Megyei Tükör, 1972. október (5. évfolyam, 758-783. szám)

1972-10-01 / 758. szám

ez hát a város! (SZATMÁR 1000 ÉVES) „Post uero Zobulsu et Thosuhinc oq­­ressi usque ad cast rum Zotmar perue­­hcrunt et castrum per trés dies puq­­nando obsidentes iuctouiam adepţi sunt. Et quarto die castrum intrantes milites ducis Menumorout, quos ibi apprehen­­dere portuerunt, cathenis íerreis obli­­gatos in teterrima carceris inferiaora miserunt et lilios incolarum in obsides accepterunt et castrum militibus plenum dimiserunt, ipsi uero ad portás Mezesi­nas ire ceperunt". tgy hangok az­ első írásos emlék Szat­­márról. Szerzője az annyiszor idézett Né­­leten Jegyző, aki Menumorout har­cosainak és a hódító Szabolcs, vala­mint Tass vezérek seregeinek összecsa­­pásáról ad hírt. Közlése szűkszavú, nem hozza látható köreibe az eseményeket, az utókorra bízza az ütközet va­lamennyi mozzanatának ez elképzelését. A később érkezőknek, a későbbi száza­dok emberének kell a sorok mögül ki­­éreznie Menumorout harcosainak vitéz­ségét, az ostromlók elszántságát, a föld­­vár falainak pusztulását. H­árom hosszú napon át dúl az ütközet, három hosszú napon át védik várukat a harcosok, de hiába a vitézség, nem tudják tartani a várat a többszörös túlerővel szemben. Vereségük a h­ódítók előtt megnyitja az utat a Meszes s bennebb, Erdély felé. A legyőzött, de visszamaradt harcosok, okulva az elszenvedett vereségből, maga­sabb, szilárdabb falakat raktak a lerom­bolt vár helyére, s a biztonságot nyújtó várba toborozták a környék lakosságát. Ez a romjaiból felépült­ek­ válik a ké­sőbbi időkben az Alsó-Szamosmentének jelentős központ­jává, ebből a településből nő ki Szatmár, mely 1­230-ban elnyeri a középkori város jogait. Harcról, csatározásról beszél tehát az első írásos emlék, s a későbbi századok folyamán sem volt sokkal kegyesebb a városhoz, a sors.­l­alai alól nemegyszer indult más tájak felé riasztó hít öldök­lésről, pusztításról, nemegyszer fordult ellene hódító szándék, de a város kitar­tott, legyőzte mindig az ellenesz­egülőt, s ha újra is kellett többször kezdenie a munka legnehezebbjét, nem adta fel. Ma­radt mindig annyi ereje, hogy talpra áll­jon, tovább épüljön s anyagi, szellemi tavakat adományozzon lakóinak. Fekvé­se és a falai mögött élők szorgalma, hozzáértése révén a sószállításnak, va­lamint az alföld és Erdély kereskedelmi útvonalának egyik központjává válik, s a szükség csakhamar megteremti a céhek létrejöttének alapjait is. Nem egy helyen olvashatunk dicsérő sorokat a kor mes­terembereinek hozzáértéséről, rátermett­ségéről, akik legalább annyit adnak a város hírnevéhez, mint harcosai vitézsé­gükkel, bátor kiállásukkal. Az élet, a megélhetés legfőbb forrása azonban a föld marad, mely már abban a korban bőven termi mindazt, amire az embernek szüksége volt. A földnek ez­ a gazdagsága tette-e, vagy az itt élők örökítették nem­zedékről nemzedékre a szabadságszere­­tetüket, nem tudni. Nincs erről írásos emlék. De tények beszélnek arról, hogy e föld lakói mindennél többre becsülik a függetlenséget, s már korán kezdik tanul­ni a békét, szabadságot megőrző harcot. A feudalizmus korában, a hű­béru­rak ki­váltságai ellen indított harcokban min­dig jelen vannak a szatmáriak is. 1437- ben, a bábolnai nagy parasztfelkelés