Megyei Tükör, 1972. április (5. évfolyam, 603-628. szám)
1972-04-01 / 603. szám
„Csak a nehéz tapad a földhöz elmozdíthatatlan Ezért tapad az életük szívemhez, és ezért keresem bennük izgatottan a világba áradó fluidumot...“ (Ladányi Mihály: Esti séta) — Sok mindenen mentünk keresztül... Munkás voltam egész életemben, s örvendek, hogy mi, szakemberek vittük a szerepet ebben az üzemben. Nyugdíjas asztalos szavait hallgatom, s közben el szeretném lesni azt a pillanatot, amelyet eddig soha nem tudtam megfogalmazhatóan fölfogni a munkás élet beteljesedésének pillanatát. Markáns arcú, dolgos kezű öregek szavaiból kielemezni a szorgos évek lejártakor bekövetkező szomorúságot és örömöt, a megérdemelt pihenés jogos áhítását, s ugyanakkor az elkövetkezendő tétlenségből fakadó fölöslegesség előérzetét. Persze, lehetetlenre vállalkozik az ember, ha így kívülállóként méricskélni próbálja mások legbensőbb érzéseit. Mert nyugdíjba vonuló öregjeink utolsó munkanapja, a szerszámok gépek fölött elsikló nosztalgikus tekintet, sokkal több értelmet hordoz magában, mint amennyit az újságíró „inaséveit“ élő fiatalember maradéktalanul meg tudna magyarázni. Ám érzéseinek rögzítésével köszönti őket, nemcsak maga, de minden fiatalabb nemzedék nevében is szólva. S ez a köszöntés legyen egyben zászlóhajtás a munka előtt, tiszteletteljes fogadalomtétel is ... A gyár, mely manapság mifelénk is egyre több ember élettere, a gyár, mely nemcsak munkahelyet, de fejlődést, eljövendő jólétet jelképez, valahol tényleg általuk teljesedett ki szimbolikus fogalommá. Hiszen a ma nyugdíjba vonuló öregek azok, akik városaink iparának első lépéseit egyengették, akiknek munkája bizonyította itt is a szocialista iparosítás szükségességét és távlatait... Ők azok, akik a kezdet nehézségeinek legyűrésével példát mutatnak nekünk, fiataloknak, az örökké újat kezdőknek. Példáját az értelmes élet örömének... ★ A kézdivásárhelyi bútorkészítő üzemben két nyugdíjastól búcsúzik ma a munkaközösség. Illyés Lajos mester és Balogh Antal munkás, ma utoljárajönnek be alkalmazottként a munkahelyre. . .. — Mint a kisipari termelőszövetkezet alapító tagja, egyike voltam azoknak, akik 1949-ben lerakták ennek az asztalosüzemnek az alapjait. Alapjait ? ! Szóval a műhelyeinkből összeadott gépekkel, szerszámokkal megkezdtük a közös munkát. Nehéz volt, kérem, tessék elhinni, sokszor nagyon nehéz. Félreértések, félrelépések közepette, az átalakulás időszakának első hónapjaiban bizony nem is gondoltunk volna arra, hogy idáig jutunk. Félreértésekről beszélek, nem is kellene ezeket ilyen ünnepi alkalmakkor felemlegetni, de az ember élete határállomásain mindenre visszaemlékszik. Jóra, rosszra egyaránt. 1952-ben valakik szemében akaratlanul én is öszszegyűjtöttem pár rossz pontot, s el kellett hagynom ezt az üzeletet. Akkor alakult a Munkás kisipari szövetkezet és oda álltam be, így aztán szinte egyidőben két szövetkezetnek is az alapító tagja lettem. Ott is jól ment a munka, de aztán egy rosszul értelmezett rendelet folytán megszüntették az asztalosműhelyt és akkor visszatértem ide. 1962 óta egyfolytában itt dolgozom. Mint mester, bizony nagy felelősségem volt, pedig ebben az