Megyei Tükör, 1983. augusztus (16. évfolyam, 3582-3607. szám)

1983-08-17 / 3596. szám

A szervező és a politikai-nevelő munka kérdéseiről tartott tanácskozás szellemében A NÉP EGYSÉGE-A JÖVŐ KEZESSÉGE (Folytatás az első oldalról) MÁNKAT ÉS HOLNAPUNKAT CSAK EZ JELLEMEZHETI“ Szülőhelyem, neveltetésem, mestersé­gem és szenvedélyem együttes csillag­zata határozza és határozza meg gon­dolkodásomat. Következésképpen éle­tem eddigi menetét, cselekedeteimet is. Élőpatakról származom, gyermekévei­met nagyobbrészt Kovásznán töltöttem el. Mindkét helység valósága románok és magyarok együttélésének színtere volt és marad. Magyarul szinte anya­nyelvemmel egyidőben tanultam meg, s azóta is úgy használom e nyelvet, hogy második anyanyelvemnek tartom. Senki nem kötelezett erre, de tudom, hogy így jó, így helyes és emberi. Muzeológusként ismerem és kutatom az itt együttélő emberek múltját, is­merem a jelen tényeit is. A múlt arra figyelmeztet, hogy becsülnünk kell egymást, a sajátságokat értékként, az életet gazdagító színekként kell kezel­nünk. El kell mondanom egy különben köztudott, de soha eléggé nem hang­súlyozható igazságot. Ezen a földön a türelem és a kölcsönös bizalom, tisz­telet és megbecsülés hiánya néhány­szor kegyetlen és jóvátehetetlen tragé­diákhoz vezetett. Szerencsére nem ez jellemzi közös történelmünket. Hanem a jóért és jobbért való közös küzde­lem, a fraternitás megannyi ténye. Mánkat és holnapunkat csak ez jel­lemezheti, csak ez határozhatja meg. Közösen építettünk föl mindent,­­amire büszkék lehetünk, közösek gondjaink és megoldásra váró bajaink is. Tehát közös a célunk, és közös a munkánk. Ha ezt elfelednénk, akkor realitásér­zésünket veszítenénk el, pedig anélkül egyetlen lépést sem tehetünk előre. Sokszor megtettünk-e elgondolkodom azon, hogy mindent a kölcsönös megismerésért, mely végső soron a test­vériség alapja. Sok minden történt, de maradt bőven még feladat. Az én igazi kutatói területem pél­dául a népművészet. Keresve sem ta­lálhatnék alkalmasabb területet annak igazolására, hogy a századok óta együtt­élő kultúrák egymásra való hatását, s ezáltal kölcsönös gazdagodását bizo­nyítsam. A nép lelkében mindig is élt a szomszéd iránti tisztelet és megbe­csülés igénye. Különben hogyan is él­hettek volna együtt?! Az örömökön és gondokon egyaránt megosztozó embe­rek előbb-utóbb gondolataikat is meg­osztották, egymás sajátosságait is meg­ismerték. És a megismeréstől egy lépés a megbecsülés. A sepsiszentgyörgyi mú­zeum például anyagában és fölépítésé­ben e vidék sajátosságait tükrözi. Te­hát döntő arányban a székelység nép­művészetét is. Nagyon sok más vidék­ről érkező látogatónk csodálja meg a felbecsülhetetlen értékű kiállított kin­cset, s jegyzi be vendégkönyveinkbe köszönetét. A köszönet nem minekünk, az intézmény munkatársainak szól, ha­nem azoknak a névtelen ezreknek, akik ezt megalkották. Románoknak és magyaroknak. Az ő géniuszuk nem csak a közös kiállítóteremben találkozik, ha­nem a szépség igénylésében és az igaz­ság szomjúhozásában is. Ezt „fogalmaz­ták“ meg sajátos formanyelvükön. Nicolae MOLDOVAN, a Megyei Múzeum vezető muzeológusa „NINCS NEMESEBB FELADAT“ Meglehetősen hosszú nevelőmunkám során alakult ki az a meggyőződésem, hogy tanárember számára aligha van nemesebb feladat, mint a fiatalok lel­ki, jellembéli pallérozása. Mit értek ezen? Az eszmények fölmutatását és tudatosítását. A becsület, a jóság, a segítőkészség, a kitartás, a jellemszilárdság gyönyörű