Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)
1970-11-01 / 163. szám
HORVÁTH ISTVÁN forr< afrikém livingstoneja Forró Afrikám Livingstoneja, rejtelmes világ makacs vándora caplatsz szikkadtan mindig bennebb útján a lélekrengetegnek, ahol nagy folyók zuhatagja partján a roppant baobabfa ághegyeit már nem ismeri s számlálhatatlan levelein önmesszesége határait se tudja mérni már. Inkább a sörényt lobogtató, magukban szabad oroszlánok s nem a rabszolga karavánok útjait járod. Ahol a lomha vízilóról legöngyölődött mocsarakat félrelökik a nagy tavak és a rájuk hullt csillagsugarat égi fényében szikráztatják, ott is trópusi láz szakad rád, s a folyópartot követed, s nem a tóba zárt vizeket. MAKIN SORESCU dohány A holtaknak Hosszabbnak tűnik az Örökkévalóság, mert Dohányozniok Tilos. Mi, élőbbek, dohányzunk Egyre-másra, kérjük A tüzeket, s Orrunkon át elszabadítunk Egy-egy füstbe fúló „Köszönöm szépen“-t Rágyújtunk, mert megszülettünk, Mert iskolába megyünk, Mert nősülünk, Mert esik az eső , Mert nem esik az eső ... S lám, Nem is tudjuk, hogy Olcsó dohányba sodort Napjainkat mikor Füstöltük el. Tompa Barna fordítása Csak mész a kobrák táncai közt. Fentről nyakadig zöld kígyók nyúlnak. „Örülj meg“ sziszegik „vagy váltsd fel szavad“ Gyilkos tüskéktől húsod is szakad. De nyomodra már nem alkonyulhat régi sötétjével a leszálló éj. Újjelt tanulnak meg a tamtamok. Talpad sárban sír, sziklákon dobog, s hányszor kábultan állsz, mert nem tudod, hogy a folyamok mely irányba folynak. Csak mész a hajnalt megelőzve, kínok villámaitól verten. Üz a ... Kivel is folyó verseny ? Ne tudd ... Elbuknál megiszonyodva, hogy nem istenség — önmagad szomja. Csak menj, mérgezett, hegyű nyilakkal lopva köröző fekete árnyak között céltábla, ki a magánynak fagyát egy egész világrészbe oldod. Mást úgysem tehetsz, mert, csak így vagy boldog, ha már sorsoddá lett szép, makacs álmod, hogy szent Nílusunk folyását megtalálod. vasárnapi kiadás E lap hasábjain ismerkedett meg az olvasó Prázsmáry István baróti népi verselővel és kőfaragóval is, akinek önálló verseskötete jelent meg a század elején. Péter Ferenc földművelő falusi ember alkalmi tréfás verses mondakéit a népi szájhagyomány őrizte meg napjainkig. A megszámlálhatatlan versike közül csak most sikerült pár tucatra valót összegyűjteni a baróti öregek ajkáról. Életét szolgalegényként kezdte. Dolgozott a Brassó—Segesvár vasútvonal építésénél, s regulás természetének köszönhette, hogy a huszárszakasz vezetői rangig vitte a katonaságnál. Humoros természete és életiskolai tapasztalata csak kiegészítették az amúgy is élesen látó falusi ember nagyszerű szellemét. Tréfás mondókéit, amelyek hűen tükrözik az 1938. előtti Erdővidék népi életét és társadalmi viszonyait, érdemes lenne teljességükben felkutatni és összegyűjteni. Ha valakit meglátott az úton, hevenyében készült is már három-négysoros egyszerű vagy keresztrímbe szedett — néha pikáns — versikéje. Unokája, Bodosi István meséli, hogy egy lakodalmas ház konyhájába lépve így szólt az asszonyokhoz : „Sokadalom, lakodalom Akkor nincsen beteg asszony, De kapálás, aratás Akkor van a jajgatás!“ Sass Antalnét annak idején így szólította meg az úton : ..Kicsi Mike /kisasszony Mikor leszel menyasszony ?“ » A baróti csizmadiák és cipészek estéken át vitatkoztak, hogy ,,melyikük az elébbvaló, a lábbeli készítők-e avagy a csizmadiák ?" Meghívták az okos ember hírében álló Péter Ferencet, aki ezúttal rím nélkül így felelt: „papucsot eleget láttam hányódni, de csizmát még egyet sem !" Az akkori baróti kaszinó ablakán pedig így kiáltott be : „Biliárd, kukli és kártya, Az teszi a gazdát ,,lábra" !