Megyei Tükör, 1972. április (5. évfolyam, 603-628. szám)

1972-04-01 / 603. szám

„Csak a nehéz tapad a földhöz elmozdíthatatlan Ezért tapad az életük szívemhez, és ezért keresem bennük izgatottan a világba­ áradó fluidumot...“ (Ladányi Mihály: Esti séta) — Sok mindenen mentünk keresz­tül... Munkás voltam egész életem­ben, s örvendek, hogy mi, szakembe­rek vittük a szerepet ebben az üzem­ben. Nyugdíjas asztalos szavait hallga­tom, s közben el szeretném lesni azt a pillanatot, amelyet eddig soha nem tudtam megfogalmazhatóan fölfogni­­ a munkás élet beteljesedésének pilla­natát. Markáns arcú, dolgos kezű öre­gek szavaiból kielemezni a szorgos évek lejártakor bekövetkező szomorú­ságot és örömöt, a megérdemelt pihe­nés jogos áhítását, s ugyanakkor az elkövetkezendő tétlenségből fakadó fölöslegesség előérzetét. Persze, lehe­tetlenre vállalkozik az ember, ha így kívülállóként méricskélni próbálja mások legbensőbb érzéseit. Mert nyugdíjba vonuló öregjeink utolsó munkanapja, a szerszámok gé­pek fölött elsikló nosztalgikus tekin­tet, sokkal több értelmet hordoz ma­gában, mint amennyit az újságíró „inaséveit“ élő fiatal­ember mara­déktalanul meg tudna magyarázni. Ám érzéseinek rögzítésével köszönti őket, nemcsak maga, de minden fia­talabb nemzedék nevében is szólva. S ez a köszöntés legyen egyben zászló­hajtás a munka előtt, tiszteletteljes fogadalomtétel is ... A gyár, mely manapság mifelénk is egyre több ember élettere, a gyár, mely nemcsak munkahelyet, de fejlő­dést, eljövendő jólétet jelképez, va­lahol tényleg általuk teljesedett ki szimbolikus fogalommá. Hiszen a ma nyugdíjba vonuló öregek azok, akik városaink iparának első lépéseit e­­gyengették, akiknek munkája bizonyí­totta itt is a szocialista iparosítás szükségességét és távlatait... Ők azok, akik a kezdet nehézségeinek legyűré­sével példát mutatnak nekünk, fiata­loknak, az örökké újat kezdőknek. Példáját az értelmes élet örömének... ★ A kézdivásárhelyi bútorkészítő ü­­zemben két nyugdíjastól búcsúzik ma a munkaközösség. Illyés Lajos mester és Balogh Antal munkás, ma utoljára­­jönnek be alkalmazottként a munka­helyre. . .. — Mint a kisipari termelőszövetke­zet alapító tagja, egyike voltam azok­nak, akik 1949-ben lerakták ennek az asztalosüzemnek az alapjait. Alapja­it ? ! Szóval a műhelyeinkből össze­adott gépekkel, szerszámokkal meg­kezdtük a közös munkát. Nehéz volt, kérem, tessék elhinni, sokszor nagyon nehéz. Félreértések, félrelépések köze­pette, az átalakulás időszakának első hónapjaiban bizony nem is gondol­tunk volna arra, hogy idáig jutunk. Félreértésekről beszélek, nem is kel­lene ezeket ilyen ünnepi alkalmakkor felemlegetni, de az ember élete határ­­állomásain mindenre visszaemlékszik. Jóra, rosszra egyaránt. 1952-ben vala­kik szemében akaratlanul én is ösz­­szegyűjtöttem pár rossz pontot, s el kellett hagynom ezt az üzeletet. Akkor alakult a Munkás kisipari szövetkezet és oda álltam be, így aztán szinte egyidőben két szövetkezetnek is az a­­lapító tagja lettem. Ott is jól ment a munka, de aztán egy rosszul értelme­zett rendelet folytán megszüntették az asztalosműhelyt és akkor visszatértem ide. 1962 óta egyfolytában itt dolgo­zom. Mint mester, bizony nagy fele­lősségem volt, pedig