Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)

1970-11-01 / 163. szám

HORVÁTH ISTVÁN forr<­ afriké­m livingstoneja Forró Afrikám Livingstone­ja, rejtelmes világ makacs vándora caplatsz szikkadtan mindig bennebb útján a lélekrengetegnek, ahol nagy folyók zuhatagja partján a roppant baobabfa ághegyeit már nem ismeri s számlálhatatlan levelein önmesszesége határait se tudja mérni már. Inkább a sörényt lobogtató, magukban szabad oroszlánok s nem a rabszolga karavánok útjait járod. Ahol a lomha vízilóról legöngyölődött mocsarakat félrelökik a nagy tavak és a rájuk hullt csillagsugarat égi fényében szikráztatják, ott is trópusi láz szakad rád, s a folyópartot követed, s nem a tóba zárt vizeket. MAKIN SORESCU dohány A holtaknak Hosszabbnak tűnik az Örökkévalóság, mert Dohányozniok Tilos. Mi, élőbbek, dohányzunk Egyre-másra, kérjük A tüzeket, s Orrunkon át elszabadítunk Egy-egy füstbe fúló „Köszönöm szépen“-t Rágyújtunk, mert megszülettünk, Mert iskolába megyünk, Mert nősülünk, Mert esik az eső , Mert nem esik az eső ... S lám, Nem is tudjuk, hogy Olcsó dohányba sodort Napjainkat mikor Füstöltük el. Tompa Barna fordítása Csak mész a kobrák táncai közt. Fentről nyakadig zöld kígyók nyúlnak. „Örülj meg“ sziszegik „vagy váltsd fel szavad“ Gyilkos tüskéktől húsod is szakad.­­ De nyomodra már nem alkonyulhat régi sötétjével a leszálló éj. Új­jelt tanulnak meg a tamtamok. Talpad sárban sír, sziklákon dobog, s hányszor kábultan állsz, mert nem­­ tudod, hogy a folyamok mely irányba folynak. Csak mész a hajnalt megelőzve, kínok villámaitól verten. Üz a ... Kivel is folyó verseny ? Ne tudd ... Elbuknál megiszonyodva, hogy nem istenség — önmagad szomja. Csak menj, mérgezett, hegyű nyilakkal lopva köröző fekete árnyak között céltábla, ki a magánynak fagyát egy egész világrészbe oldod. Mást úgysem tehetsz, mert, csak így vagy boldog, ha már sorsoddá lett szép, makacs álmod, hogy szent Nílusunk folyását megtalálod. vasárnapi kiadás E lap hasábjain ismerkedett meg az olvasó Prázsmáry István baróti né­pi verselővel és kőfaragóval is, aki­nek önálló verseskötete jelent meg a század elején. Péter Ferenc földművelő falusi em­ber alkalmi tréfás verses mondakéit a népi szájhagyomány őrizte meg nap­jainkig. A megszámlálhatatlan ver­sike közül csak most sikerült pár tu­catra valót összegyűjteni a baróti ö­­regek ajkáról. Életét szolgalegényként kezdte. Dol­gozott a Brassó—Segesvár vasútvo­nal építésénél, s regulás természeté­nek köszönhette, hogy a huszársza­­kasz vezetői rangig vitte a katona­ságnál. Humoros természete és életis­­kolai tapasztalata csak kiegészítették az amúgy is élesen látó falusi ember nagyszerű szellemét. Tréfás mondókéit, amelyek hűen tükrözik az 1938. előtti Erdővidék né­pi életét és társadalmi viszonyait, ér­demes lenne teljességükben felkutat­ni és összegyűjteni. Ha valakit meg­látott az úton, hevenyében készült is már három-négysoros egyszerű vagy keresztrímbe szedett — néha pikáns — versikéje. Unokája, Bodosi István meséli, hogy egy lakodalmas ház­ konyhá­jába lépve így szólt az asszonyok­hoz : „Sokadalom, lakodalom Akkor nincsen beteg asszony, De kapálás, aratás Akkor van a jajgatás!