Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)

1970-10-18 / 151. szám

­? BARTÓK NYÁRÁDKÖSZVÉNYESEN Ifjú éveim emlékeit néha-néha visszaidézem. Az emlékezés szárnyain visszaszállok a Nyárádmentére, oda, ahol az öreg Bekecs a lábát mossa a Nyárád vi­zében. Legkedvesebb emlékeim közé tartozik Bartók Bélával, a nagy zeneszerzővel való találkozásom, pár napos együtt időzésem. Látom az igénytelen termet­ben, a törékeny testben a lelki nagyságot. Maga a megtestesült szerénység ruházatában s életmódjában. Mikor tanítói lakásomban — Nyárádköszvényesen — felkeresett, jövetelének célját elmondotta, kért, hogy­ kutató munkájában legyek segítségére. Kérésére laká­somba zártam az idősebb férfiakat, asszonyokat. El­beszélgetett velük falusi embert érdeklő dolgokról. Bevezető társalgás után tért a tárgyra. „A bácsi hány éves? Nagyszüleit ismerte-e? Édes­apáit hallotta-e néha-néha énekelni? Olyan éneket énekelt-e az édesapja, amelyet fi atyjától, nagyatyjá­­tól tanult ? " Ilyen és ehhez hasonló bevezetés után kérte az illetőt, hogy énekeljen el egy-egy éneket, melyeket öreg bácsiktól, öreg néniktől hallott. Az atyafi kellő előkészítő köhögés után fújni kezd­te a nótát. Ének közben megállt. „Hej, az anliját, hogy is ü­tin tovább? Igen, megvan é­s fújta." „No, bácsi lelkem, most próbálja úgy énekelni, hogy az „Antiját" hagyja ki belőle ". Elénekelte. „Most énekelje bele ide a kürtbe. " Akkor a fel­­vevőgépbe énekelte bele az atyafi. Mikor a gépből­­ i­s­­ah­allotta a saját hangját, lelkesülni kezdett. „Én még tudok régi éneket!" „Halljuk, bácsi" - biztatta Bartók. Ezt is fújja bele ebbe a kürtbe. „Beleénekelte, s végül utózöngeként bekiáltotta : „Ezt én énekeltem közlönyösi Küs M. Ferenc. " Több férfit s nőt énekeltetett, s az énekek dalla­mát hangjegyfüzetébe rögzítette. Másnap s harmadnap kimentünk a mezőre, erdőbe az esztenákhoz, majorházakhoz. Ott furulyázó juhá­szok, bacsók furulyázását hallgatta, s vette fel. A ju­hászgazda megkínált ordáslevessel, zsendicével. A nagy ordameri ló, liternyi űrtartalom fakanálból jóízű­en ette a zsendicét. Végignézte, hogyan készül a sajt és a túró. Életmódjában egyszerű volt. Reggel úgy mint este egy pohár tejnél egyebet nem fogadott el. A bort, a színes vendéglátás tartozékát meg sem ízlelte. „Drága tanár úr, mivel mutassuk meg, hogy ön szívesen látott vendégünk - kérdeztem". Azzal felelte­­ , ha érette a rendes étkezésünket nem vál­toztatjuk meg. Mindig korán kelt, későn feküdt, így mondotta, jól visszaemlékszem : „Az életem ennek a munkának szenteltem. A feledés homályából, mélysé­géből kiemelni, kihalászni az ősrégi népi éneke­ket, azokat feleleveníteni, megtartani s tovább fejlesz­teni, művelni. Én is azt teszem, amit a régi búvárok, akik régen elsüllyedt, eltemetett városokat hoznak felszínre, ősrégi harctereket, temetőket tárnak fel, hogy az ott talált tárgyakból, annak a kornak a mű­veltségét megállapítsák. " Mikor több napi ottlét után tovább indult vándor­díjára, megkérdezte, hogy mivel tartozik a több napos étkezés és szállásért. „Beste kara fi ... zetésért látni vendéget " feleltem. Akkor meleg kézszorítással búcsúzott. Elment, elkísértem a szomszéd községbe, Ny­árádremetére. Rég volt, 1914 nyarán. Több évtize­des fáradságos­ munkája után elment tőlünk messze, a tengeren túlra, pedig tudta azt : „Mert lassú hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át. " Kézdipolyán, 1970. Király Ferci." I­­T­ NYELVÁPOLO KIS TRAKTA földművelők A napokban a Zenii címet viselő román és magyar nyelvű fali hirdetmények vol­tak láthatók a falvak utcáin, középülete­in. Azonban a hangsúly most nem ezen van. Lényegében az említett hirdetmé­nyeknek a föld kétkezi munkásait megil­lető és helyes megnevezéséről akarok szólni, mivel a hasonló tartalmú közle­mények általában : Dolgozó parasztok ! címmel jelentek meg, és a sajtóban is — tisztelet a választékosságot művelő kivé­teleknek — paraszt megnevezéssel szóltak rólunk, földművesekről. Úgy véljük, hogy ennek a szónak körültekintés nélkül ad­tak irodalmi polgárjogot a földművelők társadalmi rétegének megnevezésére, vi­szont vitathatatlan, hogyha az illetékesek próbálták volna e szónak a falusi föld­műves lakosság tudatában élő értelmét csak kevéssé is kipuhatolni, hamarosan meggyőződést lehetett volna szerezni a­­­felől, hogy a paraszt megnevezést a ma­gunk részéről sértőnek és lealázónak tartjuk — és ebben a kérdésben a döntő szó nem az íróasztalokat, és értelmező sz. 