Megyei Tükör, 1971. december (4. évfolyam, 500-526. szám)

1971-12-01 / 500. szám

folyam szám oldal = MŰVÉSZETI NAPLÓ A Magazin legújabb szá­mában Florica Ichim beszél­getést közöl George Constan­­tinnal, az ismert bukaresti színésszel, a Lear király cím­szereplőjével. Néhány pas­­­szus elhagyásával közöljük a több szempontból is érdekes és megfontolandó interjú szö­vegét. — Hogy rutinosan kezd­jem, most min dolgozik ? — Nem nagyon lesz mit ír­nia, mert az az igazság, hogy szinte semmin. A felújítá­sokkal is állandó probléma van, a Bűn és bűnhődést e­­lég gyéren játsszák, a Lear ki­rályt úgyszintén. Ez — talán nem is kell hangsúlyoznom — elképesztően nehéz dolog egy színésznek. Ami a bemu­tatókat illeti, remélem, év vé­gére színre kerül a Fintína blanduziei, és megkezdjük a Vihar próbáit is. Esrig ren­dezi a Nemzeti Színházban, s már türelmetlenül várom. Egy színésznek nem kell túl sokat dolgoznia. Elég két jó szerep egy évadban, s akkor alakítása valóban elmélyült. És másnak is érdekes lehet ! Máskülönben, azt hiszem, eb­ben az évadban nem igen fog­nak elárasztani jó darabok­kal. — Volt időszak, amikor so­kat játszott, volt amikor ke­veset. Még mindig olyan iz­gatott a szereposztás előtt, mint pályája elején ? Még mindig ugyanolyan izgalom­mal, s lendülettel fog neki a munkának? — A szereptől függ. Bizo­nyos életkorban a színészben ki kell alakulnia a dolgok megválogatásának igénye. Tudnia kell, milyen életkor­ban, milyen szerepet játszik el. — L a Lear ? — A Leart akaratom elle­nére játszottam el, de meg kell vallanom, hálás kísérlet volt, egy egész társulat, de elsősorban egy merész ren­dezői elképzelés kísérlete. Én ott egy rendezői elkép­zelést, egy eszmét szolgáltam, azt hiszem, hűségesen. S ha már az életkorról van szó, még egy példát tavaly megkaptam mondanék : a Ványa bácsit, s nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, azt hiszem, pontosan az életkor miatt. — Nehezen dolgozik ? — Igen. Lassabban lendü­lök munkába az átlagosnál, anélkül, hogy valóban lassú lennék, de az az érzésem, hogyha lassabban haladok, több dolgot fedezek fel me­net közben. Nem ragadtatom el magam a hős alakjával va­ló találkozás első benyomá­saitól. Azonkívül mély meg­győződésem : jelenleg a ren­dezők nagy korszakát éljük. A színész kissé mindig háttér­be szorul. Az összes gyümöl­csöző vagy kevéssé gyümöl­csöző kísérletezések, az elő­adás menetében végrehajtott újítások mind a rendezőknek tulajdoníthatók, és nekem — ezt büszkén hangsúlyozom — megadatott az a nem min­dennapi dolog, hogy minden nagy rendezőnkkel dolgoz­hattam. Mert egy színésznek ahhoz, hogy tisztába jöjjön magával, nagyon fontos ki­próbálni a különböző stíluso­kat. Ha összeszámolom, ed­dig körülbelül harminc da­rabban játszottam, a Jocul ielelor (Sellők tánca), az Acest animal d­udat (Ez különös állat) , a Steaua po­a lară (Sarkcsillag), a Lear ki­rály és a Jónás azok, amelyek, úgy érzem, meg is maradtak bennem. Egy színész kaphat ötven főszerepet is — az még nem jelent ötven sikert, még nem jelent sikersoroza­tot. Egy másik nagyon fontos probléma a könnyű műfaj kérdése. Nem azt akarom mondani, hogy közönségünk­nek nincs szüksége viszony­lag könnyen érthető és szó­rakoztató előadásokra — vi­szont ezekre nem lehet és nem is szabad alapozni. Szük­ség van a komoly előadások­ra. Azok közé a színészek kö­zé tartozom, akik a berepülő pilótákhoz hasonlíthatók. És mindig olyan rendezőkkel dolgoztam, akiknek volt mon­danivalójuk koruk számára. Az