“ Sass Antalnét annak idején így szólította meg az úton : ..Kicsi Mike /kisasszony Mikor leszel menyasszony ?“ » A baróti csizmadiák és cipészek estéken át vitatkoztak, hogy ,,melyi­kük az elébbvaló, a lábbeli készí­­tők-e avagy a csizmadiák ?" Meghív­ták az okos ember hírében álló Pé­ter Ferencet, aki ezúttal rím nélkül így felelt: „papucsot eleget láttam hányódni, de csizmát még egyet sem !" Az akkori baróti kaszinó ablakán pedig így kiáltott be : „Biliárd, kukli és kártya, Az teszi a gazdát ,,lábra" !“ Egy verses mondókájából tudjuk, hogy az 1913-as év is árvízsújtotta esztendő volt vidékünkön. Nagy ká­rokat szenvedett­ a baróti határ is. Akkor rögtönözte e sorokat : ,,Ágoston nevet a hegyben, Bodosi úszik a vízben ! Bodosi Ferenc, Kiss János Mehettek a zukker gyár­hoz, Vizbe úszik zukkeretel, S elveszett a hiteletek !“ Különösen sok gúnyverse fűződik a liberális és parasztpárti vá­lasztási csatározásokhoz A józan gon­­dolkozású falusi ember szól a ki­rakat-politikáról : „Ásás mellett megáradó a patak, Mondjátok meg, hogy én kire szavazzak ? Öreg vagyok nem tudok gondolkozni, Bírónak is jó volna megmaradni!“ vagy : „Ord­ványban kivirágzott a here, Kiss János úr a virágját leszedte. Nem várta meg, hogy a magja megérjen, No le „Jobb párt", segíts hát a szegényen !“ Legtöbb mondókájából az­ egyszerű ember derűlátása sugárzik. Péter Ferenc hamvait a baróti te­mető fedi. Még élete delén megfo­galmazta humoros hangzású­­ sírfelira­tát is, amelyet barátja, az említett Prázsmáry István vésett a hermányi vörös andezitbe felesége sírjára : „T­rinitaly Móri teste E sírba tétetett, ki e földön éle­t 13 éves. Sírkeresztjét férje Péter Ferenc teszi, Mert ő is a testét ide rendezteti Kisgyörgy Zoltán BARÓTI PÉTER FERENC MON­DÓKÁI Szokás szidni a fiatalokat, különösen a fiatal­szerűen végszavazik Kányádi, Páskándi, Hei­ ay, színészeket. Úgy vélik, hogy nincs meg bennük Lászlóf­y és Szilágyi Domokos. Nem a banális az az ügybuzgalom, ami idősebb pályatársaikat gondolatkapcsolás teremt közöttük egységet, ha­ jellemzi. Nem kezdeményeznek. Nem sietnek a nem az előadó páratlan ráérzése, — az, amit a bizonyítással, sőt „dobálják a darabokat", „beteget művészi struktúra belső vibrációjaként emleget­­jelentenek" egy-egy jelentéktelenebb szerep ese­­nek. Krizsovánszky tömbökkel építkezik, ügyel­tében. Sokszor cinikusak, mindenben hibát talál­­jon hangulati értékért képes egy verset mondani­ nak. Persze, azt senki sem veszi figyelembe, hogy Olyan költőket választ, akiknek épp az illúziót­­az ember, különösképp a művészember nem sza­­lanság az erénye, akiknél a profetikus szóáradat, lelik mindenevőnek, — és főként nem a színházi de a legcsengőbb-bongóbb metrummal megformált karrierizmus mesterfogásaival. Ismerek fiatal szt- sor is végsősoron egyetlen dolgot fürkész: fii­­­nészt, akit évekre visszavetett a próbákon meg­­ként és miért