Megyei Tükör, 1970. május (3. évfolyam, 124-128. szám)
1970-05-23 / 127. szám
CZEGŐ ZOLTÁN is a pur és holmi vágniuk Jött Dancs Dani és visszahozta játékhajóimat Jött a fürgefarú Márta és visszahozta adott szavamat Jött a piros sálas és visszahozta tíz év előtti szivartüzemet A postás jött visszahozta összes leveleimet Elutazott pénzeim postán küldték vissza Mások jöttek lassan határozottan visszahozták éjszakáimat melyeket másokkal másutt háltam Az erkély alatt egy kórus szerte visszaadja minden versemet írások vibrálnak araszos betűkkel a falon visszaküldték tanácsaimat Minden álmaim elkurvult kara didereg a falak tövében Reszket a kezem nyugtatom visszaküldték a kézfogásaim Ezresek zizegnek a csillár körül visszaküldték a villanypénzeim Visszajött Bodri Sajó Bogáncs mind a rühesek melyeket elkergettem nyugodtan visszajöttek a virágágyásra vizelnek Köhintenek kinn szürke dobozokban visszahozták a baráti fogadalmakat Mint kövek potyognak vissza az égből fölkergetett káromlásaim Megtért tiszta szavaim rajba zsonganak már gesztenyés hajam szálain húznak a földhöz repesztők mellem — A KEHEL jön és szó nélkül kiveszi zsebemből megtakarított pénzemet — : ,,Egy gatya egy fehér ing egy zokni egy nadrág egy zakó egy fekete nyakkendő marad ! . . ." Elvégeztetett eszmény és viszonyulás Nagy elvi bevezetés keresgetése nélkül kezdjem mindjárt egy képpel. Irodalmi felolvasó esten egy kicsi háromszéki faluban a csupa-nyak költő, akire emlékezem — patyolat ing, kihajtott gallér - valamiféle keményre fogott búval a hangjában verseket szavalt székely atyafiknak. A verset szavalta (!) szertelen lázzal, lendülettel, indulattal és nyugtalansággal - nem kell nagyon erőltetnem képzeletem : a jó Petőfi szavalhatott így azon az emlékezetes márciusi napon. Hanem amivel a versmondásnak úgy nekiveselkedett költő rám hatott, s bizonyára hallgatófeleire is azt mégis annak az állandó sodrásnak tulajdonítom, mely inkább jellemző Czegő Zoltán verseire, a belőlük kiolvasható magatartásra, mint a szertelen láz, lobogás. Állandó sodrású volt a költő szavalata, mint a sík vizeke sorait egyforma nyomatékkal ejtette és olyan egyértelműséggel meg eltökéltséggel, ahogy csak az teheti, aki nagyon tudja, hogy mit akar ( : „dörgéseimmel rettentem a tikkadt világot."). És állandó sodrásúak a versei - hogy most már azokkal vitorlázzam tovább, az általános — a szükségesnek tartott megállapítások partjai felé. A Czegő Zoltán első verseskötetéből kisejlő költői magatartás nem beállított gesztus, amellyel hamar és nagy népszerűségre tehet szert mifelénk a költő. „Okos dühökkel" tudatosan vállalja azonban a költészet társadalmi mondanivalójának és hasznának ars poeticáját, mondhatnám, minden verse egy-egy (más-más) társadalmi mondanivalóra felépített költői viszonyulás az emberi eszményekhez, illetőleg inkább fordítva igaz ez : az eszmények kapuján léphetünk a társadalmi udvarába. Mit tegyen a költő, ha álmaiban csalatkozik vagy éppenséggel meglopják az álmait ? A tények vádakat váltanak ki belőle, torokszorítóan igaz hangjait a megcsalatkozásnak. (Gyorsan mondjam el, hogy Czegő -őszinte ember lévén - akkor igazán költő, amikor alaposan megszenvedett érzéskomplexusok ingerült versírásra.) Végül : „mindig találok furcsa rügyeket" - mondja, miközben keserűségek (sokszor talán kissé akart) és reménységek között imbolyog egyensúlyozva, idegeiben a kötéltáncos nyugalmával. Hogy merre tart, nem vitás. Nagyon kevés az, jól tudom, amit elmondhatok Czegő Zoltán első kötetéről, zavarbaejtően többértelmű, már-már