Megyei Tükör, 1970. március (3. évfolyam, 116-119. szám)

1970-03-14 / 117. szám

­. Az ember gyanútlanul jár-kel ebben az zegzugos világban, intézi ügyeit, végzi a dolgát, és sokáig nem is gondol arra, hogy munkáját más is befolyásolhat­ná, mint a saját szándéka, no meg a külső körülmé­nyek. Egyszer aztán bejelenti a test bonyolult épít­ménye, hogy semmi sem végtelen az emberi világ­ban, kopik a szervezet, mint minden anyag, s ha ed­dig nem is adtunk centet sem erre a nagy igazságra, ezentúl számolnunk kell vele is. A futásfalvi Balázs Júlia sem gondolt arra hét esz­tendővel ezelőtt, hogy férje mellett más emberek ke­rüljenek központi helyre az életében. Az orvosok. A dolog úgy kezdődött, hogy hét évvel ezelőtt valami rúd véletlenül megütötte fejét, s azóta a ház költ­ségvetése a gyógyszerek árához igazodik. Az asszony — 50 éves lehet most — többet foglalkozik az orvo­sokkal, mint a családdal, a ház gondjaival. Epilep­sziás megbetegedés miatt kezelik, az agy kaphatott annál a végzetes ütésnél olyan, kicsi, de tragikus ki­menetelű sérülést, hogy Balázs Júliának fél arccal az orvostudomány felé kellett fordulnia, mindennapi elfoglaltságai mellől. Nem is volt nagyobb baj, míg — a rohamok mel­lett is — dolgozni tudott a gazdaságban. De a sérült szervezet nem engedte a magáét, követelte a pihenést, annyi ledolgozott év után, így orvosi utasításra nyug­díjazta a termelőszövetkezet Balázsné asszonyt, 50 lejes havi járadékkal. Az anyagiakkal még most sincs baj. András bácsi jó erőben van, no, meg ezt a fajta betegséget ingyen gyógyszerekkel kezelik. Nem kell tehát — elvileg és egyes törvények szerint — megfizetni a gyógy­szerek árát. Ezt határozottan és egyértelműen ki­mondja a törvény. Nem kéne —, és most induljunk el körútra a ke­rek kis tabletták körül. ♦ Futásfalva keleti szélén, a gazdaság istállója körül érdeklődöm. Balázs Júliát keresem, s meg is ma­gyarázza pontosan az egyik gazda. A templom tájé­kára kalauzol, s ott is találom meg, száz méterre a templomtól, egy kis ereszkedőben a házat. Nem is lehetne messzebb, mivel Balázs bácsi harangozó, s jó, ha az ember kézügyben van a szolgálat tájékán. Az asszony után érdeklődöm a kapuban három fér­fitől, s furcsa lehet nekik, hogy éppen a gazda tessé­kel befelé a házba. A beteg asszony mosásnak gyürkölőzve néz fel ránk. Hamar tisztázzuk, ki s mi vagyok, mi já­ratban, s ültetnek is le gyorsan, hogy elmondhas­sák a bajt. — Most mos, ne — mondja az ember —, s egyszer csak felhengeredik. Nem is látszik rajta a baj, ha jól van, de nem lehet tudni, mikor jön reá. Istenem, hányszor kaptam a földön, mikor haza­jöttem!... A kanapén (nem a mai, a nagyanyánk-féle kana­pén ül), én széken az asztal mellett, s Juli néni áll­dogál, hozogatja a gyógyszeres dobozokat, recepte­ket. Mintha egy hete történt volna az a szerencsét­len ütés, olyan riadtan, meglepetéssel beszélnek : az­előtt soha semmi baj, s most egyszerre ... — A baj az, hogy, ugye, én három éve nyugdíjas vagyok ,az orvos nem engedi, hogy dolgozzam. Ja­nuár 1-től jogosult vagyok az ingyenes gyógyszerre, de sehol sem adják ki azt nekem. Eddig pénzért vet­tük Kézdivásárhelyen az Etotoint meg a többi orvos­ságot. Kiadták. De most új törvény van, s hogy mi Torjához tartozunk néptanácsilag, ott kell kérjem a gyógyszert. De ott nincs meg egyáltalán, küldenek Kézdivásárhelyre. (Még két ilyen beteg van Futás­falván, az ideggyógyászaton hallottam, hogy a vidé­ken sok a hasonló eset, azok is ezt a kört járják a­­ gyógyszerek körül.) Voltam a torjai orvosnál azzal a recepttel, amit Dragomir doktor adott, azt mondta, nem írhatja