vész el a megtalált szabadság a nyilvánuló türelmetlenség, professzionális erő- megtalált cselekvésben, a megizlelt szerelemben, szak... Nem várták ki, amíg beért a szerepe;­­a lélek áhitott nyugalmában. A versmondó akkor sőt, az első balsiker után nem is alkalmazták tőle- válik a költők társává, amikor az illúzióit meg­­böt. Nemrég azért vált meg színházunktól egy tagadó gondolkodót, az ítéletmondót emeli pá­­frissen végzett színész, mert még arra sem méltat­ diumra ; alulmarad az érzelmi tolmácsolásban, ták, hogy elolvassák az előadói estjéhez évek óta mivel a líraibb tónusú részeknél gyakran egysze­­összegyűjtött anyagot. És ez lett volna a sorsa rűsít, csupán temperamentumára alapoz. Nem vég­ Krizsovánszky Szidóniának is, ha nem talál egy zetes hiba, csupán arról van szó, hogy egyes ki­lelkes könyvtárost, aki Csíkszeredában színpad­­sobb egységek, egyes vershelyzetek ritmus- és hoz juttatja. Autóstoppal érkezett előadói estjé­­hangszálá és­ megfelelői nincsenek még bemérve­nők színhelyére két másik önkéntes kíséretében, teljes pontossággal, mint ahogy a mozgások fel- Az egyik Csíki Csaba, a kísérőzene összeállítója, építéséért sem hibáztathatjuk. Mindezeket egy a másik Fülöp Klára, aki ruhát kölcsönzött közösen kell végleg megoldania. Olyan peséhez, és ellátta ,i súgó feladatkörét, (N/^HH^H^B'uggal rendelkezik, amit kár volna kihasz­­„szegény" lehet az a színház, amelyik így hagyni zseb­ művészeit.) És végül : nem kapott egyetlen Ami pedig a színházat illeti , vegye át bátran rendezőt sem Sepsiszentgyörgyön az előadás meg­­ezt az ajándék-produkciót. Megérdemli a Pódiumot, komponálására. , Huszonöt verset mondott el. Előadásában mintá­­k Zsehránszky István Megindult a vonat. Csak éreztem, hogy kijut alólam a föld, s nézem, hogy senki más nincs a vonaton, csak én egyedü­l ezen a hosszú szerelvé­nyen, még a mozdonyvezetők sincsenek itt, ha itt lennének, nem indítanák meg a vonatot, mert tudnák, hogy nem szabad ENGEM innen elvin­ni... A peronon sincs senki, egyedül Ő, nem látom tisztán, milyen ru­ha van rajta, csak a kendőjét látom, azt a piros selyem kendőt, amit csak azért vettem, hogy megcsókolhassam. A belvárosi üzletben nagy volt a tolongás. Jól emlékszem, külföl­di ingekért verekedtek az emberek, a kiszolgálónő ide-oda rohangált, s mi kacagtuk ezt a nagy küzdelmet, a semmiért való verekedést. De élveztem a tülekedést, akarattal vegyültem közéjük, hogy kezem a de­rekadra tehessem, hogy megfoghassam a kezed, így pillantottad meg a kendőt is. — Nézd csak, milyen gyönyörű ! — S már végig is simítottad a hajad. — Kérem azt a piros selyem kendőt. — Tele volt nevetéssel min­den szavam, még az a néni is felfigyelt rá. Rájött, hogy nem minden­napi vevők vagyunk mi. Gyönyörűen állt, s irigyeltem a tükröt, miatta nem az én szememben próbáltad fel a kendőt. — Mit akarsz cserébe ? — Már a parkban voltunk, a folyó part­ján, szemben a diákváros. Bátor volt a kérdés, kissé kötekedő. — Hagyd, hogy megcsókoljalak ! — Egy feltétellel: a kendőt is bevonjuk a