a zsúfoltság érzetét keltő verseiről, csöppet sem ökonomikus versépítkezéséről, kétségelenül gondolatgazdag költészetéről. Verssorokat kiragadni nem akarok, nem kenyerem az ilyesmi. Az önmagát építő lélek konok viaskodása ez a körv*v a kor ellentmondásai között őrlődő eszmények megvédéséért. Miklós László megyei TÜKOR Kaba felugrott az asztal mellül, és kirohant a kamrához, ahol a sólymot tartotta. A kamra ajtaja előtt megtorpant, és visszanézett. Senki nem láthatta Az asszony bizonyára a szobában foglalatoskodik, a gyermek meg ott tipeg-pityeg körülötte. Nagy szerencse, hogy megfogtam ezt a madarat. Nagyon nagy szerencse gondolta, és belépett a kamrába. Ha az idő egy kicsit elromlana, minden megváltozna. Igaz, hogy minden nem változhat meg, de a hangulatom, az biztos megváltozna, és annyi elég volna egyelőre. Azt az asszony is rögtön megérezné, és talán fellélegzene tőle. Az asszony biztosan tudja, hogy vannak dolgok, amiken már nem lehet változtatni. Lehetetlen változtatni. Mindennek elnevezte az asszonyt a nagy szerelem idején. Mindennek, amihez ez a kínzó vonzalom kötötte, mindennek, amitől képtelen veszteg maradni ? Képtelen, és a nagy, almaszagú szoba kettős ágyából verítékező testtel a mennyezetet nézi. Néha meg-megragadta az asszony kezét, de utána elszégyellte magát. Élete napról napra nagyobb szégyenérzetté vált. Minden szép szót megalázónak érzett, és minden tál ételt felénél abbahagyott. Gyakran imádkozott, hogy bár riadna fel a gyermek, hogy legyen mivel foglalkoznia... Ez azonban ritkán fordult elő. Az asszony néha felkelt, mindkettőjüket betakargatta, és megcsókolta Ilyenkor mintha egy kicsit megnyugodott volna, habár sejtette, hogy az asszony tud arról, hogy ő ébren van. A kamra sárga homokkal volt felszórva, és közepén a tuskón ott ült a madár. Fejét az ajtónyitásra megemelte, utána visszaengedte széles vállai közé. Erős mellű tojó volt. Vándorsólyom. Kaba gyermekkora óta várta ezt a találkozást, és most, amikor bekövetkezett, mikor végre itt ült előtte az elgyötört, általa betört madár, hihetetlennek hatott az egész. Leült a kamra sárga földjére, hátát nekivetette a kamra falának, és addigi összes vadászmadarai végigvonultak emlékezetesben. Durva, érzelmes ember volt, határtalan igazságimádattal. A bajban soha társra nem lelt, az örömben nem osztozott. Hogy gyérültek életében a jól végzett munkát követő, hatalmas pillanatok, amikor az ülő ember előtt egykét lassú fordulatot tesz a Föld minden bajával és örömével együtt, és tiszta elmével mindent megért, egyre gátlástalanabbá válik, így akarta sérelmeit megbosszulni, és így szerette volna magát visszakínlódni, tettekkel teli viharos kamaszkorának magas ege alá. Elmélete volt rá, hogy bármi érné az embert, addig nincs elveszve, míg feje felett tenyérnyi kéket lát, bárhogy is gyűlnének rá a dolgok. Sok boldogító és gyilkos összefüggését ismerte fel az életének, de képtelen volt bármelyiknek is hasznát venni. Egész életében ösztönök mozgatták, azok pedig csak egy ember közlekedési lehetőségeit képesek kiteremteni. Kínlódott, de nem látta be, hogy abban a régi, maga teremtette világban sarkosan és ormótlanul mozog, és azok a régi, ököllel kiverekedett fiaságok már képtelenek számára fedelet biztosítani. Látta, hogy mások is vergődnek, vagy úgy tesznek, mintha vergődnének. De mégis mégis jártassággal bírnak a gyér zebrák birodalmában. Ez elkeserítette, először megvetette, maul tehetetlenségében gyűlölni kezdte környezetét. Nem ismerte többé a dolgok hatalmának mértékét. Bármitől