Megyei Tükör, 1971. december (4. évfolyam, 500-526. szám)
1971-12-01 / 500. szám
folyam szám oldal = MŰVÉSZETI NAPLÓ A Magazin legújabb számában Florica Ichim beszélgetést közöl George Constantinnal, az ismert bukaresti színésszel, a Lear király címszereplőjével. Néhány passzus elhagyásával közöljük a több szempontból is érdekes és megfontolandó interjú szövegét. — Hogy rutinosan kezdjem, most min dolgozik ? — Nem nagyon lesz mit írnia, mert az az igazság, hogy szinte semmin. A felújításokkal is állandó probléma van, a Bűn és bűnhődést elég gyéren játsszák, a Lear királyt úgyszintén. Ez — talán nem is kell hangsúlyoznom — elképesztően nehéz dolog egy színésznek. Ami a bemutatókat illeti, remélem, év végére színre kerül a Fintína blanduziei, és megkezdjük a Vihar próbáit is. Esrig rendezi a Nemzeti Színházban, s már türelmetlenül várom. Egy színésznek nem kell túl sokat dolgoznia. Elég két jó szerep egy évadban, s akkor alakítása valóban elmélyült. És másnak is érdekes lehet ! Máskülönben, azt hiszem, ebben az évadban nem igen fognak elárasztani jó darabokkal. — Volt időszak, amikor sokat játszott, volt amikor keveset. Még mindig olyan izgatott a szereposztás előtt, mint pályája elején ? Még mindig ugyanolyan izgalommal, s lendülettel fog neki a munkának? — A szereptől függ. Bizonyos életkorban a színészben ki kell alakulnia a dolgok megválogatásának igénye. Tudnia kell, milyen életkorban, milyen szerepet játszik el. — L a Lear ? — A Leart akaratom ellenére játszottam el, de meg kell vallanom, hálás kísérlet volt, egy egész társulat, de elsősorban egy merész rendezői elképzelés kísérlete. Én ott egy rendezői elképzelést, egy eszmét szolgáltam, azt hiszem, hűségesen. S ha már az életkorról van szó, még egy példát tavaly megkaptam mondanék : a Ványa bácsit, s nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, azt hiszem, pontosan az életkor miatt. — Nehezen dolgozik ? — Igen. Lassabban lendülök munkába az átlagosnál, anélkül, hogy valóban lassú lennék, de az az érzésem, hogyha lassabban haladok, több dolgot fedezek fel menet közben. Nem ragadtatom el magam a hős alakjával való találkozás első benyomásaitól. Azonkívül mély meggyőződésem : jelenleg a rendezők nagy korszakát éljük. A színész kissé mindig háttérbe szorul. Az összes gyümölcsöző vagy kevéssé gyümölcsöző kísérletezések, az előadás menetében végrehajtott újítások mind a rendezőknek tulajdoníthatók, és nekem — ezt büszkén hangsúlyozom — megadatott az a nem mindennapi dolog, hogy minden nagy rendezőnkkel dolgozhattam. Mert egy színésznek ahhoz, hogy tisztába jöjjön magával, nagyon fontos kipróbálni a különböző stílusokat. Ha összeszámolom, eddig körülbelül harminc darabban játszottam, a Jocul ielelor (Sellők tánca), az Acest animal dudat (Ez különös állat) , a Steaua poa lară (Sarkcsillag), a Lear király és a Jónás azok, amelyek, úgy érzem, meg is maradtak bennem. Egy színész kaphat ötven főszerepet is — az még nem jelent ötven sikert, még nem jelent sikersorozatot. Egy másik nagyon fontos probléma a könnyű műfaj kérdése. Nem azt akarom mondani, hogy közönségünknek nincs szüksége viszonylag könnyen érthető és szórakoztató előadásokra — viszont ezekre nem lehet és nem is szabad alapozni. Szükség van a komoly előadásokra. Azok közé a színészek közé tartozom, akik a berepülő pilótákhoz hasonlíthatók. És mindig olyan rendezőkkel dolgoztam, akiknek volt mondanivalójuk koruk számára. Az Északi