addig alá, míg nem beszél a kezelőor­vossal ... Kettesével, hármasával tellegeti elém a kerek, kü­lönböző színű és nagyságú gyógyszereket az egész­séges kinézésű asszony, de a hangja fokozatosan el­változik, közeledik a síráshoz, annak arányában, a­­hogy újból átéli a pirulák utáni hajszákat. Már sír, simogatom a kezét, s nagyon meg vagyok ijedve, a férje is, nehogy baj legyen. Megnyugszunk aztán ve­le együtt. — Ezek nélkül, né, nem tudok élni. Háromheten­ként kell mennem vizsgálatra Kézdire, hiába ír fel az orvos többet, mindig csak ugyanannyi orvosságot adnak k­i - kevsebbet A torjai gyógyszerponthoz kell mennem, de ott azt mondják, adhatják ki, míg nem írja alá a körzeti orvos, az pedig nem írja alá, mondtam már, miért .. Un Dragomir Mktornak köszönhetem az életemet, egyedül a vett pártfogásba. Még csak kívülről vizsgálom ezt a kort, de úgy tű­nik más nem is vette gondjaiba ezt az asszonyt (egy fontos állami törvényen kívül), aki súlyos beteg­séggel küszködik. Államilag jogosítják bérmentes ke­zelésre, de ez a joga valahol, valahol elkallódik, így továbbra is — ahogy ő mondja, feketén — Oneşti-ről. Szebenből hozatja alkalmilag a gyógyszereket és re­meg, ha fogytán vannak a fehér tabletták, mint most is, mert holnapra még van, de holnapután újból — ■ vizsgálat, recept, jelentkezések és elutasítások, szin­tén szabályoknak megfelelően. h­a m­msm­í­ra én is belekerülök ebbe a körbe. Kézdivásárhelyen a gyógyszertár főnökét, Farkas Árpádot keresem meg. — Torján csak gyógyszerpont van, így nem rendel­kezik mindenféle szükséges anyaggal, nem adhat ki készítményeket például, csupán az előregyártott a­­nyagokat, úgynevezett tipizált gyógyszereket. .. "a továbbiakban igen jóindulatúan megmagyarázza, mit jelent a tervszerűsítés a gyógyszerforgalom, az igények kielégítése és az egyes gyógyszertárak sor­ utazás ETOTOIN­ galma szempontjából. Ezért tartózkodnak attól, hogy más körzethez tartozó beteg ingyenes gyógyszereit kiadják ... Menjünk csak föl Torjára. 4. Vitályos doktor fogad a torjai rendelőben. Ismer­tetem az ügyet, melynek peremén járom az illetékes intézményeket. Hamar kiderül, hogy nem ő, hanem Barabás doktor, a kollégája foglalkozott Balázs Jú­liával, így nem tud lényegileg tájékoztatni. Kérdem tőle is, mint Farkas gyógyszerésztől, mi az útja, hogy rendszeresen hozzájusson az Etotom­hoz és társaihoz a beteg, hiszen az állam biztosítja jogait ehhez. Inkább nem is írok semmit az újságnak, csak tudjam tájékoztatni az asszonyt —, és érzem, már benne vagyok én is ebben a taposómalomban. Nézegeti a receptet, kideríti, hogy láttamozta a po­liklinika, megvannak a szükséges aláírások —, tehát ki kell adniuk a kézdivásárhelyi kórháznál a gyógy­szert. (Amint az később kiderült, ez sem megy ilyen egyszerűen, sőt, egyáltalán alig is megy.) A kórházi illetékű receptre a kör nem adhatja ki. .­. Bemegyek a torjai gyógyszerponthoz, éppen fona­lat teker két nénikével a szolgálatos. — Én nem rendelek ezekből a gyógyszerekből, mert ha nem kel­­l, meg kell fizetnem. Ennyit tudtam meg Torján. » Vissza Kézdivásárhelyre ! Annyit már tudok, hogy Dragomir doktor recept­jére január 1-ig megkaphatta pénzéért a szükséges gyógyszereket Balázs Júlia. Dragomir doktort keresem az ideggyógyászaton. Szerencsém van, két dologban is : gyűlésbe készül, utolsó percben találom a rendelőben, no meg az is engem segít, hogy az orvos sokat foglalkozik az ille­tő beteggel, és szívesen beszél az „ügyről“. — Ez év január 1-ig az én receptemre megvásárol­hatta Kézdivásárhelyen a gyógyszereket, de elsejétől a köröknek külön költségvetésük van ; az én