Megyei Tükör, 1970. január (3. évfolyam, 108-111. szám)

1970-01-10 / 108. szám

(Folytatás az első oldalról) Nem lenne szükség ilyen nagy beve­zetőre, ha minap újabb hasonló témá­val nem találkozom. A sepsiszentgyörgyi korfui­­ gyerekgyógyászatárt jártam, be­vallom, eredetileg azzal a szándékkal, hogy kinyomozzam , mi a helyzet azzal a három gyerekkel akiket immár hóna­pok óta nem l­átogatnak meg szüleik, sorsukra hagyták őket, s nyilván előbb­­utóbb gyerekházba jutnak. Valamikép­pen tehát, a kézdivásárhelyi gyerekház adminisztratív bajainak leltározása után, az érdekelt, honnan jönnek ide s az eh­hez hasonló menhelyekre a gyerekek ? Bizonyára sokan tudják már, hogy 1967 — 1968-ban országosan megyénkben legki­sebb volt a csecsemőhalandóság. S ezt nem is felejtem el felemlíteni Strömpel Endre főorvosnak, mintegy zavaromat leplezve a hivatalos adattal, első hivata­los beszélgetésünkben. Az igaz ugyan — s vádoljanak majd elfogódottsággal —, hogy már évek óta ismerem ezt a kitúr­ná embert, de hivatalosan még nem volt dolgom vele, s most kicsit talán szégyellem is ezt a minőségemet. Nem szándékom megrajzolni portréját, mert már tudok róla annyit, hogy nem merek ilyen feladatra vállalkozni. Az is eszem­be jutott a beszélgetéskor, hogy nemrég két folyóiratban is olvastam hálás szü­lők köszönetét, melyet a sepsiszentgyör­gyi kórház gyerekosztályához és annak főorvosához intéztek, de most annál in­kább butának tűnt ezt felemlegetni, hogy a sorsukra hagyott gyerekek felöl kér­dezősködöm. Az ,,esetek“ köré, melyeket röviden elmondott a főorvos, ismét sötét törté­neteket kerekíthetnék, megfelelő érzel­mi színezettel, s meg is tenném talán, ha tudnám, hogy azok a szülők, akik el­hagyták ezt a három gyereket, egyálta­lán olvasnának újságot. Hiszen elsősor­ban hozzájuk kellene szólni, nem csak az írott szó által, hanem — amennyiben végső esetben ez szükséges — a tör­vény szavával. Ahhoz a bodzafordulói asszonyhoz, aki — a körorvos állítása szerint — egy disznópajtában tartotta gyerekét, aki most kétéves, s május óta (mikor születési súlyával szállították be) itt fekszik, még nem tud ülni, mosolyog­ni, beszélni. Ha jól tudom, az anyával szemben semmilyen törvényes eljárás nem indult meg. A másik gyereket szülei még a nyáron behozták valamilyen könnyebb betegséggel, aztán téglavetéshez szerződ­tek, s azóta még a milícia is hiába kere­si őket, hogy rég felgyógyult gyerekü­ket magukhoz visszavegyék. Mondom, a szülőkkel kellene „beszél­ni“, de az igazság az, hogy ezek a szü­lők nem csak korunk anyagi, hanem szellemi és lelki kultúráját sem birto­kolják olyan mértékben, hogy erről a témáról szót lehetne érteni velük. Egy gyereket viszont a kórház veze­tősége nem enged vissza szüleihez, az­zal az indoklással, hogy azok nem gon­dozzák megfelelőképpen, s az — a szü­lők nyolcadik gyereke— a minimális ellátásban, gondozásban nem részesült. Ne morfondírozzunk most azon, hogy a segítséget, a humánumot néha erősza­kosan kell érvényesíteni, inkább felem­lítem azokat a példákat, melyeket mint­egy hónappal ezelőtt a kézdivásárhelyi gyerekház kartotékjaiból jegyeztem ki magamnak. Minden beutalt gyereket a szociális helyzetükről szóló referátum kísér, s az azokban felsorolt adatok megegyeznek a gyerekgyógyászaton ha­gyott gyerekek adataival is: szétzilált családi helyzet, árvaság, félárvaság, be­teg