ide­jén, a krónikák név szerint említik Már­ton jobbágy és Bálint menter nevét. Bon­­finius, a későbbi korból, helyi megmoz­dulásról beszél. Közlésében nem említ neveket és nem ismerjük név szerint azokat sem, akik Dózsa György lobogói alatt küzdöttek, de tudunk arról, hogy több száz szatmári harcolt Rákóczi esz­méiért, s nem egy azoknak a száma, akik Pintea Viteazul seregében bizonyí­tották bátorságukat. Visszhangra talál ugyanakkor Horia megmozdulása, s cse­lekvő részvállalásra indítja a város la­kosságának jelentős részét az­ 1848-as forradalmi eszme. Az ősök legjobbjai mindig jelen vannak a társadalmi előre­haladásért, az­ elnyomás megszünteté­séért kibontott lobogók alatt, s részvéte­lükről bátorságuk, kitartásuk őriz maradandó emléket. A legmaradan­­dóbb, a legidőtállóbb mégis az, amit a város embere az anyagi-szellemi javak termelése terén alkotott. Ennek az al­kotó munkának is megvan a maga tör­ténelme. Szerzőket idézhetnénk tanúnak, dokumentumok sorait másolhatnák ide bizonyságtételül : az ember teremtő szor­galma mindig túléli a pusztítás szenve­délyét. Idő: 1944, felszabadulás. Aligha van az országnak olyan városa, mely többet szenvedett volna a háború ideje alatt, mint Szatmár. Elpusztított, tönkre­tett gyárak, üzemek, lakóházak, éhezők maradnak a visszavonulók után. Ezután kezdődik csak a város igazi történelme. A holnapnak, a jövőnek épülő város tör­ténelme. Nincs egyáltalán semmilyen túl­zó szándék abban, ha azt írjuk : elölről kellett kezdeni mindent, az alap első kövétől. S most is, mint a történelem fo­lyamán már annyiszor­­bebizonyította a város embere, hogy mennyire futja szor­galmából, kitartásából és mit teremthet benne a szülőváros iránt érzett ragaszko­dás, szeretet. Keressen, aki keresni a­­kar, lokálpatriotizmust ebben az önzet­len tenniakarásban, a lényegen semmit sem változtat a tény : települt a város. Vagy mondjuk úgy : újraépült a város. Aligha az utóbbi lenne az igaz ! Hiszen itt nem újraépítésről van szó, hanem — bár nem egészen helyes—újat­építésről. Hi­szen a jelentősebb iparral alig rendelke­ző várost i ipari központtá építet­ték, így­­ ma az ezeresztendős város­­ címerében nem véletlenül lát­ni az ipar szimbólumait, mely nemcsak tisztességet, rangot adott a városnak, hanem hírnevet is. Távoli kontinensek országai tanulják a város nevét, fejlett iparral rendelkező országok szakemberei jönnek tapasztalatot gyűjteni, szerződé­seket kötni. Az utóbbi két és fél évtized alatt az iparnak olyan fellegvárai épül­tek fel, mint az Unió, a háztartási fel­szerelések gyára, a Mondiala, az­ Arde­leana textilipari vállalat. Hogy csak a­­zokat említsük, melyek nevét ismerik az ország határain túl is. De a közel fél- száz kisebb-nagy­obb vállalat közt nem egy érdemelné meg a hangosabb hírve­rést. Sokuk adott már annyit minőség­ben és mennyiségben, hogy tisztelettel, megbecsüléssel beszélhessünk róluk. De akárcsak annak idején, a város gazdasá­gi életében jelentős szerepet játszik ma is a mezőgazdaság. S ha az említett gyá­rak, üzemek kiváló minőségükkel viszik szét az országba a város hírnevét, addig mezőgazdasága terméseredményev­el vonja magára a figyelmet. Hadd említ­sünk csupán annyit, hogy az elmúlt év­ben az országos első helyet kukoricater­­mesztésben