Megyei Tükör, 1970. szeptember (3. évfolyam, 142-145. szám)
1970-09-26 / 145. szám
? t rs t o Az útépítő és karbantartó igazgatóság nyolc emberrel fogott munkához 1968-ban, a megalakuláskor; egy családi ház egyik szobájában és egy kapusfülkében székelt; két karbantartó és két aszfaltozó állomás tartozott fennhatósága alá,a néhai Brassó tartományi központ kimustrált gépeit örökölte. Egy év alatt 16 km utat tudott elkészíteni. Hőskorszak volt ez a javából, nem annyira romantikus, mint inkább hevenyészett és terhes. A hőskorszakból máig megmaradt a lendület és a szakemberek egymásrautaltsága. Más hasonló profilú megyei igazgatósághoz képest kicsi még ez a hivatal, s talán éppen a mérete és fiatalsága teszi, hogy nem „bürökratizálódott" utakat épít és nem papírvárakat. (Kerek egy házig szaladgált a két riporter, hogy az igazgatóság fürge vezetőivel alkalma és ideje legyen találkozni , állandóan terepen vannak, s ha pl. a baróti út melletti kis fűzfák sorsáról van szó, azt intézni tudják térkép és külön referátum nélkül is.) Az igazgatóságnak jelenleg öt aszfaltozó állomása működik (a barótit és a barátosit 1969-ben helyezték üzembe, a sepsiszentgyörgyit pedig ez év júniusában, a másik kettő régi már), az igazgatóság harminc alkalmazottal dolgozik. Ez évi tervfeladatuk 25 km út megépítése volt, ezt a megyei néptanács végrehajtó bizottságának egy határozata folytán35 km-re emelték. Az eredeti nyolc gépkocsit már „leírták", jelenleg 36 szállítja az anyagot és a munkásokat, de az IRTÁ-nak Ezt a szarvast a vad természet nevelte. Nem dédelgetett, mesterségesen etetett és kiválasztott, hanem a természet élet-halál harcának szülöttei, melyben csak az erős marad meg, csak az szaporít, a satnya, a gyenge elpusztul, kiirtja a hideg tél, a nélkülözés és a kegyetlen ragadozó, a farkas, a medve, a hiú. A fennmaradt erős egyedektől erős utódok származnak, melyek öröklik és továbbítják a kiváló agancsformát, a hatalmas testalkatot és az ellenállóképességet. Ez a természetes kiválasztódás, mely már századok óta folyik, nevelte a kárpáti szarvast Európa legértékesebb vadjává, minden igaz vadász elérhető vagy elérhetetlen vágyálmává. Súlyban és testi méretekben szinte kétszerese nyugati rokonainak, s agancsa messziről kitűnik méreteivel, súlyával, terpesztésével. A jégkorszak előtti óriásszarvasra emlékeztet, egész megjelenésében ősi, félelmetesen szép. Vadászata sem egyszerű. Igazi küzdelem egyrészt a szarvas utolérhetetlenül finom érzékszervei, látása, hallása, szaglása, másrészt a vadász képességei, hozzáértése és nem kis mértékben tudománya között. Elejtése nem könnyű, nem lehet „vadéiszhintóból", vagy minden kényelemmel berendezett magaslesből ,,lepuffantani" a percnyi pontossággal „előálló" lovadat. A kárpáti szarvasért küzdeni kell. Meredek oldalakat, széltöréseket kell megmászni, mély völgyekbe lecsúszni, zajtalanul közelíteni, belopni, s ha adódik a pillanat, ziláló tüdővel, erősen dobogó szívvel célozni és biztosan lőni, rendserint nem kis távolságról. Csak a halálosan talált bika a tiéd, a sebzett nyomtalanul és követhetetlenül eltűnik a keresültíszalagon vágottban, a széttörésben, szakadékban. Kovászna megye gazdag szarvasállománnyal rendelkezik. A délkeleti Kárpátok vonala a Nagy Sándortól Bodzafordulóig, a Baróti Hegység északi része, a Kakukk-hegy vidéke, a Bodokihegységből a Szent Anna tó és Bálványos környéke, eredményes és élménydús vadászatot kínál. A második világháború után megmaradt állomány a központi vadászati igazgatóság védelme alatt áll. A megyei vadászegyesület a szarvaslakta területrészeken sózókat, téli etetőket létesített, gondoskodott az állomány tartózkodási helyeik zavartalanságáról. Ezek az intézkedések és ténykedések meghozták a várt eredményt. Az évenkénti vadszámlálások adatai azt mutatják, hogy megyénkben a szarvasállomány nemcsak számszerűleg nő, hanem olyan erdőrészekben is megjelenik, népesedik, ahol eddig nem fordult elő. A hozzáértéssel és megfontolással végrehajtott selejtezések biztosították a