elvárások, általános érvényűek. Miné­­kü­nk mégis többre kell törekednünk, az élet realitásai követelik ezt. Az ál­talános emberi pozitívumok mellett a fiatalokat az egyetértés és a megbecsü­lés szellemében kell nevelnünk. Hogyan valósítható meg ez? A „segédeszközök“ szinte kimeríthe­tetlen tárháza áll rendelkezésünkre, csak okosan, megfontoltan kell élnünk velü­k. A múlt és a jelen tényei nevelő tartalmat hordoznak. Az irodalom, a művészet — általában a kultúra úgy­szintén. A különböző ajkú fiatalokat arra kell nevelnünk, hogy egymás nyel­vét, kultúráját, hagyományait, mai szellemiségét fönntartások és előítéle­tek nélkül közelítsék meg. Azaz: meg­ismerjék. A megismerés a hídépítés, a testvériség útja. Minden nép, minden­­ nemzetiség történelme és kultúrája tar­talmaz örök érvényű értékeket. Ha fiaink és lányaink kölcsönösen megis­merik és elismerik ezeket, úgy mai és holnapi közös munkájuk látja a hasz­nát. Tehát­ végső soron közös céljaink maradéktalan megvalósítása. „Közös dolgaink“ — mondom, és nem kerülhetem el a legnagyobb proletár­­költőre való hivatkozást, ki a Duna hullámait nézve érckeménységű sza­vakba fogalmazta múltunk, jelenünk és jövőnk valóságát és azt a belső, lel­künkből fakadó parancsot, melyet megkerülni lehetett ugyan, de a tények tanulsága figyelmeztet rá, hogy meg­kerülni nem szabad. Vagy hivatkozhatnék Cezar Bolliac­­ra, ki kortársként a Petőfi Sándor esz­méivel és eszményeivel rímelő gondo­latokat írt édes anyanyelvén közös dol­gainkról. Persze, nem a hivatkozások és idéze­tek jelentik a dolog lényegét. Hanem a valóság, a realitások tisztelete. Erre kell törekednünk nevelőmunkánkban. A fiatalok fogékonyak a jóra és az igazra. Az élet tényeit hangsúlyozva, értelmük jelentését magyarázva kell kialakítanunk bennük a testvériség ér­zését, az egymásrautaltság valóságának tudását. Együtt élünk és együtt dolgozunk, románok, magyarok, németek és más nyelveken szóló emberek. Az ész és a szív parancsa minden tisztességes em­bert egy táborba szólít, azonos célok szolgálatára kötelez. Ugyancsak az ész és a szív parancsa kell hogy legyen te­hát a bizalom, a kölcsönös tisztelet. Egy olyan „párbeszéd“, mely révén mind­annyian gazdagodhatunk. Tanári munkám legnemesebb felada­tának tudom és tekintem ennek az eszménynek a fiatalokba való plántá­­lását. RADULY Jenő, a sepsiszentgyörgyi 2-es számú Ipari Líceum tanára a biztos és Állandó hozamokért Szakszerű talajfeljavítás Egy-egy termelőszövetkezetben a gaz­dasági irányító akkor teljesítheti hiva­tását, ha az adott területen az évek hosszú során figyelemmel kíséri a ter­melés fejlesztésének lehetőségeit. A lényeg azonban mindenekelőtt a folyamatos fejlesztés lehetőségeinek felkutatásán van: megoldani olyan fel­adatokat, amelyeknek lehetőségei az adott körülmények közepette adottak, de amelyeket a múltban ilyen-olyan okok miatt elhanyagoltak. A magas színvonalú gazdálkodás kö­vetelményeihez igazodó, korszerű és nagyon hatékony termelési terv gaz­daságunkban évekkel ezelőtt hosszú tá­von új fejezetet nyitott. Már kezdetben, a termelésfejlesztés intenzív időszakának legelején a föld­alap ésszerű kihasználása, annak kö­vetkezetes följavítása révén számotte­vő eredményeket vallhattunk magun­kénak. S az éveken át tartó igyekezet­nek a közelmúltban jelentkezett az el­maradhatatlan eredménye, csúcsered­ménye pedig a tavaly mutatkozott meg a legmagasabb termésátlagokban. Az elmúlt évi 5028 kilós búzahozam, 42 800 kilós répaátlag