játékba. Nem tudtam, mit akarsz, hátraszegted a fejed, beborítottad a pi­ros kendővel, s én mindjár tudtam, mit akarsz. Az első csókban benne volt a kendő íze is .. . Csodálkozom, hogy olyan távol van a kendő, nemrég még simo­gattam, most már csak integetnek vele. Miért is kell NEKEM integet­nie ? Nem inkább NEKI kellene ? — Valóban­­ szeretsz ? — A kapufélfának támaszkodtunk, éjfél is elmúlt már. Búcsúzkodtunk. — Azt hiszem, igen, mert úgy látom, hogy te szeretsz engem. — Honnan látod ? — Megváltoztál. — Miben változhatttam meg én ilyen rövid idő alatt ? — Felsoroltam ? De nem soroltam, mert akkor azt kellett volna mondanom, hogy : fakó volt a szemed, s most csillogó lett, alig látszott a melled, most belenőtt a tenyerembe . . . Valaki meglökött, mondott is valamit, én a vagonablakba ka­paszkodtam, hogy láthassam a piros kendőt. Nem szóltam, csak néz­tem. Vacsora után voltunk, mi ketten, bent a szobában, az ágyon ül­tünk, de én elfelejtettem, hogy az ágyon ülünk, azt is elfelejtettem, hogy most szólnom kellene, meg kellene érintenem. — Fogsz még erre jönni ? , — Azt hiszem, igen. — Azért, hogy engem elvigyél innen ? — Nem. Csak azért, hogy lássalak. — Miért akarsz engem csak látni ? — Az enyém is tudnál lenni ! —­ Ha akarnád. — Most? — Most nem, csak ha a feleséged leszek. ■— Te nekem soha sem leszel a feleségem. — Ezt eddig miért nem mondtad ? — Senki sem kérdezte. — Más lesz a feleséged ? — Más. Vár rám, megígértem, hogy ő lesz nekem a feleségem. Aztán nem szóltam semmit, csak néztem. Csillogott a szeme, de én sarkon fordultam. Az utca végén pillantottam hátra, ott állt a vil­lany alatt, a kendőjével integetett. Az én kezem a zsebemben volt, eszembe se jutott, hogy tulajdonképpen most NEKEM kellene NEKI integetnem. Hűvös szél csapott szembe. Valaki az ajtót is kinyithatta, mert éreztem az erős huzatot. Akkor még nem tudtam, hogy két év múlva ugyanilyen hűvösnek érzem majd körülöttem a levegőt... A legjobb barátommal a kerület egyetlen kocsmájában söröztünk. Az­ unoka­bátyja volt, de nem kérdeztem semmit. De ő elmondta, hogy azért nem válaszolt a leveleimre^ipp N­­ fezben férjhez ment, gyen­gük is van. Melegem volt, még az ingem is kigomboltam. — Nézd, az ott nem ő ? — Megragadtam a karját, meglepődött a hirtelen szorítástól. _ Ő az. De azt hiszem, jobb ha észre sem veszed. A megállónál értem utol. Bevásárlásra indult, üres necc volt nála. — Szervusz. Megismersz ? — Nem akarlak, de kénytelen vagyok megismerni. — Nagyon sietsz ? Várd meg a következő járatot. — Nincs rá időm, engem vár otthon a fiam. — S a férjed ? — Lehet, hogy ő is. — Már nem szeretsz ? — Lehet, hogy nem. De szerethetlek is, mert úgy látom, hogy TE szeretsz. — Honnan látod ? — Mert megváltoztál. — Miben változhattam én meg ennyi idő alatt ? — Felsoroltam ? De nem sorolt fel semmit, mert akkor azt kellett volna mondania, hogy : akkor magabiztos voltam, most már gyáva vagyok, akkor min­dig nevetgéltem, most elfelejtettem kacagni. . . Most már a vonat kerekeinek a nyikorgását is