Megyei Tükör, 1973. május (6. évfolyam, 937-963. szám)

1973-05-01 / 937. szám

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! VILÁG PROLETÁRJAI F.CIVACIK­ iptfis, I AZ RKP KOVÁSZNA MEGYEI BIZOTTSÁGA ES A MEGYEI N­­PTANÁCS LAPJA 937 . szám VI. ÉVFOLYAM 1973. május 1. KEDD ÁRA 30 BANI mm a mindig fiatal május elseje Nyolcvannégy éves hagyományra visszatekintő ünnep a nemzetközi munkásszolidaritás, a népek összefogásának napja — május elseje. A munka ünnepe, amelynek vörös zászlaja mindig fennen lobog és igazi seregszemle hazai és nemzetközi szinten egyaránt. A nemzetköziség és a szolidaritás , ezek az ősi munkáserények emelik erkölcsi magasságba a május 1. ünnepét. A mun­kásmozgalom egész történetében, különösképpen az utóbbi fél évszázadban a népek testvériségének napjaként, a szabad és méltó életért, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért, a szocializmusért, a békéért és a népek barátságáért vívott harci nap­ként vált örökéltűvé. Úgy jelent meg és úgy ma­radt meg a munkásosztály történetében, mint az egyikvétartozás vaserejű bizonyítéka. Szocialista hazánk népe, munkásosztálya, az e­­gész világ forradalmi haladó erőivel, a többi szo­cialista országokkal együtt ünnepli ez évben a 23. szabad május elsejét. Az ünneplés napjaiban, órái­ban jó érzéssel lapozzuk fel a román nép haladó erői által évszázadokon át vívott társadalmi har­cok dicső lapjait a munkásosztály és harcedzett kommunista pártja forradalmi hagyományait. Em­lékezünk a kizsákmányolás, az elnyomás elleni harcok éveire, a nemzeti függetlenség és társadal­mi felszabadulásért, a gazdasági és politikai jo­gokért folytatott küzdelmekre. Idézzük hazánk és megyénk munkásmozgalmának kiemelkedő mozza­natait, osztálycsatáit. DARÓCZI FERENC­­ folytatása a 7. oldalon'. nBMBBaMWMil­­l—M— ­ Egymás között csak így szokták nevez­ni a sepsiszentgyörgyi textilgyárban azo­kat, akik egyéves eredményes munkájuk jutalmául kiérdemlik az élmunkás jel­vényt. Sok van ilyen ebben a hírneves gyárban, s a számuk évről évre gyarap­szik. Ott jártamkor is éppen jelvényosztás­ra készültek, ez alkalommal a piros váltás élenjárói kapták meg múlt évi termelési eredményeik elismerésénél­ jutalmát. Syl­vester Bélát, a váltás műhely főnökét fag­gatom : honnan a piros elnevezés ? HAJAS MARGIT (folytatása a 1—5 oldalon) CSILLAGOS ASSZONYOK májusi vallomás A virágba boruló fákat nézem, és bódító tavaszi illat helyett a kohógáz szájat édesítő szénmonoxidját érzem. Csodálom kertünkben tomboló-tobzódó zöldülést, a napfényt imádó élővilág örömét, de gon­­­dolatban az altalaj kincsét fúró-lapátoló bányász mellett vizet, sűrített levegőt adok az előfejtésben. A sétány padjait immár végérvényesen birtokba vevő szerelmeseket irigylem, az unokát sétáltató nagyapa bölcsességét, nyugalmát, tiszteletet parancsoló mozdulatait lesem és társítom a gondolatot : a magasban dolgozó szerelő magabiztosságát. Abban a szédítő magasságban — ahová a békés járókelők csodálattal, elismeréssel tekintenek fel — nem­ tud akárki dolgozni, erő, bátorság, ügyesség szükségeltetik. Bírni kell a szelek, esők, havak időnkénti ostromát az építőtelepek magasságain ... A hétköznapok erőltetett üte­me elöl menekülök egy öreg fa pázsintos ölébe, sziklára mászom egy fiatal fenyő gránitszaggató gyökerének erejére bízva életem, s egy mellkastágító szusszal a győrök büszkeségét próbálom érezni-bírni. Le­nézek a völgybe, ujjal mutatok a jéghideg forrásra, amit csak kevesen ismernek, a csobbanó patakra, de a követ görgető pisztrángosom anda­lító zaja helyett, szerszámgépek monoton zúgását hallom. Látom, amint az okos gépek fölé szakmunkás generációm hajlik, századnyi pontos­ságért izzadva feketére. Tekintetemmel a Kárpátok bérceit, büszke fenyveseit simogatom. Bejárok gombáért, eperért a szurkol könnyező fái, alá a hegesztés szagát ózonra cserélni fel. Kezemben a borvizes b­orsó, de mielőtt a forráshoz érnék, gangos kiáltással zavarom meri fa­kopáncs, kakukk barátaimat. A szomszédos hegyoldal vissza feleseli a poros torokból elszabaduló hahót. Hegynek kapaszkodom lejtőre eresz­kedem, majd hanyatt fekszem a félig vizes, félig száraz legelőn. Rö­vid ideig tart ez a mámor. Szemem lehunyom, mert vakít ez az áldás — vagy áldásos ? — Nap. Ez a magambaszállás már elég, hogy a si­­mogató-melengető fényözön a galaci kohókat kezelő barátaim közé küldjön, velük együtt, megvédeni az elfolyni kész folyékony nyers­vas sok ezer tonnáját. Napfény melegít s mégis a csapolás hőjét érzem arcomon. Kezemben egy letört mogyorófa ág, mint jó útitárs, de le­csukott szemhéjjal ébren álmodom helyette az acéltányát, a tízkilós rá­­verő kalapács, a hegesztő pisztoly nyelét, az agyat-velőt rázó bányafú­rógép markolatát, a 125-ös szinten ... A tavaszba menekülök, mint annyi sok ezer, millió munkatársam. A számtalanszor megénekelt májusba­n a szerelembe. A jövőbe ve­tett bizalomba tízórait hordozó táskáinkkal. Reggelre ébredve egy éj­(folytatása a­z oldalon) FERENCZY L. TIBOR

Next