“ Egy verses mondókájából tudjuk, hogy az 1913-as év is árvízsújtotta esztendő volt vidékünkön. Nagy károkat szenvedett a baróti határ is. Akkor rögtönözte e sorokat : ,,Ágoston nevet a hegyben, Bodosi úszik a vízben ! Bodosi Ferenc, Kiss János Mehettek a zukker gyárhoz, Vizbe úszik zukkeretel, S elveszett a hiteletek !“ Különösen sok gúnyverse fűződik a liberális és parasztpárti választási csatározásokhoz A józan gondolkozású falusi ember szól a kirakat-politikáról : „Ásás mellett megáradó a patak, Mondjátok meg, hogy én kire szavazzak ? Öreg vagyok nem tudok gondolkozni, Bírónak is jó volna megmaradni!“ vagy : „Ordványban kivirágzott a here, Kiss János úr a virágját leszedte. Nem várta meg, hogy a magja megérjen, No le „Jobb párt", segíts hát a szegényen !“ Legtöbb mondókájából az egyszerű ember derűlátása sugárzik. Péter Ferenc hamvait a baróti temető fedi. Még élete delén megfogalmazta humoros hangzású sírfeliratát is, amelyet barátja, az említett Prázsmáry István vésett a hermányi vörös andezitbe felesége sírjára : „Trinitaly Móri teste E sírba tétetett, ki e földön élet 13 éves. Sírkeresztjét férje Péter Ferenc teszi, Mert ő is a testét ide rendezteti Kisgyörgy Zoltán BARÓTI PÉTER FERENC MONDÓKÁI Szokás szidni a fiatalokat, különösen a fiatalszerűen végszavazik Kányádi, Páskándi, Hei ay, színészeket. Úgy vélik, hogy nincs meg bennük Lászlófy és Szilágyi Domokos. Nem a banális az az ügybuzgalom, ami idősebb pályatársaikat gondolatkapcsolás teremt közöttük egységet, ha jellemzi. Nem kezdeményeznek. Nem sietnek a nem az előadó páratlan ráérzése, — az, amit a bizonyítással, sőt „dobálják a darabokat", „beteget művészi struktúra belső vibrációjaként emlegetjelentenek" egy-egy jelentéktelenebb szerep esenek. Krizsovánszky tömbökkel építkezik, ügyeltében. Sokszor cinikusak, mindenben hibát találjon hangulati értékért képes egy verset mondani nak. Persze, azt senki sem veszi figyelembe, hogy Olyan költőket választ, akiknek épp az illúziótaz ember, különösképp a művészember nem szalanság az erénye, akiknél a profetikus szóáradat, lelik mindenevőnek, — és főként nem a színházi de a legcsengőbb-bongóbb metrummal megformált karrierizmus mesterfogásaival. Ismerek fiatal szt- sor is végsősoron egyetlen dolgot fürkész: fiinészt, akit évekre visszavetett a próbákon megként és miért vész el a megtalált szabadság a nyilvánuló türelmetlenség, professzionális erő- megtalált cselekvésben, a megizlelt szerelemben, szak... Nem várták ki, amíg beért a szerepe;a lélek áhitott nyugalmában. A versmondó akkor sőt, az első balsiker után nem is alkalmazták tőle- válik a költők társává, amikor az illúzióit megböt. Nemrég azért vált meg színházunktól egy tagadó gondolkodót, az ítéletmondót emeli páfrissen végzett színész, mert még arra sem méltat diumra ; alulmarad az érzelmi tolmácsolásban, ták, hogy elolvassák az előadói estjéhez évek óta mivel a líraibb tónusú részeknél gyakran egyszeösszegyűjtött anyagot. És ez lett volna a sorsa rűsít, csupán temperamentumára alapoz. Nem vég Krizsovánszky Szidóniának is, ha nem talál egy zetes hiba, csupán arról van szó, hogy egyes kilelkes könyvtárost, aki Csíkszeredában színpadsobb egységek, egyes vershelyzetek ritmus- és hoz juttatja. Autóstoppal érkezett előadói estjéhangszálá és megfelelői nincsenek még bemérvenők színhelyére két másik önkéntes kíséretében, teljes pontossággal, mint ahogy a mozgások fel- Az egyik Csíki Csaba, a kísérőzene összeállítója, építéséért sem hibáztathatjuk. Mindezeket egy a másik Fülöp Klára, aki ruhát kölcsönzött közösen kell végleg megoldania. Olyan peséhez, és ellátta ,i súgó feladatkörét, (N/^HH^H^B'uggal rendelkezik, amit kár volna kihasz„szegény" lehet az a színház, amelyik így hagyni zseb művészeit.) És végül : nem kapott egyetlen Ami pedig a színházat illeti , vegye át bátran rendezőt