ebben az időben csak 31­0 ezer lejes volt a tervünk, de én feleltem egyedül mindenért. S az igazat megvallva — ma már szinte hihetetlennek tűnik — akkor még ezt a kis tervet is alig tudtuk teljesíteni... Mert az emberek tudata nem mindig fejlődik éppen olyan gyorsan, mint a gyár. Nekem pedig még éjszaka is alig volt nyugodalmam. Mindig csak arra gondoltam, vajon mi történt az üzemben, amíg én távol vagyok. Sok­szor bejöttem, csak úgy, munkaidőn kívül, mert valami nyugtalanság er­refelé űzött. Persze, az üzem fejlődé­sével szükségessé vált, hogy megosz­­szuk a vezetés felelősségét is ... De én azóta sem tudtam teljesen meg­nyugodni. Kérem szépen, nekem eb­ben a szakmában telt le az életem, s a vesződségek ellenére is büszke voltam, s büszke vagyok az üzem eredményeire. De ahhoz, hogy az em­ber ezt a büszkeséget érezhesse, meg kell küzdenie érte. Fegyelmezet­ten kell dolgoznia, pontosnak, szigo­rúnak és igényesnek kell lennie ön­magával és munkatársaival. Én bi­zony meg is mondtam mindig, s hajt­­hatatlanul ki is tartottam az igazság, törvényesség mellett... Mert csak így érezhettem, hogy a közösség hasznára vagyok. Az elején nagyon kevés szakmun­kásunk volt. A kettes gépműhelyre pedig egyre nagyobb felelősség há­rult az üzem lehetőségeinek és köve­telményeinek fejlődésével. Ma is azt mondhatom, hogy ez a legfontosabb részleg az üzemben, mert ha itt pon­tos és alapos munkát végeznek, a bú­tor bizonyosan jó lesz. A gépműhely­nek azonban az elején nem volt elég szakmunkása. A környékről és a vá­rosból nagyon sok embert vettünk fel abban az időben segédmunkásnak. Nekem pedig csak forgott a szemem, s aki ügyesebb kezűt láttam közöttük, rögtön fogtam és a gép mellé állítot­tam .. Ma a gépműhely szakemberei­nek jó része ezekből áll. S nemcsak én mondom, az eredmények is bizo­nyítják, hogy jó munkát végzünk, s az üzem becsületére válik az egész műhely. .. Mert ma már az üzem terve milliókra rúg, s az elkövetkező években még több lesz. Ki hitte vol­na akkor, amikor a Sportingot itt megalapítottuk, hogy ilyen hírneve­sek leszünk nemcsak az országban, hanem külföldön is ! Nekünk bizony még nem jött reklamációnk, kérem, s állandóan új meg új igényléseknek kell eleget tennünk. Hogy mennyire büszke vagyok erre ? ! Azt nem na­gyon lehet elmondani szavakban. Kép­zelje el, milyen jó érzés, amikor az ember elindít valamit, s aztán ennek az eredményét is látja. .. így vagyok én ezzel az üzemmel. Illyés Lajos bácsi, bár többször is személyes élményeiről, családjáról kérdezem, egyre csak az üzemről be­szél. A munkájáról, a munkáról, melynek folytán a kézdivásárhelyi bú­torkészítő üzem messze földön híres és megbízható vállalattá vált. S köz­ben merengve gyújt cigarettára, bizo­nyosan régi napok, mindennapi kis harcok, szürke, de neki sokatmondó győzelmek sorjáznak el gondolatai­ban, arcok és helyzetek bukkannak föl az idő fátyola mögül... S az em­lékezésből a valóságba zökkenve za­vartan gyűrögeti a cigarettáját és az idős emberek fiatalok előtti tiszta­ szép szemérmességével buggyan ki belőle a vallomás : — Őszintén szólva, nem várom a szombatot. Nagyon szomorú érzés itt hagyni az üzemet. Úgy vagyok vele, mint amikor a katonaságnál vártuk a leszerelést, s mikor