helyes ivararányt. A közelmúltban elejtett szarvasbikák agancsai közül nem egy elérte az aranyérmes minősítést. A külföldi vadászok érdeklődése elsőrendű idegenforgalmi és valutaszerzési lehetőséget kínál. Az ebből szerzett jövedelem nemcsak államkincstárunkat gyarapítja, hanem gazdagítja megyénk vadászegyesületét, mely ezzel új anyagi lehetőségekhez jut, hogy az állományt tovább gyarapíthassa, vadászterületeit megfelelő berendezésekkel lássa el, a vendégek számára kényelmes és civilizált körülményeket biztosítson. Az idei vadászidényre megyei vadászegyesületünk a helyi ONT- vel karöltve, öt külföldi vadászt lát vendégül. Reméljük, hogy a vadászat utánszép emlékekkel és szép trófeákkal távoznak majd hazánkból. Tradícióvá vált, hogy hazánk nyert a vadászati világkiállításokon az aranyérmek legnagyobb részét, így az 1916-os újvidéki (Jugoszlávia) világkiállításon az aranyéremmel kitüntetett vadásztrófeák 60 százaléka hazánkból származott. Ezek közül hat trófea megyénkben került puskavégre. Szeretnénk minél több aranyérmes trófeát küldeni az 1971-es budapesti seggkiállításról is. Benedek János A KÁRPÁTI SZARVAS DICSÉRETE UTAK ÉS ÚTÉPÍTŐK »»» (TEGNAPTÓL HOLNAPIG) Az útépítő és karbantartó igazgatóság öt aszfaltozó állomásának jelentése 1970. szeptember 23-án évi tervük teljesítéséből : Bárót 8 343m Barátos 6 520m Szentlélek6 138m Bodok 5 115m Sepsiszentgyörgy (júliustól) 2 932m ÖSSZESEN: 29 048m is „állandó" megrendelői. (Az más kérdés, hogy nem éppen zökkenőmentes ez az együttműködés.) Traktor, buldózer, kompresszor annyi van, hogy azt mondják ki, majdnem elég. Persze, a felszerelés, a mozgó műhellyel és a víztartályokkal együtt nagyjából elfér egy ívnyi leltáron. Ígéret, kiutalás és terv is van legalább ennyi. Az igazgatóságnak már újítója is akadt, Kertész Sándor mérnök személyében, aki bitumtörő gépet szerkesztett, melyért minden aszfaltozó állomás töri már magát. A szükséges laboratórium berendezésének egy részét is megpróbálják „házilag" elkészíteni; most már csak az kell, hogy az illetékes bukaresti vállalatok betartsák ki-tudja-hányadszori ígéretüket, s jövő év januárjában valóban leszállítsák a drága gépi berendezést is. — Olaru Tiberiu igazgatóval, Kertész Sándor és Szőcs László ehtársakkal folytatott kellemes beszélgetésünkben most már aztán következhetett a „problémák" felsorolása. Hogy az aszfaltozó állomások — melyek „jobb napokon" összesen 66,5 tonna nyersolajat használnak fel - sokszor nem kapják meg a szükséges mennyiséget, s előfordult már az is, hogy mire a beszerző a központba érkezett, a kiutalást visszavonták, s aztán az igazgatóság minden épkézláb embere nyersolaj után kutatott, lótolt, futott, kért, koldult , és végül összeszedte valahogy, és az is, hogy a Văleni de Munteből szerződött ásványi bitum szennyezett és gyenge, a nagyváradiak ellenben túl vannak halmozva megrendelésekkel Borişca Gheorghe, a szentléleki aszfaltozó állomás főnöke új útburkolat előállításán fáradozik — sikerrel —, mely különböző típusú bitumok keveréke lesz. (A kísérlet kecsegtető eredményeivel, az új módszer jövő évi alkalmazásának tervével szeretnénk ezúton megnyugtatni mindazokat az egységvezetőket, akik felpanaszolták, hogy hatalmas mennyiségű G típusú bitumot kaptak szinte „a derült égből", s nem tudnakmit kezdeni vele. A szentlélekiek új mixtúrájához azonban szükség van erre az anyagra, s jövőre úgy számítják, hogy így sikerül kilométerenként húszezer lejt megtakarítani.) Továbbá, hogy Málnáson egyáltalán nem oldották meg az alapozáshoz szükséges kő osztályozását, Szentgyörgyön is csak részben és javarészt hiába, mert egy gúlába tárolják a szétválogatott anyagot. Tiszteli az útépítők igazgatója a Bazalt vállalatot és annak jelentős helyét a megye gazdaságában, de tény, hogy a „bazaitosok" gondatlansága töméntelen gondot okoz az útépítőknek. Legalább a régtől készült" málnási szortáló-berendezést üzembe lehetne helyezni, hogy ne csak hivatkozni lehessen rá. A megnövekedett tervfeladatok teljesítéséhez azonban a lelkesedés