és a 35 545 kilós a burgonyatermés mindennél ékesszólób­­ban bizonyította a céltudatos erőfeszí­tés sikereit. Persze, ilyen és ehhez hasonló átlag nem minden esztendőben sikeredik, közbejövő, előre nem látható külső okok befolyásolhatják a hozamot, de a hang­súly, a lényeg mifelénk továbbra is azon van és azon lesz mindig, hogy ön­magunk előtt felállított mérgét szem előtt tartsuk, s ha a megjelölt szintet nem is valósítjuk meg mindig, de ah­hoz a termésátlag lehetőség szerint kö­zel álljon. Ezért a most lezárt gabonabetakarí­tás múlt évinél alacsonyabb eredmé­nye, bár mindannyiunkat kellemetlenül ért, de nem kedvetlenített el, kétségbe­esésre azért nincs ok, mi továbbra is a megjelölt úton, a földalap ésszerű ki­használásának útján haladunk. Az országos program megjelenése, természetesen, számunkra is az eredeti célkitűzések átgondolására és újrater­vezésére, további lehetőségeink alapos kiaknázására kötelezett. Ezért vezető tanácsunk a farmveze­tőkkel közösen felülvizsgálta az összes mezőgazdasági területeket és számba vette azokat a parcellákat, amelyek a jövőben szántóföldi műveléssel gazda­ságosabban hasznosíthatók. Már el is készült ezen parcellák művelési prog­ramja. Ugyancsak a szántóföldek növelése és a takarmányalap biztosítása érdeké­ben számba vettük az eddig ésszerűt­lenül kihasznált udvarokat, kerteket, beépítetlen területeket, leszűkítettük határunkban az utakat, rakodó­tereket, s ezeket a jövőben bevetjük. Felülvizsgáltuk az összes parcellákat, s a gyenge termőerejű avagy parlagon levő parcellák feljavításának tervét el­készítve már a jövő esztendőben nyil­vántartásba vesszük és nyomon követ­jük a szakszerű területfeljavításnak megfelelő munkálatok eredményeit. A földnyilvántartásban szereplő ös­­­szes parcellák rendeltetését és azok ki­használási állapotát újólag farmonként tüzetes ellenőrzésnek vetjük alá, s in­tézkedünk, hogy a talajkutató és -tanul­mányozó laboratórium által elkészített elemzés során minden egyes parcellára az igény szerinti táperő-visszapótlási programját elkészítsük, s azt a gyakor­latban megvalósítsuk. KAJAN Károly, a martonfalvi termelőszövetkezet elnöke :­ Talajtáperő-utánpótlás a nyári szántás előtt Kőröspatakon MEGYEI TÜKÖR Bányászlakások Baróton (KOVÁCS László felvételei) Ha nem a munkáját végzi... A Megyei Építő-Szerelő Vállalat 1. sz. építőtelep-csoportja 13. sz. telepé­nek irodájában hallottam először Fad­­gyas Józsefről, az egyik kőművescso­port vezetőjéről. Fekete Béla építész almérnök, a telep főnöke ajánlotta, hogy vele feltétlenül álljak szóba, ha emberekről — építő emberekről — a­­karok írni. Másodszor a mester, Papp János említette­, egy készülő tömbház tövében, hogy „Jóska bácsival kell, és érdemes is beszélgetni“. S az irodában és a­­ tömbház tövében se kérdeztem meg, hogy miért javasolják feltétlenül, miért említik érdemlegesen, éppen Fad­­gyast. Annyit elmondtak kérdezés nél­kül is, hogy élmunkás; azt viszont nem derítettem ki, hogy miért és hogyan lett az. Márpedig ez volna a lényeg — ezt kellene tudni ... Most itt állunk, egy harmadik eme­leti, készülő lakás erkélyén, szemtől szemben egymással, s az az érzésem, hogy a csoportvezetőről még nem tudok semmi lényegeset, mindig pedig már elmondta, hogy 14 éves korában állt a szakmába, három évig inasko­­dott, tanulta a mesterséget egy sepsi­szentgyörgyi magániparos mellett, har­minckilenc éve forgatja a vakolókana­lat, a vállalat alapító tagja, s dolgo­zott a