eljött, mindany­­nyian bánkódtunk, hogy el kell vál­nunk egymástól, hogy megint vége életünk egy korszakának. Itt minden­kit ismerek, tanítványom volt a fél üzem... Nehéz megválni tőlük, s ne­héz megválni a munkától is, melyet nagyon szerettem, s ami annyi örö­met okozott életemben. Mert ilyenkor az ember mégis inkább az örömökre gondol, s elfelejti a bosszúságokat, a küzdelmet. És így van ez rendjén . . . Most már ezentúl méhészkedni fogok, nyulakat nevelek és kertészkedem. Meg aztán bizonyos, hogy be fogok járni az üzembe, megnézni, hogy megy a munka, beszélgetni a munkatársakkal... Biztos vagyok benne, hogy be fogok jönni... Csak az lesz a furcsa érzés, amikor az óra majd a munkaidő kezdetét csörgi, s nekem nem kell majd munkába men­nem ... Az nagyon furcsa lesz... ★ Balogh Antal munkást otthon láto­gatom meg. Ő már nem dolgozik, már nyugdíjas hétköznapjait éli. Takaros ház, leckéjét készítő kislány az asz­tal mellett (először azt hiszem, az unoka), sürgő-forgó gazdasszony a tűzhely körül. Balogh Antal csöndbe burkolózva ül velem szemben. Na­gyon nehezen szakadnak föl belőle a szavak. Tragédiát sejtő-érző tanácstalanság­gal forgatom a tollat a kezemben, tu­dom, hogy az előttem ülő ember lel­két fogom fölkavarni, lelkiismeret­­furdalást is érzek miatta, segíteni sze­retnék, vagy megérteni bár azt, mi zaklatja — de bizonyos vagyok benne, hogy nem, itt én nem segíthetek. Nem segíthetek, mert olyan helyzetnek va­gyok kéretlen szemtanúja, melyet ma­radéktalanul még megérteni­­sem va­gyok képes. A hangulat őszies, fanyar, lemondó szomorúsága megvisel mindkettőnket. Pedig egyszerű, mindennapi és ter­mészetes dologról van szó: Balogh Antal munkás nyugdíjba ment. S ma­gyarázom magamnak, érvel a józan­ságom : megérdemelte, lelkesít a föl­ismerés , könnyen, nyugodtan fog e­­zentúl élni, meg szeretnék nyugodni a társadalmi gondoskodás nyilvánvaló­ságától ... S mégsem merek kérdez­ni, szentségtörésnek tartom, tolako­dásnak ... — Azon jártunk egész életünkben, hogy a kötelességünket elvégezzük ... Miért ez a többes számba bújtatott szerénység ? ! Általánosíthatok, vagy csupán egy ember jellemvonását kell ebben látnom ? ! Mindegy. Tény az, hogy itt valaki válságának vagyok szemtanúja. S bár ünnepelni jöttem, be kell vallanom, hogy az ünneplé­sekhez sokszor az együttérzés is hoz­zátartozik. A nyugdíjas munkás port­réjába bele kell rajzolni mostani prob­lémavilágát is. Ez a kötelességem . .. S a kis kézdivásárhelyi családi ház konyhaasztalánál akaratlanul is két riporthős ül egymással szemben : Ba­logh Antal és én. Szerénytelen beto­lakodásomat pedig igazolja a jó szán­dék. Amit fennebb s ezután kísérelek megmagyarázni... — Én a munkatársaimmal, a veze­tőséggel mindig jó viszonyban voltam. Megértéssel próbáltam végezni azt a munkát is, amelyet nem szerettem, de el kellett végezni. Tizenhárom éves koromban jöttem el Márkosfalváról szakmát tanulni ide, a városba. S azóta egyfolytában dolgozom. Sok minden történt velem. Regényt lehet­ne róla írni, de valahogy nem jutnak most eszembe a szavak. Pedig nagyon sokszor beszélgetek magammal. Idé­zem a történteket , az életemet. Most több időm is van rá ... (Milyen sokszor elmegyünk az em­berek mellett, és nem érdekel, nincs