és bárkitől, akit és amit megszeretett, ha nem is tudatosan, de megváltást várt. Mikor kiderült, hogy ez lehetetlen, nagy, tehetetlen gyermekként nyílni, kínozni kezdte előbbi bálványait. A kamra sár<ia földjén ült, hátát nekivetette a deszkafalnak, és régi reptette emlékezetében vadászmadarait Az emlékezést illetően is szomorú tapasztalatai voltak. Eleinte, mikor üresen hányódott új környezetében, tudatosan, erőszakosan röptette régi madarait, hogy valami biztosat érezzen maga körül Az emlékek vedleni kezdtek, és magukra hagyták a madarászt. Kaba érezte magáról, hogy már régen úgy fest, mint a mágnás, akinek csak a névjegykártyája maradt meg. Első madarát Pogánynak nevezte el. Héja volt. Kenderutaim héja, tojó. Gyönyörű sárga, gyilkos szemei voltak. Barátja galambröptetőjében fogták. Pista már lapátot ragadott, hogy agyonverje a rablót, mire ő odaért. Megtakarított pénzén sárga bőrbéklyát készíttetett a madárnak. Hűvös idő volt, nem kellett attól tartani, hogy a cserepek alá szorult meleg végez Poîjkinyal. A Kaba a padláson helyezte (jf) ma<á tr önbizalomnak megtörésére sötétre, éheztetésre, és állandó bolygatásra volt szükség. files, hosszú, páros füttyre szoktatta a madarat, és végtelenül boldog volt, mikor a kiéhezett madár a felajánlott táplálék láttára és a fütty hallatára megemelt kesztyűs öklére szállt. Kaba foglyot szeretett volna rúgtani a madárral. Éjszakánként csak fogoftrúgatásról álmodott. Heggelente millió fejj^k^bredt, mintha másnapos * tolna. ^ .mi különbség mégis volt a két dolog között... Első útja rögtön Pogányhoz vehetett a madár látványa megnyugtatta, és örömmel töltötte el. A héja le is rúgta az első foglyot, egy gyönyörű, széles legelő szélén. A foglyokat egy repceföld sarkából verte ki a két vadász. Kaba könnybe lábadt szemmel megindult a zsákmányát markolószó Pogány felé. Erős szél indult, a héja elengedte a foglyot, és lábán kerek rézcsörgőjét rázva elindult az egek országútján. Kaba két napig étlen-szótlan járta a határt, fütyült. Többé nem találkoztak. Másik két madarával, Betyárral és Nimróddal többre ment. Lassan megtanulta, hogy a vadon befogott, felnőtt ragadozó madarat erősen magához kell szoktatni. A fészekből szedett vad madarakat nem szerette. Mióta eszét tudta, sólyomra vágyott. Vadon befogott vadászsólyomra. A sólyom maga keresi meg zsákmányát, és a sólymász addig a madár röptében gyönyörködik. A sólyom nem szolgavadász, mint a héja, vagy más ragadozó madár. Kaba tudta, hogy mikor a betört sólyom először tollászkodni kezd, a sólymász öklén, attól a pillanattól ismeri el gazdájának az embert, és attól a pillanattól vallhatja a sólymász magáénak a madarat. Felállt, kesztyűt húzott, és a tuskóról kezére ugratta a madarat. Úgy határozott, hogy egy ideig sétáltatni fogja, és utána leül vele az udvar egy csendes zugába, hátha épp ma történik meg a csoda, ülőhelyet úgy választott, hogy az öklén ülő madár hátához tűzfal kerüljön. Ha az emberöklön először tollászkodó sólymot bármi is megzavarná, a madárból soha nem válik vadászmadár... Ültek a csendes zugban, a sólymász és madara, és nézték egymást. A madár nagyon lassan, és nagyon csöndesen megrázta tollait. Kaba testén egyre erősödő remegés futott végig. Érezte, hogy ahhoz, ami most következik, ő már túlságosan kikopott és erőtlen. Karját észrevétlenül két térde közé szorította, nehogy az őt gazdájának fogadó madár valamit is megsejtsen állapotából. A madár megemelte szárnyát, fejét aláhatotta, és sólyomfogas csőrét végighúzta egy evezőtőlI sugarán. Kabát hideg veríték