megyeszékhelyen, Kézdivásár­­helyt, Bodzafordulón, Földváron, Szász­­hermányban ... Mindez szép és igaz, töprengek, de mások is építettek sok­felé, voltak vállalatalapító tagok, fog­ták meg zsenge gyermekkorukban a kőműveskalapács nyelét. Vajon mi az a több, amit a csoportvezető adott; mi lehet az a lényegi vonás, ami csak a Fadgyas Józsefé?... Egyszóval: mi az ő külön érdeme? Itt mással, állunk, szemtől szemben egy­mellettünk a telepvezető al­mérnök, s már-már kínosan kellemet­len közöttünk a nincs-mit-mondjunk­­egymásnak természetű csönd. Mit kel­lene még megkérdezni?... A telepve­zetőre pillantok ismét, s eszembe ötlik valami. — Az almérnök elvtárstól hallottam, hogy időnként akadozik az anyagellá­tás. Hogyan befolyásolja ez a körül­mény az önök munkáját? — Olyankor nem úgy haladunk, a­­hog­y kellene — mondja Fadgyas Jó­zsef —, s ráadásul, a munkát se tud­juk a maga rendje szerint elvégezni. Most is itt vakolunk ebben a lakásban, és hiányzanak az ablakpárkányokról a deszkák. Utólag majd felszereljük őket, persze, de mi lesz az „eredmény“?... Olyan munka, mint amikor foltot vet­nek egy új nadrágra. — S ha egyáltalán nincs anyag, mi­vel foglalkoznak? — Takarítunk, rendezgetünk, javít­gatjuk a szerszámokat, nem állunk mi meg, de olyankor nem a maga mun­káját végzi az ember — ez a baj! És itt van a lényeg, gondolom. Ez a tapasztalt mesterember nem érzi, nem érezheti jól magát, ha nem a maga munkáját végzi; ha takarítani kénysze­rül, amikor építhetne... SZABÓ Gy. Jenő Meleg étel 1200 fa­k­it­er­melő dolgozónak A Kézdivásárhelyi Fakitermelő és -Szállító Vállalat a megye területén 12 étkezdét működtet, ahol naponta több mint 1200 dolgozója kap meleg ételt. Augusztusban Kovásznán, a vállalat egyik legfontosabb üzem­ központjában, egy napi 150—200 személyes étkezdét nyitnak. • Az étkezdék működését segítik a mellékgazdaságok, melyekben 300 ser­tést és 350 juhot tartanak. Kézdivásár­­helyen építettek sertéshizlaldát és juh­­hodályt, épülőfélben van Bodzafordu­lón és Kovásznán egy-egy 100 férőhe­lyes disznóhizlalda. Megtörténik néha, hogy valamely igen fontos dologról sokat beszélünk, mert hiszen tényleg életbevágó a kér­dés, s aztán a sok beszéd mellett elfe­lejtkezünk a cselekvésről, s­gy vélem, így van ez az üzemanyag-takarékosság­gal is, mely egyike legégetőbb ügyeink­nek. Lássunk tehát néhány példát. A rétyi keresztúttól Kovászna felé az országút és a vasút kétszer keresz­tezi egymást. Mindkét átjárónál sorom­póval szabályozzák a gépkocsik közle­kedését, s teszik így biztonságossá azok áthaladását a vasúti pályán. Nyilván­való, hogy a gépkocsiknak lassítaniuk kell az átjáró előtt, annyira lassítani, hogy ha időközben leeresztik a sorom­pót, megállhassanak előtte. Eddig ez rendben is volna. A hiba csak az, hogy mindkét átjárónál olyan gödrök kelet­keztek, melyek arra kényszerítik gépkocsikat, hogy legalább 30 kilomé­­­ter óra alá csökkentsék a sebességet, ha nem akarják kitenni kocsijukat a rugótörés veszélyének. Nos, itt a bök­kenő. Mert a biztonsághoz kellő lassítás nem egyenlő a 30 kilométer/óra alá történő fékezéssel, mely után vissza kell kapcsolni legalább két fokozattal, s újból felgyorsítani a kocsit a rendes menetsebességre. Egy szakértő kiszá­míthatná és az illetékesek elé tárhatná, hány liter (tonna!) üzemanyag megy kárba e kényszerű lassítás miatt. Apropó, illetékes. Ki az illetékes az említett vasúti átjárók rugótörő göd­reinek kijavításában? A vasút vagy az útügy? a vasutat