időben csak 310 ezer lejes volt a tervünk, de én feleltem egyedül mindenért. S az igazat megvallva — ma már szinte hihetetlennek tűnik — akkor még ezt a kis tervet is alig tudtuk teljesíteni... Mert az emberek tudata nem mindig fejlődik éppen olyan gyorsan, mint a gyár. Nekem pedig még éjszaka is alig volt nyugodalmam. Mindig csak arra gondoltam, vajon mi történt az üzemben, amíg én távol vagyok. Sokszor bejöttem, csak úgy, munkaidőn kívül, mert valami nyugtalanság errefelé űzött. Persze, az üzem fejlődésével szükségessé vált, hogy megoszszuk a vezetés felelősségét is ... De én azóta sem tudtam teljesen megnyugodni. Kérem szépen, nekem ebben a szakmában telt le az életem, s a vesződségek ellenére is büszke voltam, s büszke vagyok az üzem eredményeire. De ahhoz, hogy az ember ezt a büszkeséget érezhesse, meg kell küzdenie érte. Fegyelmezetten kell dolgoznia, pontosnak, szigorúnak és igényesnek kell lennie önmagával és munkatársaival. Én bizony meg is mondtam mindig, s hajthatatlanul ki is tartottam az igazság, törvényesség mellett... Mert csak így érezhettem, hogy a közösség hasznára vagyok. Az elején nagyon kevés szakmunkásunk volt. A kettes gépműhelyre pedig egyre nagyobb felelősség hárult az üzem lehetőségeinek és követelményeinek fejlődésével. Ma is azt mondhatom, hogy ez a legfontosabb részleg az üzemben, mert ha itt pontos és alapos munkát végeznek, a bútor bizonyosan jó lesz. A gépműhelynek azonban az elején nem volt elég szakmunkása. A környékről és a városból nagyon sok embert vettünk fel abban az időben segédmunkásnak. Nekem pedig csak forgott a szemem, s aki ügyesebb kezűt láttam közöttük, rögtön fogtam és a gép mellé állítottam .. Ma a gépműhely szakembereinek jó része ezekből áll. S nemcsak én mondom, az eredmények is bizonyítják, hogy jó munkát végzünk, s az üzem becsületére válik az egész műhely. .. Mert ma már az üzem terve milliókra rúg, s az elkövetkező években még több lesz. Ki hitte volna akkor, amikor a Sportingot itt megalapítottuk, hogy ilyen hírnevesek leszünk nemcsak az országban, hanem külföldön is ! Nekünk bizony még nem jött reklamációnk, kérem, s állandóan új meg új igényléseknek kell eleget tennünk. Hogy mennyire büszke vagyok erre ? ! Azt nem nagyon lehet elmondani szavakban. Képzelje el, milyen jó érzés, amikor az ember elindít valamit, s aztán ennek az eredményét is látja. .. így vagyok én ezzel az üzemmel. Illyés Lajos bácsi, bár többször is személyes élményeiről, családjáról kérdezem, egyre csak az üzemről beszél. A munkájáról, a munkáról, melynek folytán a kézdivásárhelyi bútorkészítő üzem messze földön híres és megbízható vállalattá vált. S közben merengve gyújt cigarettára, bizonyosan régi napok, mindennapi kis harcok, szürke, de neki sokatmondó győzelmek sorjáznak el gondolataiban, arcok és helyzetek bukkannak föl az idő fátyola mögül... S az emlékezésből a valóságba zökkenve zavartan gyűrögeti a cigarettáját és az idős emberek fiatalok előtti tiszta szép szemérmességével buggyan ki belőle a vallomás : — Őszintén szólva, nem várom a szombatot. Nagyon szomorú érzés itt hagyni az üzemet. Úgy vagyok vele, mint amikor a katonaságnál vártuk a leszerelést, s mikor