időnk, nincs kedvünk, nincs idegünk hozzá­­, hogy mivel vesződnek. Pedig hányszor meg kellene kérdeznünk őket, mi fáj, mi az, aminek örültök ? Hogy magunk is elvárhassuk majd ezt az utánunk jövő fiataloktól. Mert a tapasztalatot nem csupán a köny­vek, a megregényesített és nagyszerű­en megfogalmazott életutak hordoz­zák ! S nem is csupán a megrendezett ünnepségek, a kivételes alkalmak kényszerű társalgásai, a programíro­­zott beszélgetések, élettapasztalat-cse­rék azok, amelyek az idősebb életek tanulságait ránk származtatják. De igenis legtöbbször egy megértő moz­dulat, megértő mosoly, egy véletlenül elénk hullott tanács. — Messziről jött barátom meséli, hogy vannak orszá­gok, ahol emberek fizetségért hallgat­nak meg másokat. S ugyancsak fizet­ségért megnyugtatják őket. Ám miná­­lunk az emberséget, belső viszonyain­kat nem szoktuk pénzzel kifejezni, sem pénzzel megvásárolni. Ügyeljünk hát, fiatalok, ügyeljünk emberségünk­re, mikor cekkeres öreg bácsikákkal találkozunk . .. Hallgassuk meg őket­ olyan tisztelettel, mint amilyen tisz­teletet magunknak elvárunk később !) — Egy szép időszak telt el az éle­temből. Nem mondom, hogy elégedetlen lennék. S bár azt is érzem, hogy megérdemeltem ezt a nyugdíjat, még­sem tudom, hogy mit kezdjek ezután magammal. Pedig vártam a nyugdíja­zást. Beteg ember vagyok, fárasztott már a munka. De nem akartam be­tegnyugdíjba menni. Nem akartam, mert éreztem, hogy tudok még dol­gozni ... (Kis alattomos érvelések, mellyel a lustaság megkísért, ím tán­torod­hatott meg ! Nem szükség, vagy kényszer, hanem a tisztán élni akarás törvénye mutatja föl nektek a példát. Aki pe­dig ezek szerint a törvények szerinti élt, nem szabad szomorúságot érezzen. Nem lehet szomorú, hiszen hasznossá­gát környezetének tudatváltozásai is őrzik. S őriznünk kell nekünk, mind­annyiunknak.) — Ahol dolgoztam, ott mindenütt szerettek és megbecsültek. Éltem Ma­rosvásárhelyen is, nem is akartak on­nan elengedni... A munkám miatt. De el kellett jönnöm, mert az első feleségem meghalt, s árván maradt a­­ kisfiam. Föl kellett nevelnem. Mester-,­séget kellett adnom a kezébe, hogy­ ember legyen belőle. Most már sok gondom nincsen vele, jó szakember, jól keres... Ez a kicsi leányka pedig csak ötödikes... De a nyugdíj elég ahhoz, hogy fölneveljem őt is... So­káig özvegykedtem, de most bennük van az örömöm ... (Ne, ne lágyulj el külső szemlélő­ként, fiatalember ! Nincs erre szük­ség .. — De ne siess rögtön leöblí­teni magadról a kételyeket, ne siess vidám társaságban feloldani a kény­szerűséget. Figyeld inkább meg jól, önmagad okulására, ezt a szakadozott beszédet. Mely korántsem fejezi ki az életutat, de mégis többet...) — Jó érzés volt bemenni a gyárba, mióta nem dolgozom ott. Még szeren­cse, hogy ott fizettem elő az újságra, s jó ürügy volt naponta érte menni­­• Csak az zavart, hogy olyan ünnepé­lyesen éreztem magam ott, ahol hosz­­szú évekig éltem az életem... ★ A kézdivásárhelyi asztalosüzemtől búcsúzik ma két idős munkás. A tör­vény biztosította joguk birtokában néznek további életük elé. Kívánjunk hát mindannyian egészséget és bol­dogságot, hosszú életet nekik... S ne felejtsük, hogy ezutáni kötelességünk velük szemben mégis több ennél... Tömöry Péter

Next