hallom. Nyikor­gott az autóbusz is, amikor fékezett. — Nem maradsz? — Nincs RÁD időm, mint neked RAM két évvel ezelőtt. Remegett a bangóm. Az övé közömbös volt. S mikor elindult a busz, bűvös szél csapott meg, még meg is borzongtam. Utána néztem, s önkéntelenül is búcsúintésre nyúlt ki a kezem. Ott állt a hátsó ab­­laknál, de ő nem intett vissza nekem. Pedig a piros kendő volt a fe­jén, lehet, nem az, amit én vettem neki, de pontosan olyan volt. És nem integetett vele, mint most, a peron túlsó felén, hogy már nyeli el a végtelenség, de a kendő még mindig ott van a levegőben . . . PÉTER SÁNDOR volt egy nagy szerelem / I első lépés Az első közlés szépségén az sem változtat, ha a szerkesztői ceruza belenyúl még­­ a meddőt a felsejlő telérről eltávolítani. Lehet, hogy a szerkesztő restellni fogja majd egyszer, hogy egy igazi művész zsengéit valamikor megtalics­­kálja, az is lehet, hogy a nevet éveken belül ma­ga is elfelejti. Az első közlés joga az ígéretet il­let­i, de a szerkesztő nem vallhatja, hogy csalha­tatlan ebben. Lehet, hogy gyémánt helyett csak értéktelen kvarckristályt látott megcsillanni. Mentse az, hogy őszinte volt a tévedésben. Ha mégsem tévedett, akkor sem tart igényt a FEL­FEDEZŐ imponáló rangjára, mert meggyőződése, hogy minden művész maga fedezi fel önmagát, ha meg nem unja időnap előtt a keresést. Az vi­szont jól fog, ha már kezdetkor egy könyöknyi helyet hanynak a forgolódáshoz. (m. 1.) DARÓCZI ZSUZSA változás S­­áraz szemekkel próbáltam nézni az egyetlen álló oszlopot, az egyetlen hideg, álló kőoszlopot átöleltem, és zizegve betakart a papír-ég. Most hűvösen állok, mellettem olvadt oszlop­maradék. I elvitte Elvitte valaki a napot, s helyébe vigyorgást ültetett. Elvitte valaki az utolsó falevelet, hogy véget vessen az ősznek. Valaki elkapta röptében a legszebb hangot... Szemtelen csenddel, gúnyos csenddel fizetni fog. NAGY GÁBOR h­a­ t két napja, két hete, két éve vagy­­ talán emberemlékezet óta 1t loholok egy gémkapocs után,­­s ami összefogjon két,­­ lehetőségeiben végtelen teret, két, gondolatot, két vetületet, amiből látott, érzékelt valósággá tehetem a létet. Azt hiszem, a nemlétből, a tagadások tagadásából­­ kellene kiindulnom, hogy a valóhoz eljussak, s vagy egyszerűen csak egy almába­­ kellene beleharapni ? ! I Tudományok tudománya-e a kérdés? i Miért próbáljuk mindig kérdésekkel­­ tisztázni önmagunkat? ! Ahol a felelettől úgyis félünk, s ott hiába, mégis miért kérdezünk ? I Mi az a makacs ösztön, indulat, s ami közel hozza a nemlétezőt, s hogy megbénítsa a tettet, és passzív kérdéssé tegyen s minket és mindent,­­ hogy súlyosabb legyen a lélegzetünk, s és félt, terheket rakjon reánk. I Gyávák filozófiája-e a kérdés­, s vagy csak a felelet váratlanétól s dermed hátunkra a jót??! I h­a meghal valaki, miért nem hisszük el, hogy csak azért fáj, mert magunkból vesztettünk valamit ? ! Nem az indoklás nehézsége rémít. I de agyunk tilt­akozik, ha . .. I De egyszer eltűnik belőlünk a sok ha, és látni tapintani fogjuk az Ulat. 4—5. oldal

Next