'árakat', hanem minket illet meg. .vk­ért? Azért, mert a paraszt szót ö­­rör­etes nyelv-közhasználati értelemben az olyan egyénre alkalmazzuk, aki a társada­lom írott és íratlan törvényeit semmibe véve neveletlenül, botrányosan, ízlés és illemsértően beszél és viselkedik. Az ilyenek számos esetben nyomban meg­kapják a megérdemelt jelzőt. Székelyföldi viszonylatban, régebbi ok­mányokban, sajtókiadványokban fehér hollóként sem fordul elő, hogy a fő­ mű­veseket paraszt szóval nevezték volna. Földész, földművelő, őstermelő stb. ne­vekkel szerepeltek a társadalmi ranglét­rán. Másképp nem is volt lehetséges, mert a székelyek eredetileg nemesi jogok birtokában voltak, függetlenül attól, hogy az idők folyamán kialakult rendiség me­­lyik osztályához tartoztak. Irigyes írói alkotások két , egymástól me­rőben eltérő fogalmat kevernek össze : a szabad székely és a szabad paraszt meghatározást. Bonyodalmasan hosszú lenne az e kérdés körül termett fejtege­tések, értelmezések felett seregszemlét tartani, itt csak annyit, hogy az 1562. évi székely felkelés leverése után hatalmi ön­kénnyel ősi székely örökségétől megfosztott és jobbágysorba taszított, majd jogaiba visz­­szahelyezett székely gyalogos katonaren­­dőrek kapták a szabad székely (liberlinus) nevet ; a szabad parasztok pedig az úrbé­res kötelmeiket pénzben megváltó erede­ti, azaz nem székely származású, nemes­séggel nem bíró, úgynevezett ősjobbágyok voltak. Több mint egy év­tizede, az Előre egyik cikkében Gábor Áron is a „székely sza­badparasztok“ sorába tartozónak van írva, holott e legendás név viselője mint szü­letett székely, soha nem volt paraszt. Kétségtelen, hogy paraszt szavunk a nagyúri rend száján született, az általuk a kulturális emelkedéstől elzárt, az iga­vonó barommal egyensúlúnak tekintett, emberi jogokat nem igényelhető rend megnevezésére, melyben egyúttal kifeje­zésre juttatták az általuk kizsákmányol­­takkal szembeni megvetésüket is. A megaláztatást magában hordó paraszt nevet az 1848. évi utolsó erdélyi ország­gyűlés jobbágyfelszabadító törvénye szün­tette meg, magáévá téve Wesselényi Mik­lós szavait : „ . . . Legyenek az erdélyi jobbágyok és zsellérek többé nem pa­rasztok, pórnép, misera plebs, hanem sza­bad polgárok“. Különböző szinteken sokáig sűrűn ta­pasztaltuk, hogy a hivatalnokok és a vá­rosi nép egy része, a paraszt szó beideg­zőtlen hatása alatt, a falusi földművelő népben egy nálánál kultúrában, modorban alacsonyabb kasztot látott. Ezért nincs elég papír, hogy a „paraszt" szóval szembeni ellenszenvünket kifejezzük. Werbőcziék hagyatéka. Irodalmi máglyára kell tenni. Id. Mát­hé János s - MEMENTO Hja, a művészet szent templom! Kú­tár ne lépjen be róla sohasem. Igen he­lyénvaló, ha ci­ alkotó belépőjegyét ide­jében és szigorúan ellenőrzik. A Képzőművész Szövetség (UAP) ere­deti és biztos módszerrel védekezik, há­rom belépőjegyet is kér egyszerre az országos biennáléra: 1. Szövetségi tagság 2. Alap-tagság 3. 5 éves főiskolai végzettség Ha nincs — amatőr vagy. Eredeti, biztos szűrőmódszer. Csak a tehetség nem kritérium s a munka. Hanem lehet tanulni tőlük! Én isten­bizony számon kérném ilyen alapon — visszamenőleg — Petőfi és Ady filoló­­giai diplomáját, Michelangelo államvizs­gáját, Van Gogh szigorlatait, vagy Gau­­gin okleveléről az okmánybélyegeket. Szóval. . . Elpusztíthatatlanul, győzelmesen ad­nak rádióállomásaink, tévénk, s a­dásukat népszerűsíti minden lapunk. A Szabad Szótól a Bányavidéki Fáklyáig mindenik hozzájárul az adakozáshoz, így: ,,a Bu­karesti Rádió magyar nyelvű adásainak időpontja, gyermekadns, egyenes adás, a televízió magyar nyelvű adása. Nem tudom, nem lenne-e helyesebb a román