bizonyára nem ér­dekli; neki az a fontos, hogy szerelvé­nyei simán menjenek át a keresztező­désnél. Az útügyi igazgatóság bizonyá­ra a vasútra hárítja a rongálódás okát. Szűk, vállalati szemszögből nézve, nem az útügyre tartozik a megye gépkocsi­­állományának üzemanyag-fogyasztása. Akkor hát ki az illetékes? Másik példa: A gépkocsivezetők — államiak és magánosok egyaránt — Cseppenként vagy tonnánként? annyira megszokták a kerülő út hasz­nálatát, ha Szentgyörgyről Kovászna vagy Kézdivásárhely felé mennek, hogy már fel sem tevődik bennük a kérdés: ez a kerülő majdnem két kilométer többletutat jelent. Mert van ugyan át­járó a vasútállomás északi kijáratánál, de ennek sorompója nagyon gyakran és nagyon hosszú ideig le van enged­ve. Nem annyira a vasúti szerelvények nagy forgalma, mint a tolatás miatt. A siető gépkocsivezetők (és ki nem siet a mai világban?) inkább választják te­hát a két kilométernyi többletutat, mint az esetleg fél órát is eltartó várako­zást a sorompónál. És ez így megy im­már tíz esztendeje. Ebben az esetben sem ártana kiszámítani, mennyire rúg a többletfogyasztás a kerülő miatt, s ebből a pénzből rég megtérült volna egy felüljáró építésének költsége. Meg­lehet, a Kórház utca fölött átívelő fe­lüljáró is nagyobb hasznot hozott vol­na, ha ide építik meg. Két példát hoztunk itt fel arról, ho­gyan lehetne jobban takarékoskodni a szűkösen csurranó kőolajszármazék üzemanyaggal. Nyilván, sok más is akad még, ahol „tartalékok“ vannak. Ilyen lehet a jobban meggondolt forga­lomirányítás. (Mi haszon van például abban, hogy a Csíki utcában — a Le­nin út sarkától a régi piacig — egy­irányúvá tették a forgalmat? Csak an­­­nyi, hogy a Csík felől jövő kocsik egyet kerülnek, a Csíki utca fenti szakaszán viszont azonnal kialakult a parkoló ko­csik hosszú sora.) Akad-e tehát illetékes, aki a gyöke­rénél ragadná meg az üzemanyag na­gyobb arányú megtakarítását célzó ten­nivalókat, hogy ne cseppenként, hanem tonnánként gyarapodjék a megtakarí­tás? (enzc) TAVI RÓZSA '83 Tizennegyedik alkalommal látta ven­dégül a Rétyi Nyír a tavirózsáról el­nevezett fesztivál résztvevőit, a kön­­­nyű- és rockzene szerelmeseit. Bár a szombat délutáni, tulajdonképpeni ve­télkedő után úgy is látszott, az eső végleg elveri a szabadtéri bemutatko­zást, a rendezők nem csüggedtek el, ha kis késéssel is, de vasárnap dél­előtt a beígért tóparti seregszemlére is sor került, nagy örömére azoknak, akik kitartottak eredeti tervük mel­lett, s vállalva az esetleges hideg zu­hanyt, elmentek a találkozó megszokott színhelyére. Nem volt a hajdani népes nézősereg, de az ugyancsak vasárnap tartott sep­siszentgyörgyi gálaműsor iránti nagy érdeklődés jelzi: szép idő esetén ha­talmas tömeg gyűlt volna össze a tó­parton. A díjkiosztásnak­­ Aurel Girovea­­nu, a neves zeneszerző, a bíráló bizott­ság elnöke nyújtotta­ át a legjobbak­nak kijáró díjakat — azért volt szá­munkra igen örömteljes mozzanata is: éppen a zsürielnök szavai győztek meg mindenkit arról, hogy a műfajjal rég­óta kacérkodó, sepsiszentgyörgyi Dancs Árpád betört a hazai könnyűzene je­les mezőnyébe, s remélhetőleg, szer­zeményei nem rekednek meg a Tavi­rózsa-fesztivál szintjén ... A versenyt ebben az évben éneke­seknek és szerzőknek írták ki. Igaz, a jelentkezők nem tolongtak, s ez bi­­nyos mértékig érződött a minőségen is. Ennél jóval népesebb és színvona­lasabb vetélkedőre — nem is egyre! — került már sor a Nyír öreg fái alatt. Nagyobb körültekintéssel, az