szülők, rossz anyagi vagy lakáskö­rülmények, a gondozás hiánya stb­. A helyzetek ismétlődnek. A kórházival analóg esetet is ki­jegyez­tem akkor: a gyereket nem adják ki, hiába kérik szülei. Mert a szülők — bár ebben az esetben erkölcsileg alkalmasak a gyerek nevelésére — nem tudják kü­lönben biztosítani a gyerekek nevelését. Humanizmusunk érvényesítésének egy kényszerű módjáról beszéltem. Elkerül­hető lenne ez a rátukmált jótétemény, ha adott esetben, a családok helyzetén javítanánk. Ilyen összefüggésben tűnik ki Strom­pel Endre főorvos kijelentésének igazsá­ga : egy társadalom szociális jólétét a gyerekhalandóságon is mérik. Ne vonjunk le az egyedi esetekből ál­talánosító következtetéseket. Csakhogy ezek az „egyedi esetek“ elég gyakoriak. Elsősorban bizonyos néprétegeknél. Gya­koriságuk egyenesen összefügg a csalá­dok társadalmi, kulturális helyzetével, dotálásával. Mint egy évvel ezelőtt a beiskolázás kapcsán írtam a cigánycsaládok helyze­téről, a vándorlásról, mely lehetetlenné teszi a gyerekek rendszeres oktatását. Ne csak a cigányok vándorszellemével magyarázzuk ezt. Inkább azzal, hogy az idegen munkaerő jobb javadalmazásban részesül így történhet meg például, hogy messze vidékre szerződnek téglát vetni, mikor lakhelyükön vagy annak közelében is működik téglaprés. Nyil­vánvaló a migráció gazdasági oka. Ab­ban a cikkben idéztem egy véleményt, mely szerint a falvak, a termelőszövet­kezetek háztáji iparának megteremtésé­vel, illetve fejlesztésével helyhez lehet­ne kötni —­ legalábbis jórészben — az elvándorlókat Egy belső kórházi ágy kapcsán ismét vissza kell térnem a szülők felelősségé­nek, kulturáltságának kérdéséhez. Szám­talanszor panaszkodtak már a szülők, hogy a gyerekosztály alkalmazottai , főként az ápolónők tiszteletlenül, durván beszélnek velük. Megesik. A fő­orvos is bevallja. Csakhogy . .. Aki egy kicsit is utánagondol, meg­értheti, milyen veszéllyel jár a gyerek­­gyógyászaton tett látogatás, mikor mes­­­sziről, emberek közül érkezve a fertőzés ezer lehetőségét hozza m­agával a fel­nőtt, a szülő. Azok mellé a csecsemők mellé, akiknek erre szükségük van, kór­házba utalják az anyákat is. Azon túl... Eredetileg : a látogatás is tilos ezen az osztályon. Nemegyszer megtörtént azonban, hogy a mamák a bezárt ajtóknak estek, hogy feltörjék, nemegyszer belopakodnak a gyerekekhez, nem gondolva a veszély­re, s olyan esetet is­­ eljegyeztek, hogy egy relieviUt szülő arcul ütötte az ápoló­­nőt. A sepsiszentgyörgyi kórház gyerek­­osztálya sokáig helyhiánnyal küszködött. Most ez megoldódott, s így a házi fer­tőzés veszélyét is nagyban csökkentet­ték, mert sikerült elszigetelni a fertőző betegeket. Ha ezelőtt minden negyedik­ötödik gyereket viszontláttak itt vala­milyen újabb betegséggel, most csak minden huszonötödiket kénytelenek újra beutalni. Igaz, az épület — mely nem ilyen célra készült annak idején — nem engedi meg a kellő izolálást (ez ellen most már nincs mit tenni), az azonban megengedhetetlen, hogy este hat után nincs víz a kórházban. Az ápolónők kénytelenek kizárólag a fertőtlenítő fo­lyadékot használni kézmosásra, a mellék­­helyiségek öblítését azonban nem lehet megoldani. Pedig a kórháznak két ha­talmas tartálya is van, melyeket, ha megtöltenének, egész éjszakára biztosí­tani lehetne a vízellátást. Ünnepnapokon a mosást sem lehet megoldani — a mo­soda személyzetének szabadnapja van —, s ilyenkor az ápolók kénytelenek a pelenkákat kiöblíteni. Több ruhanemű­re lenne szükség. 