recep­­temnet a körzeti kolléga átmásolja, viszont­­ csak ügyes gyógyszereket írhat át, nem bármelyiket­­ vi­dám a jelen esetben dr Barabás, a torjai orvos nem írhatja át az etotonil és más újabb gyógyszereket, csak azokat, amelyek meg vannak nevezve egy uta­sításban. Ellenkező esetben megfizeti. Érti ? — Nem. — Lehet, hogy rosszul magyarázom — Nem, csak kissé bonyolult. _ Egyébként mi sem értettük egy darabig. I»eszel­ten« az igazgatóval , üljünk le a kollégákkal együtt, beszéljük meg ezt a helyzetet Hiszen ez tiszta bü­rokrácia. Nem látom, mi az értelme és haszna ni­ncs a bonyolult „rendszernek“ Egyébként ennek a betegnek igaza van. Az orvostudomány halad, ezzel a gyógyszerrel, jól van a páciens, de ha nem kapja meg, ha megszakítás áll be, irgalmatlanul jönnek a rohamok. Tehát: vannak olyan betegségek, melyek­nek a gyógyszeres kezelését az állam bérmentesen biztosítja. Joga van ezekhez a gyógyszerekhez Ba­­lázsnénak, de a körzeti orvos nem írhatja alá ... Egyszóval ez egy, úgymond, érdekes helyzet. Nehéz dolog. Kérem, menjen az igazgatóhoz, a megyéhez. Nekünk is nehéz, hát meg a betegnek . Érdeklődöm a megoldás felől — nem ismeri. Visszamegyek a recepttel Farkas gyógyszerészhez. Mondom, mit intéztem Dragomir doktornál. Egysze­rűen nem érti, és nem hiszi, hogy ilyen utakat kell bejárnia a betegnek Talán csak a külföldi gyógysze­rek esetében? — találgatja Mert vannak valutáris kérdések. Rendeljen a torjai gyógyszerészeti pont, és elvileg megkapja — mondja Magyarázza a gyógyszerosztó egységek pénzügyi terveit, korlátozottságait, de nem tudunk dűlőre jutni. Gyerünk a kórházigazgatóhoz. A kórház udvarán ismerős orvosokkal találkozom. Mondom a helyzetet, tőlük is hallok néhány dolgot a kórház gyógyszerellátásáról, arról, hogy milyen bonyolult például járó beteget hozzájuttatni kórházi úton a szükséges gyógyszerhez Dr. Vitális igazgató fogad, a szokásos havi ta­nácskozás után éppen szűk körű megbeszélést folytat néhány körzeti orvossal, s — megint szerencsém van — itt találom dr. Barabást is, a torjai orvost. A helyzetjelentést szinte automatikusan mondom, a sok ismétlés után, és kérem, világosítsanak föl en­gem, meg a bajban levő vidéki betegeket. Barabás mint leg­illetékesebb, pontosan megmagyarázza a hely­zetet (mármint a betegét), amely így néz ki : Bizo­nyos betegségek — köztük az epilepszia — kezelésé­hez szükséges gyógyszereket az állam ingyen bizto­sítja, egy régebbi törvény értelmében, így fel is je­gyezték annak idején egy nagy könyvbe az összes akkori gyógyszereket melyekhez joga van a beteg­nek, bármilyen alkalmazásban, illetve nyugdíj kate­góriában van ma már most, lévén, hogy ez a súlyos betegség foglalkoztatja az orvosokat gyógyszerésze­ket, vegyészeket —, az előző törvény és a gyógyszer­­följegyzés óta újabb, igen hatásos gyógyszereket állí­tották elő, többek között az etoteint, ennek a beteg­ségnek a kezelésére. Viszont a szakorvos hiába írja föl a vidéki beteg receptjére ezeket a szereket, mert a körzeti orvos csupán azokat írhatja alá (s így ad­hatja a beteg kezébe), melyeket abba a bizonyos könyvbe valamikor föl­jegyeztek. Az újabb — tehát be nem jegyzett — gyógyszereket nem írhatja alá, ellenkező esetben — fizet­i. A kérdés most az, melyik rendelkezés az erősebb, nem beszélve arról, hogy az újabb gyógyszerektől nem zárja el külön rendelkezés az ingyenes kezelés­re jogosultat, csupán egy idejét múlt, pusztán admi­nisztratív úton élő, túlhaladott följegyzés. Nincs más hátra, mint sürgősen az alapvető állami törvényhez igazítani a lemaradt rendelkezéseket, hogy élhessen jogaival Balázs Júlia és