célra készült annak idején — nem engedi meg a kellő izolálást (ez ellen most már nincs mit tenni), az azonban megengedhetetlen, hogy este hat után nincs víz a kórházban. Az ápolónők kénytelenek kizárólag a fertőtlenítő folyadékot használni kézmosásra, a mellékhelyiségek öblítését azonban nem lehet megoldani. Pedig a kórháznak két hatalmas tartálya is van, melyeket, ha megtöltenének, egész éjszakára biztosítani lehetne a vízellátást. Ünnepnapokon a mosást sem lehet megoldani — a mosoda személyzetének szabadnapja van —, s ilyenkor az ápolók kénytelenek a pelenkákat kiöblíteni. Több ruhaneműre lenne szükség. 1918-ban, mikor a kórház megalakult, és Strömpel Endre főorvos átvette gyerekgyógyászat vezetését, egy külföldi orvosokból álló bizottság is el volt ragadtatva, hogy milyen korszerű berendezést talált itt. Azóta azonban változtak az idők és az igények. A fennálló nehézségeket nagyrészt „házilag" ésszerűsítésekkel is meg lehet oldani. Ezeken a nehézségeken azonban elsősorban az illetékes vezetőség és a felsőbb szervek hivatottak segíteni. A gyerekeknek mindebből semmit nem szabad megérezniük. A kórház személyzetének lelkiismeretes munkája az, ami — mindennek ellenére — olyan jó hírnevet szerzett a sepsiszentgyörgyi gyerekgyógyászatnak. Sorsukra hagyott gyerekekről akartam írni, onnan is indultam. Hogy végül is a gyerekek gondozásának kérdéséhez jutottunk a beszélgetésben Strömpel Endre főorvossal, az nem véletlen. Hiszen nem szánakoznunk és elérzékenyednünk kell, hanem ténylegesen segíteni a rászorulókon. Ez, hivatali, hivatásbeli kötelességen túl is, emberi, társadalmi feladatunk. CSELEKVŐ EMBERSÉG krónika Felkészítő Nemrég a megyei pártkabinet, közösen a KISZ megyei bizottságával, felkészítőt szervezett a propagandisták számára. Részt vettek azok a tanügyi káderek is, akik az iskolai KISZ-szervezetek politikai köreit irányítják. Ugyanabban az időszakban a megyei tanfelügyelőség, az első évharmad tanulságaiból kiindulva, és szem előtt tartva a modern oktató-nevelői eljárások népszerűsítésének szükségességét, a metodikai központokban, szaktanárok részvételével megbeszéléseket kezdeményezett ezekről a kérdésekről. Kézdivásárhelyi tudósítás „Pár héttel ezelőtt Gáspár Árpád elvtárssal, a városi művelődési ház igazgatójával arról beszélgettünk, milyen köröket és tanfolyamokat indítanak be ebben az esztendőben Kézdivásárhelyen“ — olvasom Roth B. Ilona leveléből. Az akkori tervek nagyrészt meg is valósultak : jelenleg a művelődési háznál 15 kör és tanfolyam működik közel 500 hallgatóval. Talán érdemes ezeket fel is sorolni, hátha valamelyik testvérintézménynél is kedvet kapnak egyik-másiknak a beindításához. Legtöbb hallgatót talán a zenei kör vonzott, amely öt tagozattal működik (két zongora, harmonika, hegedű és gitár). De a kezdeti bizonytalanság ellenére népszerűvé vált a balettkor is. Természetesen a művelődési élet irányítói a felnőttekről sem feledkeztek meg. A népi egyetem keretében Nő a társadalomban címen előadássorozatot indítottak, az idegen nyelvű tanfolyamok megszervezésével pedig régi óhaját teljesítették az érdeklődőknek. Ugyanakkor az autótechnikával, a faipari újdonságokkal, a népi varrással és faragászattal kacérkodók sem panaszkodhatnak, az ő ismereteik gyarapítására is megfelelő kereteket teremtett a kézdivásárhelyi művelődési ház vezetősége. Mit kívánhatnánk egyebet a körök, tanfolyamok részvevőinek, mint jó munkát, sok új ismeretet az új esztendőben ! Diáktudományos ülésszak tíz kezdeményezést