1918-ban, mikor a kórház megalakult, és Strömpel Endre főorvos átvette gyerekgyógyászat vezetését, egy külföl­­­di orvosokból álló bizottság is el volt ragadtatva, hogy milyen korszerű be­rendezést talált itt. Azóta azonban vál­toztak az idők és az igények. A fenn­álló nehézségeket nagyrészt „házilag" ésszerűsítésekkel is meg lehet oldani. Ezeken a nehézségeken azonban el­sősorban az illetékes vezetőség és a felsőbb szervek hivatottak segíteni. A gyerekeknek mindebből semmit nem szabad megérezniük. A kórház személy­zetének lelkiismeretes munkája az, ami — mindennek ellenére — olyan jó hír­nevet szerzett a sepsiszentgyörgyi gye­rekgyógyászatnak. Sorsukra hagyott gyerekekről akar­tam írni, onnan is indultam. Hogy végül is a gyerekek gondozásának kérdéséhez jutottunk a beszélgetésben Strömpel End­re főorvossal, az nem véletlen. Hiszen nem szánakoznunk és elérzékenyednünk kell, hanem ténylegesen segíteni a rászo­rulókon. Ez, hivatali, hivatásbeli köteles­ségen túl is, emberi, társadalmi felada­tunk. CSELEKVŐ EMBERSÉG krónika Felkészítő Nemrég a megyei pártkabinet, közösen a KISZ megyei bizottságával, felkészítőt szervezett a propa­gandisták számára. Részt vettek azok a­ tanügyi ká­derek is, akik az iskolai KISZ-szervezetek politikai köreit irányítják. Ugyanabban az időszakban a megyei tanfelügyelő­ség, az első évharmad tanulságaiból kiindulva, és szem előtt tartva a modern oktató-nevelői eljárások népszerűsítésének szükségességét, a metodikai köz­pontokban, szaktanárok részvételével megbeszéléseket kezdeményezett ezekről a kérdésekről. Kézdivásárhelyi tudósítás „Pár héttel ezelőtt Gáspár Árpád elvtárssal, a vá­rosi művelődési ház igazgatójával arról beszélget­tünk, milyen köröket és tanfolyamokat indítanak be ebben az esztendőben Kézdivásárhelyen“ — olvasom Roth B. Ilona leveléből. Az akkori tervek nagyrészt meg is valósultak : jelenleg a művelődési háznál 15 kör és tanfolyam működik közel 500 hallgatóval. Ta­lán érdemes ezeket fel is sorolni, hátha valamelyik testvérintézménynél is kedvet kapnak egyik-másik­nak a beindításához. Legtöbb hallgatót talán a zenei kör vonzott, amely öt tagozattal működik (két zon­gora, harmonika, hegedű és gitár). De a kezdeti bi­zonytalanság ellenére népszerűvé vált a balettkor is. Természetesen a művelődési élet irányítói a felnőt­tekről sem feledkeztek meg. A népi egyetem kereté­ben Nő a társadalomban­ címen előadássorozatot in­dítottak, az idegen nyelvű tanfolyamok megszervezé­sével pedig régi óhaját teljesítették az érdeklődőknek. Ugyanakkor az autótechnikával, a faipari újdonsá­gokkal, a népi varrással és faragászattal kacérkodók sem panaszkodhatnak, az ő ismereteik gyarapítására is megfelelő kereteket teremtett a kézdivásárhelyi művelődési ház vezetősége. Mit kívánhatnánk egyebet a körök, tanfolyamok részvevőinek, mint jó­­ munkát, sok új ismeretet az új esztendőben ! Diáktudományos ülésszak tíz kezdeményezést köszönthetünk, amelynek, biz­tosak vagyunk benne, a folytatása sem marad el : az első évharmad végén megrendezett diáktudomá­nyos ülésszakot. A KISZ megyei bizottsága és a me­gyei tanfelügyelőség jól tájékozódott, amikor a kö­zépiskolás diákok tudományos, kutató