emisiune szót műsornak fordí­tani, amit — rádióról és tévéről lévén szó — nem adnak, hanem sugároznak esetleg. Nem nagy ügy, de így adnánk vala­mit nyelvünk szellemére is. (r1) vasárnapi kiadás Hol volt a nép ? a szent ! ahogy azt Petőfi dörögte (s igaza volt.) Rítt a fölkent nemes, midőn a szőrös pofáját vakarta , és húzta a cigány : az volt a zene ! Hol volt a nép ? Kaloda, kurta ... Dalolt (nem! énekelt!), ha némi szabad ideje volt. (Lám, ez­ is esztétika.) A németek családi dalkörökben előzenéltek Bachnak , bölcs szonátáira máiglan könny szitál a mindkét nemben nagyszámú közönség szeméből. S­okkal. Hanem hol volt a nép ? Ez a miénk. Kihagyták a zenéből. Talán mert nincs hogy harmadolni a zenét. „Csak gajdolja koszos nótáit, ha egyszer pálinkát nyakait. . S aztán jött ő, és vállalta halálig a mélyeket szolgáló hivatalt. Az izzadt s lábszagú dalok azóta sönn szállonganak a jégben, mint a tündéri illatok. (Szász János : S aztán jött Bartók) KI A PARASZT? Mennyi bonyodalmat okozott már a paraszt szó ? ! Személyi torzsalko­dásoknak, életre szóló haragnak, új­ságokban, folyóiratokban hosszan tartó vitának, sőt parlamenti össze­csapásnak is volt már okozója. És tulajdonképpen még a mai napig is történnek félreértések ennek az igen régi, szívós szavunknak a használa­tával kapcsolatban. Még mindig so­kan vannak, akik nem ismerik a je­lentéskörét, akik bántónak, sértőnek vélik a használatát minden esetben. A szó személy- és helynévként már a XIII., illetve XIV. században felbukkan a magyar nyelvben, köz­­névi jelentésben pedig a XV. század első feléből v­an rá adatunk. Erede­tét tekintve a szláv prost szóra ve­zethető vissza és „egyszerű“ jelen­tésben melléknévként került nyel­vünkbe. Ebből a jelentésből fejlődött ki később a többi, ma is ismert je­lentés, ugyanis paraszt embernek, később aztán rövidebben csak pa­rasztnak kezdték nevezni az egysze­rű embert. Az­ eredeti jelentés azon­ban még ma is él nyelvjárásainkban. A falusi élet ismerői tudják, hogy például a malomban a „parasztkő“ olyan malomkövet jelent, amely dur­vára őrli a lisztet, a „parasztmalom" pedig olyan malom, amelyben csak ilyen lisztet lehet őrölni. Ezért mond­ják több helyen, hogy „parasztra ő­­röltem” a gabonát. Arany János is használta hasonló jelentésben : „Dol­mányán a szabó parasztot nem ha­gy­ott“ . Nyilvánvaló, hogy ebben a szövegben is „egyszerű, diszítetlen, kivarratlan" a szó jelentése. Ilyen értelmű használatra régebbi nyelv­emlékeinkből is idézhetünk példákat. Egyik kódexben olvasható az alábbi mondat : „Jószágon (vagyis jó, eré­nyes) miv­el­kedések, kiket tartoznak tisztán parasztól (parasztul) tarta­ni.“ Ezek a jelentések — mint már em­lítettük — alapul szolgáltak a későb­biek során az „egyszerű ember" je­lentés kialakulására. Mivel pedig a földművelő népet tartották „egysze­rű"­­írek, természetes módon fejlő­dött fel az az értelem, amelyet értel­mező szótárunk is első helyen közöl, tehát a paraszt szó­ló jelentéseként tart nyilván, nevezetesen a „földmű­veléssel hivatásszerűen foglalkozó személy" jelentés. Ez tehát ma a leg­általánosabb, legelterjedtebb jelenté­se. Ilyen jelentésben megtaláljuk Adynál: „Boldog, aki vígan kaszál, Boldog, aki paraszt" ; József At­­ó­nál : „A földeken néhány komoly paraszt hazafelé indul hallgatag" . A szó tehát hosszú évszázadok óta használatos a magyar nyelvben, éli a maga színes, bonyolult életét, és eddig kiáltotta az­ idő viszontag­ságait. Használhatjuk ma is, hiszen egyszerűen csak arról v­an szó, hogy többfélé értelme alakult ki. Ezek közül mindenik kifejező, helyes, csak éppen arra kell vigyáznunk, hogy valóban mindig a megfelelő szöveg­összefüggésbe ágyazzuk. A fentebb idézett költői szövegekben ugyanis nyilván senki sem érzi bántónak, mint ahogy nem kelt rossz érzést ak­kor sem, hogyha „parasztháború"-ról, „paraszt kérdés"-ről vagy munkás-­­paraszt szövet­ség­ről hallunk, olva­­vasunk. A földművelőnek tehát nincs miért sértésnek vennie ezt a meg­nevezést, hiszen — mint a példákból láthattuk — foglalkozást is jelent. Balogh Dezső ­. oldal

Next