Tanács — az öt skandináv állam , Svédország, Norvégia, ország és Izland Dánia, Finnparlamentjeinek képviselőit tömörítő konzultatív testület — élénk kulturális tevékenységet fejt ki. Így 1962 óta, téli ka alkalmával, díjjal ülésszakünteti ki az előző tizenkét hónapban megjelent legjobb skandináv regényt. A díj odaítélése két szakaszban történik. Az első szakaszban az öt tagállam két-két regényt javasol kitüntetésre, a zsűri a második szakaszban ezek választja ki a legjobbat. közül A kitüntetett regényt pedig mind a négy nyelvre Az 1971. évi díjat lefordítják. Thorkild Hansen, dán író, Rabszolgák szigetvilága című regénye nyerte el. A regény a kevéssé ismert karib-tengeri dán gyarmatosításról rajzol hűt és művészi képet. ★ Az Apostol első szlovák fordítójaként Emil Boleslav Lukacot tartja számon a magyar és a szlovák irodalomtudomány. A költemény 1951- ben jelent meg önálló kötetben, a fordító tanulmányával, és fordulópontot jelzett a szlovák Petőfi szemléletben . . . Ismeretes viszont egy Lukacénál változata is Az jóval korábbi apostol-nak, ez azonban kéziratban maradt. Fordítója a múlt század 90-es éveiben működő Petőfi közvetítők egyike, Podhradsky Emil, akinek 1893-ban önálló Petőfi kötete jelent meg. A kéziratos anyagot a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. ★ A Casino d'Enghien XXL drámai nagydíját Mihajlo Velicskov, bolgár drámaíró nyerte Szpirkata (Megálló) című darabjával, amely a Narodna kultúra 35. számában jelent meg. A zsűriben, amely a díjat a bolgár szerzőnek ítélte oda, több kiváló francia drámaíró foglalt helyet, többek között Salacrou, Achard, Billetdou. ★ Radu Beligan vissza Párizsból, nemrég tért Részt vett a Nemzetközi Színházi Tanács ülésszakán, és megválasztották a Tanács elnökévé. Ez újabb elismerése a jelenkori román színjátszás világsikert arató előadásainak. Radu Beligan az első színházi ember hazánkban, aki ilyen jelentős nemzetközi elismerésben részesül. Néhány órával hazaérkezése után adott nyilatkozatában Beligan többek között kifejti, hogy mélyen meghatotta és boldoggá tette ez a bizalom, és tudatában van annak, hogy egy olyan ország színjátszását képviseli, ahol a színház nincs elszakadva a dolgozó tömegektől. Érdeklődéssel veszem kézbe hetente A Hét számait. Igaz, nagyon sokszor a megszokott hiányérzettel közé, akár a hullatom társas hazai magyar újságok többijét. Vannak, hogyne, vannak hullámvölgyek és tarajok, de pardon ! — nem erről van szó itt és most. (Miért ne írjam le én is azt, hogy ITT, és azt, hogy MOST ? ! Hiszen nem hangzik el szónoklat, nem írnak újságcikket íróink és értünk aggódóink romániaiságunkkal kapcsolatban e nélkül, az itt és most nélkül. Nem is hű, aki nem homlokráncolódik neki ennek; nem is az a legény . ..) Itt és most arról van szó, hogy nem tudok semmiképp sem leutazni a fővárosba. Pedig A Hét november 26-i számában nagyon invitál Dános Miklós, és Ilyenek vagyunk című cikkében bizonyítja, hogy igenis, ott lenne a helyem nekem is a Dalles-teremben ácsorgók között, hadd ejtsem ámulatba szemeimet én is Kanada, Franciaország, Laosz, Nyugat-Berlin, Svájc nézői után. SZTU szovjet Mert a NOVO hírügynökség nem azért válogatta ki 150 000 fénykép közül azt is 1 500-at (jó égy, minden századi- JEGYZET Szempontok lehettek hát!), hogy én most moziba menjek Sepsiszentgyörgyön, ahelyett, hogy a fővárosi Dalles-teremben meditálnék. De nem tudok semmiképp leutazni, ennek ezeregy