eljött, mindanynyian bánkódtunk, hogy el kell válnunk egymástól, hogy megint vége életünk egy korszakának. Itt mindenkit ismerek, tanítványom volt a fél üzem... Nehéz megválni tőlük, s nehéz megválni a munkától is, melyet nagyon szerettem, s ami annyi örömet okozott életemben. Mert ilyenkor az ember mégis inkább az örömökre gondol, s elfelejti a bosszúságokat, a küzdelmet. És így van ez rendjén . . . Most már ezentúl méhészkedni fogok, nyulakat nevelek és kertészkedem. Meg aztán bizonyos, hogy be fogok járni az üzembe, megnézni, hogy megy a munka, beszélgetni a munkatársakkal... Biztos vagyok benne, hogy be fogok jönni... Csak az lesz a furcsa érzés, amikor az óra majd a munkaidő kezdetét csörgi, s nekem nem kell majd munkába mennem ... Az nagyon furcsa lesz... ★ Balogh Antal munkást otthon látogatom meg. Ő már nem dolgozik, már nyugdíjas hétköznapjait éli. Takaros ház, leckéjét készítő kislány az asztal mellett (először azt hiszem, az unoka), sürgő-forgó gazdasszony a tűzhely körül. Balogh Antal csöndbe burkolózva ül velem szemben. Nagyon nehezen szakadnak föl belőle a szavak. Tragédiát sejtő-érző tanácstalansággal forgatom a tollat a kezemben, tudom, hogy az előttem ülő ember lelkét fogom fölkavarni, lelkiismeretfurdalást is érzek miatta, segíteni szeretnék, vagy megérteni bár azt, mi zaklatja — de bizonyos vagyok benne, hogy nem, itt én nem segíthetek. Nem segíthetek, mert olyan helyzetnek vagyok kéretlen szemtanúja, melyet maradéktalanul még megértenisem vagyok képes. A hangulat őszies, fanyar, lemondó szomorúsága megvisel mindkettőnket. Pedig egyszerű, mindennapi és természetes dologról van szó: Balogh Antal munkás nyugdíjba ment. S magyarázom magamnak, érvel a józanságom : megérdemelte, lelkesít a fölismerés , könnyen, nyugodtan fog ezentúl élni, meg szeretnék nyugodni a társadalmi gondoskodás nyilvánvalóságától ... S mégsem merek kérdezni, szentségtörésnek tartom, tolakodásnak ... — Azon jártunk egész életünkben, hogy a kötelességünket elvégezzük ... Miért ez a többes számba bújtatott szerénység ? ! Általánosíthatok, vagy csupán egy ember jellemvonását kell ebben látnom ? ! Mindegy. Tény az, hogy itt valaki válságának vagyok szemtanúja. S bár ünnepelni jöttem, be kell vallanom, hogy az ünneplésekhez sokszor az együttérzés is hozzátartozik. A nyugdíjas munkás portréjába bele kell rajzolni mostani problémavilágát is. Ez a kötelességem . .. S a kis kézdivásárhelyi családi ház konyhaasztalánál akaratlanul is két riporthős ül egymással szemben : Balogh Antal és én. Szerénytelen betolakodásomat pedig igazolja a jó szándék. Amit fennebb s ezután kísérelek megmagyarázni... — Én a munkatársaimmal, a vezetőséggel mindig jó viszonyban voltam. Megértéssel próbáltam végezni azt a munkát is, amelyet nem szerettem, de el kellett végezni. Tizenhárom éves koromban jöttem el Márkosfalváról szakmát tanulni ide, a városba. S azóta egyfolytában dolgozom. Sok minden történt velem. Regényt lehetne róla írni, de valahogy nem jutnak most eszembe a szavak. Pedig nagyon sokszor beszélgetek magammal. Idézem a történteket , az életemet. Most több időm is van rá ... (Milyen sokszor elmegyünk az emberek mellett, és nem érdekel, nincs