a többi beteg. Mert egészen más, hogy sok fenobarbitált szed be pótló­lag a beteg az etotein hiányában, vagy a modern, hazai gyártmányú, igen hatékony új gyógyszerekkel nyújtogatja éveit. Minket is megnyugtathatna válaszában a megyei egészségügyi igazgatóság. Czegő Zoltán Haţieganu professzor ismételgette el minden keze alatt tanuló orvos nemze­déknek, hogy a reuma, különösen gyer­mekkorban „a szívet harapja, míg az ízületeket csak nyalogatja“, ezzel is ar­ra utalva, hogy gyermekkorban nagyon gyakori a szívreuma a felnőtt­korban ismert reumás izületi fájdalmak megjelenése nélkül is. A reumás megbetegedések eredetét illetően, a legelfogadottabb feltevés az, hogy kórokozója, egy — a gennyes man­dulákban és rossz fogakban előforduló — mikroszkopikus élőlény, az orvosi nyelven Streptococcus haemoliticusnak nevezett mikroba. Ez megtalálható a reumás betegek 50—60 százalékánál. Egyre valószínűbbnek látszik azonban az a megfigyelés is, hogy ez a kórokozó csak olyan egyéneknél hozza létre a re­umát, akik reumás családokból szület­tek, akiknél kisgyermekkoruk óta gya­kori volt a mandulagyulladás, esetleg, viszonylag nem régen estek át egy skar­láton vagy mandula-operáción. A mandulagyulladások, látszólag a hideg idő kísérői — mondom, látszólag, mert tulajdonképpen iskolák, óvodák és más gyerekközösségek megnyitásával e­sik egybe nagyfokú elterjedésük, mivel fertőzés útján terjednek. Külön hang­súlyt kell tehát fektetnie mind az or­vos-egészségügyi személyzetnek, mind pedig maguknak a szülőknek is az év­kezdést megelőző egészségügyi vizsgála­tokra ; természetesen, különösen vonat­kozik ez az oktatókra, nevelőkre ! Pél­dának hoznám fel talán azt, hogy jó­magam is, a köz területén levő iskolák­nál, az idei (1969-es) tanévnyitás alkal­mával végzett orvosi vizsgálaton, osztá­lyonként, legalább két-három reuma­gyanús gyereket találtam, akiknek be­tegségükről sejtelmük sem volt­. És itt értünk el, az egyik, talán leg­nagyobb problémához : azoknak a gyer­mekeknek a kérdéséhez, akiknél látszó­lag „teljesen alaptalanul“, tehát tünetek nélkül jelent meg a szívreuma. Ez a kifejezésmód, hogy tünetek nélkül a­­zonban, rendszerint nem felel meg egé­szen a valóságnak , inkább kevés vagy kicsi volt azoknak a tüneteknek a szá­ma, amelyek alapján akár a szülők, u­­scát az orvos a betegség jelenlétére ’kö­vetkezteti­­eknek. Mik is tehát azok az apró jelek ? Elsősorban az ismételt mandulagyulla­dás, esetleg nem kezelt „rossz", odvas, letöredezett fogak ; ezenkívül sokszor magyarázatnélküli, több ideig tartó ha­si fájdalmak, vagy egyszerűen csak ét­vágytalanság, levertség, tunyaság, a ta­nulásban való ok nélküli visszamaradás, kisebb hidegrázások, apró ílőemelkedé­­sek, esetleg ismételten előforduló orr­vérzés. E jelek közé nem is soroltam be, az orvos számára szinte vésztjelző, olyan tüneteket, mint : gyorsabb érve­lés, erős izzadás, láz nélküli fogyás, vér­­szegénység, túlzott sápadtság, nehéz lég­zés a különböző testgyakorlatoknál, vagy éppen fulladásérzet. Ilyen esetek­ben vegyük a fáradságot, és a gyere­ket vetessük alapos orvosi és laborató­riumi megfigyelés alá, de ne húzódoz­zunk, orvosi utasítás nyomán, a man­dulakivételtől,­­ esetleg foghúzástól sem. Nagyon lényeges része a reumás gyer­mekek kezelésének, a szervezet ellen­állóképességének növelése is, amelyet sokoldalú, bőséges táplálkozással, a test­edzés jól megválasztott formáival. Va­lamint a szünidők alatti fürdő-nyaraló kúrákkal érhetünk el. Nagy M. Gábor körorvos vidékünk egyik legelterjedtebb gyermekbetegsége — a szívreuma 10 megyei TÜKÖR 111. évfolyam 117. szám

Next