sem Sepsiszentgyörgyön az előadás megezt az ajándék-produkciót. Megérdemli a Pódiumot, komponálására. , Huszonöt verset mondott el. Előadásában minták Zsehránszky István Megindult a vonat. Csak éreztem, hogy kijut alólam a föld, s nézem, hogy senki más nincs a vonaton, csak én egyedül ezen a hosszú szerelvényen, még a mozdonyvezetők sincsenek itt, ha itt lennének, nem indítanák meg a vonatot, mert tudnák, hogy nem szabad ENGEM innen elvinni... A peronon sincs senki, egyedül Ő, nem látom tisztán, milyen ruha van rajta, csak a kendőjét látom, azt a piros selyem kendőt, amit csak azért vettem, hogy megcsókolhassam. A belvárosi üzletben nagy volt a tolongás. Jól emlékszem, külföldi ingekért verekedtek az emberek, a kiszolgálónő ide-oda rohangált, s mi kacagtuk ezt a nagy küzdelmet, a semmiért való verekedést. De élveztem a tülekedést, akarattal vegyültem közéjük, hogy kezem a derekadra tehessem, hogy megfoghassam a kezed, így pillantottad meg a kendőt is. — Nézd csak, milyen gyönyörű ! — S már végig is simítottad a hajad. — Kérem azt a piros selyem kendőt. — Tele volt nevetéssel minden szavam, még az a néni is felfigyelt rá. Rájött, hogy nem mindennapi vevők vagyunk mi. Gyönyörűen állt, s irigyeltem a tükröt, miatta nem az én szememben próbáltad fel a kendőt. — Mit akarsz cserébe ? — Már a parkban voltunk, a folyó partján, szemben a diákváros. Bátor volt a kérdés, kissé kötekedő. — Hagyd, hogy megcsókoljalak ! — Egy feltétellel: a kendőt is bevonjuk a játékba. Nem tudtam, mit akarsz, hátraszegted a fejed, beborítottad a piros kendővel, s én mindjár tudtam, mit akarsz. Az első csókban benne volt a kendő íze is .. . Csodálkozom, hogy olyan távol van a kendő, nemrég még simogattam, most már csak integetnek vele. Miért is kell NEKEM integetnie ? Nem inkább NEKI kellene ? — Valóban szeretsz ? — A kapufélfának támaszkodtunk, éjfél is elmúlt már. Búcsúzkodtunk. — Azt hiszem, igen, mert úgy látom, hogy te szeretsz engem. — Honnan látod ? — Megváltoztál. — Miben változhatttam meg én ilyen rövid idő alatt ? — Felsoroltam ? De nem soroltam, mert akkor azt kellett volna mondanom, hogy : fakó volt a szemed, s most csillogó lett, alig látszott a melled, most belenőtt a tenyerembe . . . Valaki meglökött, mondott is valamit, én a vagonablakba kapaszkodtam, hogy láthassam a piros kendőt. Nem szóltam, csak néztem. Vacsora után voltunk, mi ketten, bent a szobában, az ágyon ültünk, de én elfelejtettem, hogy az ágyon ülünk, azt is elfelejtettem, hogy most szólnom kellene, meg kellene érintenem. — Fogsz még erre jönni ? , — Azt hiszem, igen. — Azért, hogy engem elvigyél innen ? — Nem. Csak azért, hogy lássalak. — Miért akarsz engem csak látni ? — Az enyém is tudnál lenni ! — Ha akarnád. — Most? — Most nem, csak ha a feleséged leszek. ■— Te nekem soha sem leszel a feleségem. — Ezt eddig miért nem mondtad ? — Senki sem kérdezte. — Más lesz a feleséged ? — Más. Vár rám, megígértem, hogy ő lesz nekem a feleségem. Aztán nem szóltam semmit, csak néztem. Csillogott a szeme, de én sarkon fordultam. Az utca végén pillantottam hátra, ott állt a villany alatt, a kendőjével integetett. Az én kezem a zsebemben volt, eszembe se jutott, hogy tulajdonképpen most NEKEM kellene NEKI integetnem. Hűvös szél csapott szembe. Valaki az ajtót is kinyithatta, mert éreztem az erős huzatot. Akkor még nem tudtam, hogy két év múlva ugyanilyen hűvösnek érzem majd körülöttem a levegőt... A legjobb barátommal a kerület egyetlen kocsmájában söröztünk. Az unokabátyja volt, de nem kérdeztem semmit. De ő elmondta, hogy azért nem válaszolt a leveleimre^ipp N fezben férjhez ment, gyengük is van. Melegem volt, még az ingem is kigomboltam. — Nézd, az ott nem ő ? — Megragadtam a karját, meglepődött a hirtelen