előkészü­letek jobb beidőzítésével minden bi­zonnyal az idei rendezvény is állta volna a sarat, így túl nagy volt az űr az első helyezettek és az utánuk kö­vetkezők között... összesen tizenöt szólista nevezett be nyolc megyéből. A SZÓLISTÁK VERSENYÉNEK EREDMÉNYE: A Tavirózsa-fesztivál nagydíja és a Zeneszerzők Szövetségének díja: Luca Vasile (Bukarest). I. díj: Zăpirțan Stoenescu Adina (Dîmbovița). II. díj: Fülöp Ágnes (Kovászna me­gyei­ül. díj: Costel Toader (Brassó). A bíráló bizottság különdíja: Zapír­­tan Stoenescu Ovidiu (Dîmbovița). A Szakszervezetek Megyei Tanácsá­nak díja: Keresztesi József (Bihar me­gye). A KISZ megyei bizottságának díja: Rotaru Elena (Suceava). Ha a megelőző rendezvényekre ál­talában sok szerző küldte el munkáit, elég sokan a mi megyénkből is, az idei fesztivál ezen a téren sem hozott elő­relépést. Nyolc szerző (megyénkből öt, Argeș, Bihar, Suceava megyéből egy­­egy) tizenhat művét szólaltatták meg a versenyen, hol több, hol kevesebb sikerrel. A fesztivál­zenekar, kísérő zenekar problémájának megoldása sem sikerült a legjobban, s ez nem a zene­kari tagok tehetségén, hozzáállásán múlott elsősorban, hanem a felszere­lés esetlegességén. Ilyen körülmények között az érvényesült jobban, aki meg­szokott zenekarát is magával hozta . .. A SZERZŐK ÉS SZERZEMÉNYEK RANGSOROLÁSA A KÖVETKEZŐ’. A Tavirózsa-fesztivál nagydíja és a Zeneszerzők Szövetségének díja: Danes Árpád (Kovászna megye). I. díj: Szász Ferenc (Bihar). II. díj: Badea Ion (Suceava). III. díj: Barbu Adrian Florin (Kov­vászna megye). A bíráló bizottság különdíja: Danes Árpád-A Szakszervezetek Kovászna Megyei Tanácsának díja: Lakatos Béla (Ko­vászna megye). A KISZ Kovászna Megyei Bizottsá­gának díja: Pető Rozália (Kovászna megye). Végezetül hadd említsük meg, hogy a két díszműsoron meghívottként, igen nagy sikerrel lépett fel Gali Teréz nagyváradi énekesnő, a múlt évi Ta­virózsa-fesztivál nyertese és a közked­velt Dorin Anastasii­, aki egyébként már évekkel ezelőtt, pályája kezdetén vendége volt a fesztiválnak. PÉTER Sándor I. díj: Zăpirțan Stoenescu Adina (Dîmbovița) II. díj: Fülöp Ágnes (Kovászna megye) A Tavirózsa-fesztivál nagydíja és a Zeneszerzők Szövetségének díja: Luca Vasile (Bukarest) (TARANEK János felvételei) III. díj: Costel Toader (Brassó) Jó utat, Hangúi János! '„... Én nem kívánom a nagy nyilvánosságot, a szereplést sem bírom. Negyvenegy esztendőt töltöttem az idén, úgy éltem meg ezt a kort, ahogyan az embernek élnie kell. Nem vagyok én hős, csak egyszerű munkás, úgy dolgoztam mindig, ahogy szüleimtől láttam, és még ma, amikor már a húszéves lányom is dolgozik, s a fiam is tizenöt éves, még ma sem mernék anyám elé úgy oda­állni, hogy utánam jöjjön a hír; egyébként Szatyorban, ahol la­kunk, ahonnan oly sokat vagyok távol, a kapun belül szegény jó anyám az állandó házőrző, hetvennégy esztendő nyomja már vál­lait, de még mindenben eligazít. Épp húsz éve az idén, hogy a volánt a kezembe vettem és azóta is tartom. Akkor Földváron indultam útra, közben szélté­­ben-hosszában begurultam az országot. Ma már jóval túlléptem a másfél millió kilométert, kollégáim milliomosnak neveznek. És kopogjak le, szerencsém volt, jártam én Konstancától Szamárig, nem is tudom hányszor, de a baj eddig még elkerült. A hosszú magányosságban láttam már jó pár szerencsétlen­séget is, megtanított az út, mitől kell félni. Egyszer, már volt mö­­göttem vagy félmillió kilométer — úgy emlékszem 1971-ben tör­tént —, jövök