Megyei Tükör, 1970. november (3. évfolyam, 163-187. szám)

1970-11-22 / 181. szám

■ *. 1 n PERKŐ ALATT SZÁLL A NÓTA — Mészáros B. Albert emlékezései — Gyermekkoromban, falumban, Szentléleken nótásab­­bak voltak az emberek. Alkalom volt a nót­ázásra min­den : fonó, keresztelő, esküvő — s persze a kocsma. Gyönyörűszép régi nótákat énekeltek akkor, s min­denki több tucatot is tudott. Sajnos, ma már igen keve­set hallok olyan régi nótát, amit én nem tudok. Talán, ha jól „megküszür­llom az agyamat", eszembe jut egy nagyon régi népdal, am­it még „küldög kölyök" korom­ban a faluban hallottam egy nagyon öreg bácsitól, D. Laji bától. Okomé mondása szerint, ő is a nagyapjától tanulta, a nagyapja ki tudja, hogy kitől. De bizony ezt a nótát, azóta sehol, soha senkitől „ezen kitjel vissza­menőleg nem hallottamÉppen ezért írom le, hogy legyen megörökítve, el ne tűnjön, legyen „fehéren a fekete­. Ez olyan „régi divatú" olyan Litánia formájú, állandóan megismétlődnek az utolsó sorok. Népi nyelv­­járású, egyszerű népies sajátsága költés, amit az akkori hallásom szerint visszaemlékezve, eredeti tájs­ulású ki­ejtéssel próbálok leírni : Ne jöjj hozzám szombat estve. Már sokan vigyáznak rálad. Ha eljössz és csendesen járj, Aj­tájimon kopogtassál. Akkor gyere, mikor mondom, Csizmád sarka ne kopogjon. Ila anyaméh beleküsznek, l­ebujhegyen bécerésztek. I­ábujhegyen bécereszlek ; Széket adok, leültetlek, Széket adok, leültetlek ; Asztalomhoz vezetgetlek Asztalimhoz­­ e­melget­lek Mint madarat megetetlek. Mint madarat megetetlek, Agyat vetek, lefektetlek. Agyat vetek, lefektetlek Két karommal átölellek. Két karaimat átölellek, Jó szüvel megemlegetlek. Aztán a másik, a keserves : Édesanyám mért szültél a­­ Hágta Mér nem vettél a Kászon patakába. Kászonvize vitt volna a Feketeü­gybe ... Most nem­­ ölnék senkinek a terhére. Kék ibolya, búza hajtja a fejét, Nincsen aki megöntözze a tövét, Szállj le hármat a kék ibolya száraz tövére, Most találtam egy igaz szeretőre. Még az úton telelé se mehetek, Mind azt mondják, fekete gyászt viselek, Fekete gyászt, fehér az én vasalt zsebkendőm. A nagy úton lakik az­ én szeretőm. Még az úton lelfelé se mehetek, Mind azt mondják, hogy szerelőt keresek. Kell a súrnak, s a fenének immár szerelő. Szeret engem majd a gyászos temető. Laji ba, legtöbbször a „bum"-ba volt öltözve. Ezt ak­kor úgy nevezték, de mások cedelének vagy zekének is mondták, olyan hosszú kabát volt, majdnem bokáig érő, mint a pokróc, olyan vastag háziszőtt gyapjú posz­tóból, az akkori „divat" szerint csinálva, „csukjával"... „Egy estefelé az öreg bészállított hozzá, s monda­i Gröszte sze fijam, kicsidég... Gyere no bé... mesze ez az öveg, itt vagyon a pénz­es, s hozz nekem a felső botból két deci piritust s egy pakét lubákot... Aztán az öreg jól ,,behúzott" bánatában, kicsi haján megitta amit két deci szeszből vegyített. S ekkor egy olyan bús szomorú nótát fújt, hogy az embernek a szive meg­esett rajta. Ezt, ha most hallanám, lejegyezném, mert ez­ egy eredeti népdal­gyűjtés lett volna, ha akkor leírom, de hát mint fiatal gyerek, nem lógta fel az eszem a népdalgyűjtés értelmét és értékét. S amikor kordéra, hol „tanálla kiéri ezt a Iámn szép énekel, még „eccer fujjasza" el nekem. Fuji bá. De irja­szu le, még e­sze jobb, ha leírja, legalább én es megtanulom. Me­nyek s hozok egy plajbászt s egy árkospapirt. „Én bizti leírnám, jószüvel, de hát, én nem tudok írni. Jó, no lelelém — akkor még énekelje vajeccer, hogy én es tanuljam meg — ezt a fáin