szorítástól. _ Ő az. De azt hiszem, jobb ha észre sem veszed. A megállónál értem utol. Bevásárlásra indult, üres necc volt nála. — Szervusz. Megismersz ? — Nem akarlak, de kénytelen vagyok megismerni. — Nagyon sietsz ? Várd meg a következő járatot. — Nincs rá időm, engem vár otthon a fiam. — S a férjed ? — Lehet, hogy ő is. — Már nem szeretsz ? — Lehet, hogy nem. De szerethetlek is, mert úgy látom, hogy TE szeretsz. — Honnan látod ? — Mert megváltoztál. — Miben változhattam én meg ennyi idő alatt ? — Felsoroltam ? De nem sorolt fel semmit, mert akkor azt kellett volna mondania, hogy : akkor magabiztos voltam, most már gyáva vagyok, akkor mindig nevetgéltem, most elfelejtettem kacagni. . . Most már a vonat kerekeinek a nyikorgását is hallom. Nyikorgott az autóbusz is, amikor fékezett. — Nem maradsz? — Nincs RÁD időm, mint neked RAM két évvel ezelőtt. Remegett a bangóm. Az övé közömbös volt. S mikor elindult a busz, bűvös szél csapott meg, még meg is borzongtam. Utána néztem, s önkéntelenül is búcsúintésre nyúlt ki a kezem. Ott állt a hátsó ablaknál, de ő nem intett vissza nekem. Pedig a piros kendő volt a fején, lehet, nem az, amit én vettem neki, de pontosan olyan volt. És nem integetett vele, mint most, a peron túlsó felén, hogy már nyeli el a végtelenség, de a kendő még mindig ott van a levegőben . . . PÉTER SÁNDOR volt egy nagy szerelem / I első lépés Az első közlés szépségén az sem változtat, ha a szerkesztői ceruza belenyúl még a meddőt a felsejlő telérről eltávolítani. Lehet, hogy a szerkesztő restellni fogja majd egyszer, hogy egy igazi művész zsengéit valamikor megtalicskálja, az is lehet, hogy a nevet éveken belül maga is elfelejti. Az első közlés joga az ígéretet illeti, de a szerkesztő nem vallhatja, hogy csalhatatlan ebben. Lehet, hogy gyémánt helyett csak értéktelen kvarckristályt látott megcsillanni. Mentse az, hogy őszinte volt a tévedésben. Ha mégsem tévedett, akkor sem tart igényt a FELFEDEZŐ imponáló rangjára, mert meggyőződése, hogy minden művész maga fedezi fel önmagát, ha meg nem unja időnap előtt a keresést. Az viszont jól fog, ha már kezdetkor egy könyöknyi helyet hanynak a forgolódáshoz. (m. 1.) DARÓCZI ZSUZSA változás Sáraz szemekkel próbáltam nézni az egyetlen álló oszlopot, az egyetlen hideg, álló kőoszlopot átöleltem, és zizegve betakart a papír-ég. Most hűvösen állok, mellettem olvadt oszlopmaradék. I elvitte Elvitte valaki a napot, s helyébe vigyorgást ültetett. Elvitte valaki az utolsó falevelet, hogy véget vessen az ősznek. Valaki elkapta röptében a legszebb hangot... Szemtelen csenddel, gúnyos csenddel fizetni fog. NAGY GÁBOR ha t két napja, két hete, két éve vagy talán emberemlékezet óta 1t loholok egy gémkapocs után,s ami összefogjon két, lehetőségeiben végtelen teret, két, gondolatot, két vetületet, amiből látott, érzékelt valósággá tehetem a létet. Azt hiszem, a nemlétből, a tagadások tagadásából kellene kiindulnom, hogy a valóhoz eljussak, s vagy egyszerűen csak egy almába kellene beleharapni ? ! I Tudományok tudománya-e a kérdés? i Miért próbáljuk mindig kérdésekkel tisztázni önmagunkat? ! Ahol a felelettől úgyis félünk, s ott hiába, mégis miért kérdezünk ? I Mi az a makacs ösztön, indulat, s ami közel hozza a nemlétezőt, s hogy megbénítsa a tettet, és passzív kérdéssé tegyen s minket és mindent, hogy súlyosabb legyen a lélegzetünk, s és félt, terheket rakjon reánk. I Gyávák filozófiája-e a kérdés, s vagy csak a felelet váratlanétól s dermed hátunkra a jót??! I ha meghal valaki, miért nem hisszük el, hogy csak azért fáj, mert magunkból vesztettünk valamit ? ! Nem az indoklás nehézsége rémít. I de agyunk tiltakozik, ha . .. I De egyszer eltűnik belőlünk a sok ha, és látni tapintani fogjuk az Ulat. 4—5. oldal