hazafelé Temesvárról, már ereszkedtem be Fekete­halomba és hopp, eltűnik előlem egy Volga. Lefutott az úttestről és gurult lefelé, be az oldalon. Persze,­hogy megálltam, lerohan­tam utána, be kellett vernem az ablakokat, úgy segítettem ki a szerencsétleneket. Négyen voltak ... Földvárról vonultam be, a katonaruhát '65-ben vezettem le és felültem egy Carpatira, elindultam hosszú utakra. Azóta is hosszútávos vagyok. Végig Sepsin dolgoztam, ugyanannál a válla­­atnál. Amikor a telepre megérkezett az első öttonnás, utánfutós Bucegi, azt én kaptam meg. '69-ben egy nyolctonnás hosszú Bu­­cegit nyergeltem, 325 000 kilométerre kötöttem házasságot vele, javítás nélkül adtam le. Rendben tartottam, megbecsültük egy­mást. Volt úgy, hogy olajnyomás nélkül maradt a társam, vagy az is megtörtént, hogy besült az utánfutóm kerékcsapágya, de úgy ismertük egymást, hogy bajait orvosolni tudtam. Egyszer, már a 320 000 kilométernél tartottunk, eltört a főtengely... Az útjaim két-három naposak, lassan két évtizede ez az éle­tem. Kérdik is gyakran, te János, hogy bírja ezt a család? Hát, hozzászoktunk, a feleségem már jobban tudja, mint én, hogy mi­kor kell hazaérkeznem. Órára kiszámítja, úgy megismerte már a túrákat. Az asszonyom a téeszben dolgozik, otthonra is szakítok időt, be kell segítenem a gazdaságba. Tele a pajta, három bika­borjút és egy üszőt nevelünk, annak kost kell, abrak kell, meg kell fogni a kasza nyelét. Az a helyzet, hogy én unom is a rövid távokat, a kis utakat, az állandó rángatást. Felülök a kormányhoz, aztán három napig magamban vagyok, engem ezalatt nem zseníroz senki. Csak né­zem az utat, gurulunk. Tán ez a sorsom ... Az idén, április köze­pén elfogyott az üzemanyagunk, hát épp beszorultam. Csak le­szólnak a kereskedelmi igazgatóságtól, adnak ők motorinát, egy nagy kocsi kellene Málnásfürdőig. Engem küldtek el. Hát bará­tom, se rakodómunkás, se kísérő. Behozom én a 720 láda italt a városba, itt aztán mellém adtak egy öreget és ereszd János, hord szét az árut. Késő estére végeztem, az öreg írta a papírokat. Az egész szállítmányból csak négy üvegtörésem volt, mondta is az öreg: Jancsika, aludjék nyugodtan, minden rendben van! Na, vagy három hónap után csak beidéznek, rám akarnak sózni 24 üvegtörést, hogy annyi ital folyt el... Hát én ezt nem szeretem. Engem nem gyanúsított eddig senki, én ezt magamon nem hagyom, még ha mindenem rá is megy. Úgy látszik, ez a kereskedelmi légkör! Ezért is nem szeretem én­ az ilyen kis utakat, ügyeket... '72-ben ismét én kaptam meg a telepre érkezett első DAC-ot. Ezzel hat évig jártam az országot, 400 000 kilométert gurultunk együtt. És, most itt van ez a RÁBA, két utánfutó mögötte, déli órákban tizenötméteres árnyékot vetünk az úttestre. Ha jól meg­rakom huszonhárom tonnával, gurulunk: Aradra, Szatmárra, Kons­­tancára és ki tudja, holnap hova. .. 21—CV—888-ra hallgat a szerelvényem, ha úton vagyunk, ez a három nyolcas az én mun­kaidőm ...“ Hangai János épp útra készült, amikor mindezt elmondta már a fülkében, a kormány mögött ült. A sepsiszentgyörgyi 1-es számú au­tótelep dolgozója, régi, megbecsült munkása ... „ .. .Han­gár már közel húsz éve vállalatunknál van. Készséges, minden feladatát becsületesen elvégzi, élmunkás, megbízható ember. A gépkocsisor, melynek oszlopos tagja, vállalati szinten mindig az élen áll. Jánosra büszkék vagyunk“ — jellemez Páll József, a Gépkocsizó -Szállító Vállalat pártbizottságának titkára. TORMA Sándor 2.-3.

Next