nótái. Na tud-e írni, hát nem tanult ?" ... — kérdem­ — Hát én ugyanbiza hol tanultam­­ óna meg, amikor: „hőskoromba" árvaságra születtem• nagy koromba' igen nagy legény lettem... megtanultam, hogy kell... a juhokkal járni, szegén­­yed­ni, nélkülözni, nyomorogni... de írni... ? Erre a ngy régi szép népdalnak az a része jut eszembe, amit az öreg félig mondott, félig énekelt ! Kisko­romba árvaságra szület lem Nagy koromban hamar kalória lettem, , Megtanultam, hogy kell tűrni, hej de szenvedni. Azt is tudom, hogy kell a lányt szeretni Az <“»reg e népdal részletének a változatát mondta, amit bizonyára ő „kombinált", hogy­­ kiskorában árva­ságra született... És olyan búsan beszélte az élete fo­lyását, éppen olyan maélabúsan, mint a népdalnak a dallama ... Aztán az előbbi nótát amit ő maga köl­tött, m­ég szebben, még bánatosabban énekelte el, úgy­hogy sírt, zokogott a nóta belőle, úgy meghajtogatta, meg/okogtatta ... Jaj, hogy fáj az én tüdőm, Jő a törlesztő üdőm, De még jobban a májam: Nincs miből ki­csináljam. No, de hát a tréfás történetek, népi­ mondások, nép­költések úgy alakulnak, mint amikor milyen volt az­ élet folyása, hol tűrhetőbb, hol nehezebb. Ezek sze­rint születtek a népdalok is, hol vigabbak, hol szomo­rúbbak, de több volt a szomorú, mint a víg. A tűz mellett aztán énekelt Laji bá megint. Gyere Jides dörgölj meg. Hogy a i­ancz egyen meg. Nem vöt benne fokhagyma, Roncsa ki a nyavalya ... I Tekervényes pipaszár Julesnak a hasa fáj, É­n nem bánom, hogy fájjon, Nem mondtam, hogy pipáljon. Horgas szárú csizmaszár, Meggyógyítsa egy huszár ... Apró marok, pityóka Elfogyott az itóka Nem hozattunk azóta, Elment lejárt egy nóta. Ez valóban megtörtént — monda erről később Laji bá — s azzal kezdték ezt az éneket, hogy itt mindnyi, helybe, a faluba. No, de aszongyák, hogy — monda az öreg — Laji megette, meg is csemerlett s meg is el­­semeregesedett ... Nofene, — mondám — no mert itt ismént van elég „e" betű, azazhogy „e“ betű. S nem tudom milyen eredetű szó lehet ez az epsemereg, de bizonyára népies elnevezés, s a jelentése bőrfertőzés az arcon, leginkább a száj körül, foltos, kiütéses, ez a... sok „e" betűs nyavalya. ..Orvosi nyelven" nem tudom, hogy hogy jő ki... Aztán azt is beszélte Laji bá, hogy volt a faluban egy magányos „fegyver em­ber, aki igen nagy „lópecér vót“. Addig bellérkedett, addig csereberélt, míg rajtavesztett a sok lóvásáron, s végül beadósodott a takarékpénztárba. A részletes vis­­­szafizetést a bankban törlesztésnek mondták, azazhogy a törlesztést az adósok „döglesztésnek” mondták, csak úgy, tréfából. Mondák : jó a döglesztő, megyek dög­­leszteni ... no, de erről is egy rövid verset faragtak, a jó versfaragó székely atyafiak : Mennél jobban szeretgetle­k, Jó hajnalba felébresztek. Jó hajnalba felébreszilek Csókot adok, eleresztlek. Érdekes hangzású és furcsa, tekervényes járású a szép dalszöveg, s annyi az „c- betű benne, mint az „eszperente­ nyelvben... A dallama pedig olyan kol­­dusénekhez hasonló, vénasszony nyekergő éneke for­májában meghajtogatva, meg-meg nyújtogatva... Aztán az öreg Laji ba annyi tréfás góbéságot beszélt, hogy amit őkeme a nagyapjától tanult, de ezek már olyan pikáncs” beszédek levének, amit nem írhatunk le a tisztesség kedvéért, olyan „vastag­ tréfák voltak. Az­tán az öreg Laji ba „meg/íénci/f­ jó vacsorával, amit őkeme „kotyvasztott" ott a „sód alatt a rakott patak­­tényén". Jó tökmagot morzsolt volt s utána jó zsiros rántott káposzta. „Ezt megc­­eled — monda az öreg — met ez nem