és hozzáértés mellett anyag is kell. Szívesen átveszik tehát a más megyékből visszamaradt anyagot. És közben igyekeznek felhajtani a folyékony bitumot is. A jelenlegi kapacitással (mióta a szentgyörgyi állomás is beindult) akár évi negyven kilométer utat is aszfaltozhatnának, csakhogy a költségvetést és beruházásokat az eredeti 25 kilométeres tervhez mérik, s ha a többletanyagot össze is szedik valahogy, benzin, nyersolaj, kő stb. még mindig probléma lesz. Hosszabb út, nagyobb szállítási távolság. Annak idején — 1962-ben, mikor az egész országban fellendült az útépítés — „könnyű útburkolat" megteremtése volt a cél. Azonban azóta, annyi más hevenyészett és azonnali szükségletek kielégítésére berendezkedett elgondolással együtt, ez a program is elévült már, hiszen a megyei utak minősége nem maradhat az országos utaké alatt. Igaz, a modern úthálózat kiépítése sürgős. De ott van ellenpéldának a sugási út, melyet az eredeti szélesség fölé hizlalt a terv, s szoros határidőt szabott meg hozzá. így azonban nem lehetett betartani az előkészített út kötelező „pihentetését", s most utólag alá kell alapozni, s a határidőt is ki kellett tolni. Sőt az eredeti tervek szerint a sebtében megépített út egyes szakaszairól a kész burkolatot is kénytelenek voltak lehántani. A terep nehéz, az alap agyagos, esőben „megnő", s leveti magáról az aszfaltot, ha nem raktak alá kellő alapot. Szerencse, hogy Kőröspatakon például a néptanács is belátta, mit ér a jó, s Kurtha elvtárs kezdeményezésére a község önkéntes hozzájárulásából naponta tíz munkást állít és fizet, akik az útépítésben dolgoznak. Így történt ez Polyánban is. Kilométerenként mintegy húszezer lejes megtakarításra számíthat így az útügyi igazgatóság. Számítottak is a lakosság, a néptanácsok segítségére minden szinten, s ezért Cófalván is a lakosságra bízták a falu közötti út elkészítését, ezeknek azonban nem fülük foguk az ilyen munkához. Ha az útépítők nem tennék vissza, majdnem anekdotába illő helyzet állt volna elő: van út Cófalváig és Cófalvától, csak éppen Cófalván nincsen. Jövőre a köpeci bányavállalat is felajánlott négymillió lejt, hogy Vargyas felé jó útja legyen. Megéri a pénzt. Olariu Tiberiu igazgató a segítség, támogatás fejezeteinél említi a megyei néptanács és személyesen Török Áron elvtárs gondoskodását. Most még csak az kellene — s ez nem telhetetlenség, hanem jogos igény —, hogy a megyeszékhely néptanácsa lakást biztosítson az igazgatóság székházának szomszédságában tanyázó három család számára, mert a fiatal vállalatnak télire garázsra van szüksége, nehogy lefagyjanak majd a gépek, ha netán sürgős beavatkozásra kerülne sor ,s ebből a mostani kényszerű közösködésből — mondják — egyszer „valami baj is származhat még". Annak a két fiatal mérnöknek és négy technikusnak, akit az idén az igazgatósághoz helyeztek, már kilátásban van a lakás. Egyelőre a székházban húzza meg magát a két ifjú mérnök, aki júliusban már elfoglalta helyét az Alma Mater vállalása értelmében , hogy a friss végzettek az árvíz okozta károk helyreállítása érdekében a tervezett dátum előtt munkába lépnek. Most itt vannak. Csakhogy a szakemberekkel is az a helyzet, mint a férjekkel: megszerezni könnyű, megtartani már nehezebb őket. A tavaly is egy mérnök jött s egy (ugyanaz) ment. Pedig szakemberre annál is inkább szükség van itt, hogy az irányítók egy része nem szigorúan szakmabeli, jó részük erdészeti főiskolát végzett, s csak az eredeti szakma mellékága és a sok éves gyakorlat teszi, hogy alkalmasak erre a munkára és a vezetésre. A fiatal mérnöknek azonban csak dicsérő szava van a régi közösségre és annak munkájára; mesterségbeli panaszok is csak itt-ott merülnek fel, konkrétan az aszfaltozó állomások vezetői részéről. Érzésünk szerint azonban ők is a magas igényekhez mérik egymás munkáját, s ezért vannak a megjegyzések. Az útépítő szakemberek hozzáértését pedig igazolja az utak minősége, eredményeiket pedig kilométerekben is le lehet mérni. Csíki László Vörös Előd megyei TÜRÖK HI. évfolyam 145. szám