munkájára alapozott. Ugyanis az ülésszakon számos olyan dol­gozatot is bemutattak, amelyek jóval az átlagos is­kolás színvonal fölé emelkednek. A megbeszélések második napján a „tudós“ diákok ellátogattak a bras­sói Pojánára is. Új kiadvány Nemrég köszöntöttük a népi alkotások megyei házának első három kiadványát, s most egy újabb könyvet tartunk a kezünkben, amely a Kovászna me­gyei művelődés- és művészetügyi bizottság, valamint az Orvostudományi Társaság Kovászna megyei fiók­ja kiadásában látott napvilágot. A kötet végered­ményben azt a 29 tanulmányt tartalmazza, amelyet az 1968. október 26-án Kovásznán megtartott orvos­­tudományi ülésszakon mutatták be a megyénk gyógy­forrásait, gyógyvizeit ismerő és kutató orvosok, meg­hívott, országos hírű szakemberek Filmszínházat avattunk Megkésett tudósítás, de maradandó az öröm : a sok várakozás után, december 20-án mindannyiunk nagy megelégedésére megnyitották Sepsiszentgyörgy modern, 500 férőhelyes, új filmszínházát. Az ünnepélyes megnyitón beszédet mondott Szabó József, a Sepsiszentgyörgy városi pártbizottság első titkára, Sylvester Lajos, a Kovászna megyei műve­lődés- és művészetügyi bizottság elnöke. Szabó József elvtárs felolvasta annak a köszönő táviratnak a szöve­gét is, amelyet a részvevők, az egész város lakos­sága nevében küldtek a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának, személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárana­k. A filmszínházat a legújabb román filmmel, a Me­nyecskék háborúja című alkotással avatták föl. Az előadáson megjelent Virgil Calotescu, a film rende­zője, Alecti I. Ghilia, a forgatókönyv szerzője és Stelian Cremenciuc, a film egyik szereplője. Balladagyűjtők Pár hónapja már, hogy a kolozsvári folklórinté­­zet kérésére lapunk hasábjain felhívást tettünk köz­zé eredeti népi alkotások, népballadák és népdalok gyűjtésére. Azóta számtalan levél érkezett szerkesz­tőségünkhöz, egyik „másikában pedig nagy örömmel fedeztünk fel egy-egy értékes népköltészeti alkotást. A hozzánk eljuttatott anyagot továbbítottuk a ko­lozsvári fol­klórintézethez. Személyesen külön levélben nem köszöntük meg gyűjtőink küldeményeit. Most, mindannyiuknak kö­szönetünket fejezzük ki a népi kultúra gyöngysze­meinek felfedezésében való fáradozásukért, s azt kí­­vánjuk, hogy az új esztendőben se lankadjon gyűjtő­kedvük ! Emlékezés Málik Józsefre Kovács Sándor munkatársunktól: „Rövid, benső­séges ünneplésre került sor a szünidőben a 2. számú líceumban. Meghívott vendégek és az iskola tanári kara előtt Dara Rozália és Kelemen József tanárok ismertették Malik József igazgató-tanárnak, a 2. szá­mú líceum elődének tekinthető polgári leányiskola alapítójának életét és munkásságát. Malik József 1874-től, az alapítás évétől, 1901-ig, haláláig állt a leánynevelőintézet élén, de a közélet számos területén is maradandót alkotott. Hírlapot szerkesztett, írt, Császár Bálinttal nyomdát alapított városunkban, tanítóképző intézet létesítését sürgette, a múzeum igazgató-választmányi elnöke volt­. Amint Pető Sándor igazgató mondotta, ez az ün­neplés első megnyilvánulása volt­ annak az ese­ménysorozatnak, mellyel a 2. számú líceum vezető­sége és nevelőközössége az 1974-ben sorra kerülő 100. évforduló ünnepségeit készíti elő. Lögözi Sándor „Város a városban" 3 megyei TÜKÖR III. évfolyam 108. szám

Next