a város termelőszövetkezetei érték el. Ide írhatnánk aztán még sereg­nyi adatot, számot, mintegy bizonyítan­dó : mennyit adott az ember eszéből, szorgalmából elkötelezettségéből a vá­ros gazdasági-szellemi felemeléséért, de legtöbbet mégis az mondana a város emberéről, ha arról a nagyméretű össze­fogásról ejtenénk szót, mely az 1970-es árv­íz kataszt­róf­a idején volt tapasztalha­tó. Mert soha még ekkora méretű egy­má­sért­ kiállást, soha még ekkora szolida­ritást egymást segítő, bátorító szót, cselekedetet nem jegyeztek fel. Hogy érthetőbb legyen : húszezer ember szá­mára kellett új otthont építeni. Gondol­juk mond annyit ez a szám, mint oldal­nyi bizony­­gatás. Mert v­égül is felépül­­tek a házak. Ahogy mondottuk : szorga­lomból, tisztességből, egymást segítő szép szándékból. Hogy mit írnak majd erről az elkövetkező­ idők krónikái, nem lehet tudni. De tény : soha nem nyert meg még ebben a városban élő és alkotó ember nagyobb ütközetet, mint amekkora ez volt. Kis példát sem testált ember­­tartalmúbbat még soha a következő nem­zedékekre. Sokan mondják sokan vall­ják , erről kellene az­ évforduló kapcsán előszót szólni. Ez mond a legtöbbet a város emberéről. A mai város emberéről. Minden bizonnyal így van ! Hiszen ebben nemcsak az alkotó ember, hanem az ö­n­magát építő ember is benne ing­­ált­at­ik. És ha már az önmagát építő emberről beszélünk, ne kerüljük ki azokat a fó­rumokat , amelyek sokat adtak, sokat tet­tek a szellemi gazdagodásért. Hadd emlő­sük előbb a négy középiskolát egy kö­zülük magyar nyelvű a különböző szak­iskolákat, az egyre erősödő műkedvelő mozgalmat, a filharmonikus zenetár é­s a kétnyelvű színházat. Utóbbiról, gon­doljuk, felesleges bővebben szólni, mű­vészei, művészeinek produkciói ismer­tek. Ehelyett talán arról a fokozódó igényről kellene többet mondani, mellyel a város lakói fordulnak az új, a töb­­bé v­alóst siettető szellemi pezsdülés irá­nyába. De aligha mondanánk ezzel kü­lönösebbet ; tapasztalható ez ma már or­szágunk valamennyi városában. Az a több, ami itt mutatható ki, az talán az­ ü­nnepv­árásból, az ünnepfogadásból származik. És abból a szeretésből, me­lyet a város embere érez, városa iránt. Lokálpatriotizmusnak szokták ezt nevez­ni, de ebben az esetben feltétlen idekí­vánkozik az „alkotó" szó is. Mert alkotó lokálpatriotizmus ez a javából. Hogy mire képes az ilyentájt a ragaszkodás, azt csak az­ tudja felmérni, aki megfor­­dul itt ezekben a napokban. A város­­el­készült a v­endégfogadásra. Nyitva áll­nak a kapui, s felgyűlt annyi tartok a szeretésből, hogy másu­knak is aándé­­koz­zon a város embere. Azoknak, ak­ik idegenként érkeznek haza. Ez a város ugyanis otthona minden embernek, ab­­ben egyenes tartású a becsület és a tisztesség ... Ezeréves tehát a város. A városoknak azonban nincs életkora. Csak múltja van. Ilyen v­agy oly­an ! Múltja van ennek a v­árosnak is. Olyan múltja, amiért nem kell senki előtt sz'é­­gyenkeznie. És van jövője! Olyan jö­vője, mely egyetértést, egy­máshoz­ iga­­zodást, szép kötelességet és felelősséget ígér. Azok számára, akik benne élnek, s akik nem kis büszkeséggel vallják : ez hat a város! GÚZS IMRE Szatluck­ főtere Szolm­osparti lakónegyed Az i­niő gépgyár (Nagy András fotói) .V­a­sár­n­a­p­i kitti is 3. oldf

Next