olyan, amit Pircák Julanén csinált Bagoly f­ajinak .. Itt elbeszélte, hogy ő a keresztapjától hal­lotta, h­ogy volt a faluba egy „aggszűz" leány és egy „aggszűz“ legény. A vénleány olyan rántott káposztát csinált, hogy amiután az agglegény evett belőle, „me­nyei le és betegedett"..........Elmondta nekem az öreg Laji bá­r káposzta főzési módját, a ,,receptet", hogy mi­ket rakott belé Julanén". De az a legérdekesebb, mi­kor azt mondta az öreg Laji bá, hogy : éneket es kezd­tek róla. El is fútta nekem az öreg, de már a dallamá­ra nem igen emlékszem s a szövegére nem az e­­gészre, de mégis, amai esz­embejut, még azt lejegy­zem : Zsírba rántott káposzta Pircák Jula rántotta. Bagoly Laji megette, Meg is csemerlett tölle. Akkorjában én is csodálkoztam, „rejtőződve" a töb­bi gyerekekkel együtt, de most már amondó vagyok, az öreg magával vitte a bús, bánatos nótát a sírba .. . 1 la­k­ni tudott volna, leírta volna, de így: „ördögök mulattak", táncoltak reá, amit őkeme fújt nekik... A vén „Pulutarék hallgassák a nótáját"... Ami pedig már nem tréfa ,ki tudja, hány érdekes és szép népdalt, bal­ladát vittek így a másvilágra ... De a daloknak már mindegy, amiket a földbe vittek, s nekünk is mindegy, mert mindegy kell hogy legyen, mert már ezen úgy sem tudunk semmit segíteni. S azoknak is mindegy, a­­kik költötték, dalolták, ha már ők „alulról szagolják­ az ibolyát" ... De hát mi, akik még „felülről szagoljuk az ibolyát", nekünk még van lehetőségünk, hogy ke­ressük, kutassuk a szép, örökértékű népdalok forrását, ennek eredetét és idejét. Amit még tudunk, mentsünk meg, ne hagyjuk feledésbe menni, elkallódni, hanem írjuk le, hogy meg legyen, hiszen most már könnyebb, m­ert nemcsak a szöveget tudjuk megörökíteni hanem a zenéjét is le tudják jegyezni vagy szövegét is, ze­néjét is hangszalagra felvenni. Ezt az ősi népzene és népdal kincsünket ne hagyjuk elveszni, hanem őriz­zük meg, becsüljük meg, daloljuk, adjuk szájról-szájra egymásnak szívből-szívesen ... vasárnapi kiadás ELEGÁNS TEMETŐ Van egy temető, k­i es elegáns és modern, és ott pompázik a főút mellett. Most nyitották meg, az ősz ünnepélyes külsőségei között. Ne kérdez­zétek, hol van ez a temető, mindegy, hol van, oda ne utazzatok, ne­ érdeklődjetek felőle, elé­gedjetek meg azzal, hogy én láttam. Hogy végig­sétáltam benne, s az elmúlás levelei ott röpköd­tek a lábam előtt. De ha mégis utalokba kerül, ne ácsorogjatok, siessetek tovább, minél messzebb. Mert hitvány szellemek járnak néha benne. Én a hitvány szellemeket nem láttam, de biztosan tu­dom, hogy ezt az elegáns temetőt hitvány szelle­mek találták ki. Azért hitványak, mert arra biz­tatják az arrajárót, hogy ott és azonnal érdemes csak elpusztulni. Mert lehet, hogy holnap, vagy holnapután már késő. Azért késő, mert akkorra már foglaltak lesznek az elegáns helyek, az út­­mentiek, a messzire látszók, s aki nem siet, ott kap majd helyet valahol hátul, egy galagonya­bokor tövében, vagy a tövisek között, hol házat jár, hol keresztjét, kövét nem látja senki. Sies­sünk tehát, erre biztat ez az elegáns temető. Ha jól meggondoljuk. És ha még jobban meggondol­juk, nem is biztat, csak eszünkbe juttat valamit. Azt, hogy legnagyobb szerencsénkre nincs túlvi­lág Mert ha lenne, akkor a hitvány szellemek oda is átmentenék legrútabb hitványságainkat, úgymint az önzést, a feltűnni vágyást, mások el­nyomását, hogy tovább ne is soroljam, s ne talál­jak ki egyebet, mint amit ebben az ágálós, ele­gáns temetőben láttam. Elekes Ferenc 3. oldal

Next