akadálya van. (Az elsőt könnyű eltalálni. ..) A Hét szerkesztőségének van egy áthidaló ötlete : azokat az érdeklődőket, akik nem tudnak iderohanni a kiállításra, tájékoztassuk az újság révén ! — És jön. Dános Miklós százsoros cikket ír a kiállításról, és a lap közöl 2 (két) fényképet az ezerötszázból. A szerkesztőség, melynek tisztessége ne essék, felvillantja a lehetőséget, az ötletet, de — az élményt százszázalékosan megtartja magának — és közli F. Nagy Éva hat festményét. Szempontok is vannak, bizonyára, melyek magyarázzák az eljárást. Viszont nem indokolják. Jövő héten gyönyörködtem volna a festő képeiben, most viszont nézni sem tudom őket, annyira bosszant, hogy a hallatlanul értékes fotóművészeti kiállítás anyagiból csupán kettőt láthatok a lapban. És ezzel vissza is vonulok olvasósarkomba, azzal a biztos tudattal, hogy tisztesség nem esett, csak balfogás a fővárosi lap részéről. Czegő Zoltán : Szénraj. MATTIS WALDEMAR MIÉRT SZÉP NAGY LÁSZLÓ Ki viszi át a szerelmet? Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök hegedűt ? Lángot ki lehel deres ágra ? Ki feszül föl a szivárványra ? Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva ? Ki becézi falban megeredt hajakat, verőereket ? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist ? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt ! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra ! Hogy a negyvenhat éves Nagy Lászlót egyre inkább a — kiemelkedő teljesítményekben egyáltalán nem szűkölködő — mai magyar költészet élvonalában emlegetik, az annak köszönhető elsősorban, hogy József Attila önmarcangolásában is lenyűgöző, hatásában pedig szinte bénító életműve után is tudott, más oldalról persze, de ugyanolyan lenyűgöző, képvilágában szinte páratlan, nyelvi pompájában már-már utolérhetetlen költészetet létrehozni, a lélek járhatatlan mélységeibe alászállni és annak is természetesen, hogy az a fajta vers, amit ír, első jelrendszerben könnyen megközelíthető, a széles olvasóközönség számára is élvezhető, képei letisztultak, kitapinthatóak, és utánozhatatlan dallamosságuk is növeli — többek között — a Nagy László-vers népszerűségét. És most a vers. A választás nem kizáró jellegű, nyilván sok szebb verse is van — de ennyire nyitott aligha. A halálfélelmet megérző ember életérzése húzódik meg a Ki viszi át a szerelmet ? kicsit szomorú, de lemondásában is dacos gondolatai mögött. És ez az életérzés már szült néhány csodálatos verset az utóbbi kétezer esztendőben. Nagy László, aki népköltészeti ihletésű verseivel valósággal berobbant az irodalomba, és igen mértéktartóan bár, de a napi igények követeléseinek is eleget tett, a múlt évtized közepétől kezdve, szinte gyökeres változásokon ment át. Formailag szilárdabb, gondolatilag elmélyültebb verseibe betörtek a szorongások, látomások. A költő rádöbbenti a huszadik századi ember problémáira, s tragikus nyíltsággal fogalmazta meg — egyfajta fura testamentumnak is nevezhető szövegben — félelmét. Talán ez a vers kulcsa. A fel-feltűnő halál látványa. Mintha a kimondás bátorsága is segítené a költőt > az egyre iszonyúbb, zsúfoltabb látomásai szinte utolérhetetlen nyelvi köntösben jelentkeznek, és valami fenség, lenyűgöző és elriasztó fenségesség is van ezekben a versekben, hogy aztán a Kis Ferenc munkásköltő halálára írt siratójában szinte bombáként robbanjon a felismerés ! „jaj annak, aki a szörnyűt nen bírja kimondani !“ Bogdán László