verte ki. Háta mögül olyan zajt hallott, mint amikor nagyon könnyű léptekkel valaki fű közt lapuló üres csigaházra lép. Mindent elveszettnek hitt, és hátrafordult. Kétéves kisfia felemelt kezekkel felének tipegett. Kaba szabad kezével magához vonta a gyermeket, és keze fejét annak szájára tapasztalta. Szemeit sokáig behunyva tartotta, és csak utána merte a madárra emelni A madár lassan, komótosan tovább tollászkodott. A gyermek vergődni kezdett, de a sólymást erősen szorította, és eközben este azt is megjárta, hogy ha az ember erőt fejt ki, rögtön elszáll testéből az az ostoba remegés, amit csak mostanában ismert meg. Először a kisfiúnak nőtt szárnya, utána Kabának, az asszony is előkerült, habár köténye egy kicsit hagymaszagú volt, neki is szárnya nőtt. Előttük Kaba hatalmas vándorsólyma repült, utána ők soha nem tapasztalt egyetértésben. VÁRADI B. LÁSZLÓ * a vándorsólyom TmiBI 11 m— ■ liMHIM ...Hl.............. ii—„ ,i .................■■■■■■■ ............. FERENCZ S. ISTVÁN nagyböjt i keseredő 1. Ez a világ akkora, miért ilyen mostoha, ropogtat a zápfoga, végig ver az ostora. Ez a világ gödrös út, bizony feneketlen kút, szaporítja csak a kút, hátgerincre jár a rúd. Ez a világ mennyit ér, amikor már singgel mér, egyiknek ad, mástól kér, ünnepi cirkusz a bor. Ez a világ jókora, volt neki egy ókora, isten tudja hány tora, ecet lett az óbora. Hideg málé, aszalt vackor, az én étkem ilyen jámbor, kevéssel is megelégszem, az arcomon csak a két szem. A kedvem is tarka-barka : fekete gyász, fűzfa-barka, kurta, mint a malac farka, zsíros kalap ilyen kajla. Mákos laska, sós galuska, most a nagy isten is kukcsa, elkopunk, mint a bocskora, S nyikkan az ember tompora. Megzörget a vásott szellő, táplálékunk sovány emlő . ■ • Miért vagyok én a bárány, lábonjáró vészes járvány, * ha feldőlök, mint egy állvány s nem lesz belőlem szivárvány ■ • 3. Hétfőn reám néznek kocsonyás szemekkel kedden megitatnak kuvikos epével szerdán vetkőztetnek a törvény nevében csütörtök megnémít bőjtölő kedvében nagypéntek estüntet a holnapi napra meg kéne kondulnom lila nagyszombatra Vasárnap is megjön : sovány alamizsna - ki tagadhatja 4. Itt állok, mint fűzfa-krisztus, a fejemen szalma-nimbusz, (eddig tartson csak a himnusz) engem sem került a tífusz, sem a skarlát, sem a himlő, hátamon szárad az intő , kitelt huszonöt esztendő , véremmel a félzsebkendő. Kinél van a másik fele, ki töröli könnyét vele, kit szomorít, kit vigasztal, kinek üzen, kit marasztal, az én sorsom szebbik ága, jut-e bár egy cserefára, pléh krisztusnyi koronára, egy utolsó vacsorára . . . ÖRÖK HELLASZ -i rosszat cselekvő istenek — nem istenek! A pletyka ellen nehéz védekezni. Mint zöld rozsda a rezet, futja be az egyén életét tetőtől talpig , mire észrevenné, már lesikálni sem lehet. A dörzsölés nyomán szakad a felhám, kigyöngyözik a vér is. És lehete bárkit védeni két és fél ezredéves pletykák ellen ? EURIPIDÉSZ-t „mint baglyot a verebek csiripelték körül ellenségei, s azzal a naiv szemtelenséggel, mely e madarakat jellemzi, ott hagyták csőrük nyomát házi életén, alakján, szülein s halála körülményein” (Merfy Jenő). Élete s műve körül adoma, pletyka, ráfogás, tréfa, vaskos rágalmazások köde-szemye kavarog. Kezdjük az ártatlanabbak. Már születési éve sem bizonyos. Talán a szépítő kegyelet tette a perzsák felett aratott nagy tengeri győzelem, a szalamiszi csata évére születését ? Az i. e. 48- ban aratott diadalon Aiszkhülosz meglett férfiként vett részt. Sophoklész az ifjak karát vezette a győzelmi játékokon, illőnek