Északi Tanács — az öt skandináv állam , Svédor­szág, Norvégia, ország és Izland Dánia, Finn­parlament­jeinek képviselőit tömörítő konzultatív testület — élénk kulturális tevékenységet fejt ki. Így 1962 óta, téli ka alkalmával, díjjal üléssza­künteti ki az előző tizenkét hónap­ban megjelent legjobb skan­dináv regényt. A díj odaíté­lése két szakaszban történik. Az első szakaszban az öt tag­állam két-két regényt javasol kitüntetésre, a zsűri a máso­dik szakaszban ezek választja ki a legjobbat. közül A kitüntetett regényt pedig mind a négy nyelvre Az 1971. évi díjat lefordítják. Thorkild Hansen, dán író, Rabszolgák szigetvilága című regénye nyerte el. A regény a kevéssé ismert karib-tengeri dán gyar­matosításról rajzol hűt és mű­vészi képet. ★ Az Apostol első szlovák for­dítójaként Emil Boleslav Lu­­kacot tartja számon a ma­gyar és a szlovák irodalom­­tudomány. A költemény 1951- ben jelent meg önálló kötet­ben, a fordító tanulmányá­val, és fordulópontot jelzett a szlovák Petőfi szemlélet­ben . . . Ismeretes viszont egy Lukacénál változata is Az jóval korábbi apostol-nak, ez azonban kéziratban ma­radt. Fordítója a múlt szá­zad 90-es éveiben működő Petőfi közvetítők egyike, Podhradsky Emil, akinek 1893-ban önálló Petőfi kötete jelent meg. A kéziratos anya­got a Petőfi Irodalmi Múze­um őrzi. ★ A Casino d'Enghien XXL drámai nagydíját Mihajlo Velicskov, bolgár drámaíró nyerte Szpirkata (Megálló) című darabjával, amely a Na­­rodna kultúra 35. számában jelent meg. A zsűriben, amely a díjat a bolgár szerzőnek ítélte oda, több­­ kiváló fran­cia drámaíró foglalt helyet, többek között Salacrou, Achard, Billetdou. ★ Radu Beligan vissza Párizsból, nemrég tért Részt vett a Nemzetközi Színházi Ta­nács­ ülésszakán, és megvá­lasztották a Tanács elnökévé. Ez újabb elismerése a jelen­kori román színjátszás világ­sikert arató előadásainak. Ra­du Beligan az első színházi ember hazánkban, aki ilyen jelentős nemzetközi elisme­résben részesül. Néhány ó­­rával hazaérkezése után a­­dott nyilatkozatában Beli­gan többek között kifejti, hogy mélyen meghatotta és boldoggá tette ez a bizalom, és tudatában van annak, hogy egy olyan ország színjátszá­sát képviseli, ahol a színház nincs elszakadva a dolgozó tömegektől. Érdeklődéssel veszem kézbe hetente A Hét számait. Igaz, nagyon sokszor a megszokott hiányérzettel közé, akár a hullatom társas hazai magyar újságok többijét. Vannak, hogyne, vannak hullámvölgyek és tarajok, de pardon ! — nem erről van szó itt és most. (Miért ne írjam le én is azt, hogy ITT, és azt, hogy MOST ? ! Hiszen n­em hangzik el szónoklat, nem ír­nak újságcikket íróink és ér­­tünk­ aggódóink romániaisá­­­gunkkal kapcsolatban e nél­kül, az itt és most nélkül. Nem is hű, aki nem homlokránco­lódik neki ennek; nem is az a legény . ..) Itt és most arról van szó, hogy nem tudok semmiképp sem leutazni a fővárosba. Pe­dig A Hét november 26-i szá­mában nagyon invitál Dános Miklós, és Ilyenek vagyunk című cikkében bizonyítja, hogy igenis, ott lenne a he­lyem nekem is a Dalles-terem­­ben ácsorgók között, hadd ejt­sem ámulatba szemeimet én is Kanada, Franciaország, Laosz, Nyugat-Berlin, Svájc nézői után. SZTU szovjet Mert a NOVO­ hírügynökség nem azért válogatta ki 150 000 fénykép közül azt is 1 500-at (jó ég­y,­ minden századi- JEGYZET Szempontok lehettek hát!), hogy én most moziba menjek Sepsiszentgyörgyön, a­­helyett, hogy a fővárosi Dal­­les-teremben meditálnék. De nem tudok semmiképp leutazni, ennek ezeregy aka­dálya