Megyei Tükör, 1972. december (5. évfolyam, 810-836. szám)
1972-12-01 / 810. szám
KÖSZÖNTJÜK A KÖZTÁRSASÁGOT A hazai könyv ünnepe Aligha lehet véletlen, hogy az utóbbi esztendőkben egyre többször beszélünk, írunk a könyvről. Mindennapi létünk kelléke — és hadd mondjuk el örömmel: lassan pótolhatatlan kelléke — lesz a könyv. A világ népei nemzetközi könyvével szerveznek, hogy egy álló éven át foroghasson a szó a könyv körül, hogy érzékeinkkel és intellektusunkkal tudomásul vettessük — a könyv a huszadik század második felében az Ember elmaradhatatlan , kézifegyvere". Book for all — könyvet mindenkinek! — hirdetik az UNESCO könyvévi plakátjai, s az emberiség e gyorsított ütemű szellemi „fegyverkezése" sokat ígér. Így néz ki pillanatnyilag — kisen távolról és fölülről — az ember és a könyv viszonya. Távolról és fölülről, mondom, mert a tények -- ha a glóbus méreteiben nézzük őket — elyébról is beszélnek. Arról például, hogy távol vagyunk még attól, hogy minden tagján,i kr/gbe könyvet adhasson az r?mbenség, mint ahogyan attól is, hogy kenyeret gyógyszert, öltözet ruhát adhasson. A könyvév — e keserű kontractok ellenére — mégis kell, ni. ' s szükséges, mégis lelkesül* * mert a könyv nyomában talán könnyebben kap „zöld utat" az anyagi jólét is. Emlékezzünk csak Petőfi híressé vált igazságára: Ha a nép... A hazai könyv tíznapos ünnepén másfajta, derűsebb számvetéssel indíthatjuk a gondolatsort. Azzal mindenekelőtt, hogy egy szabad ország népe veszi számba és ünnepli — az ország nagy ünnepének előestjén — egy negyedszázad, s elsősorban az utóbbi évek szellemi termését. S mert a dolgok természete szerint ma a műveltség, művelődés fogalmát jórészt azonosítani lehet a könyv fogalmával hát a könyvre figyelve, a könyvet ünnepelve, az emberhez illő, szocialista tartalmú, nemzeti és nemzetiségi karakterünk csillagzatában jelentkező szellemiségünket vesszük számba. Egy nagy magyar költő, Illyés Gyula, akinek 70. születésnapját a napokban ünnepelte az olvasó Emberiség — hazánk irodalmi közvéleménye is —, egyik felejthetetlen eszszéjében nemzetek, népek lelkiismeretének nevezi az irodalmat. kis korok vallomásának. Szerinte az a kor, amelynek nincsenek irodalmi dokumentumai, óhatatlanul kihull a népek emlékezetéből. Aligha vitatkozhatnánk feltevésével. De nézzük csak e gondolat etikai hátterét. A társadalom, a kor mindig kitermelte, és jólrosszul kltartotta — esetleg igazságaiért elpusztította — a maga vallomástevőit. Ez nem változtathatott viszont soha azon a természetes igazságszomjúzáson, mellyel minden nép java tollforgatói összeállították palackpostájuk tartalmát az utódoknak, okulás és jobbulás végett. Az író önként vállalt társadalmi küldetésének egyetlen megbízólevele az igazságérzet, „elszámolási űrlapja“ pedig a könyv, a küldetésben tapasztaltak összegezése. A küldetés természete máig sem változott, vállalása önkéntes, a tisztességes elszámolás kötelező. De itt és most új szín gazdagítja az örök formulát: a társadalom, a nép elkísérő bizalma. Ezért a bizalomért pedig most inkább mint bármikor, illik tisztességesen elszámolni. Mit vehetünk számba a hazai könyv tíznapos ünnepén? Mindenekelőtt egy pompásan gazdagodó, termékeny irodalmat, mely éppen, mert magunk életének hűséges tükre igyekszik lenni — az ország határain túl is nagyra értékelt és megbecsült. De nyilván, nem ez a jól hangzó minősítés a legfontosabb, hanem az irodalom itthoni fogadtatása, az, hogy e nép, melynek életéről, törekvéseiről, legjobb szándékairól íródott magáénak