látszott, hogy a drámai triász harmadik kolosszusa is éppenséggel ekkortájt jöjjön a világra. Szüleiről már csípősebbek az adatok. A pimaszkodók és csipkelődök szerint apja csődbe jutott szaté>cs volt, anyja zöldséges kofa, ki szemérmetlenül csalta a vevőket. Mindez számunkra ma már lényegtelennek tűnik, s a gáncs akár dicséretnek is, de az ő életét ilyesfélékkel alaposan megkeseríthették. Lényegesebb egy másik megőrzött adat : különcnek tartották, mert szerette a könyveket, s tekintélyes könyvtárat gyűjtött. Viszont puszta mese, hogy darabjai írásában Szókratész segítette, aki — így mondják — csak akkor ment színházba, ha Euripidész darabját játszották. Viszont tény, hogy a drámaköltő járatos volt kora műveltségében, sereg neves szofistával személyes kapcsolatot tartott, s eltérően pályatársaitól, egy-két rálukinált, rövid ideig tartó misszión kívül, sem állami megbízást, sem közéleti szerepet nem vállalt. Visszahúzódva, magába vonultan élt s alkotott : zord kedélyű, zárkózott emberként emlegetik a kútfők. Mondják, kétszer nősült, mindkét házassága szerencsétlenül végződött, állítólag ezért vált nőgyűlölővé. Valószínű, hogy terhes családi élete csak a vígjátékírók tollán torzult élete csődjévé, hiszen Madein és Phaidra típusú nőalakok mellett. Alkésztiszt és Iphigeneiát is teremtett. A világvárossá fejlődött poliszban, Aiszkhülosz halálának évében. 455-ben vett részt első ízben drámai versenyen, de mindössze harmadik díjat nyert. A pályakezdőt sok vonatkozásban megváltozott helyzet fogadta. Az aranykort kiteljesedő jólét jellemezte, a tehetség érvényesülésének fő lehetőségei, remekműveket teremtő versenyszellem. Athén gazdasági és katonai fölénye a 478-ban alakított s az Égei-tenger egész medencéjére, partvidékére kiterjedő déloszi szövetség nagyhatalmi aspirációk tenyészetévé vált. Belül lassan minden romlott. Korrupció, demagógia, hamis feljelentések virágkora jött. Az agárén mézsűrű bort, de felhígított bölcsességet árultak árusok s szellemi kufárok. Mértékek inogtak, eszmények változtak. 431-ben kitört a szinte három évtizedig tartó Athén és Spárta közötti háború. A háború mindég a válság jele is. Az író éles szeme észrevette a periklészi kor hanyatló szakaszában felcsapó ellentéteket : társadalmiakat, emberieket, erkölcsön belülieket, s mindinkább elidegenedett a politikai viszonyoktól. Élete alkonyán Makedóniába, Archelaosz udvarába menekült, ahol költőtársa, Agathon és a történetíró Thuküdidész is éltek. Haláláról (i. e. 406) megint rémtörténeteket mesélnek. Némelyek szerint ráuszított vadászkutyák tépték szét, mások szerint feldühített asszonyok. Ez utóbbi, noha mint történet teljesen valószínűtlen, árulkodó adat. Euripidészt valóban rendkívül érdekelték a két nem viszonyából fakadó összeütközések, sokat foglalkozott az érvényes, teljesen máig ki nem ismert női lélek dolgaival. Teljes életműve 92 drámából állott, melyből 78-at a hellenisztikus korban még ismertek. Ránk 19 teljes műve maradt, vagyis több mint klasszikus előd, it<V összesen : ALKKSZTIS,, MI. DE FA, HÉRAKLIDÁK HIPPOLITOSZ, ANDHOMAKHE, HERA 13É, OLTALOMKERESŐK. 