időnk, nincs kedvünk, nincs idegünk hozzá, hogy mivel vesződnek. Pedig hányszor meg kellene kérdeznünk őket, mi fáj, mi az, aminek örültök ? Hogy magunk is elvárhassuk majd ezt az utánunk jövő fiataloktól. Mert a tapasztalatot nem csupán a könyvek, a megregényesített és nagyszerűen megfogalmazott életutak hordozzák ! S nem is csupán a megrendezett ünnepségek, a kivételes alkalmak kényszerű társalgásai, a programírozott beszélgetések, élettapasztalat-cserék azok, amelyek az idősebb életek tanulságait ránk származtatják. De igenis legtöbbször egy megértő mozdulat, megértő mosoly, egy véletlenül elénk hullott tanács. — Messziről jött barátom meséli, hogy vannak országok, ahol emberek fizetségért hallgatnak meg másokat. S ugyancsak fizetségért megnyugtatják őket. Ám minálunk az emberséget, belső viszonyainkat nem szoktuk pénzzel kifejezni, sem pénzzel megvásárolni. Ügyeljünk hát, fiatalok, ügyeljünk emberségünkre, mikor cekkeres öreg bácsikákkal találkozunk . .. Hallgassuk meg őket olyan tisztelettel, mint amilyen tiszteletet magunknak elvárunk később !) — Egy szép időszak telt el az életemből. Nem mondom, hogy elégedetlen lennék. S bár azt is érzem, hogy megérdemeltem ezt a nyugdíjat, mégsem tudom, hogy mit kezdjek ezután magammal. Pedig vártam a nyugdíjazást. Beteg ember vagyok, fárasztott már a munka. De nem akartam betegnyugdíjba menni. Nem akartam, mert éreztem, hogy tudok még dolgozni ... (Kis alattomos érvelések, mellyel a lustaság megkísért, ím tántorodhatott meg ! Nem szükség, vagy kényszer, hanem a tisztán élni akarás törvénye mutatja föl nektek a példát. Aki pedig ezek szerint a törvények szerinti élt, nem szabad szomorúságot érezzen. Nem lehet szomorú, hiszen hasznosságát környezetének tudatváltozásai is őrzik. S őriznünk kell nekünk, mindannyiunknak.) — Ahol dolgoztam, ott mindenütt szerettek és megbecsültek. Éltem Marosvásárhelyen is, nem is akartak onnan elengedni... A munkám miatt. De el kellett jönnöm, mert az első feleségem meghalt, s árván maradt a kisfiam. Föl kellett nevelnem. Mester-,séget kellett adnom a kezébe, hogy ember legyen belőle. Most már sok gondom nincsen vele, jó szakember, jól keres... Ez a kicsi leányka pedig csak ötödikes... De a nyugdíj elég ahhoz, hogy fölneveljem őt is... Sokáig özvegykedtem, de most bennük van az örömöm ... (Ne, ne lágyulj el külső szemlélőként, fiatalember ! Nincs erre szükség .. — De ne siess rögtön leöblíteni magadról a kételyeket, ne siess vidám társaságban feloldani a kényszerűséget. Figyeld inkább meg jól, önmagad okulására, ezt a szakadozott beszédet. Mely korántsem fejezi ki az életutat, de mégis többet...) — Jó érzés volt bemenni a gyárba, mióta nem dolgozom ott. Még szerencse, hogy ott fizettem elő az újságra, s jó ürügy volt naponta érte menni• Csak az zavart, hogy olyan ünnepélyesen éreztem magam ott, ahol hoszszú évekig éltem az életem... ★ A kézdivásárhelyi asztalosüzemtől búcsúzik ma két idős munkás. A törvény biztosította joguk birtokában néznek további életük elé. Kívánjunk hát mindannyian egészséget és boldogságot, hosszú életet nekik... S ne felejtsük, hogy ezutáni kötelességünk velük szemben mégis több ennél... Tömöry Péter