vallhatja-e igazán? ! A kérdésre adható feleletet talán illőbb az olvasókra hagyni. De arról a tagadhatatlan tényről „hazabeszélés" nélkül lehet szólaló, hogy érezhetően növekszik, erősödik olvasóink rokonszenve és ragaszkodása a honi irodalom iránt. Ez pedig nem lehet véletlen, hanem egyenes, természetes következménye annak, hogy az alkotók tisztele is növekvőben — a hazai sokrétű valóság iránt. Ez a kettős vonzódás pedig az irodalmi érdeklődés igazi „lázmérője“. A tömegek igénylik a könyvet , mondjuk, és így igaz ez. A megállapításon két jelző erejéig kell finomítanunk: a jó és igaz könyvet igénylik. Mai irodalmunkat tekintve, nincs hiány ebben, s bár mindig igazságtalan a hevenyészett névsorolvasás, de hadd használhassuk ezúttal is, hogy a nevek említésekor könyvek címe, művek igaza támadjon fel az olvasóban. Kezdjük irodalmunk „nagy öregjein". Zaharia Stancun, Méliusz Józsefen, Olosz Lajoson, Szemlér Ferencen Miron Radu Paraschivescun, akik egy életmű minőségével és tisztességével bizonyították be már, hogy egyenesen jártak küldetésük évtizedeiben. Folytassuk a „középnemzedék“ szenvedélyesen igazságkereső tagjaival, Fănuş Neaguval, D. R. Popescuval, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Bálint Tiborral, Marin Prédával, Paul Schusterrel, Székely Jánossal, Papp Ferencrel, Benkó Samuval, Matei Calinescuval, Titus Popovicicsal, Franz Liebhardttal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Domokossal... és zárjuk a „fiatalok” újat hozó rajzásával: Adrian Păunescu Romulus Ciuga, Király László, Marin Sorescu, Ana Blandiana, Gheorghe Pitut, Ion Alexandru, Farkas Árp.id. Csíki László, Nichita Stanescu, Vári Attila, Constanta Buzea Bodor Ádám.. . nevével. Az életkort illető jelzőt idézőjelbe tettem — alapos meggondolásból. Hogy jelezzem, valóban csak az évek számára vonatkozhatnak, mert az irodalomnak, az írónak voltaképpen nincs kora, legalábbis olyan értelemben nincs, mint a sportolónak. Mit vehetnénk számba még, gazdagon megrakott könyvespolcok előtt állván. Az írásmű adminisztrálását, köntösbe öltöztetését végző kiadói munka kétségtelen mennyiségi és minőségi javulását. Az olvasó iránti tisztelet fokozódását a kiadott könyvek számának és példányszámának állandó emelkedésében, külsejük igényesebbé válásában mérhetjük. Ez pedig a hazai könyv ünnepének második biztató ténye. MAGYARI LAJOS (folytatás az első oldalról) vezet valamennyi akkori vezetői tisztséget. Kötelességem emlékezni volt istruktoromra, Keszeg Ilonára, aki igen jó pedagógus volt■ Azt már szüleim s magam is természetesnek tartottam, hogy mesterséget tanuljak, a szakiskolát válaszszam. Nem választottam ros Szul, sosem bántam meg. Mennyire igaza volt egykori tanáromnak, Péter Istvánnak, amikor minden órája előtt elmondta nekünk: „Fiúk, ne felejtsétek el, hogy a legjobb órában születtetek “ S valóban elvégeztetett a felmérés. Díjmentesen tanított az állam, a fogpasztától a cipőkrémig, a tanszerektől a fehérneműig, egyenruháig, mindent ingyen kaptunk. Aztán mibe került nekünk, hogy elvégeztük estiben a középiskolát ? Csak azt kérték tőlünk, hogy tanuljunk a magunk s a társadalom hasznára . . . Sokszor eszembe jutottak az iskola padjaiban anyám szavai, a kérdő mondata : „Mit is csináltam volna veletek, ha nem jön az új rendszer, a demokrácia ... És megint felelevenednek az élmények, a tanoncévek emlékei. A nagy álmodozások, a nagy felismerések, az első szerelmek évei. A szigorú fegyelem, az örökös sorbanmenetelések három esztendeje. A