11ÉRAKLÉSZ, ION. TRÓJÁT NŐK. ELEKTRA, IPHIGENETA A TALROSZOK KÖZÖTT, HELENA. FÖNÍCIAI NŐK. ORESZTÉSZ, IPHIGENEIA AL'LESZ BAN. BAKKI IÁNSNŐK, egy apokrif dráma, a KNÉSZOSZ és egy patírjáték, a KELOPSZ. Ezekben a művekben Euripidész a szenvedélyes, bosszúálló, bűnös, önfeláldozó, eszményi, odaadó nők — Shakespeare-ig utol nem ért — ábrázolójának, bemutatójának, bizonyult. Nem véletlen, hogy a párhuzamokat kedvelő tanulmányírók nevét az Ibsené mellett is emlegetik, sőt néhány éve egy fokos kiadvány ezt a címet viselte : Euripidész, egy modern. Érdekes kérdés : valóban „modern“ Euripidész ? Korában kétségkívül vérlázítóan az volt. Innen művei — és személye — közül a sok mende-monda, értetlenkedés, mellébeszélés, részlet erények és hibák egyoldalú kinagyítása. Euripidész művészete sokkal bonyolultabb elemekből épült, s nyugtalanítóbb összetételű, mint az Aszkhüloszé vagy Szophoklészé. Mikor a drámaíró porondra lépett, a hősi korszak már lejárt, s a tragédia egyetlen, addig elképzelhető tárgya , a mítosz, másodlagossá vált, illetve módosult az író tollán. Valamennyi görög drámaszerzőnél szabadabban kezeli a régi történeteket. A motívumok ugyan régiek : a sors kiismerhetetlen, a tükhé, a vakszerencse szabja meg az ember sorsát, az istenek irigyek stb., azonban a drámai megoldások egészen más irányba vezetnek, mint az elődüknél. Már Arisztotelész kifogásolta a színpadi szerkezetből kilépő istenek — a deus ex machina — euripidészi alkalmazását. Valóban a tizenkilenc darab közül tízben így jelennek meg. Árulkodó mozzanat : a remek drámai logikával felépített művekben kívülről, utólagosan igyekszik menteni a mítoszban jelentkező hitet. Amúgy mellékesen, visszatorpanva végső következtetései kimondásától, melyeket azonban tételesen is megfogalmazott, ilyettén : „a rosszat cselekvő istenek — nem istenek.“ Lázas igazságkeresésében, az emberek — és az istenek ! — ellen, az embereknél tett panaszt. Hősei meghasonlásba kergetett áldozatok, megfosztva minden mitikus hősiességtől, gyakran borzalmasan eltorzulva szenvedélyeikben, de elsősorban a boldogságkeresés kegyetlen meghiúsulása következtében. Euripidész nagysága a lelki viharok, szenvedélyek érzékeltetése, a borzalmak indítékainak megelevenítése, miközben minden figyelmet az emberre összpontosít Itt kezdődik modernsége is : az embernek, szintezisztenciális kötésekkel, a csatát önmagával és önmagában kell megvívnia Euripidész hősei az emberfeletti és emberalatti irtózatokban ember módon a vétkesek és áldozatait. Érzések, ösztönök, bosszúk, viszontgyilkosságok kavarognak ezekben a drámákban - az ember elszigetelten küzd az el nem érhető boldogságért. A harc vagy a vérbosszú szenvedélyeitől robbanó pátosz forrósítja át a nyelvet is. A legtragikusabb költő — Arisztotelész nevezi annak — egyben a leglíraibb is t „Társtalan hősök társtalan alkotója. A tragikus elszigeteltségre kárhoztatott, igazi célokat nem látó ember minden tettvágya és fájdalma zokogó lírába fullad. A dráma cselekvés. S amikor tenni, harcolni a jövő érdekében nem lehet, a lélek belső csatáira szűkül minden érzés és energia — líra, panaszdal lép a dráma helyébe“ (Falus Róbert). Viszont ez, az istenekkel rejtett polémiát folytató drámaíró — ezt már Goethe észrevette — kitűnő érzékű színpadi mesterember is Figyeli, ismeri a közönsége, műveivel hatást is akar elérni. Nyugtalan teremtő kedvét ez az igény is szította. A kortársak helyesen érezték meg : új hang, új lélek szólalt meg vele a tragédiában. S alighanem igazat kell adnunk Babits fanyalgásának is, hogy az az irodalom ..nem csupán a vallási ünnep aktusa többé, vagy nagy érzések elfojthatatlan kitörése, hanem mesterség és öncél. Az írót maga , az írás öröme és dicsősége sarkallja, a közönséget szellemi élvezet szomja“. Az irodalom ezt az utat követte. Veress Dániel Athéni szobrász ♦ Szobortalpazat domborművei - Startoló futó, birkózók, gerelyvető (32 <81 cm, i. e. VI. sz. vége) III. évfolyam 127. szám 6-7