van. (Az elsőt könnyű eltalálni. ..) A Hét szerkesztőségének van egy áthidaló ötlete : azokat az érdeklődőket, akik nem tud­­­nak iderohanni a kiállításra, tájékoztassuk az újság révén ! — És jön. Dános Miklós száz­soros cikket ír a kiállításról, és a lap közöl 2 (két) fényké­pet az ezerötszázból. A szer­kesztőség, melynek tisztessége ne essék, felvillantja a lehető­séget, az ötletet, de — az él­ményt százszázalékosan meg­­­tartja magának — és közli F. Nagy Éva hat festményét. Szempontok is vannak, bizo­nyára, melyek magyarázzák az eljárást. Viszont nem indo­kolják. Jövő héten gyönyör­ködtem volna a festő képei­ben, most viszont nézni sem tudom őket, annyira bosszant, hogy a hallatlanul értékes fo­tóművészeti kiállítás anyagi­­­ból csupán kettőt láthatok a lapban.­­ És ezzel vissza is vonulok olvasósarkomba, az­zal a biztos tudattal, hogy tisz­tesség nem esett, csak balfo­gás a fővárosi lap részéről. Czegő Zoltán : Szénraj. MATTIS WALDEMAR MIÉRT SZÉP NAGY LÁSZLÓ Ki viszi át a szerelmet? Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök hegedűt ? Lángot ki lehel deres ágra ? Ki feszül föl a szivárványra ? Lágy hantú mezővé a szikla­csípőket ki öleli sírva ? Ki becézi falban megeredt hajakat, verőereket ? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist ? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt ! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra ! Hogy a negyvenhat éves Nagy Lászlót egyre inkább a — kiemelkedő teljesítmények­ben egyáltalán nem szűkölkö­dő — mai magyar költészet élvonalában emlegetik, az an­nak köszönhető elsősorban, hogy József Attila önmarcan­­golásában is lenyűgöző, hatá­sában pedig szinte bénító é­­letmű­ve után is tudott, más ol­dalról persze, de ugyanolyan lenyűgöző, képvilágában szin­te páratlan, nyelvi pompájá­ban már-már utolérhetetlen költészetet létrehozni, a lélek járhatatlan mélységeibe alá­­szállni és annak is természe­tesen, hogy az a fajta vers, a­­mit ír, első jelrendszerben könnyen megközelíthető, a szé­les olvasóközönség számára is élvezhető, képei letisztultak, kitapinthatóak, és utánozha­tatlan dallamosságuk is növe­li — többek között — a Nagy László-vers népszerűségét. És most a vers. A választás nem kizáró jellegű, nyilván sok szebb verse is van — de ennyire nyitott aligha. A ha­lálfélelmet megérző ember é­­letérzése húzódik meg a Ki viszi át a szerelmet ? kicsit szomorú, de lemondásában is dacos gondolatai mögött. És ez az életérzés már szült néhány csodálatos verset az utóbbi kétezer esztendőben. Nagy László, aki népköltészeti ih­letésű verseivel valósággal be­robbant az irodalomba, és igen mértéktartóan bár, de a napi igények követeléseinek is eleget tett, a múlt évtized közepétől kezdve, szinte gyö­keres változásokon ment át. Formailag szilárdabb, gondo­latilag elmélyültebb versei­be betörtek a szorongások, lá­tomások. A költő rádöbbenti a huszadik századi ember problémáira, s tragikus nyílt­sággal fogalmazta meg — egy­fajta fura testamentumnak is nevezhető szövegben — félel­mét. Talán ez a vers kulcsa. A fel-feltűnő halál látványa. Mintha a kimondás bátorsá­ga is segítené a költőt > az egyre iszonyúbb, zsúfoltabb látomásai szinte utolérhetet­len nyelvi köntösben jelent­keznek, és valami fenség, le­nyűgöző és elriasztó fensé­gesség is van ezekben a ver­sekben, hogy aztán a Kis Fe­renc munkásköltő halálára írt siratójában szinte bombáként­ robbanjon a felismerés ! „jaj annak, aki a szörnyűt nen bírja kimondani !“ Bogdán László

Next