hajviselet csak három centiig engedélyezett, a program megszabott, mint a katonaságnál, de büszkén emlékezünk arra, amit szakiskolás korunkban végeztünk. Ott voltunk a monumentális művelődési palota építésénél, fundamentumot ástunk, vagonokat ürítettünk, sáncot ástunk a földgázvezetéknek, segítettünk a termés betakarításában. Parázs vitában kellett megvédenünk becsületünket a város ifjúsága, az elméleti iskolák tanulói előtt. Mert felvetődött a kérdés, hogy miért néznek le bennünket, tanoncokat ! Varjaknak csúfoltak egyenruháink színe miatt, de mi ott bizonyítottunk, ahol tudtunk. Az évenkénti kiállításokon, ahol mindenki dicsérte „portékáinkat" , az asztalosok bútorait, a lakatosok kályháit. De bizonyított verhetetlen futballcsapatunk, tánccsoportunk, amelynek hírneve átlépte a rajon határát is. Túl vagyunk a tízéves találkozón. Jövőben tarthatjuk a másfél évtizedest. Szép számbavételre van kilátás. De tudom jól, hogy már 68-ban nem kellett egyikünknek sem szégyenkeznie volt tanáraink, mestereink előtt a tíz év „házifeladatainak" megoldásáért. Maradandóak a szép, a kellemes emlékek. Ezek a „legszebb" élmények — így többes számban. Ezekből van a több. És kezdhetem azzal, amikor az első titkártól kézfogás kíséretében átveszem KISZ-tagsági könyvemet, mikor 18 évesen elmondom életrajzom azon a gyűlésen, ahol a műhely kommunistái megvitatták felvételi kérvényemet, s ahol kérdéseikkel nem tudtak „megfogni“ , mikor kimartam az első fogaskereket, megjavítottam, felszereltem az első hídmérleget, mikor Galacon felszereltük a kombinát legnagyobb karuszel-esztergapadját, mikor Molnár Jóska bácsi elismerte, hogy jobban hegesztek, mint ő, mikor átvettem a vasgyűjtésért kapott ajándékokat, mikor könyvet dedikáltattam Nagy Istvánnal, Majtényi Erikkel, mikor az ország első 700-as magaskohójáról apró pontoknak láttam az embereket, mikor megkaptam életem első fizetését, mikor elsőnek jelentkezhettem egy olyan veszélyes munkánál a bardosi vízmű építésekor, a melyre a mester senkit sem mert kötelezni, mikor levelet kaptam Balogh Edgártól, Sütő Andrástól, Kormos Gyulától, mikor ajándékot kaptam, ennél is többet érő elismerő, dicsérő szót valamelyik szerkesztőségtől . . . Az eltelt negyedszázadba foglaltatik lányom születése is. Az öröm, hogy néhány hete Sepsiszentgyörgy lakója lettem. A megye lakója, mely annyi híres-neves embert adott a hazának. Ha kellett, hős szabadságharcost, ha kellett, nagy fejedelmet követő bujdosót, nyugtalan vándort, ki bölcsőnket kereste valahol Ázsiában. Szép élmény hegeszteni egy épülő toronyblokk tetején éjjel, mikor alszik a város, s a gépek monoton zúgását hallgatva figyelni, hogyan olvad az elektróda, hogyan erősíti az olvadt fent a hatalmas betonelemeket. Jóleső a tudat, hogy a város építői között tartanak nyilván. S figyelem reggel a munkába igyekvőket, amint lopva felpillantanak, hogy számba vegyék, mennyit magasodott az éjszaka leple alatt a tízemeletnek rugaszkodó toronyblokk. Talán ezek a fáradtan hazainduló „reggelek“ az én huszonöt évem legszebb élményei. SZABÁLYTALAN ÉLETRAJZ, AVAGY VALLOMÁSFÉLE A NAGY ÜNNEP KÜSZÖBÉN Kairak versenye Csodálatos kiállításra hívtak meg a minap : a megyei pionírtanács közszemlére tette ki azt az igen-igen gazdag anyagot, amelyet néhány iskola vállalkozó kedvű pionírjai gyűjtöttek, írtak, fényképeztek a nyári vakáció idején... Két éve már, hogy a román nyelvű gyermeklap kezdeményezésére, nyaranta megrendezik a Bátrak elnevezésű expedíciót. A cél : megszerettetni a gyermekekkel