köszönthetünk, amelynek, biztosak vagyunk benne, a folytatása sem marad el : az első évharmad végén megrendezett diáktudományos ülésszakot. A KISZ megyei bizottsága és a megyei tanfelügyelőség jól tájékozódott, amikor a középiskolás diákok tudományos, kutató munkájára alapozott. Ugyanis az ülésszakon számos olyan dolgozatot is bemutattak, amelyek jóval az átlagos iskolás színvonal fölé emelkednek. A megbeszélések második napján a „tudós“ diákok ellátogattak a brassói Pojánára is. Új kiadvány Nemrég köszöntöttük a népi alkotások megyei házának első három kiadványát, s most egy újabb könyvet tartunk a kezünkben, amely a Kovászna megyei művelődés- és művészetügyi bizottság, valamint az Orvostudományi Társaság Kovászna megyei fiókja kiadásában látott napvilágot. A kötet végeredményben azt a 29 tanulmányt tartalmazza, amelyet az 1968. október 26-án Kovásznán megtartott orvostudományi ülésszakon mutatták be a megyénk gyógyforrásait, gyógyvizeit ismerő és kutató orvosok, meghívott, országos hírű szakemberek Filmszínházat avattunk Megkésett tudósítás, de maradandó az öröm : a sok várakozás után, december 20-án mindannyiunk nagy megelégedésére megnyitották Sepsiszentgyörgy modern, 500 férőhelyes, új filmszínházát. Az ünnepélyes megnyitón beszédet mondott Szabó József, a Sepsiszentgyörgy városi pártbizottság első titkára, Sylvester Lajos, a Kovászna megyei művelődés- és művészetügyi bizottság elnöke. Szabó József elvtárs felolvasta annak a köszönő táviratnak a szövegét is, amelyet a részvevők, az egész város lakossága nevében küldtek a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának, személyesen Nicolae Ceaușescu elvtáranak. A filmszínházat a legújabb román filmmel, a Menyecskék háborúja című alkotással avatták föl. Az előadáson megjelent Virgil Calotescu, a film rendezője, Alecti I. Ghilia, a forgatókönyv szerzője és Stelian Cremenciuc, a film egyik szereplője. Balladagyűjtők Pár hónapja már, hogy a kolozsvári folklórintézet kérésére lapunk hasábjain felhívást tettünk közzé eredeti népi alkotások, népballadák és népdalok gyűjtésére. Azóta számtalan levél érkezett szerkesztőségünkhöz, egyik „másikában pedig nagy örömmel fedeztünk fel egy-egy értékes népköltészeti alkotást. A hozzánk eljuttatott anyagot továbbítottuk a kolozsvári folklórintézethez. Személyesen külön levélben nem köszöntük meg gyűjtőink küldeményeit. Most, mindannyiuknak köszönetünket fejezzük ki a népi kultúra gyöngyszemeinek felfedezésében való fáradozásukért, s azt kívánjuk, hogy az új esztendőben se lankadjon gyűjtőkedvük ! Emlékezés Málik Józsefre Kovács Sándor munkatársunktól: „Rövid, bensőséges ünneplésre került sor a szünidőben a 2. számú líceumban. Meghívott vendégek és az iskola tanári kara előtt Dara Rozália és Kelemen József tanárok ismertették Malik József igazgató-tanárnak, a 2. számú líceum elődének tekinthető polgári leányiskola alapítójának életét és munkásságát. Malik József 1874-től, az alapítás évétől, 1901-ig, haláláig állt a leánynevelőintézet élén, de a közélet számos területén is maradandót alkotott. Hírlapot szerkesztett, írt, Császár Bálinttal nyomdát alapított városunkban, tanítóképző intézet létesítését sürgette, a múzeum igazgató-választmányi elnöke volt. Amint Pető Sándor igazgató mondotta, ez az ünneplés első megnyilvánulása volt annak az eseménysorozatnak, mellyel a 2. számú líceum vezetősége és nevelőközössége az 1974-ben sorra kerülő 100. évforduló ünnepségeit készíti elő. Lögözi Sándor „Város a városban" 3 megyei TÜKÖR III. évfolyam 108. szám