a természetet, népünk anyagi-szellemi hagyományait, bevonni őket abba a lázas kutatómunkába amely szokásaink, történelmi, társadalmi emlékeink megmentéséért folyik. A siker nem maradt el : az expedíció olyan tömegmozgalommá vált, amely évről évre terebélyesedik, izmosodik, eredményei pedig a legmerészebb elképzeléseket is felülmúlják. Nézem a tizenkét expedíciós csoport gyűjtőmunkájának tárgyi anyagát. Különböző vidékek néprajzi jellegzetességei, a természet csodálatos világának megannyi titka elevenedik meg az ember szeme előtt. Mit is csodáljunk meg? Nehéz sorrendet felállítani. Központi helyen állanak a sepsiszentgyörgyi 4-es elemi iskola expedíciósai által az Ojtoz völgyi csángóknál gyűjtött kerámiaanyag. Tovább a zabolaiak fészek- -és faháncsgyűjteménye. És gyönyörű szőttesek, varrottasok, színes minták a legnagyobb pontossággal lerajzolva... Találomra ütöm fel a csoportok naplóit. A barátiak a Csíki medencét ismerték meg, a szentgyörgyiek és a kovásznaiak az Ojtoz völgyi illetve a gyimesi csángóknál ízlelgették a nyelv, a népköltészet ízeit, itt jegyezték le azt a gazdag szokásanyagot, amely rendszerezve, szinte könyvként is megállná a helyét. Balladák, népdalok, történelmi események — mind megannyi vallomás a csángókról, a tárgyi néprajz darabjai pedig a csángóvilág életformáját, munkakészségét, mesterségeit idézik. Elképzelem, milyen nagyszerű élményekkel telítődtek ezek a gyerekek a számukra eddig idegennek, nagyon távolinak tűnő csángóság mennyire a szívükbe, lelki világukba zárta magát... Ne felejtsük el azokat, akiket a hegyek vonzottak, felmerészkedtek a legmagasabb csúcsokig, onnan tekintettek alá szeretett szülőföldjükre. Akadtak, akik a megye nevezetesebb helyeit keresték fel, ellátogattak fürdőhelyeinkre, legnevezetesebb szülötteink szülőfalujába, megtekintették gazdagodó életünk legújabb vívmányait. Hadd áruljunk el még egy titkot ezekről az expedíciókról : a megyéből az idén tizenkét csapat kerekedett fel, vágott neki az útnak, összesen 3100 kilométert tettek meg a gyalog. Igen, ez a szabályzat egyik előírása: ahhoz, hogy mindent megismerjenek, alaposan szemügyre vegyenek, gyalogszerrel kell nekivágni a világnak. Csak azok nyilván, akik nem félnek a nehézségektől. Úgy néz ki, hogy egyre több a vállalkozó. 1970-ben csak egy csoport indult el, a tavaly három összesen 950 kilométert járt be, s közülük a zabolai Lakóra 102 díjat is nyert. Az idén viszont, úgy látszik, más szelek fújtak, a tanárok közül is többen vették hátukra a hátizsákot, a pionírok közül többen merészkedtek beállni a gyalogosok közé. Az expedíciós csoportok részvételi lapjairól megannyi bátor szem tekint az érdeklődőre, s ha jobban Szemügyre vesszük ezeket a lapokat, láthatjuk, hogy az a tíz pionír az iskola, az osztály legjobbjai közé tartozik nemcsak a merészség, hanem a tanulás terén is. Elképzelhető, hogy a hosszú út során mennyi mulatságos eset történhetett a gyalogosokkal. A fényképek is sok mindent elárulnak. Láttunk esővel dacoló csoportokat, mások jóétvággyal falatoznak a tűz körül, egy másik csapat tagjai éppen a sátorveréssel foglalatoskodnak. Sőt, úgy hallottuk, hogy a bükszádiak — málhájuk szállítására, lovat vittek magukkal — egyszer még a lovukat is elveszítették... Sajnos nincs hely arra hogy felsoroljuk a vállalkozó kedvű pionírok és tanáraik nevét. Azt szeretnék, hogy példájuk másokat is tettekre késztessen, minél többen ismerkedjenek meg vidékünk szépséges tájaival, dolgozó népünk munkájának gyümölcseivel. PÉTER SÁNDOR